A Somoza-dinasztia 1979. júliusi bukása nem egyetlen nap eseménye volt, hanem egy csaknem két évtizedes, fokozatosan szélesedő felkelés csúcspontja. A sandinista forradalom (revolución sandinista) a nicaraguai politikai nyelvben és a nemzetközi történetírásban egyaránt bevett megnevezés, de a fogalom maga is vitatott: a győztes FSLN és támogatói nemzeti felszabadító forradalomként, míg a Somoza-rendszer hívei és a későbbi ellenzék egy része kommunista hatalomátvételként értékelte. Ez az alfejezet az 1977 és 1981 közötti időszakot tárgyalja: a Somoza-rendszer elleni felkelés utolsó szakaszát, az 1979-es hatalomátvételt, valamint a forradalmi kormány első két évének reformjait és belső feszültségeit. Az előzményekhez lásd: A somozai dinasztia és az amerikai beavatkozás.
Anastasio Somoza Debayle 1967-től irányította Nicaraguát, és a család 1936 óta tartó uralmának harmadik generációs képviselőjeként a Nemzeti Gárdára (Guardia Nacional), a korrupcióra és az Egyesült Államok hallgatólagos támogatására támaszkodott. Az 1972-es managuai földrengés után a nemzetközi segélyek elosztása körüli visszaélések, a mezőgazdasági exportból származó jövedelmek koncentrációja és a politikai ellenzék üldözése aláásta a rezsim társadalmi bázisát. Dokumentált tény, hogy az 1970-es évek közepére a lakosság nagy része mélyszegénységben élt, az írástudatlanság aránya 50 százalék körül mozgott a kormányzati statisztikák szerint is, és a vidéki földnélküliség a somozai nagybirtokos réteg kezében összpontosuló földtulajdon miatt súlyosbodott.
A Frente Sandinista de Liberación Nacional (FSLN) 1961-ben alakult meg, alapítói között Carlos Fonseca Amador, Tomás Borge és Silvio Mayorga voltak. A mozgalom Augusto César Sandino, az 1920–30-as években az amerikai megszállás ellen harcoló gerillavezér örökségére hivatkozott, és kezdetben vidéki gerillaháborút folytatott. A korai évek kudarcai – a fonsecai gerillafészek felszámolása, Mayorga halála 1967-ben – után az FSLN városi és vidéki sejtekre tagolódott, és az 1970-es években három irányzatra szakadt: a „hosszú népi háború” híveire, a proletár irányzatra, valamint a „terceristákra” (harmadikutasokra), akik a széles társadalmi szövetség és a felkelés gyors kirobbantása mellett érveltek. Ez a belső megosztottság a korabeli baloldali mozgalmakban gyakori vita volt, és a nicaraguai esetben a stratégiai kérdések mellett a kubai, szovjet és kínai modellhez való viszony is szerepet játszott.
Az 1978-as év fordulópontot hozott. Január 10-én meggyilkolták Pedro Joaquín Chamorro Cardenalt, a La Prensa című ellenzéki lap szerkesztőjét. A gyilkosság megrendelőjének kiléte máig vitatott – egyes bizonyítékok a Somoza-közeli körökre utalnak, más értelmezések szerint a rezsimen belüli frakcióharc állt a háttérben –, de a dokumentált következmény egyértelmű: a gyilkosság országos tiltakozási hullámot indított el, és a középosztály, az egyház egy része, valamint az üzleti elit jelentős csoportjai is szembefordultak Somozával. Augusztusban a tercerista irányzat egy kommandója Edén Pastora vezetésével elfoglalta a Nemzeti Palotát, és túszok szabadon bocsátásáért cserébe kikényszerítette több száz politikai fogoly elengedését, valamint váltságdíjat és a kommüniké nyilvános felolvasását. Az akció dokumentált tény, és a korabeli nemzetközi sajtó is beszámolt róla; a rezsim presztízsvesztesége jelentős volt.
Szeptemberben Matagalpa, Masaya, León és Estelí városokban tömeges felkelések robbantak ki. A Nemzeti Gárda válasza a városok bombázása, tömeges letartóztatások és civilek elleni támadások voltak. A felkelők és a helyi lakosság áldozatainak pontos száma nem ismert; a nicaraguai Vöröskereszt és más humanitárius szervezetek becslései szerint a forradalmi harcok teljes időszakában 30 000 és 50 000 közötti halálos áldozat lehetett, de a bizonytalanság nagy, mert a harcok során a nyilvántartások hiányosak voltak. A rezsim erőszakossága – a bombázások, a kivégzések, a „tisztogatások” – azonban dokumentált: a Nemzeti Gárda parancsnokai nem tagadták a civilek elleni támadásokat, és a túlélők vallomásai, valamint a későbbi emberi jogi jelentések megerősítik a szisztematikus erőszakot.
A nemzetközi környezet is megváltozott. Jimmy Carter amerikai elnök kormányzata 1977-től az emberi jogokat hangsúlyozó külpolitikát hirdetett, és fokozatosan csökkentette a Somoza-rezsimnek nyújtott katonai támogatást. Az Amerikai Államok Szervezete (OAS) közvetítési kísérletei 1978–79-ben nem vezettek eredményre, mert Somoza ragaszkodott a hatalom megtartásához, az FSLN pedig elutasította a rezsim részvételével kötendő kompromisszumot. Costa Rica, Panama és Venezuela kormánya fegyveres támogatást nyújtott a felkelőknek, Kuba pedig tanácsadókat és logisztikai segítséget biztosított. A hidegháborús értelmezés – amely szerint a sandinista győzelem elsősorban kubai vagy szovjet beavatkozás eredménye volt – vitatott: a dokumentált tény az, hogy a felkelés belső tömegbázisa, a Nemzeti Gárda dezertálása és a rezsim politikai elszigetelődése volt a döntő tényező, de a külső támogatás mértéke és szerepe máig vita tárgya.
Az 1979-es év elején a három FSLN-frakció – elsősorban kubai közvetítéssel – egyesült, és közös Nemzeti Vezetőséget hozott létre. Júniusban megindult a végső offenzíva: a déli front Costa Rica felől, az északi front Honduras felől, valamint a városi felkelések egyszerre robbantak ki. Managua ostroma alatt a Nemzeti Gárda egységei fokozatosan összeomlottak. Dokumentált tény, hogy Somoza július 17-én lemondott, és családjával Miamiba, majd Paraguayba menekült; a Nemzeti Gárda vezetői közül sokan szintén elhagyták az országot. Július 19-én az FSLN csapatai bevonultak Managuába, és a sandinista forradalom győzelmet aratott. A hatalomátvétel napját a sandinista kormány később nemzeti ünnepként rögzítette.
A győzelem után megalakult a Nemzeti Újjáépítés Kormánya (Junta de Gobierno de Reconstrucción Nacional), amelynek tagjai között kezdetben a sandinista Daniel Ortega és Moisés Hassan, az értelmiségi Sergio Ramírez, a mérsékelt üzletember Alfonso Robelo, valamint a meggyilkolt szerkesztő özvegye, Violeta Barrios de Chamorro szerepelt. A Junta programja vegyes gazdaságot, politikai pluralizmust és el nem kötelezettséget hirdetett. A dokumentált tény az, hogy az első hónapokban a kormány igyekezett széles társadalmi támogatást szerezni, és a magánszektor egy része is együttműködött az újjáépítésben.
Az államapparátus átszervezése során a Nemzeti Gárdát feloszlatták, helyét a Sandinista Néphadsereg (Ejército Popular Sandinista) és az új rendőrség vette át. A régi hadsereg tagjai közül sokat letartóztattak, és a későbbi bírósági eljárásokban – a „kilencek” pereként ismert ügyekben – a Somoza-rezsim magas rangú tisztjeit emberiesség elleni bűnökkel vádolták. A perek dokumentált tények, de a tisztességes eljárás és a politikai megtorlás határai körüli vita a mai napig tart. A sandinista biztonsági erők 1980-tól több, a kormányt bíráló csoportot zaklattak, és a La Prensa szerkesztőségét többször cenzúrázták; a kormányzat ezt a külső fenyegetéssel és a felforgatással indokolta. A sajtószabadság korlátozása dokumentált tény, de annak értékelése – szükséges biztonsági intézkedés vagy autoriter fordulat – vitatott.
A földreform a forradalmi kormány egyik legfontosabb intézkedése volt. A Somoza család és közvetlen szövetségeseik birtokait 1979 nyarán állami tulajdonba vették, majd a földek egy részét szövetkezeteknek, állami gazdaságoknak és egyéni termelőknek osztották ki. A kormányzati adatok szerint 1981-ig mintegy 100 000 vidéki család jutott földhöz, de a független kutatók szerint a ténylegesen kiosztott terület és a kedvezményezettek száma bizonytalan, mert a nyilvántartások hiányosak voltak, és a földosztás későbbi szakaszaiban a kényszerítés vádja is felmerült. A földreform társadalmi hatása nem egyértelmű: a paraszti rétegek egy része valóban földhöz jutott, de a termelés visszaesése, a tőkehiány és a későbbi kontraháború aláásta az eredményeket.
Az 1980-as Nemzeti Írástudás Kampány (Cruzada Nacional de Alfabetización) a korai nicaraguai forradalom nemzetközileg legismertebb programja volt. Önkéntesek – nagy részük fiatal diák – hónapokig vidéki közösségekben tanítottak, és a kormányzati adatok szerint az írástudatlansági arány 50 százalék körüli értékről 13 százalékra csökkent. Az UNESCO 1981-ben elismerte a kampányt, és Nadezsda Krupszkaja-díjjal tüntette ki. A kampányt a sandinista kormány a társadalmi átalakulás szimbólumaként ünnepelte. Ugyanakkor a módszertan és a mérési eredmények vitatottak: egyes értékelések szerint a kampány valóban csökkentette az írástudatlanságot, de a hivatalos számok a résztvevők önbevallásán alapultak, és a hosszú távú megtartás mérésére nem volt egységes rendszer. A kampány során legalább egy tucat önkéntest és tanárt gyilkoltak meg a kormányzattal szemben álló fegyveres csoportok – ezek az esetek dokumentáltak, és a kormányzat a „kontrák” korai akcióiként értelmezte őket.
Az egészségügy terén a kormány oltási kampányokat indított, vidéki egészségügyi állomásokat hozott létre, és ingyenessé tette az alapellátást. A csecsemőhalandóság és a fertőző betegségek aránya a kormányzati statisztikák szerint csökkent, de a független adatok hiányosak, és a későbbi gazdasági válság, valamint a háború rontotta az eredményeket. A szociálpolitikai reformok a forradalmi kormány önértelmezése szerint a társadalmi igazságosságot szolgálták; a kritikusok szerint viszont a központosított állami irányítás és a politikai ellenőrzés eszközeivé váltak. A két értelmezés a forradalom megítélésének alapkérdését érinti: vajon a nicaraguai átalakulás alulról jövő társadalmi forradalom volt, vagy egy szűk élcsapat hatalomkoncentrációja?
A politikai feszültségek már 1980-ban felszínre törtek. Alfonso Robelo és Violeta Barrios de Chamorro lemondott a Juntáról, mert szerintük a sandinista vezetés kisajátította a hatalmat, és a pluralizmus ígérete kiüresedett. A kormányzati politika egyre inkább a sandinista pártapparátus kezébe került, és az 1980-as évek elejére az állami intézmények, a hadsereg és a rendőrség irányítását is a FSLN tagjai vették át. A privatizáció és a vegyes gazdaság hirdetett elve ellenére a kormány államosította a bankrendszert, a külkereskedelmet és a nagyobb mezőgazdasági feldolgozóüzemeket. A nemzetközi kapcsolatokban a sandinista kormány szoros kapcsolatot épített Kubával, és 1980-ban – a Szovjetunióval kötött első megállapodások után – megkezdte a keleti blokkhoz való közeledést. Az Egyesült Államok Carter-kormányzata kezdetben 75 millió dolláros gazdasági segélyt hagyott jóvá, de a kubai tanácsadók jelenléte és a fegyveres ellenzék támogatásának vádja miatt a viszony gyorsan romlott. Ronald Reagan 1981-es hivatalba lépése után az USA nyíltan ellenséges politikát folytatott, és megkezdte a volt Nemzeti Gárda tagjaiból, valamint a vidéki elégedetlen csoportokból álló ellenforradalmi erők – a kontrák – felfegyverzését. A kontrák kialakulásának pontos kezdete és a külföldi támogatás mértéke a hidegháborús dokumentumok megnyitása óta is vita tárgya, de az bizonyos, hogy 1981 végétől a harcok fokozódtak.
A sandinista forradalom időszakának forrásai közé tartoznak az FSLN belső dokumentumai, a Junta rendeletei, a nicaraguai sajtó – a sandinista Barricada és az ellenzéki La Prensa –, valamint az Egyesült Államok kormányzati iratai, amelyek a hidegháborús politika részleteit dokumentálják. A nemzetközi szervezetek, elsősorban az UNESCO és az ENSZ Emberi Jogi Bizottsága jelentései a szociálpolitikai programokról és az emberi jogi helyzetről tartalmaznak adatokat. A későbbi történészi munkák, a résztvevők visszaemlékezései és a szóbeli történeti interjúk tovább árnyalják a képet, de az emlékezetpolitikai elfogultság mindkét oldalon erős.
A legfontosabb bizonytalanságok a számokra vonatkoznak. A forradalmi harcok halálos áldozatainak száma 30 000 és 50 000 közé tehető a humanitárius szervezetek becslései alapján, de a módszertan nem egységes, és a harcok hevessége miatt sok halottat soha nem regisztráltak. Az írástudás-kampány eredményei – 50 százalékról 13 százalékra – a kormányzati adatokon alapulnak, de a független értékelések szerint a mérési módszertan miatt a valódi csökkenés kisebb is lehetett. A földosztás nagyságrendje – 100 000 család – szintén kormányzati becslés, amelynek ellenőrzése a hiányos nyilvántartások miatt nehéz.
A vitatott értelmezések közé tartozik a forradalom jellege. A sandinista hivatalos narratíva szerint a hatalomátvétel széles nemzeti felkelés eredménye volt, amelyet a Somoza-rezsim emberi jogi visszaélései és társadalmi igazságtalanságai váltottak ki. A konzervatív és a későbbi ellenzéki értelmezés szerint az FSLN egy szűk marxista-leninista élcsapat volt, amely a hidegháborús keleti blokk támogatásával ragadta magához a hatalmat, és a pluralizmus ígérete csupán taktikai lépés volt. A történettudományi konszenzus a két szélsőség között helyezkedik el: a felkelésnek valóban volt tömegbázisa, de a sandinista vezetés hatalomkoncentrációja már a korai időszakban megfigyelhető. A kubai befolyás mértéke szintén vitatott; a dokumentált tények szerint Kuba tanácsadókat küldött, de a felkelés belső dinamikája nem redukálható külső beavatkozásra.
Az emlékezetpolitikai dimenzió meghatározó: a sandinista kormány a forradalmat nemzeti felszabadító eseményként ünnepli, és a sandinista ikonográfia – Sandino sziluettje, a fekete-piros zászló – a nicaraguai állami identitás részévé vált. Az ellenzék egy része viszont a forradalom napját a demokrácia elvesztésének kezdeteként értelmezi. A két emlékezetpolitikai állítás ma is párhuzamosan létezik, és a történészi munka feladata a dokumentált események és a politikai jelentéstulajdonítás szétválasztása.
A sandinista forradalom 1979-ben megdöntötte a Somoza-dinasztiát, amely 1936 óta irányította Nicaraguát. Az FSLN – a három belső frakció egyesülése után – 1978–79-ben széles társadalmi felkelést szervezett, és a Nemzeti Gárda erőszakos megtorlása ellenére július 19-én bevonult Managuába. Az új kormány vegyes gazdaságot, politikai pluralizmust és el nem kötelezettséget hirdetett, de a gyakorlatban a sandinista pártapparátus fokozatosan kisajátította a hatalmat. A korai reformok – a földreform, az 1980-as írástudás-kampány, az egészségügyi programok – jelentős társadalmi eredményeket értek el, de a politikai szabadságjogok korlátozása, a belső ellenzék marginalizálása és a hidegháborús konfliktusba való belesodródás már 1981-re aláásta a pluralista ígéreteket. A forradalom megítélése ma is élesen vitatott: a sandinista hagyomány a nemzeti felszabadítás, az ellenzék a tekintélyelvű fordulat kezdetét látja benne.