A 19. századi Kuba történetét mindenekelőtt a cukor és a rabszolgaság összefonódása határozta meg. A század első felében a sziget a világ egyik legnagyobb cukortermelőjévé vált, miközben a rabszolgatartó ültetvényes rendszer soha nem látott méreteket öltött. A század második felében azonban a rabszolgaság fokozatos felszámolása, a spanyol gyarmati uralom válsága és a társadalmi feszültségek együttesen alapozták meg az 1895-ben kirobbanó függetlenségi háborút. Ebben az alfejezetben a cukorgazdaság szerkezetét, a rabszolgaság intézményét és eltörlésének lépéseit, valamint a spanyol uralom alatt élő kreol elit és a szélesebb társadalom viszonyait tárgyaljuk, különös tekintettel a feszültségek forrásaira.
A kubai cukoripar fellendülése szorosan összekapcsolódott a szomszédos Saint-Domingue (a mai Haiti) rabszolgafelkelésével és függetlenségével. Az 1791–1804 közötti haiti forradalom következtében az addig a világ legnagyobb cukortermelőjének számító francia gyarmat gazdasága összeomlott, és a világpiaci cukorhiány hirtelen megnyitotta a lehetőséget a spanyol Kuba előtt. A szakirodalomban konszenzus van abban, hogy a haiti forradalom döntő lökést adott a kubai cukoripar bővülésének, bár a folyamat már a 18. század végén megkezdődött.
A 19. század első évtizedeiben a cukornádültetvények (ingenios) száma és mérete gyorsan nőtt, különösen Havanna környékén, Matanzas tartományban és a sziget nyugati részén. A termelés technológiai átalakuláson ment keresztül: a hagyományos állati vonóerővel hajtott malmokat fokozatosan gőzgépek váltották fel, megjelentek a vasútvonalak (az első 1837-ben, Havanna és Güines között), és a cukor finomítása hatékonyabbá vált. A termelés volumene a század közepére elérte a több százezer tonnát évente, és Kuba a világ egyik vezető cukorexportőre lett. A pontos számok azonban forrásonként eltérnek, mivel a gyarmati statisztikák hiányosak, és a csempészet, valamint a be nem jelentett termelés torzítja a képet.
A cukoripar növekedése szorosan összefüggött a rabszolga-kereskedelem intenzívebbé válásával. A 19. század folyamán Kubába behozott rabszolgák száma a SlaveVoyages adatbázis becslései szerint több százezerre tehető, de a csempészet miatt a tényleges szám bizonytalan. Spanyolország 1817-ben szerződésben vállalta a transzatlanti rabszolga-kereskedelem megszüntetését, de a tilalmat a gyakorlatban nem tartották be: az afrikai rabszolgák behozatala illegális csatornákon folytatódott egészen az 1860-as évekig. A rabszolgaság intézménye Kubában mindeközben fennmaradt, és a cukorgazdaság munkaerő-szükséglete folyamatosan fenntartotta a keresletet.
A cukorgazdaság nem csupán gazdasági rendszer volt, hanem társadalmi és emberi viszonyok sűrű hálózata. Az ültetvényeken dolgozó rabszolgák a nap nagy részében a cukornád vágásán, szállításán és feldolgozásán dolgoztak, a betakarítási időszakban (zafra) gyakran napi 18–20 órát is. A munkakörülmények rendkívül kemények voltak, a büntetések (korbácsolás, magánzárka, láncra verés) a gyarmati jogrend által szabályozott, de a gyakorlatban önkényesen alkalmazott eszközei voltak a fegyelem fenntartásának. A rabszolgák élelmezése, lakhatása és egészségügyi ellátása minimális volt; a halálozási arány magas maradt, különösen az újonnan érkezett afrikai rabszolgák körében.
A rabszolgák élete azonban nem merült ki a passzív elszenvedésben. A kubai rabszolgaság egyik sajátossága a coartación intézménye volt: a rabszolga jogot kapott arra, hogy saját magát vagy családtagját meghatározott összegért megvásárolja, és így felszabaduljon. Ez a jogi lehetőség – amely a spanyol gyarmati jogból eredt – a rabszolgák számára a szabadság elérésének egy szűk, de valós csatornáját jelentette. Emellett a rabszolgák aktív ellenállási formákat is gyakoroltak: a munkalassítás, a szerszámok szándékos megrongálása, a szökés és a maroon közösségek (palenques) létrehozása mindennapos jelenség volt. A szökött rabszolgák a sziget hegyvidéki, nehezen megközelíthető területein önálló közösségeket hoztak létre, amelyek időnként fegyveres összecsapásokba is bocsátkoztak a gyarmati hatóságokkal.
A rabszolgák kulturális és vallási élete szintén a túlélés és az ellenállás terepe volt. Az afrikai eredetű vallási gyakorlatok – a joruba hagyományokból kialakuló szantería (santería) és a kongói eredetű palo monte – a katolikus szentek és az afrikai istenségek összekapcsolásával szinkretikus rendszereket hoztak létre. Ezek a vallások nem pusztán a múlt emlékei voltak, hanem a rabszolgák közösségi szerveződésének, identitásának és reményének hordozói. A gyarmati hatóságok és az egyház gyakran gyanakvással tekintettek rájuk, de a gyakorlatban a szinkretizmus terjedését nem tudták megakadályozni.
A kubai rabszolgaság felszámolása nem egyetlen döntés eredménye volt, hanem több évtizedes, fokozatos és ellentmondásos folyamat. Az első lépés a transzatlanti rabszolga-kereskedelem tilalma volt: Spanyolország 1817-ben szerződést kötött Nagy-Britanniával, amelyben vállalta a rabszolga-import beszüntetését, de a tilalom érvényesítése gyenge volt, és a csempészet továbbra is virágzott. A rabszolgaság intézménye ekkor még érintetlen maradt.
A következő fontos állomás a Moret-törvény volt (1870. július 4.), amelyet a spanyol kormány a tízéves háború (1868–1878) közepette fogadott el, részben a lázadók rabszolga-felszabadító ígéreteire adott válaszként. A törvény kimondta a „méhben való szabadságot” (vientre libre): a rabszolga anyák újszülött gyermekei szabadnak számítottak, és felszabadította a 60 év feletti rabszolgákat, valamint azokat, akik a spanyol korona szolgálatában álltak. A Moret-törvény azonban nem szüntette meg a rabszolgaságot, és a felszabadított idősek, illetve gyermekek gyakran továbbra is függőségben maradtak.
A döntő átmenetet az 1880-ban bevezetett patronato (gyámsági) rendszer jelentette. Ennek értelmében a rabszolgákat formálisan felszabadítottnak tekintették, de nyolc évig „patronált” munkásokként kötelesek voltak korábbi tulajdonosuknak dolgozni, meghatározott feltételek mellett. A patronato tehát nem azonnali felszabadítást jelentett, hanem egy átmeneti, kényszermunkával terhelt időszakot, amely a rabszolgatartók gazdasági érdekeit védte. A rendszer 1886. október 7-én szűnt meg, amikor a spanyol kormány végleg eltörölte a patronatót, és ezzel a kubai rabszolgaság jogi értelemben véget ért.
Fontos hangsúlyozni, hogy a rabszolgaság eltörlése nem jelentette automatikusan a felszabadítottak társadalmi egyenlőségét vagy gazdasági önállóságát. A volt rabszolgák többsége továbbra is a cukorültetvényeken dolgozott, de immár bérmunkásként, gyakran rendkívül alacsony bérért és rossz körülmények között. A felszabadítás után a munkaerőhiányt részben szerződéses munkásokkal pótolták: kínai kulikat, jukatáni maja munkásokat és spanyol bevándorlókat hoztak a szigetre. Ezek a szerződéses munkarendszerek gyakran kényszer és egyenlőtlenség közepette működtek, és nem jelentettek valódi alternatívát a felszabadult rabszolgák számára.
A 19. századi Kuba spanyol gyarmat maradt, miközben a spanyol birodalom amerikai területeinek nagy része a század első évtizedeiben függetlenné vált. Kuba és Puerto Rico a spanyol korona utolsó jelentős gyarmatai voltak Amerikában, és a spanyol kormányzat mindent megtett ezek megtartásáért. A gyarmati igazgatás centralizált és tekintélyelvű volt: a főkapitány (capitán general) széles jogkörökkel rendelkezett, a kreolok politikai képviselete pedig erősen korlátozott maradt.
A „kreol” kifejezés a gyarmaton született fehér lakosságot jelölte, szemben a Spanyolországból érkezett, születési helyük alapján előjogokat élvező peninsulares csoporttal. A kreol elit – ültetvényesek, kereskedők, ügyvédek, értelmiségiek – gazdasági súlya a cukoripar révén jelentős volt, de politikai befolyása korlátozott maradt, mivel a legfontosabb hivatalokat gyakran spanyol születésű tisztviselők töltötték be. Ez a megosztottság állandó feszültségforrást jelentett a kreol elit és a gyarmati hatóságok között.
A 19. század folyamán a kreol elit politikai törekvései három fő irányzatba rendeződtek. Az első a reformizmus volt: a kreol reformerek a spanyol fennhatóság megőrzése mellett kérvényezték a gyarmati igazgatás liberalizálását, a kereskedelem szabadságát, a képviselet bővítését és a rabszolgaság fokozatos felszámolását. Az 1866–1867-es madridi reformbizottság (Junta de Información) kubai képviselői ilyen javaslatokat terjesztettek elő, de a spanyol kormány érdemi engedmények nélkül elutasította azokat. A második irányzat az annexió volt: egyes kreol ültetvényesek – különösen a század közepén – az Egyesült Államokhoz való csatlakozást tartották kívánatosnak, hogy biztosítsák a rabszolgaság fennmaradását és a cukorexport piacait. Az annexiós mozgalom azonban az amerikai polgárháború (1861–1865) és a rabszolgaság amerikai eltörlése után elvesztette realitását. A harmadik irányzat a függetlenség volt: a század második felében, különösen az 1868-as tízéves háború kitörése után egyre hangosabbá vált azoknak a köre, akik a Spanyolországtól való teljes elszakadást és a rabszolgaság felszámolását követelték.
A spanyol uralom fenntartása a gyarmati kormányzat és az anyaországi politika szempontjából elsősorban gazdasági és stratégiai érdek volt: Kuba cukorbevételei jelentős jövedelmet biztosítottak a spanyol államnak, és a sziget katonai támaszpontként is szolgált a Karib-térségben. A spanyol kormány ugyanakkor vonakodott minden olyan reformtól, amely a gyarmati ellenőrzés lazulásához vezethetett volna. A 19. század végén, a második függetlenségi háború (1895–1898) előestéjén az autonómia hívei (az 1878-ban alapított Autonomista Párt) mérsékelt önkormányzatot követeltek a spanyol korona keretein belül, de a spanyol kormány csak 1897-ben, túl későn adott engedményeket.
A 19. századi kubai társadalom mélyen hierarchikus és faji alapú rendszer volt, amelyet a gyarmati jog és a mindennapi gyakorlat egyaránt fenntartott. A társadalmi piramis csúcsán a spanyol születésű tisztviselők és katonatisztek álltak, akik a legfontosabb állami és egyházi hivatalokat birtokolták. Alattuk helyezkedett el a kreol elit, amely gazdasági hatalmával, de korlátozott politikai jogaival feszült viszonyban állt a peninsulares csoporttal. A szabad színesek – a felszabadult rabszolgák és leszármazottaik, valamint a meszticek és mulattok – középső helyzetet foglaltak el: szabadok voltak, de a faji alapú megkülönböztetés miatt számos pályától és jogtól elzárva maradtak. A társadalom alján a rabszolgák tömege állt, akik semmilyen személyes szabadsággal nem rendelkeztek.
A faji és etnikai hierarchiák nem természetes adottságok voltak, hanem a gyarmati rendszer termékei. A spanyol gyarmati jog és a társadalmi gyakorlat a bőrszín, a származás és a születési hely alapján osztályozta az embereket, és ez a rendszer a mindennapi élet minden területére kiterjedt. A szabad színesek például nem tölthettek be bizonyos hivatalokat, nem léphettek be egyes egyetemekre, és a nyilvános élet számos területén másodrendű polgárként kezelték őket. Ugyanakkor a szabad színesek egy része – különösen a városokban – kézművesként, kiskereskedőként vagy katonaként viszonylagos jólétet ért el, és fontos szereplője volt a kubai társadalmi és kulturális életnek.
A társadalmi feszültségek egyik legélesebb megnyilvánulása a rabszolgalázadások és összeesküvések sorozata volt. 1812-ben José Antonio Aponte, egy szabad fekete kézműves vezetésével összeesküvést szerveztek, amelyet a gyarmati hatóságok lelepleztek, és Aponte-t kivégezték. 1844-ben a „La Escalera” néven ismert állítólagos összeesküvés ürügyén a gyarmati hatóságok széles körű megtorlást hajtottak végre: számos szabad színes és rabszolga személyt bebörtönöztek, megkínoztak vagy kivégeztek. A történészek máig vitatják, hogy a La Escalera valódi összeesküvés volt-e, vagy a gyarmati hatóságok által konstruált ürügy a színes közösségek politikai aktivitásának megtörésére; a megtorlás ténye azonban dokumentált.
A rabszolgák mindennapi ellenállása mellett a század közepén megjelent a szervezett politikai fellépés is. A tízéves háború (1868–1878) kitörésekor a felkelő keleti tartományokban, különösen Carlos Manuel de Céspedes birtokán, a rabszolgák egy részét felszabadították, és a felkelés retorikája fokozatosan a rabszolgaság eltörlését is magáévá tette. Ez a folyamat azonban ellentmondásos volt: a felkelők táborán belül is vita folyt arról, hogy a rabszolgák felszabadítása milyen ütemben történjen, és a nyugati, erősen rabszolgatartó területek kreol elitje sokáig vonakodott csatlakozni a felkeléshez.
A feszültségek másik forrása a gyarmati gazdaság és a kereskedelem szerkezete volt. A cukoripar egyre inkább az Egyesült Államok piacától függött: a 19. század végére a kubai cukorexport túlnyomó része az Egyesült Államokba irányult, és amerikai befektetők is megjelentek a sziget gazdaságában. Ez a függőség nemcsak gazdasági, hanem politikai következményekkel is járt: a spanyol gyarmati uralom fenntartása mellett az Egyesült Államok egyre inkább saját érdekszférájának tekintette Kubát. Erről a következő alfejezetben, az 1895–1898-as függetlenségi háború és az amerikai beavatkozás tárgyalásánál lesz szó részletesen.
A 19. századi kubai cukorgazdaság és társadalom történetének forrásai sokrétűek, de egyenetlenek. A gyarmati levéltárak – elsősorban a sevillai Archivo General de Indias és a havannai nemzeti levéltár – gazdag dokumentumanyagot őriznek az ültetvények igazgatásáról, a rabszolga-anyakönyvekről, a bírósági iratokról és a gyarmati kormányzat levelezéséről. Ezek a források azonban a gyarmati tisztviselők és az ültetvényesek nézőpontját tükrözik, és a rabszolgák hangját csak közvetve, a kihallgatási jegyzőkönyvek vagy panaszlevelek révén őrizték meg. A rabszolgák és a szabad színesek saját perspektíváját gyakran csak szóbeli hagyományok, későbbi visszaemlékezések és a kultúra – zene, vallás, tánc – közvetítik.
A rabszolga-kereskedelem számaira vonatkozóan a SlaveVoyages adatbázis a legátfogóbb, de a csempészet miatt a tényleges behozatali számok bizonytalanok. A becslések széles sávban mozognak, és a módszertani eltérések (például a hajók rakományának nyilvántartása, a túlélési arányok) befolyásolják az eredményeket. Hasonlóképpen a rabszolgák számát és arányát a teljes lakosságon belül csak hozzávetőlegesen ismerjük, mivel a gyarmati népszámlálások hiányosak, és a szabad színesek, valamint a rabszolgák kategóriáinak meghatározása sem volt egységes. A szakirodalomban elfogadott, hogy a 19. század közepén a rabszolgák száma valószínűleg 300 000 és 400 000 között mozgott, de ez a tartomány is becslés.
A rabszolgalázadásokkal kapcsolatos források különösen problematikusak. A gyarmati hatóságok jelentései gyakran eltúlozták a fenyegetést, és a vallomásokat kínzással csikarták ki, ami megbízhatatlanná teszi azokat. A La Escalera-ügy esetében a történészek máig vitatják, hogy valódi összeesküvésről volt-e szó, vagy a hatóságok konstruálták a vádakat a szabad színes közösségek meggyengítésére. A konszenzus hiánya miatt a szövegben a „vitatott értelmezés” kategóriáját kell alkalmazni.
A rabszolgaság eltörlésének folyamata viszont jól dokumentált a spanyol törvények és rendeletek révén. A Moret-törvény (1870) és a patronato (1880) szövege, valamint az 1886-os eltörlés időpontja elsődleges forrásokból ismert. Azonban a törvények gyakorlati végrehajtása – különösen a Moret-törvény esetében – kevésbé dokumentált, és a felszabadítottak tényleges életkörülményeiről szóló ismereteink hiányosak.
A 19. századi Kuba történetét a cukoripar és a rabszolgaság összefonódása határozta meg. A haiti forradalom utáni világpiaci űr betöltése révén Kuba a század közepére a világ egyik vezető cukortermelőjévé vált, ami a rabszolga-import intenzívebbé válásával és a plantation-rendszer kiterjedésével járt együtt. A rabszolgaság intézménye fokozatosan, a transzatlanti kereskedelem betiltása (1817), a Moret-törvény (1870) és a patronato (1880) állomásain keresztül szűnt meg, végül 1886-ban. A spanyol gyarmati uralom alatt a kreol elit gazdasági súlya nőtt, de politikai befolyása korlátozott maradt, ami a reformizmus, az annexió és a függetlenség irányzatai közötti vitákat táplálta. A társadalmat mély faji és etnikai hierarchiák tagolták, és a feszültségek rabszolgalázadásokban, a szabad színesek korlátozott jogaiban, valamint a gyarmati hatóságok és a kreol elit közötti ellentétekben nyilvánultak meg. Ezek a feszültségek alapozták meg a század végi függetlenségi háborúkat.