A kubai függetlenségi háborúk korszaka 1868 és 1898 között három, egymással összefüggő, de eltérő jellegű szakaszra tagolódik: a tízéves háborúra (1868–1878), a rövid, úgynevezett „kis háborúra” (1879–1880), valamint az 1895-ben kirobbant, majd az 1898-as spanyol–amerikai háborúba torkolló függetlenségi háborúra. A korszak előzménye a cukorgazdaság és a 19. századi társadalom átalakulása: a rabszolgaságra épülő ültetvényes rend, a kreol elit és a spanyol gyarmati igazgatás közötti feszültségek, valamint a faji és regionális egyenlőtlenségek. A háborúkban a kubai felkelők, a spanyol gyarmati hadsereg, majd az Egyesült Államok szerepe egyaránt meghatározó volt; a függetlenség kikiáltása 1898-ban nem zárta le a neokoloniális függés kérdését, amelyet a következő alfejezet tárgyal.
Az 1860-as évek közepére a kubai gyarmati társadalomban több, egymást erősítő válság halmozódott fel. A cukornádültetvények és a rabszolgamunka továbbra is a gazdaság alapját képezték, de a rabszolgaság intézménye nemzetközi és belső nyomás alá került. Spanyolország 1865-ben még ellenállt a rabszolgaság eltörlésének, miközben a kreol ültetvényesek egy része reformokat, nagyobb önkormányzatot és a kereskedelmi korlátozások enyhítését követelte. A reformista törekvések kudarca, a spanyol kormányzat merevsége és a keleti tartományok (Oriente) sajátos társadalmi szerkezete – ahol a kisebb birtokosok, a szabad színes bőrűek és a rabszolgák aránya eltért a nyugati cukorövezettől – együttesen teremtették meg a felkelés feltételeit. A kreol nacionalizmus ekkor még nem volt egységes; a függetlenség követelése a reformista autonómiatörekvésekkel párhuzamosan jelentkezett, és a kettő közötti határ a háború éveiben többször elmosódott.
A tízéves háború kezdete Carlos Manuel de Céspedes nevéhez fűződik. Céspedes, egy kelet-kubai ültetvényes és ügyvéd, 1868. október 10-én a La Demajagua nevű cukorültetvényen kiáltványt tett közzé, amelyben kikiáltotta Kuba függetlenségét, és felszabadította saját rabszolgáit. A „Grito de Yara” (Yara kiáltása) néven ismert esemény dokumentált tény: a kiáltvány szövege fennmaradt, és a kubai nemzeti levéltárban őrzik. A felkelés gyorsan kiterjedt Oriente tartományra, majd más régiókra is. A felkelőket „mambises” néven emlegették; a kifejezés eredete vitatott, egyes magyarázatok afrikai gyökeret, mások spanyol katonai szlenget valószínűsítenek, de a korabeli forrásokban általánosan használták a kubai függetlenségi harcosok megjelölésére.
A felkelő hadsereg összetétele a háború egyik meghatározó jellemzője volt. A soraiban harcoltak szabad színes bőrűek, felszabadított rabszolgák, kisbirtokosok, valamint a keleti tartományok kreol elitjének tagjai. A faji hierarchiák a felkelő táboron belül sem tűntek el, de a háború fokozatosan aláásta a rabszolgaság intézményét. A spanyol kormány kezdetben a felkelést regionális lázadásnak tekintette, és a katonai erő mellett a rabszolgaság reformjának ígéretével próbálta megosztani a felkelőket. Az 1870-ben elfogadott Moret-törvény felszabadította a jövőben születő rabszolgák gyermekeit és a 60 év feletti rabszolgákat, de a teljes eltörlést elodázta. A törvény hatása korlátozott volt, és a rabszolgaság kérdése a háború alatt végig fennmaradt.
A tízéves háború katonai menete nem hozott döntő eredményt. A felkelők gerilla-hadviselést folytattak, kihasználva a keleti hegyvidék és a vidéki terep adottságait. A spanyol hadsereg létszámbeli fölénye ellenére sem tudta felszámolni a felkelést, részben a trópusi betegségek, részben a logisztikai nehézségek miatt. A felkelők oldalán Máximo Gómez, egy dominikai származású katonatiszt, valamint Antonio Maceo, egy szabad színes bőrű családból származó parancsnok emelkedett ki. Maceo a keleti fronton elért sikereivel a faji egyenlőség melletti elkötelezettség szimbólumává vált; alakja a későbbi kubai nacionalizmusban is központi szerepet kapott.
A felkelők belső megosztottsága azonban súlyosan gyengítette a mozgalmat. Céspedes elnökségét 1873-ban megkérdőjelezték, majd leváltották; 1874-ben spanyol katonák ölték meg. A polgári és katonai vezetés közötti viták, a regionális érdekellentétek és a rabszolgasághoz való eltérő viszony aláásták az egységet. A spanyol kormány kihasználta a megosztottságot, és 1878-ban Arsenio Martínez Campos tábornok tárgyalásokat kezdeményezett. Az eredmény a zanjóni egyezmény (Pacto de Zanjón) lett, amelyet 1878. február 10-én írtak alá. Az egyezmény nem biztosította Kuba függetlenségét, csupán reformokat ígért: a felkelőknek amnesztiát, a rabszolgáknak – legalábbis a felkelő seregben harcolóknak – felszabadítást, valamint közigazgatási engedményeket. A spanyol gyarmati uralom fennmaradt.
Antonio Maceo és több más parancsnok elutasította az egyezményt. 1878. március 15-én a Baraguá nevű helyen Maceo tiltakozásul nem fogadta el a fegyverletételt, és követelte a teljes függetlenséget és a rabszolgaság azonnali eltörlését. A „Baraguá-kiáltvány” (Protesta de Baraguá) a tízéves háború egyik legfontosabb emlékezetpolitikai eseménye: a kubai nemzeti elbeszélés a meg nem alkuvó ellenállás szimbólumaként tartja számon. A tiltakozás azonban katonailag nem tudta folytatni a háborút; Maceo és társai rövidesen emigrációba kényszerültek. A tízéves háború becsült halálos áldozatainak száma bizonytalan; a korabeli és későbbi becslések tízezres nagyságrendűre teszik a katonai és polgári veszteségeket, de a pontos szám nem ismert, mivel a gyarmati statisztikák hiányosak és a járványok miatti halálozásokat nem mindig különítették el.
A tízéves háborút követő évtizedben a kubai függetlenségi mozgalom átszerveződött, de az ismételt fegyveres kísérlet – az úgynevezett „kis háború” (La Guerra Chiquita, 1879–1880) – gyorsan kudarcot vallott. A felkelők nem tudták megszerezni a lakosság széles körű támogatását, és a spanyol hatóságok, tanulva a korábbi hibákból, hatékonyabban léptek fel. A kudarc után a függetlenségi erők egy része az emigrációban, főként az Egyesült Államokban szerveződött. Ezzel párhuzamosan a gyarmati társadalomban a fokozatos reform hívei is megerősödtek. Az Autonomista Párt a spanyol kereteken belül követelt önkormányzatot, kereskedelmi szabadságot és a rabszolgaság megszüntetését. Az autonómiamozgalom és a függetlenségi emigráns szervezetek közötti vita a kubai politika egyik alapkérdése lett.
A rabszolgaság felszámolása a háborúk nyomán felgyorsult. 1880-ban Spanyolország bevezette a „patronato” intézményét, amely a rabszolgákat átmeneti, szerződéses munkaviszonnyá alakította, de a gyakorlatban a kényszermunka sok eleme megmaradt. A rabszolgaságot végül 1886-ban törölték el Kubában, bár a felszabadítottak többsége továbbra is az ültetvényes gazdaság alárendelt munkaereje maradt. A faji egyenlőtlenségek nem szűntek meg, és a faji hierarchiák a függetlenségi mozgalmon belül is vitákat gerjesztettek.
A függetlenségi mozgalom eszmei és szervezeti újraalapítása José Martí nevéhez kötődik. Martí 1853-ban született Havannában; fiatalon, már tizenévesen szembekerült a gyarmati hatóságokkal, börtönbe zárták, majd deportálták. Életének nagy részét emigrációban, főként az Egyesült Államokban töltötte, ahol újságíróként, költőként és politikai szervezőként dolgozott. Martí 1892-ben megalapította a Kubai Forradalmi Pártot (Partido Revolucionario Cubano), amelynek célja Kuba függetlenségének kivívása és egy köztársaság létrehozása volt. Martí elképzelése szerint a háborúnak „szükséges háborúnak” kellett lennie: nem pusztán fegyveres konfliktusnak, hanem a nemzet újjászületésének, amely a faji és osztálykülönbségek meghaladására épül. Írásaiban, például a „Nuestra América” című esszéjében és a kubai emigráns közösségekhez intézett beszédeiben a köztársaság, a faji egyenlőség és a latin-amerikai összefogás eszméjét hirdette. A „kubai apostol” (El Apóstol) elnevezés, amelyet a későbbi nemzedékek adtak neki, emlékezetpolitikai állítás: Martí a kubai nemzeti identitás egyik központi szimbólumává vált, és a forradalom utóélete gyakran saját céljaira formálta alakját.
Martí 1895-ben visszatért Kubába, hogy csatlakozzon a fegyveres küzdelemhez. A függetlenségi háború 1895. február 24-én tört ki, amelyet a kubai hagyomány a „Grito de Baire” néven ismer. A felkelés előkészítésében az emigráns kubai közösségek, különösen a floridai és New York-i gyárak munkásai játszottak kulcsszerepet; a Kubai Forradalmi Párt pénzt és fegyvereket gyűjtött. A háború katonai vezetője Máximo Gómez lett, aki visszatért az emigrációból, és vele tartott Antonio Maceo is. Martí és Gómez 1895 áprilisában szálltak partra Kubában; Martí május 19-én esett el a Dos Ríos-i ütközetben. Halála a függetlenségi mozgalom számára súlyos csapás volt, de egyben mártírrá is tette; azóta Martí a kubai nemzeti panteon központi alakja.
Az 1895-ös háború katonai stratégiája a tízéves háborúnál nagyobb kiterjedésű hadműveletekre épült. Gómez és Maceo célja a háború kiterjesztése volt a nyugati cukortermelő tartományokra, hogy a spanyol gyarmati gazdaságot tönkretegyék. A „nyugati invázió” során a felkelő sereg átkelt a szigeten, és elérte Pinar del Río tartományt is. A felkelők felégették a cukornádültetvényeket, elvágták a vasútvonalakat, és megpróbálták megbénítani a kivitelre termelő gazdaságot. A spanyol hadsereg azonban jelentős erősítéseket kapott, és a háború elhúzódott; a felkelők nem tudták elfoglalni a nagyobb városokat, a spanyolok pedig nem tudták felszámolni a gerillacsapatokat.
A spanyol kormány válasza 1896-tól Valeriano Weyler tábornok nevéhez fűződik. Weyler áttelepítési politikát vezetett be: a vidéki lakosságot a felkelőktől való elszigetelés érdekében kijelölt táborokba kényszerítették. Ezt a gyakorlatot a korabeli és későbbi források „reconcentración” néven emlegetik. A táborokban a zsúfoltság, az élelmiszerhiány és a járványok tömeges halálozáshoz vezettek. A reconcentración áldozatainak száma máig vitatott: a korabeli amerikai jelentések és egyes történészi becslések százezres nagyságrendűre teszik a halottak számát, de a pontos adat nem ismert, mivel a spanyol gyarmati nyilvántartások hiányosak, és a háború alatti éhínség és betegségek miatti halálozásokat nehéz elkülöníteni. A „reconcentración” megítélése a történetírásban vitatott: egyes történészek a 20. századi koncentrációs táborok előfutáraként értelmezik, mások óvatosságra intenek, mivel a fogalom korabeli jelentése eltér a későbbi használattól. A korabeli amerikai sajtó – különösen William Randolph Hearst és Joseph Pulitzer lapjai – Weylert „mészárosként” ábrázolta, és a spanyol kegyetlenkedésekről szóló, részben eltúlzott beszámolókkal befolyásolta az amerikai közvéleményt. A spanyol kormány 1897-ben visszahívta Weylert, és autonómiát ígért Kubának, de ez az engedmény már nem tudta megállítani a háborút.
Az Egyesült Államok beavatkozásának közvetlen előzménye a USS Maine csatahajó 1898. február 15-i robbanása volt Havanna kikötőjében. A robbanásban 260 amerikai tengerész halt meg. A katasztrófa oka máig vitatott: az 1898-as amerikai haditengerészeti vizsgálat külső aknát valószínűsített, de az 1911-es és 1976-os vizsgálatok belső robbanást, valószínűleg szénpor- vagy lőszerrobbanást tartottak valószínűbbnek. A mai történészi konszenzus szerint a robbanás nagy valószínűséggel baleset volt, nem spanyol támadás; ugyanakkor a kérdés nem tekinthető teljes bizonyossággal lezártnak, mivel a roncsot később megsemmisítették. A korabeli amerikai sajtó és a politikailag befolyásos körök Spanyolországot tették felelőssé, és a háborús hangulatot fokozták.
Az Egyesült Államok 1898. április 25-én üzent hadat Spanyolországnak. A hadüzenet előzménye a Teller-kiegészítés volt, amelyet az amerikai kongresszus 1898. április 20-án fogadott el; ebben az Egyesült Államok kinyilvánította, hogy nem szándékozik annektálni Kubát, és a szigetet a kubaiaknak kívánja átadni. A spanyol–amerikai háború rövid ideig tartott: a hadműveletek Kuba mellett Puerto Ricóra és a Fülöp-szigetekre is kiterjedtek. A kubai hadszíntéren a döntő esemény a Santiago de Cuba-i tengeri ütközet volt 1898. július 3-án, amelyben az amerikai flotta megsemmisítette a spanyol Cervera tengernagy hajóraját. A szárazföldi harcokban az amerikai csapatok – köztük Theodore Roosevelt önkéntes lovasezrede, a „Rough Riders” – San Juan és El Caney magaslatainál ütköztek meg a spanyol erőkkel. A kubai felkelő hadsereg az ostromgyűrű fenntartásában és a felderítésben vett részt, de az amerikai parancsnokság nem ismerte el a kubai kormányt, és a béketárgyalásokból kizárta a kubai képviselőket.
A párizsi békeszerződést 1898. december 10-én írták alá. Spanyolország lemondott Kuba feletti fennhatóságáról, és átengedte az Egyesült Államoknak Puerto Ricót, Guamot és a Fülöp-szigeteket. Kuba formálisan függetlenné vált, de a szigetet amerikai katonai kormányzás alá helyezték; a függetlenség feltételeit később a Platt-kiegészítés szabályozta, amelyet a következő alfejezet tárgyal. A kubai függetlenségi harcosok számára a párizsi béke kétértelmű eredményt hozott: a spanyol gyarmati uralom megszűnt, de a sziget szuverenitása nem a kubaiak kezébe került. A kubai nacionalista történetírásban mindmáig vitatott, hogy a felkelők önállóan megnyerték volna-e a háborút az amerikai beavatkozás nélkül. Egyes történészek szerint a spanyol hadsereg már 1898-ra kimerült, és a kubai felkelők nyerésre álltak; mások hangsúlyozzák, hogy a reconcentración és a gazdasági pusztítás miatt a sziget lakossága rendkívüli szenvedéseket élt át, és az amerikai beavatkozás rövidítette le a konfliktust. Ez a kérdés a kubai emlékezetpolitika egyik központi vitája, és a források alapján nem dönthető el egyértelműen.
A függetlenségi háborúk öröksége mélyen beépült a kubai nemzeti identitásba. A „Grito de Yara”, a zanjóni egyezmény elutasítása, a Baraguá-kiáltvány, Martí halála, valamint Maceo és Gómez hadjáratai a kubai történeti emlékezet alapvető elemei. A faji egyenlőségre vonatkozó ígéretek ugyanakkor csak részben valósultak meg: a háborúkban harcoló színes bőrűek jelentős szerepe ellenére a köztársaság későbbi társadalmi rendje fenntartotta a faji hierarchiákat. A függetlenségi háborúk és az amerikai beavatkozás közötti feszültség a kubai politika és történetírás visszatérő témája maradt.
A tízéves háború eseményeihez elsődleges forrásként szolgálnak a felkelők kiáltványai, Céspedes és más vezetők levelezése, valamint a spanyol gyarmati hatóságok jelentései. A zanjóni egyezmény szövege fennmaradt, és a dokumentált tények közé tartozik. A háború katonai eseményeinek rekonstrukciója azonban gyakran a résztvevők visszaemlékezéseire támaszkodik, amelyek utólagos, részben emlékezetpolitikai célú elbeszélések. A halottak és a sebesültek számai becslések; a gyarmati statisztikák hiányosak, ezért a szakirodalomban tág határok között mozognak. A „mambí” kifejezés eredete nem tisztázott; a szóbeli hagyomány és a nyelvtörténeti magyarázatok versengenek egymással.
José Martí írásai – beszédek, cikkek, levelek, versek – jól dokumentáltak; összegyűjtött művei több kötetben hozzáférhetők. Ugyanakkor Martí halálának körülményei és a Dos Ríos-i ütközet lefolyása részben a kortárs beszámolók ellentmondásai miatt bizonytalan. A „szükséges háború” fogalmának értelmezése a történetírásban vitatott: egyesek Martí demokratikus és faji egyenlőségen alapuló köztársaságeszményét hangsúlyozzák, mások a forradalmi erőszak igazolásának tekintik.
Az 1895–1898-as háború forrásbázisa gazdagabb, de a reconcentración áldozatainak száma továbbra is vitatott. A korabeli amerikai konzuli jelentések, újságcikkek és kubai emigráns beszámolók gyakran eltúlozták a spanyol kegyetlenkedéseket, míg a spanyol hivatalos jelentések alábecsülték a polgári lakosság szenvedéseit. A táborszerű áttelepítések „reconcentración” elnevezése a kortárs kritikában terjedt el; a mai történészek egy része a fogalmat a 20. századi koncentrációs táborokkal rokonítja, mások történeti anakronizmusként óvnak ettől. A Weyler-korszak értékelése ezért vitatott értelmezésnek minősül, nem dokumentált ténynek.
A USS Maine robbanása a spanyol–amerikai háború egyik legvitatottabb eseménye. Az 1898-as amerikai vizsgálat következtetéseit későbbi vizsgálatok felülírták, de a teljes bizonyosság hiányzik. Az amerikai beavatkozás okai összetettek: a gazdasági érdekek (a kubai cukoriparba irányuló amerikai befektetések), a stratégiai megfontolások (a Karib-térség ellenőrzése, a Panama-csatorna terve), valamint a sajtó által gerjesztett háborús hangulat egyaránt szerepet játszott. A történészi szakirodalomban máig vita folyik arról, hogy a kubai felkelők önállóan megnyerték-e volna a háborút; egyes szerzők a spanyol hadsereg kimerülését, mások az amerikai beavatkozás döntő szerepét emelik ki. Ez a kérdés a kubai és az amerikai történetírásban egyaránt vitatott értelmezés.
A kubai függetlenségi háborúk emlékezetpolitikai utóélete szintén forráskritikai figyelmet igényel. A kubai nemzeti elbeszélés a háborúkat a nemzet születéseként, Martí alakját az apostolként, a zanjóni egyezményt pedig a megalkuvás szimbólumaként tartja számon. Ez az elbeszélés a 20. századi forradalom ideológiai keretében is újraértelmeződött; az 1959 utáni kubai állami emlékezetpolitika Martí örökségére hivatkozott, miközben a függetlenségi háborúk faji és társadalmi ellentmondásait gyakran leegyszerűsítette.
A kubai függetlenségi háborúk 1868 és 1898 között a spanyol gyarmati uralom elleni több évtizedes küzdelmet jelentették. A tízéves háború Céspedes 1868-as kiáltványával indult, de a felkelők belső megosztottsága és a spanyol katonai ellenállás miatt nem hozott függetlenséget; a zanjóni egyezmény reformokat ígért, de a gyarmati uralom fennmaradt. A mozgalmat José Martí szervezte újjá az 1890-es években; az 1895-ös háború nagyobb kiterjedésű volt, és Weyler reconcentrációs politikája ellenére a felkelők katonailag nem tudtak döntő vereséget mérni. Az 1898-as spanyol–amerikai háborúban az Egyesült Államok beavatkozása megpecsételte Spanyolország vereségét, de a kubaiakat kizárták a béketárgyalásokból. Kuba formálisan függetlenné vált, de amerikai katonai megszállás alá került, ami a későbbi neokoloniális viszonyok alapját képezte.