Az 1655-ös brit hódítás nem egyszerű hatalomváltás volt: a gyéren lakott spanyol szigetből néhány évtized alatt a Brit Birodalom egyik legjövedelmezőbb cukortermelő gyarmata lett, amelynek gazdagsága a rabszolgák tömeges behurcolásán és kényszermunkáján nyugodott. Ez az alfejezet az 1655 és az 1807-es brit rabszolga-kereskedelmi tilalom közötti korszakot tárgyalja, röviden utalva a rabszolgaság intézményének 1834-es eltörlésére is. A hangsúly a cukorgazdaság kiépülésén, a rabszolga-kereskedelem mechanizmusán, a telepes társadalom szerkezetén és a faji hierarchiák kialakulásán van; a maroon közösségek és a nagyobb rabszolgalázadások a következő alfejezetben (A maroonok és a rabszolgalázadások), a 19. századi átalakulás pedig a 19. századi átalakulás és a függetlenség felé című részben kap részletesebb elemzést.
Az 1655-ös angol expedíció a Cromwell-féle protektorátus úgynevezett „Western Design” (nyugati terv) keretében indult, amelynek elsődleges célja a spanyol gyarmatbirodalom meggyengítése volt a Karib-térségben. A William Penn admirális és Robert Venables tábornok vezette flotta Hispaniola ellen kudarcot vallott, ezért a parancsnokok inkább a gyengébben védett Jamaica felé fordultak. Az angol csapatok 1655 májusában szálltak partra, és a kis létszámú spanyol helyőrség hamarosan kapitulált. A spanyol gyarmatosítók egy része azonban a belső területekre húzódott, és több éven át gerillaharcot folytatott; a szervezett spanyol ellenállás csak 1660 körül ért véget, amikor a megmaradt spanyol telepesek és katonák elhagyták a szigetet. A hódítást tehát nem egyetlen ütközet, hanem elhúzódó megszállási folyamat zárta le. A spanyol kor Jamaica addigi szerepe marginális volt: a sziget inkább ellátó és átmenő állomásként szolgált, mintsem jelentős nemesfém- vagy ültetvényes gyarmatként. A taínó őslakosság az előző alfejezetben tárgyalt spanyol gyarmati időszak alatt gyakorlatilag összeomlott, így a brit hódítók már nem találtak nagy létszámú őslakos közösséget. A spanyolok azonban korábban afrikai rabszolgákat is hurcoltak a szigetre; közülük többen a hódítás zűrzavarában a hegyekbe menekültek, és a későbbi maroon közösségek egyik gyökerét alkották.
A brit uralom első évtizedei nem a cukorról szóltak. A szigetre érkező angol katonák, kalandorok és kistermelők egy része a spanyol hajók elleni kalózkodásból, csempészetből és a hispániai gyarmatkereskedelem megcsapolásából élt. Port Royal a 17. század második felében a Karib-térség egyik legismertebb kalózkikötője lett, ahol a zsákmány, a rum és a rabszolgakereskedelem pénze összefolyt. Ez a korszak a brit korona számára is hasznos volt, mert a kalózok támadásai gyengítették a spanyol hajózást, ugyanakkor Port Royal rendezetlen, erőszakos társadalma a gyarmati hatóságok számára is kihívást jelentett. Az 1692-es földrengés, amely Port Royal nagy részét a tengerbe süllyesztette, nemcsak a kalózkorszak egyik szimbolikus végét jelölte, hanem azt is megmutatta, hogy a sziget gazdasági súlypontja a parti kikötőkből fokozatosan a termékeny belső ültetvényes vidékekre helyeződik át.
A cukorgazdaság kiépülése az 1660-as évektől gyorsult fel. A „cukorforradalomnak” nevezett folyamat – amely fogalom a történetírásban vitatott abban az értelemben, hogy mennyire volt hirtelen és egységes – Barbadosról és más kelet-karibi brit szigetekről érkező ültetvényesek tőkéjét, technológiáját és rabszolgáit hozta Jamaicába. A cukornád termesztése és a nádcukor előállítása nagy földterületet, sok rabszolgát és jelentős beruházást igényelt: a cukormalmok, a forraló- és tisztítóházak, a raktárak és a kikötői kiszolgáló létesítmények mind a tőkeigényes ültetvényes modell részei voltak. A korábban jellemző kistermelői dohány-, indigó- és élelmiszertermelés fokozatosan háttérbe szorult, mert a cukor magas jövedelmezősége a földárakat és a rabszolgák iránti keresletet is felhajtotta. A kisebb telepesek egy része eladta birtokát, mások a sziget belsejébe vagy más gyarmatokra költöztek. A földbirtok koncentrációja így a jamaicai társadalom egyik alapvető folyamatává vált: a 18. századra a sziget legjobb földjeit viszonylag kevés, gyakran távol élő (absentee) ültetvényes család birtokolta, akik közül sokan Angliában éltek, és a szigetet helyi megbízottak, ügyvédek és ültetvényvezetők irányították.
A rabszolga-kereskedelem a cukorgazdaság motorja volt. A 17. század végétől kezdve Jamaica a brit rabszolga-kereskedelem egyik legnagyobb felvevőpiacává vált. A Royal African Company 1672-től élvezett formális monopóliumot, de a gyakorlatban a csempészet és az 1698 utáni liberalizáció sok más brit és gyarmati kereskedő előtt is megnyitotta az utat. A rabszolgákat túlnyomórészt nyugat- és közép-afrikai régiókból hurcolták el: az Aranypart, a Biafra-öböl, a Kongó–Angola térség és más atlanti kikötők rabszolgapiacairól. A behurcolt rabszolgák etnikai, nyelvi és vallási összetétele ezért rendkívül heterogén volt; a jamaicai rabszolgák nem alkottak homogén „afrikai” tömeget, hanem sokféle közösségből származtak, ami a későbbi kreol kultúra kialakulásában is fontos tényező lett. A középső átkelés (Middle Passage) során a zsúfolt rabszolgahajókon a halálozás magas volt, és a túlélők is legyengülten, traumatizálva érkeztek. A jamaicai kikötőkbe – elsősorban Kingstonba és más kisebb kikötőkbe – érkező rabszolgákat eladták, majd az ültetvényekre szállították, ahol a „seasoning” néven ismert első időszakban sokan meghaltak a kimerültségtől, a betegségektől és az élelemhiánytól.
A rabszolga-népesség demográfiája a brit Jamaicában tartósan negatív természetes mérleget mutatott. A halálozási arány az ültetvényeken meghaladta a születési arányt, a nemek aránya kiegyensúlyozatlan volt, a csecsemőhalandóság magas, a rabszolgák várható élettartama a cukorültetvényeken alacsony. Ebből következően a rabszolgatartó gazdaság folyamatos importra szorult: a rabszolga-kereskedelem nem egyszeri bevándorlási hullám volt, hanem a rendszer működésének állandó feltétele. A modern történeti demográfia becslései szerint a sziget rabszolga-népessége a 18. század folyamán úgy növekedett, hogy közben a behurcoltak jelentős része rövid időn belül meghalt. A pontos számok a hiányos nyilvántartások miatt bizonytalanok; a SlaveVoyages adatbázis adatai alapján a Jamaicába szállított rabszolgák becsült száma a 17. század végétől a 19. század elejéig több százezerre tehető, de a teljes sorozat ellenőrzést igényel. A fehér telepesek száma ezzel szemben mindvégig alacsony maradt: a 18. századi összeírások tanúsága szerint a rabszolgák a lakosság mintegy 80–90 százalékát tették ki, ami a faji alapú hatalomgyakorlást a gyarmati rendszer központi kérdésévé tette.
A telepes társadalom csúcsán a fehér ültetvényes elit állt, amelynek vagyonát a cukorból származó jövedelem, a földbirtok és a rabszolgák tulajdona határozta meg. Alatta helyezkedett el a szegényebb fehér réteg: kistermelők, mesteremberek, felügyelők, katonák és hivatalnokok, akik nem rendelkeztek jelentős tőkével, de jogi helyzetüknél fogva a faji hierarchia felső szintjéhez tartoztak. A „szabad színesek” és „szabad feketék” (free people of colour, free blacks) rétege fokozatosan növekedett: sokan fehér férfiak és rabszolgált nők közötti kapcsolatokból születtek, és egy részük felszabadítást kapott vagy megváltotta szabadságát. A szabad színesek gazdasági tevékenysége sokszor kiterjedt volt, de jogi helyzetük súlyosan korlátozott maradt: nem szavazhattak, nem viselhettek közhivatalt, bizonyos birtoklási és öröklési jogoktól elestek, és a faji megkülönböztetés a mindennapokban is állandó volt. A gyarmati jog a faji kategóriákat egyre pontosabb szabályokkal rögzítette: a „mulatt”, „quadroon” és más megnevezések a származás és a bőrszín szerint osztályoztak, és ezzel a társadalmi különbségeket biológiai látszattal igazolták. A szerződés értelmében ezeket a kategóriákat nem természetes adottságként, hanem a gyarmati hatalom termékeként kell kezelni.
A rabszolgák jogi helyzetét a jamaicai gyűlés (House of Assembly) által alkotott, a forrásokban gyakran „slave code”-ként emlegetett törvénycsomagok szabályozták. A 17. század végétől kezdve több ilyen törvény született, amelyek a rabszolgákat ingóságként (chattel) kezelték, a fehér közösség védelmét szolgálták, és a rabszolgák mozgását, gyülekezését, kereskedelemben való részvételét és vallásgyakorlását szigorúan korlátozták. A büntetések – korbácsolás, csonkítás, halálbüntetés – a rabszolgatartók abszolút hatalmát erősítették, miközben a rabszolgák számára gyakorlatilag nem biztosítottak jogorvoslatot. Az úgynevezett deficiency laws arra kötelezték az ültetvényeseket, hogy bizonyos számú fehér felügyelőt tartsanak a rabszolgák létszámához viszonyítva, mert a hatóságok attól tartottak, hogy a fehér jelenlét hiánya lázadásokhoz vezet. A rabszolgatartók és a gyarmati hatalom közötti érdekellentétek ellenére a rendszer alapjában mindvégig a rabszolgák tulajdonként való kezelésén nyugodott.
A rabszolgák mindennapjai az ültetvényeken a kényszermunka, a hiányos élelmezés, a zsúfolt szállások és a szigorú fegyelem keretei között szerveződtek. A cukornád vágása, a malmok üzemeltetése, a forralás és a cukor finomítása rendkívül megterhelő fizikai munka volt, amelyet a trópusi éghajlaton, hosszú műszakokban végeztek. A rabszolgák közötti munkanegosztásban a nők és a férfiak egyaránt részt vettek, bár a terhesség és a kisgyermeknevelés sajátos kockázatokat jelentett. A rabszolgák nem voltak passzív elszenvedői ennek a rendszernek: a mindennapi ellenállás formái – a munkalassítás, a szerszámok elrejtése vagy megrongálása, a szökés, a tiltott piacozás, az afrikai nyelvek és vallási hagyományok ápolása – folyamatosan jelen voltak, és a rabszolgák kultúrateremtésének alapját adták. A hegyekben élő maroon közösségek, amelyek a spanyol korszak óta léteztek, és amelyekhez szökött rabszolgák csatlakoztak, a gyarmati állam számára állandó fenyegetést jelentettek; ezeket a közösségeket és a nagyobb fegyveres felkeléseket a következő alfejezet tárgyalja részletesen.
A jamaicai rabszolga-gazdaság a Brit Birodalom atlanti kereskedelmének egyik pillére volt. A szigetről exportált cukor, rum és melasz a brit kikötők, a hajóépítés, a kereskedelmi biztosítás és a pénzügyi szolgáltatások hatalmas hálózatát éltette. A 18. század közepére Jamaica a Brit Birodalom legnagyobb cukortermelő gyarmata lett, és a jamaicai ültetvényes érdekcsoport – az úgynevezett West India interest – a brit parlamentben is komoly lobbierőt képviselt. A cukor jövedelmezősége tette lehetővé, hogy az ültetvényesek egy része Angliába költözzön, és ott politikai befolyást, nemesi címeket és további tőkét szerezzen. Ugyanakkor ez a gazdagság teljes egészében a rabszolgák kényszermunkáján és a rabszolga-kereskedelem folyamatos utánpótlásán alapult, ezért a kortárs abolicionista mozgalom már a 18. század végén a rabszolgaságot erkölcsi és gazdasági szempontból is támadni kezdte. Az 1807-es brit törvény, amely a rabszolga-kereskedelem eltörlését mondta ki, nem szüntette meg a rabszolgaság intézményét Jamaicában, de a behozatal lezárásával alapvetően megváltoztatta a rabszolgatartó rendszer működési feltételeit; a rabszolgaság eltörlése 1834-ben, a gyakran kényszermunkával felérő „tanonckodási” (apprenticeship) időszak után, 1838-ban vált teljessé. Ezt a folyamatot a 19. századi átalakulás című rész elemzi.
Az 1655-ös hódításról szóló ismeretek elsődleges forrásai az angol expedíció résztvevőinek beszámolói, a Cromwell-kormányzat utasításai és a spanyol gyarmati hatóságok jelentései. A cukorgazdaság kiépüléséről a jamaicai gyűlés iratai, az ültetvényesi naplók és levelezések, valamint a kikötői vámnyilvántartások adnak dokumentált képet. Az egyik legismertebb 18. századi magánforrás Thomas Thistlewood jamaicai ültetvényes naplója, amely a rabszolgatartó mindennapjainak részleteit rögzíti, de természetesen a rabszolgatartó szemszögéből, ezért kritikával kezelendő. A rabszolgák saját hangja a korszakból ritkán maradt fenn; a szóbeli hagyomány, a későbbi rabszolga-elbeszélések és a 19. századi gyűjtések pótolhatják ezt a hiányt, de ezeket utólagos emlékezetként kell értelmezni.
A rabszolga-kereskedelem mennyiségi adatai különösen bizonytalanok. A SlaveVoyages adatbázis a fennmaradt hajónaplók, kikötői jegyzékek és vámiratok alapján a becslések széles skáláját teszi lehetővé, de a csempészet és a hiányos nyilvántartások miatt a Jamaicába szállított rabszolgák teljes száma csak becslésként adható meg. A korabeli demográfiai adatok – a gyarmati összeírások, az egyházi anyakönyvek és az ültetvényesi jelentések – eltérő módszerekkel készültek, ezért a rabszolgák számára, halálozási arányaira és születési mutatóira vonatkozó számokat nem szabad pontos mérésként bemutatni. A történeti demográfia konszenzusa szerint a jamaicai rabszolga-népesség természetes fogyása miatt a rendszer folyamatos importra szorult, de a fogyás mértéke és a behurcoltak összetétele vitatott.
A faji hierarchiára vonatkozó források – törvények, adásvételi szerződések, végrendeletek, egyházi anyakönyvek – jól dokumentálják a jogi megkülönböztetés rendszerét, de a kortárs ültetvényesi irodalom, például Edward Long és Bryan Edwards munkái, a faji hierarchiát természetesnek és kívánatosnak mutatják be; ezeket a szövegeket nem lehet forráskritika nélkül átvenni. A „cukorforradalom” fogalma a történetírásban vitatott: egyes szerzők gyors átalakulást, mások fokozatos, több évtizedes átrendeződést írnak le. Az 1807-es tilalom és az 1834-es eltörlés dátumai dokumentált tények, de a tilalom hatékonyságáról és a rabszolgák utáni korszak folytonosságáról eltérő értelmezések léteznek.
Az 1655-ös brit hódítás után Jamaica gyarmati szerkezete alapvetően átalakult: a spanyol időszak periférikus, gyéren lakott szigete a Brit Birodalom egyik legjövedelmezőbb cukortermelő gyarmatává vált. A cukorgazdaság kiépülése, a földbirtok koncentrációja és a rabszolgák tömeges behurcolása egymással összefonódó folyamat volt. A rabszolgák folyamatos importra szoruló, alacsony természetes szaporodású rabszolga-népessége a gyarmati társadalom demográfiai alapját adta. A jogi és társadalmi rend a faji hierarchiát intézményesítette: a fehér ültetvényes elit, a szegényebb fehérek, a szabad színesek és a rabszolgák közötti határokat törvények, szokások és erőszak tartotta fenn. A rabszolgák mindennapi ellenállása és a maroon közösségek léte mutatja, hogy a rabszolgatartó rendszer nem volt stabil, hanem állandó feszültségek közepette működött. Az 1807-es rabszolga-kereskedelmi tilalom a rabszolgaság intézményét nem szüntette meg, de a behozatal lezárásával kikényszerítette a rendszer későbbi átalakulását.