Jean-Bertrand Aristide és a Lavalas-mozgalom felemelkedését, az 1990-es választást, az 1991-es katonai puccsot, az 1994-es intervenciót és az azt követő politikai válságokat csak úgy lehet megérteni, ha a demokratizálódást nem egyszeri eseményként, hanem törékeny, többször megszakított folyamatként tárgyaljuk. Az alfejezet az amerikai megszállás és a Duvalier-rendszer után, az 1986-os fordulattól Aristide 2004-es távozásáig követi a haiti politikatörténetet. A „demokratizálódás” kifejezés itt nem a nyugati liberális modell automatikus átvételét jelenti, hanem egy olyan küzdelmet, amelyben a választások, a hadsereg, a nemzetközi szankciók, a menekültválság és az utcai mobilizáció egyaránt a hatalom alakításának eszköze volt.
Jean-Claude Duvalier 1986. február 7-én hagyta el az országot; az eseményt a kortárs sajtó és az amerikai kormányzati iratok is dokumentálták. Az elnöki székben a Nemzeti Kormányzótanács (Conseil national de gouvernement, CNG) következett, amelyet Henri Namphy tábornok vezetett. A Duvalier-örökség azonban nem tűnt el: a hadsereg, a titkosrendőrség helyi hálózatai és a régi gazdasági elit jelentős pozíciókat őrzött meg. Az 1987. márciusi alkotmányt népszavazáson fogadták el; a szövege rögzítette az emberi jogokat, a választott testületeket és az elnöki hatalom korlátozását. A dokumentált alkotmányos ígéret és a gyakorlat között azonban azonnal feszültség mutatkozott: az 1987. november 29-re kiírt választás napján fegyveres csoportok támadtak szavazóhelyiségekre, és a szavazást félbeszakították. Az áldozatok számát a kortárs emberi jogi jelentések több tucatra tették, de a pontos összeg forrásonként eltér; a támadás megszervezésének felelőssége ma is vitatott, annyi bizonyos, hogy a hadsereg nem védte meg a szavazókat, és több elkövető egykori Duvalier-fegyveresekhez kötődött.
A második kísérlet az 1990-es választás volt. Az ideiglenes elnök, Ertha Pascal-Trouillot megfigyelői jelenlétet kért, és a választást az ENSZ és az Amerikai Államok Szervezete (OAS) csapatai, illetve megfigyelői kísérték. Jean-Bertrand Aristide, a Port-au-Prince-i Szent János Bosco-plébánia szalézi papja ekkorra a városi szegénység körében széles támogatottsággal rendelkező szereplővé vált. Aristide az 1980-as években a felszabadítási teológiához közel álló igehirdetéssel, a Duvalier-rendszer nyílt bírálatával és a „lavalas” (kreol szó, jelentése körülbelül „áradat”) képével szervezte híveit. A mozgalom lényege szerint nem klasszikus párt volt, hanem városi nyomornegyedek, vidéki közösségek, diákszervezetek és a katolikus egyház alsópapságának laza koalíciója. Aristide és hívei a társadalmi igazságosságot, a korrupció felszámolását, az írástudatlanság elleni programokat és a hadsereg politikai szerepének visszaszorítását hirdették.
Az 1990. december 16-i elnökválasztás hivatalos eredménye szerint Aristide a szavazatok 66,7 százalékát szerezte meg, míg a korábbi Világbank-tisztviselő, Marc Bazin mintegy 14 százalékot kapott. Az eredményt az OAS és az ENSZ megfigyelői általában hitelesnek, a választást a haiti mércéhez képest viszonylag szabadnak minősítették; ugyanakkor a választási névjegyzékek hiányosságai és a vidéki körzetek korlátozott hozzáférhetősége miatt a részvételi arány csak becslés. Aristide 1991. február 7-én lépett hivatalba. Kormányzásának első hónapjaiban politikai foglyokat engedtek szabadon, vizsgálatokat indítottak a Duvalier-korszak vagyonával kapcsolatban, és megkezdték a fegyveres erők vezérkarának átalakítását. Az intézkedések mögött a dokumentált cél az volt, hogy a hivatalos intézményekből kiszorítsák a régi rendszer hálózatait.
A reformok azonban gyorsan ellenállásba ütköztek. Az üzleti elit egy része, a hadsereg tisztikara és a régi államapparátus a stabilitás megbomlásától tartott. Az átmenet éveiben megjelent az utcai erőszaknak az a formája is, amelyet kreolul „dechoukaj”-nak neveztek: tömegesen rongáltak meg vagy gyújtottak fel egykori Duvalier-szimpatizánsok tulajdonát, és egyes esetekben fizikai erőszakot is alkalmaztak. A jelenséget a kortárs emberi jogi jelentések dokumentálták; megítélése vitatott, mert a résztvevők egy része a régi elnyomó rendszer elleni népi igazságtételként élte meg, míg a bírálók a jogállamiság hiányának bizonyítékát látták benne. Aristide nyilatkozatai a korszakban kettős képet mutatnak: bírálta a lincseléseket, de a tömegeket a változás motorjaként is megszólította.
A katonai kormányzat időszakát a szisztematikus politikai erőszak jellemezte. Az OAS és az ENSZ emberi jogi megfigyelői, valamint a Human Rights Watch és az Amnesty International jelentései alapján a puccs utáni három évben az Aristide-támogatókat, a szegénynegyedek lakóit, a független újságírókat és a szakszervezeti aktivistákat tömegesen gyilkolták meg, nők ezreit erőszakolták meg, és sokakat kényszerítettek belső menekülésre. A politikai gyilkosságok áldozatainak számát a korszak emberi jogi jelentései 3–5 ezerre becsülték; ez statisztikai becslés, mivel a halottak egy részét titkos tömegsírokba temették, és a nyilvántartások hiányosak. A fegyveres erők mellett működött a FRAPH (Front révolutionnaire armé pour le progrès d’Haïti) nevű paramilitáris szervezet, amelyet Emmanuel Constant vezetett. A FRAPH szerepe dokumentált, de az amerikai hírszerzéssel való kapcsolatának mértéke vitatott: egyes amerikai bírósági iratok és oknyomozó újságírások szerint a CIA pénzügyi vagy logisztikai támogatást nyújtott bizonyos szereplőknek, az amerikai kormányzat ezt részben elismerte, de a beavatkozás mélységét nemzetbiztonsági okokból nem hozta teljesen nyilvánosságra.
A katonai uralom éveiben több tízezer haiti menekült hagyta el az országot tengeri úton, gyakran túlzsúfolt, tengerálló bárkákon. Az Egyesült Államok parti őrsége a nyílt tengeren feltartóztatta a hajókat, és a menekülteket kezdetben a guantánamói amerikai támaszponton létesített táborokba szállította. A menekültpolitikát a korszakban számos jogvédő szervezet bírálta, mert szerintük a haiti menedékkérőket a kubaiaknál kedvezőtlenebb elbánásban részesítették. A folyamat egyúttal az amerikai beavatkozás és a „hátsó udvar” doktrína Karib-térségi logikáját is megmutatta: a válságot Washingtonban egyszerre tekintették emberi jogi és belbiztonsági kérdésnek.
1993 júliusában a Governors Island-i tárgyalásokon megállapodás született arról, hogy Aristide visszatérhet, a katonai vezetők pedig távoznak. A megállapodást az ENSZ közvetítette, de a Cédras-rezsim nem hajtotta végre. 1993 októberében az USS Harlan County hadihajó fedélzetén érkező amerikai és ENSZ-küldöttséget fegyveres tüntetők kényszerítették visszafordulásra Port-au-Prince-ben. Az incidensnek nem volt halálos áldozata, de jól mutatta a katonai rezsim szembeszegülését, és hozzájárult ahhoz, hogy Washington a fegyveres beavatkozás mellett döntsön.
Az ENSZ Biztonsági Tanácsa 1994. július 31-én fogadta el a 940. számú határozatot, amely felhatalmazta a tagállamokat, hogy „minden szükséges eszközzel” állítsák helyre a demokratikusan megválasztott haiti kormányt. A határozat jogi értelmezése a mai napig vitatott, mert a haiti válságot nem minden tagállam tekintette a nemzetközi béke és biztonság olyan fenyegetésének, amelyre a katonai akció egyértelműen alkalmazható. 1994. szeptember 18-án az Egyesült Államok korábbi elnöke, Jimmy Carter, Sam Nunn szenátor és Colin Powell tábornok Port-au-Prince-ben tárgyalt a katonai vezetőkkel. A megállapodást követően, szeptember 19-én amerikai csapatok szálltak partra Haiti déli partvidékén, lényegében ellenállás nélkül. Cédras és a puccs több vezetője Panamába távozott. Aristide 1994. október 15-én tért vissza Port-au-Prince-be.
Az intervenciót az amerikai kormányzat „demokrácia-helyreállító” műveletként mutatta be (Operation Uphold Democracy). A támogató értelmezés szerint a beavatkozás megtörte a katonai terrort, és lehetővé tette az alkotmányos elnök visszatérését. A kritikus értelmezés ezzel szemben arra hívja fel a figyelmet, hogy a beavatkozás újólag megerősítette Haiti függését az Egyesült Államoktól, és hogy a belpolitikai rendezést a haiti társadalom és a diaszpóra széles köre nem saját döntésként élte meg. Mindkét álláspont a dokumentált eseményekre hivatkozik, de eltérő jelentést tulajdonít a szuverenitásnak, a demokráciának és a nemzetközi jognak.
Aristide visszatérése után a hadsereg felszámolása került napirendre. A kormányzat 1995-re feloszlatta a fegyveres erőket, és megkezdte a Haiti Nemzeti Rendőrség (Police nationale d’Haïti) szervezését. A hadsereg eltörlésének ténye dokumentált; hosszú távú következményei azonban vitatottak. Egyes kutatók szerint a lépés csökkentette a puccsok esélyét, de egyúttal megszüntette az egyetlen országos fegyveres intézményt, és később hozzájárult ahhoz, hogy a belső biztonság fenntartása külső missziókra és gyengén felszerelt rendőri egységekre maradjon. A biztonsági vákuum évekkel később a fegyveres bandák megerősödésének egyik feltétele lett, amit a 2010 utáni válság tárgyal.
Aristide mandátumának megítélése már hazatérésekor jogvita tárgya volt: egyes értelmezések szerint az 1991–1994 közötti időszakot nem kellett beszámítani a hivatali időbe, mások szerint az alkotmányos időfutam megszakítás nélkül haladt. Aristide 1995-ben nem indult ismét, és a Lavalas jelöltje, René Préval nyerte az elnökválasztást. Préval 1996. február 7-én lépett hivatalba, és 2001-ig volt elnök. Kormányzása alatt a Lavalas-mozgalom belső törésvonalai kirajzolódtak: a gazdasági kényszerek, a nemzetközi pénzügyi szervezetekkel kötött strukturális kiigazítási programok és az állami vállalatok privatizációjának kérdése megosztotta a mozgalmat. A privatizáció körüli viták során Aristide és a Fanmi Lavalas (Lavalas Család) részben a radikálisabb, államközpontúbb retorikát választottak, míg a technokrata szárny a nemzetközi támogatás fenntartásához szükséges reformokat hangsúlyozta. Préval és a parlament közötti konfliktus 1999-re oda vezetett, hogy az elnök rendeleti úton kormányzott, ami a hatalmi ágak egyensúlyának megbomlását mutatta.
A 2000. májusi parlamenti és novemberi elnökválasztás a haiti politikatörténet egyik legvitatottabb választási epizódja lett. A szenátusi mandátumok kiszámításának módszertanában a választási tanács és az OAS megfigyelői között éles vita alakult ki. A vitatott módszerrel a Fanmi Lavalas több szenátusi helyet szerzett, mint amennyit az ellenzék és az OAS szerint a szavazati arányok indokoltak. Az OAS kezdetben az eredmények újraszámolását javasolta; a haiti választási tanács részben elfogadta, részben elutasította az ajánlást. Az ellenzék bojkottálta az elnökválasztást, és a nemzetközi donorok egy része befagyasztotta a segélyeket. Az elnökválasztáson Aristide a hivatalos eredmény szerint 91,8 százalékot szerzett, de a bojkott miatt ez a szám alacsony részvételre és erősen korlátozott versenyre vonatkozik; politikai értelemben nem tekinthető az 1990-es felhatalmazás megismétlésének. A választás eredményét az Egyesült Államok és több donor feltételekhez kötötte, ami a nemzetközi elismerés hiányát tovább mélyítette.
Aristide második, 2001 februárjában kezdődő elnöksége alatt a belpolitikai helyzet fokozatosan romlott. Az emberi jogi helyzetet dokumentáló szervezetek arról számoltak be, hogy az elnökhöz hű fegyveres csoportok, az ún. chimères, részt vettek ellenzéki tüntetések szétverésében, újságírók és politikai aktivisták megfélemlítésében. A kormányzat tagadta a csoportok irányítását, és a politikai erőszakot a régi elit és a külföld destabilizációs kísérleteinek tulajdonította. A két narratíva párhuzamosan élt: a lavalas-tábor szerint a szegény többség kormányzását támadták, az ellenzék és több jogvédő szerint viszont a kormányzat a demokratikus ellenzéket fojtotta el.
2004 elején a válság fegyveres felkeléssé szélesedett. Február elején Gonaïves városában volt katonák és fegyveres csoportok lázadtak fel, és néhány hét alatt több város fölött átvették az ellenőrzést. A lázadók között Guy Philippe, egykori rendőrtiszt neve vált meghatározóvá, de a felkelés résztvevői korántsem alkottak egységes politikai tábort. 2004. február 29-én Aristide elhagyta az országot, előbb a Közép-afrikai Köztársaságba, később Jamaicába, majd Dél-Afrikába utazott. Az elnök távozásának körülményei azóta is vitatottak. Az amerikai kormányzat hivatalos álláspontja szerint Aristide önként mondott le, és saját kérésére szállították el amerikai géppel. Aristide ezzel szemben azt állította, hogy amerikai katonák kényszerítették távozásra, és az eseményt emberrablásnak nevezte. A jelenleg rendelkezésre álló dokumentumok nem teszik lehetővé a két változat teljes ellentmondásmentes rekonstrukcióját; a távozás ezért dokumentált esemény, de annak minősítése emlékezetpolitikai és jogi vita tárgya.
Aristide távozását ideiglenes kormány követte, az ENSZ Biztonsági Tanácsa pedig 2004 nyarán létrehozta a MINUSTAH elnevezésű stabilizációs missziót. A misszió, a nemzetközi segélyek és a későbbi földrengés összefüggéseit a 2010-es földrengés és a humanitárius válság című alfejezet tárgyalja. Haiti demokratizálódási kísérlete így 2004-re nem egyszerűen „kudarcot vallott”, hanem egy olyan ciklusba lépett, amelyben a választások, a külső beavatkozás, a fegyveres erőszak és a nemzetközi függőség egymást erősítették.
Az alfejezetben említett választási eredmények a haiti választási tanács hivatalos adataiból, valamint az OAS és az ENSZ választási megfigyelő misszióinak jelentéseiből származnak. Az 1990-es eredményt a kortárs megfigyelők általában hitelesnek tartották, de a választói névjegyzék pontatlanságai miatt a részvételi arány becslés. A 2000-es elnökválasztási részvételt a bojkott és a vitatott parlamenti eredmény miatt forrásonként eltérően adják meg. Az 1991-es puccs és az 1991–1994 közötti katonai uralom áldozatainak száma emberi jogi szervezetek becslésein alapul; a halottak egy részének nyilvántartása hiányos, ezért a 3–5 ezer közötti tartomány nem pontos mérés, hanem statisztikai becslés. A FRAPH és az amerikai hírszerzés kapcsolatára vonatkozó állításokat amerikai bírósági dokumentumok, oknyomozó újságírás és részben kormányzati közlések támasztják alá, de a teljes körű iratanyag nem nyilvános. Aristide 2004-es távozásának minősítése mindmáig vitatott: az „önkéntes lemondás” és a „kényszerű eltávolítás” egyaránt emlékezetpolitikai állítás, amelyet a szemben álló felek eltérő elsődleges forrásokkal támasztanak alá.
Aristide és a Lavalas-mozgalom felemelkedése a Duvalier-rendszer bukása utáni haiti társadalom radikális igazságosságigényét jelenítette meg. Az 1990-es választás széles felhatalmazást hozott, de az 1991-es katonai puccs és az azt követő terror félbeszakította az alkotmányos kormányzást. Az 1994-es, ENSZ-felhatalmazáson alapuló amerikai intervenció visszaállította Aristide-ot a hivatalába, ám a hadsereg feloszlatása, a nemzetközi függőség és a Lavalas belső válsága új konfliktusokat szült. A 2000-es választási vita és a 2004-es fegyveres felkelés végül Aristide távozásához vezetett. Haiti esete így a választások, a szuverenitás és a külső beavatkozás közötti feszültséget állítja a középpontba.