A 17. század második feltétől a Kis-Antillák szigetvilágában mélyreható gazdasági és társadalmi átalakulás ment végbe, amelyet a történeti irodalom „cukorforradalomként” (Sugar Revolution) ismer. Ez a fogalom nem politikai hatalomátvételt, hanem a termelési mód, a birtokszerkezet, a demográfia és a társadalmi hierarchia gyors és radikális átrendeződését jelöli. A folyamat elsőként Barbadoson bontakozott ki az 1640-es években, majd néhány évtized alatt átterjedt a francia (Martinique, Guadeloupe), a holland (St. Eustatius, Curaçao) és a kisebb brit szigetek (St. Kitts, Nevis, Antigua) ültetvényeire. A korábbi, vegyes dohány-, gyapot- és indigótermesztésre épülő, viszonylag kis léptékű telepesgazdaságokat felváltotta a cukornád monokultúrája, amely nagy tőkeigényű, exportra termelő, rabszolgamunkára alapozott nagybirtokokon szerveződött. A holland kereskedőtőke közvetítő szerepe a kezdeti időszakban meghatározó volt: a hollandok biztosították a cukorfeldolgozás technológiáját, a hitelt és a rabszolgák szállítását, amíg az angol és francia kereskedelmi hálózatok meg nem erősödtek. A cukor iránti európai kereslet rendkívüli jövedelmezőséget biztosított; a történészek vitatják, hogy a cukor a maga korában a mai olajhoz mérhető stratégiai és gazdasági jelentőséggel bírt-e, de abban konszenzus van, hogy a 18. századra a karibi gyarmatok értéke meghaladta a kontinentális észak-amerikai gyarmatokét a brit és francia birodalmi mérlegben (tudományos konszenzus).
A cukorforradalom földrajzi és társadalmi következménye a kistermelők fokozatos kiszorulása volt. A cukornád termesztése és feldolgozása ugyanis méretgazdaságosságot követelt: a nádat a betakarítás után azonnal őrölni és forralni kellett, ami drága malmokat, főzőházakat és nagy létszámú, összehangolt munkát igényelt. A tőkeerős ültetvényesek felvásárolták a kisbirtokokat, a korábbi európai telepesek és szerződéses szolgák (indentured servants) egy része Észak-Amerikába vándorolt, vagy a gyarmati társadalom perifériájára szorult. A termelés volumene drámaian megnőtt: Barbados az 1640-es évek elején még alig exportált cukrot, az 1660-as évekre viszont évi több ezer tonnát szállított Európába (régészeti és levéltári becslés). A termőterület növekedésével párhuzamosan a szigetek erdőségei visszaszorultak, a talaj kimerült, és a kisebb szigeteken a vízkészletek is terhelés alá kerültek – a környezeti átalakulás a plantation-rendszer alapvető vonása volt.
A cukortermelés munkaerőigényét a kezdeti időszakban részben európai szerződéses szolgák fedezték, ám az 1660-as évektől a termelés bővülésével párhuzamosan a rabszolgaként elhurcolt afrikaiak váltak a plantation-gazdaság kizárólagos és meghatározó munkaerejévé. A váltás okai között a történészek a szerződéses munkaerő korlátozott kínálatát, a cukortermelés munkaigényességét, valamint a faji alapú törvénykezés fokozatos kiépülését említik. A rabszolgatartók a rabszolgákban örökölhető, jogilag áruként kezelhető, menekülés esetén a bőrszín alapján könnyen azonosítható munkaerőt láttak. Fontos hangsúlyozni: a rabszolgaság kialakulása nem a „faji” különbségek természetes következménye volt, hanem jogi, gazdasági és hatalmi folyamatok eredménye, amely a 17. század végére a törvénykezésben is rögzült. A rabszolgatartók nyelvében a rabszolgák „cukorgyártó gépezetként” vagy „munkaerőként” jelentek meg, de ez a szóhasználat a rabszolgaság tényét elfedi; a tankönyv ezért következetesen rabszolgatartásról és rabszolgákról beszél.
A jogi keretek szigetenként és birodalmanként eltértek. A francia gyarmatokon az 1685-ben kiadott Code Noir („Fekete Kódex”) egységesen szabályozta a rabszolgák helyzetét: a rabszolgákat ingó vagyonként (bien meuble) határozta meg, kötelezte a katolikus keresztelést, ugyanakkor előírta a tulajdonosok számára az élelmezés és a ruházat minimális biztosítását, és korlátozta a túlzott kegyetlenséget. A kódex azonban nem a rabszolgák védelmét szolgálta, hanem a rabszolgatartás rendjének fenntartását: a szökést, a gyülekezést és a szabad színesekkel való egyenlőséget szigorúan büntette. A brit gyarmatokon nem létezett egységes kódex; az egyes szigetek törvényhozása (Barbados, Jamaica, a Szélcsendes-szigetek) egymástól eltérő, de összességében rendkívül szigorú rabszolgatörvényeket alkotott. A rabszolgák tanúvallomása a fehérekkel szemben általában nem volt elfogadott, a büntetések testi fenyítésből, csonkításból, eladásból és kivégzésből álltak. A 18. századi brit törvényhozás a rabszolgák megölését gyakran pénzbírsággal sújtotta, nem emberölésként kezelte – ez a gyarmati jogrendszer alapvető embertelenségét mutatja (dokumentált tény).
A rabszolgaság demográfiai következményei drámaiak. A cukorültetvényeken a munkakörülmények, a táplálkozás hiányosságai és a betegségek miatt a halálozási arány meghaladta a születési arányt; a rabszolgatartó gazdaság ezért a transzatlanti kereskedelem folyamatos utánpótlására szorult. A rabszolga-kereskedelem adatai módszertani becslések: a kutatók a hajónaplók, kikötői nyilvántartások és biztosítási iratok alapján a 16. és 19. század között mintegy 12–13 millió afrikai erőszakos elhurcolását valószínűsítik a transzatlanti útvonalakon, de a számok bizonytalanok, mert a csempészetet és a halálozásokat nem mindig regisztrálták pontosan (tudományos konszenzus, statisztikai becslés). A hajóúton, a „Middle Passage”-on az elhurcoltak 12–15 százaléka meghalhatott, ám ez az arány útvonalanként és időszakonként jelentősen változott. A megérkezetteket egy „akklimatizációs” időszak (seasoning) várta, amelynek halálozása szintén magas volt; a rabszolgakereskedők és az ültetvényesek ezt a veszteséget is belekalkulálták a termelési költségekbe. A családi kapcsolatokat a tulajdonosok nem ismerték el; a szülők és gyermekek, házastársak elválasztása a rabszolgaság mindennapi tapasztalatához tartozott.
A rabszolgák nem passzív áldozatok voltak. A plantation-társadalomban az ellenállás formái a mindennapi szabotázstól (lassítás, szerszámrongálás, gyújtogatás) a szökésen és a maroon közösségek létrehozásán át a fegyveres felkelésekig terjedtek. A maroonok – elszökött rabszolgákból alakult, a hegyvidéki vagy erdős belső területeken megszerveződő közösségek – különösen azokon a szigeteken voltak jelentősek, ahol a földrajzi viszonyok lehetővé tették a rejtőzködést: Dominika, St. Vincent, Guadeloupe és a Dominikai Köztársasággal szomszédos Hispaniola nyugati része. St. Vincenten a szökött rabszolgák és az őslakos kalinago (karib) lakosság közötti szövetségből alakult ki a garifuna („fekete karib”) identitás, amelyet a gyarmati korszakban katonai erővel próbáltak felszámolni, de a közösség túlélte a deportálást, és leszármazottai ma is élnek Közép-Amerika karibi partvidékén (dokumentált tény, szóbeli hagyomány is).
A nyílt fegyveres felkelések közül kiemelkedik az 1733-as St. John-i rabszolgafelkelés (a dán Nyugat-India területén), amely hónapokig tartotta ellenőrzése alatt a sziget jelentős részét; az 1763-as berbicei és az 1795-ös grenadai Fédon-felkelés; valamint az 1816-os barbadosi Bussa-felkelés, amely a rabszolgaság eltörléséért folytatott harc egyik jelképes eseménye lett. E felkeléseket a gyarmati hatóságok rendkívüli kegyetlenséggel verték le, a megtorlás során több száz résztvevőt végeztek ki, a fejeket gyakran köztereken tűzték ki elrettentésül. A felkelések forrásanyaga torzított: a résztvevők saját hangja ritkán rögzült, a gyarmati bírósági jegyzőkönyvek és a kormányzói jelentések azonban hozzáférést adnak a szervezkedés logikájához, a résztvevők hálózataihoz és a követelésekhez. A történészek ma a felkeléseket nem elszigetelt rendbontásként, hanem a rabszolgaság rendszere elleni tudatos politikai cselekvésként értelmezik (tudományos konszenzus).
A rabszolgák közösségi élete nem merült ki az ellenállásban. A szigeteken sajátos kultúra alakult ki, amely afrikai, európai és őslakos elemeket ötvözött. A rabszolgák vasárnaponként és ünnepnapokon – amikor a munkát szüneteltették – piacokat, táncokat, zenei összejöveteleket és vallási szertartásokat tartottak. Az afrikai eredetű vallási hagyományok a gyarmati egyház ellenőrzése ellenére tovább éltek: az obeah a brit szigeteken, a vudú a francia Saint-Domingue-ban, a szantería és a palo Kuba felé mutatnak. A nyelvi kreolizáció is a rabszolgaközösségek alkotóképességét mutatja: az európai nyelvek szókincsére épülő, de afrikai nyelvtani szerkezeteket tükröző kreol nyelvek (patois, créole) a rabszolgák közötti kommunikáció, a titkos szervezkedés és a közösségi identitás eszközei voltak. A gyarmati hatóságok és az egyházak ezt a kultúrát gyakran „babonaként” vagy „bűnözésként” igyekeztek beállítani; a mai történettudomány ezzel szemben a kulturális folyamatosság és a hatalomellenes tér egyik formájaként elemzi (vitatott értelmezés, de erős kutatási alapokkal).
A rabszolgaság eltörlése a Kis-Antillákban nem egységesen, hanem birodalmi és időbeli különbségekkel ment végbe. A brit parlament 1807-ben megtiltotta a transzatlanti rabszolga-kereskedelmet, de a rabszolgaság intézménye fennmaradt. Az 1833-as rabszolga-felszabadító törvény (Slavery Abolition Act) 1834. augusztus 1-jén léptette életbe a „felszabadítást”, ám a felnőtt rabszolgákat ún. tanoncrendszerbe (apprenticeship) kényszerítették, amely a gyakorlatban a kényszermunka folytatását jelentette. A rendszert a rabszolgák ellenállása és az abolicionista mozgalom nyomására 1838-ban megszüntették; a volt rabszolgák ekkor nyerték el a teljes jogi szabadságot. A francia gyarmatokon más volt az ütemezés: a francia forradalom 1794-ben eltörölte a rabszolgaságot, Napóleon 1802-ben visszaállította, végül az 1848-as forradalom idején, Victor Schœlcher kezdeményezésére törölték el véglegesen. A dán Nyugat-Indiában (St. Croix, St. Thomas, St. John) 1848-ban egy rabszolgafelkelés kényszerítette ki az azonnali emancipációt; a holland gyarmatokon (Curaçao, Aruba, St. Maarten) 1863-ban szüntették meg a rabszolgaságot.
Az emancipáció egyik legvitatottabb és leginkább dokumentált mozzanata a kárpótlás kérdése. A brit állam 1833-ban 20 millió font sterlinget (mai értéken több száz milliárd forintnak megfelelő összeget) fizetett ki – nem a felszabadított rabszolgáknak, hanem a rabszolgatartóknak, „vagyonuk elvesztéséért”. A kifizetések pontos névsorát és összegeit a brit pénzügyminisztérium levéltári iratai őrzik; ez a forrásanyag a rabszolgatartó gazdaság haszonélvezőinek azonosítását is lehetővé teszi. A volt rabszolgák semmilyen kárpótlást nem kaptak, és a földhöz jutásuk is akadályokba ütközött: a szigeteken a művelhető földek túlnyomó része a korábbi ültetvényesek kezén maradt, ezért a felszabadítottak gyakran kényszerből tovább dolgoztak a cukorültetvényeken alacsony bérért. A történettudományban az eltörlés okai körül éles vita folyik: Eric Williams 1944-ben azt az érvet fogalmazta meg, hogy a rabszolgaság a 19. század elejére gazdaságilag hanyatlóban volt, és az eltörlést végső soron a brit kapitalizmus önérdeke tette lehetővé. Seymour Drescher ezzel szemben az 1980-as években kimutatta, hogy a rabszolgatartó gyarmatok termelése az eltörlés pillanatában még igen nyereséges volt, így az aboliciót nem gazdasági hanyatlás, hanem politikai és erkölcsi mozgósítás eredményezte. A vita ma is él; a két álláspont egymást kiegészítő értelmezéseket kínál (vitatott értelmezés).
Az eltörlés után a volt rabszolgák társadalmi helyzete a régióban továbbra is egyenlőtlen maradt. A gyarmati államok szándékosan korlátozták a földhöz jutást, adókkal és büntető törvényekkel szorították vissza a szabad paraszti gazdálkodást, és ahol lehetett, szerződéses munkásokat hoztak Indiából, Kínából és Portugáliából a cukorültetvényekre. Ez az újabb kényszer- és félkényszermunka-rendszer a 19. század közepétől új rétegzettséget hozott létre, és a faji hierarchia látványos átrendeződését eredményezte.
A plantation-gazdaság és a rabszolgaság történetének forrásbázisa egyszerre bőséges és hiányos. Az ültetvényesek gazdasági iratai (leltárak, adásvételi szerződések, termelési naplók) a rabszolgákat vagyonként, áruként tartják nyilván; ezek a dokumentumok a rabszolgatartás mindennapjainak tárgyi bizonyítékai, de a rabszolgák saját tapasztalatát csak közvetve, a gyarmati adminisztráció torzító lencséjén át mutatják. A brit rabszolga-nyilvántartások (slave registers) 1819-től kezdve szigetenként rögzítették a rabszolgák nevét, életkorát, származását és anyja nevét; ezek a források demográfiai becslésekre adnak lehetőséget, de a regisztráció pontatlansága, a szándékos aluljelentés és a születések/halálozások hiányos feljegyzése miatt a számok csak közelítőek. A transzatlanti kereskedelem kutatásában a modern digitális adatbázisok – amelyek hajónaplók, kikötői vámiratok és biztosítási iratok ezreit dolgozzák fel – módszertani alapot adnak a becslésekhez, de az adatok továbbra is hézagosak, különösen az illegális kereskedelem és a spanyol/portugál útvonalak esetében.
A rabszolgák saját hangja ritkán maradt fenn. A bírósági kihallgatási jegyzőkönyvek, a gyarmati tanácsok jelentései és az abolicionista mozgalom által gyűjtött beszámolók (például a parlamenti vizsgálóbizottságok előtti tanúvallomások) a legközvetlenebb dokumentumok, de ezeket a kérdező hatalom érdekei és előfeltevései formálták. A szóbeli hagyomány – a felszabadítottak leszármazottainak családi emlékezete, a maroon közösségek történetei, a garifuna énekek és rituálék – a rabszolgaság populáris emlékezetének fontos forrása, amelyet azonban nem lehet a levéltári dokumentumokkal egyenértékű tényforrásként, hanem az emlékezetkultúra és a túlélés bizonyítékaként kell olvasni. A történészek közötti viták (például a rabszolgaság jövedelmezőségéről, az abolició okairól, a rabszolgák kulturális autonómiájának mértékéről) módszertani különbségekből és a források eltérő súlyozásából fakadnak; a korszerű egyetemi tankönyvnek ezeket a vitákat is be kell mutatnia, nemcsak a kész válaszokat.
A 17. század közepétől a Kis-Antillák gazdasága a cukornád monokultúrájára, a nagybirtokos plantation-rendszerre és a rabszolgatartásra épült. A cukor jövedelmezősége a térséget az európai birodalmi versengés egyik legfontosabb színterévé tette, és soha nem látott demográfiai átalakulást idézett elő: a 18. századra a szigetek többségén a rabszolgák alkották a lakosság döntő többségét. A rabszolgatartó jogrend (Code Noir, brit rabszolgatörvények) jogilag áruként kezelte az embert, és erőszakkal tartotta fenn a rendet. A rabszolgák e rendszerrel szemben a mindennapi ellenállástól a fegyveres felkelésekig terjedő eszközökkel küzdöttek, és sajátos kreol kultúrát, vallást és nyelvet hoztak létre. Az emancipáció birodalmi ütemezése eltért (brit 1834/1838, francia 1848, dán 1848, holland 1863), és a volt rabszolgák nem kaptak kárpótlást; a földnélküliség és a faji egyenlőtlenség a rabszolgaság eltörlése után is fennmaradt, meghatározva a térség későbbi történetét. Ez a rendszer alapozta meg a Kis-Antillák jelenkori gazdasági és társadalmi szerkezetét, amelynek további alakulását a rabszolgaság eltörlése és a 19. századi átalakulás tárgyalja.