A Kis-Antillák gyarmati történetében az 1807 és 1873 közötti évtizedek a rabszolgaság jogi felszámolásának, az ültetvényes cukorgazdaság munkaerőpiaci átrendeződésének, valamint a gyarmati társadalmak mélyreható átalakulásának korszakát alkotják. Az eltörlés időrendje birodalmonként eltért: a brit gyarmatokon 1834-ben indult az átmenet, a francia szigeteken 1848-ban hirdették ki a végleges emancipációt, a dán Nyugat-Indián ugyanebben az évben, a holland fennhatóságú szigeteken pedig csak 1863-ban szűnt meg a rabszolgaság. A jogi aktusok nem jelentettek azonnali társadalmi egyenlőséget, és az ültetvényes gazdaságok munkaerőhiányát a gyarmati hatóságok és az ültetvényesek részben kényszerelemeket is tartalmazó szerződéses munkarendszerekkel próbálták kezelni. Az alfejezet ezt a folyamatot vizsgálja, szoros összefüggésben a cukor, a rabszolgaság és a plantation-gazdaság korábbi fejezetében bemutatott ültetvényes rendszerrel.
A rabszolgaság eltörlésének első jelentős lépése a brit rabszolga-kereskedelem 1807-es betiltása volt, de ez még nem érintette a gyarmatokon élő rabszolgák státusát. A brit parlament 1833-ban elfogadta a Slavery Abolition Act nevű törvényt, amely 1834. augusztus 1-jével megszüntette a rabszolgaságot a Brit Birodalom legtöbb gyarmatán. A törvény ugyanakkor a gyakorlatban egy átmeneti időszakot vezetett be: a rabszolgák hat évre „apprenticeship” (gyakorlatilag kötelező munkaszolgálat) elnevezésű státusba kerültek, amelyet az ültetvényesek érdekeinek védelme indokolt. A „tanoncrendszer” elnevezés megtévesztő, mert a felszabadítottak számára nem képzést, hanem további kényszermunkát jelentett: a mezőgazdasági rabszolgák heti 45 óra ingyen munkát kötelesek voltak az ültetvényen, a ház körüli és nem mezőgazdasági rabszolgák pedig teljes körű kötelezettséget viseltek. Kritikusai – köztük a korabeli abolicionista sajtó és számos misszionárius – már indulásakor a rabszolgaság meghosszabbításának nevezték. A rendszer humanitárius kudarca és a gyarmati felügyelők jelentései nyomán a brit parlament 1838. augusztus 1-jére előrehozta a teljes emancipációt, így a volt rabszolgák az antigua-i kivételtől eltekintve – ahol a helyi törvényhozás azonnali felszabadítást választott 1834-ben – 1838-ban nyerték el formális szabadságukat. A rabszolgatulajdonosokat a brit állam jelentős kártalanításban részesítette, a felszabadított rabszolgák azonban semmilyen kárpótlást nem kaptak; ez a politikai döntés a mai napig vitatott, és a karibi országok emancipációigényeinek egyik központi eleme.
A francia gyarmatokon a rabszolgaság első eltörlésére 1794-ben került sor a Francia Nemzeti Konvent rendelete alapján, de Napóleon 1802-ben visszaállította a gyarmati rabszolgaságot. A végleges emancipációt az 1848-as forradalom és a második köztársaság hozta el: a Victor Schœlcher nevéhez kapcsolódó dekrétum 1848. május 27-én eltörölte a rabszolgaságot Martinique-on, Guadeloupe-on és a francia Karib-térség többi birtokán. A dekrétum kimondta, hogy a köztársaság területén rabszolgaság nem létezhet, és a volt rabszolgák állampolgárokká váltak; az ültetvényesek itt is kártalanítást kaptak, a felszabadítottak nem. A dán fennhatóságú Nyugat-indiai szigeteken (a mai Amerikai Virgin-szigetek elődjei: St. Croix, St. John és St. Thomas) 1848. július 3-án hirdették ki az emancipációt Peter von Scholten főkormányzó rendeletével. A döntést közvetlenül megelőzte a St. Croix-i rabszolgák júniusi felkelése, amely a kormányzót a kötelező felszabadítás kihirdetésére kényszerítette; ez a mozzanat is mutatja, hogy a jogi emancipáció nem csupán a metropolitánus reformerek, hanem a rabszolgák saját cselekvése által is előremozdított folyamat volt. A holland királyság gyarmatain – így a Kis-Antillákhoz tartozó Curaçao, Aruba, Bonaire, Sint Maarten, Saba és Sint Eustatius szigetein – a rabszolgaságot csak 1863. július 1-jén törölték el hivatalosan. A holland emancipáció további tíz évig tartó állami felügyeletet (staatstoezicht) írt elő, amely a volt rabszolgákat ültetvényes szerződéses munkára kötelezte, tehát formálisan a rabszolgaság azonnal megszűnt, de a munkakényszer egyes elemei tovább éltek. A spanyol fennhatóságú Puerto Rico (amely státusát tekintve a Kis-Antillák függő területeihez tartozik, bár a Nagy-Antillákhoz is sorolják) a rabszolgaságot 1873-ban törölte el, a Moret-törvény és a köztársasági átmenet nyomán.
A fenti időrend a források tekintetében dokumentált tényeken alapul, de a gyarmati szigetek közötti különbségek miatt a helyi gyakorlatok eltértek. A brit gyarmatokon például a háznép körüli rabszolgák egy részét 1838 előtt is felszabadították, a francia szigeteken a párizsi dekrétum helyi kihirdetése Martinique-on és Guadeloupe-on egyaránt 1848-ban történt, de a tényleges jogállás a távoli ültetvényeken évekig bizonytalan maradt. A dán és holland szigetek emancipációja pedig szorosabban kötődött a helyi felkelésekhez és a gazdasági hanyatláshoz, mint a brit abolicionista kampányhoz.
Az emancipációval az ültetvényesek számára azonnali munkaerőhiány keletkezett, mivel a volt rabszolgák tömegesen hagyták el a cukorültetvényeket, vagy csak részmunkaidőben vállaltak ott munkát. A jelenséget a korabeli ültetvényes források „munkaerőhiányként” írták le, ám ez a fogalom a tulajdonosi érdeket tükrözte, és elfedi a volt rabszolgák saját döntését: sokan a rabszolgaságra emlékeztető bér-, munka- és lakáskörülmények elutasításaként választották a kivonulást. A felszabadítottak stratégiai lehetőségei azonban szigetenként eltértek. A nagyobb, hegyvidékes, illetve kevésbé benépesült szigeteken – például Trinidadon, Saint Lucián, Dominikán és St. Vincenten – a volt rabszolgák földvásárlással vagy a korábban műveletlen koronaföldek, illetve elhagyott ültetvények birtokbavételével kisparaszti gazdaságokat hozhattak létre. A történetírás ezt „újjászerveződött parasztságként” (reconstituted peasantry) írja le. A kialakuló „szabad falvak” (free villages) egy része misszionáriusok – baptisták, metodisták, katolikusok – földvásárlásai révén jött létre, mások azonban a családok saját, földadásvételi bírósági eljárásokkal védett tranzakciói nyomán. Barbadoson és Antiguán – ahol a föld szinte teljes egészében az ültetvényesek kezében volt, és a sűrű településhálózat korlátozta a terjeszkedést – a volt rabszolgák kevésbé tudtak földhöz jutni, ezért kénytelenek voltak bérmunkásként az ültetvényeken maradni, gyakran azonos feltételekkel, mint korábban.
A volt rabszolgák munkaerőpiaci viselkedése a nemek szerint is változott. A nők – akiket a rabszolgaság idején a mezőgazdasági munkaerő jelentős részét alkottak – az emancipáció után nagy számban hagyták el a cukornád-mezőket, és a háztartási, kiskereskedelmi, illetve saját parcellán végzett munkára váltottak. Ezt a kortárs ültetvényesek a rendelkezésre álló munkaerő csökkenésének tekintették, de a nők saját szempontjából a család újjászervezése és a gyermeknevelés elsőbbsége volt a cél. A családegyesítés – a rabszolgaság alatt szétválasztott párok és szülők-gyermekek újraegyesítése – az emancipáció egyik legfontosabb társadalmi következménye volt, amelyet a misszionáriusi anyakönyvek és a házasságkötések számának emelkedése is dokumentál.
Az ültetvényesek válasza a munkaerőhiányra több formát öltött. Egyrészt bérleti rendszerekkel próbálták a volt rabszolgákat az ültetvényhez kötni: a szabad munkások számára nyújtott házhelyeket és kis parcellákat cserébe meghatározott munkanapokért. Másrészt közvetett kényszert alkalmaztak: magas bérleti díjakat, adókat (például házadót), a letelepedés korlátozását, valamint a közösségi földek használatának megtiltását. Harmadrészt szervezett bevándorlási programokat indítottak, hogy a mezőgazdasági munkát szerződéses munkásokkal pótolják. Ez a harmadik stratégia a Kis-Antillák szerkezetváltásának egyik legmeghatározóbb fejleménye lett.
A rabszolgaság eltörlése után az ültetvényesek a világ különböző részeiből toboroztak szerződéses munkaerőt. A legnagyobb létszámú csoportot az indiai munkások alkották. A brit gyarmatokon az indenture (szerződéses munkaviszony) rendszerét 1838 után intézményesítették: a munkásokat Indiából hajóval szállították a karibi gyarmatokra, ahol öt-, ritkábban hároméves szerződéssel ültetvényi munkát vállaltak. Trinidad volt a legfontosabb célállomás: a szigetre 1845 és 1917 között a jelenleg elérhető hajónaplók és gyarmati nyilvántartások szerint becslés alapján mintegy 143 000–148 000 indiai szerződéses munkás érkezett (a pontos szám forrásfüggő, a hajónaplók hiányosságai miatt a szakirodalomban eltérő összegek szerepelnek). Ebből a korszakból a legtöbb munkás 1845–1860 között érkezett, amikor a cukoripar munkaerőhiánya a legsúlyosabb volt. A francia gyarmatokon – elsősorban Guadeloupe-on és kisebb mértékben Martinique-on – szintén indiai szerződéses munkásokat alkalmaztak; a becslések Guadeloupe-ra 45 000–60 000, Martinique-ra 25 000–30 000 főt említenek a 19. század második felében. A portugál szerződéses munkások Madeiráról érkeztek, főleg Trinidadra és kisebb részben a Szélmenti-szigetekre; létszámuk a szakirodalom szerint becslés alapján a brit Nyugat-Indiákon összesen néhány tízezerre tehető. Kínai munkások is érkeztek Trinidadra és más brit gyarmatokra, de létszámuk a Kis-Antillákon a század második felében szerény maradt. Emellett a brit hatóságok „felszabadított afrikaiak” (liberated Africans) elnevezéssel az 1807 utáni rabszolga-kereskedelem elleni hajóellenőrzések során elkobzott hajók rabszolgáit is a karibi gyarmatokra vitték, ahol szerződéses munkásnak állították be őket; ez a gyakorlat különösen a brit szigetekre irányult.
A szerződéses munkarendszer jogi és gyakorlati természetét vitatott fogalommal illetik. A rendszert korabeli kritikusai és a modern történetírás egy része „új rabszolgaságnak” nevezi, mert a munkások toborzása gyakran megtévesztéssel, a szerződések aláírása nehéz körülmények között, a hajóút halálozási aránya magas, az ültetvényi munkafeltételek pedig sok szempontból a rabszolgamunka emlékét idézték: a munkások szabad mozgása korlátozott volt, a munkabér alacsony, a szerződésszegést büntetőjogi eszközökkel üldözték, és a munkáltatók gyakran elmulasztották a visszatérés biztosítását. Más értelmezések szerint a szerződéses munkások jogilag szabad személyek voltak, akiknek a rendszer formálisan bérmunkát és rögzített feltételeket kínált, bár a gyakorlatban az erőviszonyok és a tájékozatlanság erősen korlátozta döntési lehetőségeiket. A könyv nem foglal állást abban a vitában, hogy a rendszer „rabszolgaság” volt-e, de rögzíti, hogy a források szerint a szerződéses munkások többsége kényszerű döntést hozott: a toborzást végző ügynökök az anyaországi szegénység, éhínség vagy adósság elől való menekülésként állították be a szerződést, és a tényleges munkafeltételek a munkások jelentős részénél nem feleltek meg az ígért feltételeknek. A hajókon és az ültetvényeken mért halálozási arányokat a kortárs orvosi feljegyzések magasnak mutatják, de a pontos statisztika forrásonként eltér; a szakirodalomban a hajóút során 5–15%-os, az első ültetvényi években hasonló mértékű halálozás szerepel becslésként.
Az indiai szerződéses munkások kulturális és vallási gyakorlatai – hinduizmus, iszlám, valamint falusi rítusok – a szigeteken fokozatosan átformálták a helyi társadalmakat. Trinidad ma is élő indiai-kreol identitása ebből az időszakból ered. Ugyanakkor a munkások nem passzív befogadói voltak a rendszernek: tiltakoztak, sztrájkoltak, panaszt tettek a gyarmati hatóságoknál, és egyes esetekben elhagyták az ültetvényeket. A szerződéses munkások jogi panaszait a gyarmati kormányzók jelentései részben dokumentálják, de a munkások saját hangja főként a bírósági jegyzőkönyvekből és a misszionáriusok levelezéséből ismert.
A felszabadítás és a munkaerőpiac átalakulása a Kis-Antillák ültetvényes cukorgazdaságát súlyos helyzetbe hozta. A brit gyarmatokon a cukoripar versenyképességét tovább rontotta az 1846-os Sugar Duties Act, amely fokozatosan megszüntette a karibi cukor kedvezményes behozatali vámját a brit piacon. Ezzel párhuzamosan a répacukor európai termelésének növekedése csökkentette a nádcukor iránti keresletet. A kisebb szigeteken – St. Vincent, Grenada, Saint Lucia, Dominika – a korábban is gyengébb ültetvényes kapacitás sok helyen összeomlott, az ültetvények egy részét kisparaszti kultúrák váltották fel: kakaó, kókusz, fűszerek, manióka, banán és növényi táplálék került a termelés középpontjába. Barbadoson és Antiguán a cukoripar fennmaradt, de alacsonyabb termelékenységgel és nagyobb bérmunkarugalmassággal. A francia Martinique és Guadeloupe cukoripara mesterséges védelmet élvezett a francia piacon, ezért ott a rabszolgaság eltörlése után is jelentős ültetvényes termelés maradt, amelyet egyre nagyobb arányban szerződéses indiai munkásokkal tartottak fenn. A dán szigetek – különösen St. Croix – cukoripara az 1848 utáni évtizedekben erősen hanyatlott, ami hozzájárult ahhoz, hogy Dánia a szigetek eladásáról tárgyalt, majd 1917-ben eladta azokat az Egyesült Államoknak. A holland Kis-Antillák gazdasága a 19. században inkább a sókitermelésen, a kikötői kereskedelemben és a szabad kikötő szerepén alapult, mint cukron; a holland emancipáció 1863-as késleltetése és a munkakényszeres felügyelet a kisebb szigeteken kevésbé volt meghatározó, mint Suriname ültetvényein.
A gazdasági „hanyatlás” kifejezést a történetírás vitatottan használja. Az ültetvényes cukoripar szempontjából a 19. század második fele valóban a visszaesés időszaka volt, de a volt rabszolgák és a szerződéses munkások közösségei szempontjából a kisparaszti termelés, a piaci integráció és a városi kiskereskedelem növekvő szerepe a túlélés és az önállósodás új lehetőségeit nyitotta meg. A földbirtokrendszer azonban továbbra is erősen egyenlőtlen maradt: a legtöbb szigeten a termőföld jelentős része a fehér ültetvényes elitek és a koronabirtokok kezében volt, a kisparasztok sok esetben csak bérleti jogot szereztek, vagy hegyoldali, gyengébb minőségű parcellákra szorultak. A „hanyatlás” tehát nem általános társadalmi hanyatlást, hanem a domináns ültetvényes modell szerkezeti átalakulását jelzi, amelynek nyertesei és vesztesei egyaránt voltak.
A felszabadítás hatására a gyarmati hatóságok a Kis-Antillákon is átszervezték az igazgatást. A brit gyarmatokon a 19. század második felében a koronagyarmati (Crown Colony) modell vált általánossá: a helyi törvényhozó gyűléseket – amelyeket korábban a fehér ültetvényes elit uralt – fokozatosan megszüntették, vagy kormányzó által kijelölt tanácsokkal váltották fel. A változás egyrészt a rabszolgatartó elit politikai hatalmát gyengítette, másrészt azonban a volt rabszolgák és a színes bőrű többség képviseletét sem erősítette: a koronagyarmati rendszerben a gyakorlati hatalom a kormányzó és a londoni gyarmatügyi hivatal kezében maradt. A helyi tanácsokba néhány színes bőrű, szabad státusú férfi is bekerülhetett, de a választójog vagyoni és műveltségi cenzushoz kötött maradt, így a többség számára a politikai részvétel elérhetetlen volt. A francia gyarmatokon az 1848-as emancipáció után a férfi egyetemes választójog bevezetése Martinique-on és Guadeloupe-on a felszabadítottak számára elvileg állampolgári jogokat adott, és a gyarmatok képviselőket küldhettek a párizsi törvényhozásba; ez azonban a helyi közigazgatásban csak korlátozottan érvényesült, és a Franciaországban 1851 után restaurált császári rendszer a gyarmati képviseletet erősen korlátozta. A holland szigeteken a 19. század végi alkotmányos reformok lassúak voltak: a holland parlamentben a gyarmatok képviselete ekkor még nem volt megoldott, és a helyi tanácsok javarészt fehér hivatalnokokból álltak.
Az egyházak és a missziós iskolák jelentős szerepet kaptak az átalakulásban. A felszabadítottak műveltségi szintje a rabszolgaság alatt alacsony volt, mert a gyarmati hatóságok sokáig nem engedélyezték a rabszolgák oktatását, attól tartva, hogy az tanulással és írástudással járó társadalmi igényeket ébreszt. Az emancipáció után a baptista, metodista, anglikán, katolikus és a francia gyarmatokon a katolikus egyház missziós iskolái, valamint a morva egyház a dán szigeteken az oktatás elsődleges helyszínévé váltak. Az állami iskolarendszer csak a század végén kezdett kiépülni, és ekkor is az egyházakkal kötött megállapodások révén. Az írástudás terjedése lehetővé tette a volt rabszolgák és gyermekeik számára a szerződések, a földhivatali iratok és a politikai viták követését, de a magasabb iskolázás továbbra is a fehér elit kiváltsága maradt.
A társadalmi hierarchiák faji és etnikai szerkezete fennmaradt. A rabszolgaság eltörlése formálisan megszüntette a rabszolga–szabad jogi különbséget, de a faji kategóriák tovább működtek a társadalmi gyakorlatban. A fehér ültetvényes elit és a gyarmati hivatalnoki réteg a szigeteken továbbra is a rang lista tetején állt; a „színes” (free colored) középréteg, amely már a rabszolgaság idején is szabad státusú volt, és gyakran ültetvényes vagy kereskedő vagyonnal rendelkezett, a felszabadítás után politikai és gazdasági szerepe nőtt, de a fehér elit társadalmi zártságát nem törte át. A volt rabszolgák többsége – és különösen a nők – a társadalom alsó rétegét alkotta, még akkor is, ha földhöz jutott vagy bérmunkásként alkalmazták. A „faji” kategóriák biológiai magyarázó erővel nem bírnak, de a gyarmati társadalmi rend hatalmi viszonyait hűen tükrözték: a bőrszín, a származás és a nyelv gyakran meghatározta a hozzáférést a földhöz, a munkához, az oktatáshoz és a politikai jogokhoz. Ez a hierarchia a szerződéses indiai munkások érkezésével tovább bonyolódott, mert az indiai közösségek a társadalomban elfoglalt helye a szigetek változó faji rendszerében nem volt egységesen meghatározott, és a kreol – indiai viszony feszültségekkel terhes volt.
A jogi emancipáció ellenére a felszabadítottak és a szerződéses munkások helyzete számos konfliktus forrása maradt. A dán szigeteken az 1848-as St. Croix-i felkelés közvetlenül az emancipációt megelőzően robbant ki, és a gyarmati erők ideiglenes vereségét kihasználva kényszerítette ki a felszabadítást. A holland birtokokon a tízéves állami felügyelet alatt a munkások elégedetlensége időnként nyílt tiltakozásokhoz vezetett, bár a szigetek kis mérete és a katonai jelenlét a szervezett ellenállást korlátozta. A brit szigeteken a felszabadítás utáni évtizedekben kisebb munkásmegmozdulások, bérsztrájkok és földfoglalások fordultak elő, amelyeket a gyarmati hatóságok gyakran büntetőjogi eszközökkel válaszoltak meg. Barbadoson 1876-ban zavargások törtek ki a Nyugat-indiai Föderáció tervének elutasítása kapcsán, amelyeknek okai között a földéhség és a színes középosztály politikai sérelmei is szerepeltek. A század végi munkásmegmozdulások a 20. századi nacionalista és szakszervezeti mozgalmak előzményei, de a gyarmati kereteket ekkor még nem kérdőjelezték meg. A korszak végét a 19. század végén a gyarmati rendszer konszolidációja jellemezte: a felszabadítást követő reformok nem vezettek a szigetek függetlenségéhez, és a lakosság nagy része továbbra is a gyarmati alárendeltségben élt.
Az alfejezet állításai számos esetben dokumentált eseményeken alapulnak, de a statisztikák és a társadalmi folyamatok mértéke gyakran becslések. A rabszolgaság eltörlésének törvényi dátumai – a brit 1833/1834/1838-as, a francia 1848-as, a dán 1848-as és a holland 1863-as aktusok – elsődleges jogforrásokból, kormányrendeletekből és koloniális levéltárakból egyértelműen rekonstruálhatók. Ugyanakkor a felszabadított rabszolgák számadatai csak a rabszolga-nyilvántartások alapján becsülhetők, és a nyilvántartások sok helyen hiányosak. A brit gyarmatokon a felszabadítottak összlétszámát a szakirodalom mintegy 665 000 főre teszi a Karib-térségben, de ebből a Kis-Antillákra jutó adat Barbadoson körülbelül 83 000, Trinidadon és Tobagón együttesen körülbelül 24 000 fő (a becslések forrásonként eltérnek, ellenőrizendők). A szerződéses munkások számát illetően a Trinidadra érkezett indiaiak 143 000–148 000 fős adata széles körben használt, de a hajónaplók hiányosságai miatt a pontos szám nem ismert; a francia szigetekre vonatkozó 45 000–60 000 (Guadeloupe) és 25 000–30 000 (Martinique) közötti becslések szintén ellenőrzött szakirodalmi sávok, nem pedig pontos mérések. A szerződéses munkások halálozási arányainál – 5–15% a hajóúton – a kortárs orvosi és hajózási jelentések adatai gyakran hiányosak, ezért a számok bizonytalanok.
A felszabadítás okainak értelmezésében a történetírásban versengő magyarázatok léteznek. Az abolicionista hagyomány a brit és francia reformerek erkölcsi és vallási kampányának kizárólagos szerepét hangsúlyozza; a gazdaságtörténeti iskola a cukoripar hanyatlását és a rabszolgamunka csökkenő hozadékát is oknak tekinti; a társadalomtörténeti irányzat pedig a rabszolgák saját ellenállását – a felkeléseket, a szökéseket és a passzív ellenállást – emeli ki. Ezek a magyarázatok nem zárják ki egymást, de a hangsúlyok vitatottak. A szerződéses munkarendszer „új rabszolgaságként” való minősítése szintén vitatott értelmezési kérdés: a kortárs kritikusok és a posztkoloniális történetírás egy része így nevezi, míg mások a jogi különbségekre hivatkozva elutasítják a párhuzamot. A gyarmati hatóságok és az ültetvényesek iratai a munkaerőhiányt természetes jelenségként mutatják be, ami a volt rabszolgák szempontjából a szabad munkaerő kivonulását jelzi; ezt a forráskritika során figyelembe kell venni.
A szóbeli hagyomány szerepe az emancipáció megélésében jelentős. A felszabadítottak emlékezete – amelyet a 20. századi gyűjtések, ünnepségek és családi elbeszélések őriztek meg – gyakran hangsúlyozza a szabadság kivívását és az augusztus 1-jei (brit) vagy a június 3-i (dán) dátumot, mint a közösség önazonosságának forrását. Ez a hagyomány nem helyettesíti a levéltári forrásokat, de hozzáférést nyújt ahhoz a tapasztalathoz, amelyet a hivatalos iratok nem rögzítenek.
A rabszolgaság eltörlése a Kis-Antillákon 1834 és 1873 között húzódó, birodalmonként eltérő jogi folyamat volt. A brit gyarmatokon az 1834-es átmeneti kényszermunka-rendszer után 1838-ban szűnt meg teljesen a rabszolgaság; a francia szigeteken 1848-ban, a dán szigeteken ugyanebben az évben, a holland fennhatóságú területeken pedig 1863-ban törölték el. A felszabadítottak nagy része elhagyta az ültetvényeket, ami kisparaszti közösségek kialakulásához vezetett, de ahol a földhöz jutás lehetősége korlátozott volt, ott kényszerű bérmunka maradt. A munkaerőhiányra a gyarmati hatóságok és az ültetvényesek szerződéses munkások – elsősorban indiaiak, portugálok és felszabadított afrikaiak – behozatalával válaszoltak, ami a szigetek etnikai és kulturális összetételét tartósan átalakította. A cukoripar válsága és a gyarmati reformok együtt jártak a társadalmi hierarchiák fennmaradásával, miközben a jogi emancipáció nem hozott teljes társadalmi egyenlőséget.