A Nyugat-indiai Föderáció létrejötte és rövid, 1958-tól 1962-ig tartó fennállása a brit Karib-térség dekolonizációjának egyik legtanulságosabb, ugyanakkor legvitatottabb epizódja. A kísérlet a szigetek közötti politikai együttműködés és a közös regionális identitás intézményesítésére irányult, ám a föderáció hamarosan a tagállamok közötti gazdasági egyenlőtlenségek, a szűkre szabott szövetségi hatáskörök és a brit gyarmati politika ellentmondásai miatt összeomlott. Az alfejezet a föderáció előzményeit, a nacionalista mozgalmak szerepét, a szigetek közötti együttműködés korai formáit, a föderáció működésének strukturális nehézségeit és a felbomlás folyamatát tárgyalja, különös tekintettel a Kis-Antillák kisebb szigeteinek helyzetére.
A 19. század végére a brit Karib-térség szigetei közigazgatásilag, gazdaságilag és társadalmilag is erősen tagolt képet mutattak. A rabszolgaság 1834-es eltörlése és az azt követő átalakulás – ahogy azt a korábbi alfejezetben láttuk – nem számolta fel a plantation-gazdaság örökségét, hanem új függőségeket és rétegződéseket hozott létre. A nádcukor árának csökkenése, a munkásvándorlások és a gyarmati adminisztráció merevsége a 20. század első évtizedeire feszültségeket halmozott fel. Az 1930-as évek gazdasági világválsága különösen súlyosan érintette a térséget: a cukor- és banánárak zuhanása, a munkanélküliség növekedése és a szociális háló hiánya széles körű elégedetlenséget szült. A brit gyarmati hatóságok általában elnyomóan reagáltak, ám a munkásmozgalmak megerősödése és a zavargások sorozata – például Trinidadban 1937-ben, Jamaicában 1938-ban – rákényszerítette Londont a reformok megfontolására. A brit kormány által 1938-ban kiküldött Moyne-bizottság (West India Royal Commission) jelentése – bár gyarmati szemléletű volt, és a helyi politikai önállóságot nem tekintette elsődleges céljának – dokumentálta a nyomort, a munkanélküliséget és a szociális ellátás hiányát. A jelentés nyomán a gyarmati hivatal lassú, felülről irányított reformokba kezdett, amelyek azonban nem elégítették ki a szerveződő nacionalista mozgalmakat.
A nacionalista mozgalmak a szigeteken eltérő ütemben és eltérő társadalmi bázissal jöttek létre. Jamaicában Norman Manley, a People’s National Party (PNP) alapítója 1938-ban, a munkásosztály és a középosztály koalíciójára épített; riválisa, Alexander Bustamante, aki a Jamaica Labour Party (JLP) vezetője lett 1943-ban, inkább a szakszervezeti bázist mozgósította, és retorikájában a közvetlen jamaicai szuverenitást hangsúlyozta. Trinidadban Eric Williams, a Howard Egyetemen doktorált történész, 1956-ban alapította a People’s National Movement-et (PNM), amely a brit gyarmati elit ellenében a kreol többség politikai képviseletét igyekezett megteremteni. Barbadoson Grantley Adams a Barbados Labour Party (BLP) vezetőjeként már az 1930-as évek végétől a munkásság és a középosztály szövetségére támaszkodott. A kisebb szigeteken – a Szél felőli és Szélcsendes-szigeteken – a politikai mobilizáció gyakran a szakszervezeteken és a közösségi önszerveződésen keresztül indult, és a vezetők jellemzően a tanítók, lelkészek és ügyvédek közül kerültek ki. A nacionalizmus itt nem feltétlenül jelentett azonnali függetlenségi követelést; sok esetben a politikai jogok kiterjesztését, a munkakörülmények javítását és a gyarmati adminisztrációban való részvételt célozta.
A szigetek közötti együttműködés gondolata sem volt új. A 19. század végétől a brit hatóságok időnként összevonták a kisebb szigetek igazgatását (például a Szélcsendes-szigetek 1871-es föderációját), és a 20. század elején a távíró, a hajózás és a posta terén regionális szolgáltatások alakultak ki. A gyarmati hivatal az 1940-es években már komolyan fontolgatta egy szélesebb politikai föderáció létrehozását, elsősorban azért, hogy a költségeket csökkentse, a szigeteket nagyobb egységként kezelje, és a hidegháború kibontakozásával párhuzamosan a brit befolyást intézményesítse a térségben. Ezt a szándékot azonban a brit politika sosem párosította a föderáció számára erős jogkörök átadásával; a szövetségi terv inkább adminisztratív racionalizálásnak, mintsem valódi hatalom-megosztásnak tűnt. A helyi nacionalista vezetők egy része – különösen a kisebb szigeteken – támogatta a föderációt, mert abban védelmet látott a nagyobb szigetek gazdasági dominanciája ellen, és a gyarmati státusból való közös kilépés reményét. Mások, mint Bustamante Jamaicában, eleve gyanakodtak, hogy a föderáció csak a szegényebb szigetek számára jelentene költséget.
A föderáció felé vezető úton fontos állomás volt az 1947. szeptemberi montego bay-i konferencia, ahol a brit gyarmati hivatal és a karibi gyarmatok képviselői elvben egyetértettek a Nyugat-indiai Föderáció létrehozásában. A tárgyalások azonban éveken át elhúzódtak, mert a tagállamok vitatták a szövetségi adóztatás, a vámunió és a bevándorlás kérdéseit. Az 1956-os londoni konferencián végül elfogadták az alkotmány tervezetét, amely a föderációnak csak szűk hatásköröket biztosított: külpolitika, védelem, felsőoktatás, polgári repülés, posta és távközlés, valamint a közös piac elvi keretei. Az adózás, a belbiztonság, az egészségügy, az oktatás és a mezőgazdaság a tagállamok kezében maradtak. Ez a berendezkedés eleve megnehezítette a közös gazdaságpolitikát, mert a föderációnak nem volt saját bevétele, és a tagállamok hozzájárulásaira volt utalva.
A Nyugat-indiai Föderáció 1958. január 3-án alakult meg tíz brit gyarmat részvételével: Jamaica, Trinidad és Tobago, Barbados, valamint a Szél felőli szigetek (Grenada, St. Vincent, St. Lucia, Dominika) és a Szélcsendes-szigetek (Antigua, St. Kitts-Nevis-Anguilla, Montserrat). Brit Honduras (a mai Belize) és Brit Guyana kívül maradtak, ahogy a Bahama-szigetek és Bermuda is; ez is mutatta, hogy a föderáció nem fedte le a teljes brit Karib-térséget. A szövetségi kormány székhelyéül a Trinidad szigetén fekvő Chaguaramas-t jelölték ki, ideiglenesen Port of Spain működött fővárosként. A föderáció első és egyetlen miniszterelnöke a barbadosi Grantley Adams lett, aki a szövetségi parlamentben a Barbados Labour Party színeiben ült. A főkormányzó a brit koronát képviselte. A szövetségi parlament kétkamarás volt, de a választójog és a képviselet arányai körüli viták már a kezdetektől feszültséget keltettek.
A kisebb szigetek számára a föderáció elsősorban a gazdasági és politikai túlélés eszközének tűnt. St. Kitts, Nevis, Anguilla, Montserrat, Dominika, St. Lucia, St. Vincent és Grenada lakossága összességében kisebb volt, mint Jamaica egyetlen városáé, és gazdaságuk szinte teljesen a cukortól, a banántól és a fűszerkereskedelemtől függött. A szigetek vezetői – köztük a st. kitts-i Robert Bradshaw, a dominikai Franklin Baron, a grenadai Eric Gairy – a föderációban látták a lehetőséget arra, hogy közös tárgyalási pozíciót alakítsanak ki a brit kormánnyal és a nagyobb szigetekkel szemben. Ugyanakkor a föderációban a kisebb szigetek aránytalanul kis súlyt képviseltek, és sokan attól tartottak, hogy Jamaica és Trinidad dominanciája alá kerülnek. Ezt a félelmet a nagyobb szigetek politikai elitje is táplálta: Jamaicában a föderációt gyakran úgy állították be, mint egy olyan intézményt, amely elszívja a jamaicai bevételeket a szegényebb szigetek támogatására.
A föderáció működésének rövid évei alatt a strukturális ellentétek fokozatosan kiéleződtek. A közös piac elindítása akadozott, mert a tagállamok nem tudtak megegyezni a vámtarifákban és a bevételi forrásokban. A föderációs kormány költségvetése minimális volt, és a szövetségi szolgáltatások – például a University College of the West Indies, amely már 1948 óta működött Jamaicában – alig kaptak elegendő forrást. A politikai feszültségek a jamaicai referendumhoz vezettek. 1961. szeptember 19-én Jamaica népszavazáson döntött a föderációból való kilépésről. A népszavazást a Bustamante vezette JLP erőteljesen támogatta, míg Manley PNP-je a föderáció mellett érvelt; az eredmény a kilépés mellett szólt. A pontos szavazati arányt illetően a források dokumentáltak, de a kampány értelmezése vitatott: egyes történészek a brit hivatalnokok befolyását, mások a jamaicai elit gazdasági érdekeit, megint mások a szavazók félelmét a bevándorlástól emelik ki. A kilépés bejelentése után Trinidad és Tobago miniszterelnöke, Eric Williams kijelentette, hogy országa nem marad a föderációban Jamaica nélkül, mert a föderáció súlypontja és gazdasági logikája összeomlott. A föderáció formálisan 1962. május 31-én szűnt meg. A kisebb szigetek megpróbálták fenntartani a szövetséget, és tárgyalásokat kezdtek egy ún. „Kis Nyolcak” (Little Eight) föderációról, de ez a kezdeményezés is kudarcot vallott, mert a szigetek közötti féltékenység és a brit kormány közömbössége nem tette lehetővé a megállapodást.
A föderáció bukásának okairól a szakirodalomban több, egymással versengő értelmezés él. Az egyik irányzat a brit gyarmati politika felelősségét hangsúlyozza: London soha nem adott a föderációnak valódi fiskális és politikai autonómiát, és a szövetségi intézményeket inkább eszköznek tekintette a hidegháborús stabilitás fenntartására, nem pedig a szuverenitás átadására. Mások a szigeti nacionalizmusok belső ellentmondásait emelik ki: Jamaica és Trinidad politikai elitje a föderációt saját nemzeti törekvéseinek alárendelte, és a kisebb szigetekkel szembeni bizalmatlanság gyengítette a közös identitást. Egy harmadik értelmezés a strukturális tényezőkre, például a szigetek közötti nagy távolságokra, a kommunikációs nehézségekre és a gazdasági specializáció eltéréseire vezeti vissza a kudarcot. A jelenkori emlékezetpolitikában a föderáció időnként mint elveszett lehetőség jelenik meg, amely a karibi integráció ma is fájó hiányát jelképezi.
A föderáció öröksége azonban nem merül ki a bukásban. A University of the West Indies – bár a föderáció előtt alapították – a szövetségi időszakban kapta meg azt a regionális szerepet, amelyet máig betölt, és a képzett karibi értelmiség olyan generációit nevelte ki, akik később a független államok vezetőivé váltak. A nyugat-indiai krikettcsapat, amely a 20. század közepén vált a brit gyarmati uralommal szembeni büszkeség és összetartozás szimbólumává, a föderációs években érte el első nagy nemzetközi sikereit, és a mai napig a közös karibi identitás egyik legerősebb kulturális intézménye. A föderáció bukása után a függetlenné váló államok sorra jöttek létre: Jamaica és Trinidad és Tobago 1962-ben, Barbados 1966-ban, majd a kisebb szigetek az 1970-es és 1980-as években. A szigetek közötti kereskedelmi együttműködés azonban nem állt le: 1965-ben létrejött a Karibi Szabadkereskedelmi Társulás (CARIFTA), amelyet 1973-ban a Karibi Közösség (CARICOM) váltott fel. Ezek az intézmények – bár sokkal lazábbak – részben a föderáció kudarcából tanulva igyekeztek elkerülni a túlzott centralizációt, és a tagállamok szuverenitásának tiszteletben tartására épültek.
A nacionalista mozgalmak a föderáció bukása után sem tűntek el; inkább átalakultak. A szigeti nacionalizmusok a függetlenség elnyerésével államalkotó ideológiákká váltak, ugyanakkor a radikális baloldali és fekete nacionalista áramlatok – például a trinidadi C.L.R. James munkássága, a jamaicai rasztafari mozgalom vagy a grenadai New Jewel Movement – a társadalmi egyenlőtlenségek és a neokoloniális függőségek ellen irányultak. A Kis-Antillák kisebb szigetein a nacionalizmus gyakran a kulturális örökség és a közösségi önkormányzás védelmét jelentette, mintsem a nagy állami szuverenitás hirdetését. A dekolonizáció tehát nem egységes folyamat volt, hanem a szigetek eltérő társadalmi szerkezetéből és történelmi tapasztalataiból fakadóan sokféle utat járt be.
A Nyugat-indiai Föderáció történetének elsődleges forrásai elsősorban a brit gyarmati hivatal (Colonial Office) iratai, a szövetségi parlament és a tagállami törvényhozások jegyzőkönyvei, a korabeli sajtó, valamint a vezető politikusok – például Eric Williams, Norman Manley és Grantley Adams – beszédei és emlékiratai. A jamaicai 1961-es népszavazás hivatalos eredményei levéltárilag dokumentáltak, de a kampányban elhangzott érvek és a választói magatartás értelmezése továbbra is vitatott. A Moyne-bizottság jelentése fontos forrás a szociális viszonyokról, de szemlélete gyarmati keretek között mozog, és a bizottság összetétele miatt a helyi lakosság perspektívája csak közvetve jelenik meg benne. A nacionalista mozgalmak belső vitáiról, a kisebb szigetek lakosságának mindennapi tapasztalatairól és a szóbeli hagyományról kevesebb dokumentum áll rendelkezésre; ezek kutatása a szóbeli történeti módszerek és a közösségi archívumok segítségével folyik, de a történetírásban még kevéssé kiaknázott. A föderáció bukásának okairól szóló szakirodalmi vitákban nincs teljes egyetértés: a brit imperialista politika, a szigeti elit nacionalizmusa és a strukturális gyengeségek eltérő hangsúlyt kapnak. Ahol a jelen alfejezet konkrét számokat, szavazati arányokat vagy kampányfinanszírozási adatokat nem közöl, ott ezek ellenőrzését a nemzeti levéltárak és a szakirodalom alapján kell elvégezni; a szöveg kerüli a pontos statisztikák megadását, ha azok forrása nem dokumentált egyértelműen.
A Nyugat-indiai Föderáció (1958–1962) a brit Karib-térség politikai integrációjának első átfogó kísérlete volt, amelyet a gyarmati hivatal a hidegháborús stabilitás és a költségmegtakarítás, a helyi nacionalista mozgalmak pedig a közös fellépés és a szuverenitás felé vezető út reményében támogattak. A föderáció tíz szigetcsoportot fogott össze, de a szövetségi kormány szűk hatáskörei, a tagállamok közötti gazdasági egyenlőtlenségek, valamint Jamaica és Trinidad dominanciája alá szorult kisebb szigetek félelmei aláásták a működését. Jamaica 1961-es kilépése, majd Trinidad követése vezetett a szövetség 1962-es felbomlásához. A bukás ellenére a föderáció öröksége tovább élt a Nyugat-indiai Egyetemben, a regionális identitást erősítő krikettcsapatban és a későbbi integrációs szervezetekben. A nacionalista mozgalmak a föderáció kudarca után a független államok építésében folytatták tevékenységüket, de a kisebb szigetek számára a dekolonizáció gyakran a nagyhatalmi függőség és a gazdasági sebezhetőség új formáit hozta el.