A transzatlanti rabszolga-kereskedelem a 16. század elejétől a 19. század második feléig tartó, több mint három évszázados kényszermigrációs rendszer volt, amely a mai Közép-Amerika és a Karib-térség társadalmi, gazdasági és demográfiai arculatát alapvetően átalakította. Az előző alfejezetben A hódítás és a gyarmati társadalmak tárgyalt hódítás és gyarmati államberendezkedés után a rabszolga-kereskedelem és az arra épülő ültetvényes gazdaság vált a térség legnagyobb tőke- és emberkoncentrációjú rendszerévé. Az alábbiakban a kereskedelem útvonalait, a cukor-, kávé- és dohányültetvények működését, a rabszolgák ellenállásának formáit és a plantation-rendszer társadalmi hatásait tárgyalom a rendelkezésre álló forrástípusok és a történeti bizonyosság fokainak megjelölésével.
A transzatlanti rabszolga-kereskedelem útvonalai nem egyetlen, merev „háromszögként” írhatók le, bár a köznyelvben és a régebbi tankönyvekben gyakran így jelennek meg. A forgalom több, egymással párhuzamosan futó tengelyen zajlott: az európai kikötőkből – Lisszabon, Sevilla, majd Cádiz, később Liverpool, Bristol, Nantes, Bordeaux, Middelburg, Koppenhága – afrikai rabszolgatartó államokkal és kereskedőkkel kötött üzletek révén szállítottak embereket az amerikai gyarmatokra, ahol a rakományt gyarmati árura – elsősorban cukorra, kávéra, dohányra, később gyapotra – cserélték. A spanyol gyarmatok kezdetben az asiento rendszerén keresztül vettek részt: a spanyol korona monopóliumot vagy szerződést adott idegen – előbb portugál, majd holland, francia és brit – kereskedőknek, akik meghatározott számú rabszolgát szállítottak a kikötőkbe. A fő célállomások között volt Veracruz (Mexikó), Cartagena de Indias (ma Kolumbia, de regionális elosztó szerepe miatt a közép-amerikai és karibi forgalomban is meghatározó), Portobelo, Havanna, Santo Domingo, majd a 17. századtól a brit, francia, holland és dán szigetek kikötői: Bridgetown, Port Royal és később Kingston, Cap-Français (ma Cap-Haïtien), Fort-de-France, Willemstad, Charlotte Amalie. A SlaveVoyages adatbázis dokumentált hajóútjai alapján a kutatók a teljes transzatlanti kényszermigrációt – a 16. századtól a 19. század közepéig – hozzávetőleg 12,5 millió afrikai emberre becsülik; ez a szám statisztikai becslés, mert a legkorábbi portugál és spanyol szállítmányok egy része nem, vagy csak hiányosan dokumentált, és a hajónaplók, kikötői jegyzékek, vámiratok és ültetvényesi feljegyzések egyenetlenül maradtak fenn. A becslések jellemzően 10–13 millió közötti sávban mozognak; a vitatott értelmezések egy része a magasabb vagy alacsonyabb végpont mellett érvel, de maga a nagyságrend tudományos konszenzusnak tekinthető.
A középső átkelés (Middle Passage) során a halálozási arány korszakonként és útvonalanként változott; a 18. század második felében a hajónaplók és a kereskedői elszámolások alapján a kutatók 10–15 százalék közé teszik a hajón elhunytak arányát, de a korábbi évszázadokban ennél magasabb lehetett. A pontos szám vitatott, mert a betegségeket, az éhezést, a lázadások leverését és a vízbe vetések eseteit a kapitányok nem mindig rögzítették megbízhatóan. A rabszolgák zsúfolt, bilincsbe vert, minimális mozgástérrel rendelkező, rosszul szellőző hajóterekben utaztak; a vérhas, a himlő, a skorbut és a kiszáradás gyakori volt. Az átkelés dokumentált tényeit hajónaplók, hajóorvosi feljegyzések, bírósági jegyzőkönyvek és a 18. század végétől egyre több, korábban rabszolgasorban élt ember visszaemlékezése őrzi. Olaudah Equiano 1789-ben megjelent önéletrajza – bár egyes kutatók vitatják, hogy a szerző Nyugat-Afrikában született-e, vagy az amerikai kontinensen – a maga korában a rabszolgaság-ellenes mozgalom egyik alapdokumentuma lett, és a hajófedélzeti viszonyok egyik legrészletesebb, első kézből származó leírását adja. A brit Karib-térségből származó Mary Prince 1831-es elbeszélése pedig a nők sajátos kiszolgáltatottságát, a szexuális erőszakot és a családi szétválasztást dokumentálja; ezek a szövegek elsődleges források, de szerzőik elbeszélői pozíciója és a kiadói szerkesztés mértéke forráskritikai kérdés.
A rabszolgamunka iránti keresletet a gyarmati ültetvényes gazdaság, a plantation-rendszer termelte ki. A kifejezés történeti fogalom, de nem szabad elfednie, hogy alapja a jogilag szabályozott, örökölhető, faji alapon szervezett rabszolgaság volt. A korai spanyol gyarmatokon az őslakos kényszermunka – az encomienda és a repartimiento – mellett már a 16. század első felében megjelentek az afrikai rabszolgák, elsősorban a cukornád-termesztésben és a bányászatban. A Karib-térség őslakos népessége a járványok, a kényszermunka és az erőszak következtében összeomlott; a pontos demográfiai számok régészeti becslések és korabeli spanyol összeírások alapján vitatottak, de a tendencia dokumentált. A spanyol és portugál tapasztalatok nyomán a 17. század közepén a kis-antillai angol és francia gyarmatokon ment végbe az a változás, amelyet a szakirodalom „cukorforradalomnak” nevez: Barbados, majd Jamaica, Saint-Domingue, Martinique, Guadeloupe és más szigetek gazdasága a dohányról és a vegyes mezőgazdaságról a cukornád-monokultúrára állt át. A cukor volt a korszak legjövedelmezőbb gyarmati árucikke; a termesztés és a feldolgozás azonban nagy tőkeberuházást, sok földet és munkaerőt igényelt. A cukormalmok és a forró szirupot főző üzemek veszélyes körülmények között működtek; a nád vágása, szállítása és préselése közben gyakoriak voltak a balesetek, égési sérülések és a kimerüléssel összefüggő halálesetek. A cukorültetvényeken a rabszolgák halálozási aránya meghaladta a születési arányt – ez a demográfiai egyensúlytalanság dokumentált, és a korabeli ültetvényesi levelezések is nyíltan elismerik –, ezért a termelés fenntartása folyamatos afrikai utánpótlást igényelt. A rabszolgák élelmiszerellátása gyakran minimális volt; a fejadagok, a lakhatás és a ruházat az ültetvényesek könyvelési irataiban jelennek meg, de a tényleges éhínséget és a büntetések gyakorlatát a feljegyzések gyakran tompítják. A testi fenyítés – korbácsolás, megbélyegzés, csonkítás, bilincsbe verés – a rabszolgatörvények által megengedett, dokumentált gyakorlat volt; a francia Code Noir 1685-ből, a barbadosi rabszolgatörvény 1661-ből és más gyarmati jogszabályok a rabszolgákat ingó vagyonként határozták meg, korlátozták a gyülekezési jogukat, megtiltották a tanulást, és szabályozták a szökés, az ellenállás és a lázadás büntetését.
A kávé és a dohány termesztése részben más földrajzi és társadalmi mintát követett. A dohány kezdetben kisparcellás, kevésbé tőkeigényes kultúra volt Kubában és a korai angol szigeteken, de a 18. századra a nagyobb ültetvényeken is rabszolgamunkával termelték. A kávé a 18. század második felében vált fontos gyarmati terménnyé, különösen Saint-Domingue hegyvidéki övezeteiben, majd a forradalom után Kubában, Puerto Ricóban és Costa Ricában. A kávéültetvények munkaigénye szezonális csúcsokkal járt, de a betakarítás idején a rabszolgák – köztük nagy számban nők és gyermekek – szintén kimerítő munkát végeztek. A dohány- és kávétermelésben az ültetvények mérete és a tőke koncentrációja eltért a cukorszigetek modelljétől, de a rabszolgaság intézménye mindhárom kultúrában azonos jogi alapokon állt. A gyarmati hatóságok, a kereskedőtársaságok és az ültetvényesek együttes érdeke volt a munkafegyelem fenntartása, amit a helyi milíciák, a gyarmati bíróságok és a rendszeres katonai jelenlét biztosított. A rabszolgák életkörülményeiről, munkarendjéről és az ellenük irányuló erőszakról ültetvényesi naplók, ügyvédi iratok, egyházi anyakönyvek, hajóorvosi jelentések és a 18. század végétől keletkező abolicionista röpiratok egyaránt tanúskodnak; e források egymással versengő képet rajzolnak, ezért a történészek a dokumentált tényeket igyekeznek elválasztani a korabeli érdekektől.
A rabszolgák ellenállása nem kivételes esemény, hanem a rendszer mindennapi velejárója volt. A passzív ellenállás formái – a munkalassítás, a szerszámok szándékos rongálása, a termés megrongálása, a betegség színlelése, a hagyományos gyógyászat és a vallási gyakorlatok titokban tartása – a forrásokban ritkán jelennek meg közvetlenül, mert az ültetvényesek gyakran nem vették észre, vagy nem tartották feljegyzésre érdemesnek; jelenlétükre a büntetési jegyzőkönyvek, a szökési hirdetmények és a későbbi visszaemlékezések utalnak. A menekülés és a maroon közösségek kialakulása viszont dokumentált jelenség. Jamaicában a szökött rabszolgákból és leszármazottaikból álló maroon csoportok a hegyvidéken katonailag is megszervezték magukat, és a 18. században két háborúban is kikényszerítették a brit hatóságokkal kötött szerződéseket; ezt az alfejezetet A maroonok és a rabszolgalázadások tárgyalja részletesen. Hispaniola nyugati részén a francia gyarmatosítás előtt és alatt is léteztek szökött rabszolga-közösségek; Panama hegyvidéki és part menti területein a cimarrón csoportok a spanyol hatóságokkal kötött egyezségek révén idővel szabad falvakat hoztak létre. Kuba keleti hegyeiben a palenque néven ismert szökött-rabszolga telepek hosszú időn át fennmaradtak; egyes esetekben a spanyol hatóságok katonai expedíciókkal sem tudták felszámolni őket. A menekülés és a rejtőzködés nem csupán fizikai, hanem kulturális önállóságot is jelentett: a maroon közösségekben afrikai nyelvek, vallási elemek, zenei és tánchagyományok, földművelési technikák és rokonsági rendszerek éltek tovább, és keveredtek az amerikai környezettel.
A nyílt fegyveres felkelések a 18. század végétől és a 19. század elején váltak különösen gyakorivá, de korábban is voltak dokumentált lázadások. Az 1760-as jamaicai Tacky-felkelés – amelyet egy korábban rabszolgasorban élő, Akan eredetű férfi vezetett – több száz résztvevőt mozgósított, és bár a gyarmati katonaság leverte, stratégiai fenyegetést jelentett a brit cukorgazdaságra. Az 1791 augusztusában kezdődő, a francia forradalom eszmei hatásait is magába olvasztó Saint-Domingue-i rabszolgafelkelés tizenhárom év alatt a gyarmati rendszert megdöntő, független Haiti létrejöttéhez vezetett; ezt a folyamatot A haiti forradalom (1791–1804) elemzi. Az 1816-os barbadosi Bussa-felkelés, az 1823-as demerarai lázadás – amely Guyana miatt kívül esik a könyv szűk határain, de a karibi rabszolgaság történetének része – és az 1831–32-es jamaicai Sam Sharpe-felkelés, más néven „baptista háború” azt mutatják, hogy a rabszolgák körében a felszabadulás reménye, a vallási közösségek hálózata és a brit abolicionista mozgalom hírei egyaránt elterjedtek. A felkelések leverése sokszor tömeges kivégzéssel, megcsonkítással és nyilvános megtorlással járt; az áldozatok számát a korabeli beszámolók alapján becsülni lehet, de a pontos adatok hiányosak, és a gyarmati hatóságok jelentései gyakran eltúlozták vagy épp alábecsülték a résztvevők számát. A rabszolgák ellenállása tehát nem egyszerűen a passzív áldozatiság ellenpontja, hanem olyan cselekvési tér volt, amelyben a közösségek a túlélés, a vallás, a család és a politikai szabadság céljait kapcsolták össze.
A plantation-rendszer társadalmi hatásai közül a legmaradandóbb a faji alapú társadalmi hierarchia kiépülése volt. A spanyol gyarmatokon a casta-rendszer a 16. századtól jogi és egyházi kategóriákban rögzítette a származás és a bőrszín szerinti különbségeket; a félszigeti spanyolok, a kreolok, a meszticek, a mulattok, a szabad feketék és a rabszolgák eltérő jogállása nem természetes adottság, hanem a gyarmati hatalom által létrehozott és fenntartott rendszer volt. A brit, francia, holland és dán Karib-térségben hasonló, bár kevésbé formalizált kategóriák működtek; a „kreol” ebben a kontextusban a gyarmaton született európai vagy afrikai származású személyeket jelölte, és a helyi identitás fontos elemévé vált. A szabad színesek – a felszabadított rabszolgák és leszármazottaik – sajátos köztes helyzetben éltek: tulajdonnal, olykor rabszolgákkal is rendelkezhettek, de a fehérekkel való jogi egyenlőséget nem érték el; a 18. századi francia gyarmatokon például a szabad színesek a fegyverviseléstől, a közhivataloktól és a fehérekkel való házasságtól is el voltak tiltva, miközben adót fizettek és katonai szolgálatra kötelezhették őket. A faji hierarchia tehát nem egyszerűen a bőrszín, hanem a tulajdon, a jogállás és a társadalmi presztízs együttes függvénye volt; a kategóriák idővel elmosódhattak, de a rabszolgaság eltörlése után is tovább éltek diszkriminatív társadalmi gyakorlatokban és állami politikákban – ezt a kérdést A faji és etnikai kategóriák (casta, kreol, mesztic, mulatt) fejti ki.
A demográfiai hatások közül kiemelendő, hogy a rabszolgakereskedelem és a cukorültetvények következtében a Karib-szigetek jelentős részén az afrikai származású, rabszolgasorban élő népesség alkotta a többséget. A 18. század végén Saint-Domingue lakosságát a kutatók – korabeli összeírások alapján – mintegy félmillió rabszolgára, több tízezer szabad színesre és ennél kisebb számú fehérre becsülik; ezek a számok statisztikai becslések, és az egyes források között jelentős eltérések vannak. Barbadoson, Jamaicában, Saint-Domingue-ban és más cukorszigeteken a rabszolga-népesség természetes fogyása miatt a társadalom folyamatosan importfüggő volt; a nők és férfiak aránya egyenlőtlen volt, a családok szétszakítása a kereskedelem szerves része, a születésszám pedig alacsony. A rabszolgák közötti rokonsági hálózatok ennek ellenére létrejöttek, de a rabszolgatartóknak a családi kötelékeket gyakran semmibe vevő adásvételei a közösségeket újra és újra megbontották. A gyarmati anyakönyvekben a keresztelések, házasságok és temetések adatai lehetővé teszik a demográfiai folyamatok részleges rekonstruálását, de a rabszolgákról vezetett anyakönyvek hiányosak, és a neveket gyakran az ültetvényesek adták, ami az egyéni élettörténetek követését megnehezíti.
A rabszolgaság eltörlése nem egyetlen időpontban, hanem országonként és gyarmatonként eltérő ütemben zajlott. A francia Nemzeti Konvent 1794-ben eltörölte a rabszolgaságot a francia gyarmatokon, de Napóleon 1802-ben visszaállította; a végleges francia eltörlés 1848-ban következett be. A brit parlament 1807-ben tiltotta meg a rabszolga-kereskedelmet, 1833-ban pedig a rabszolgaságot, amely 1834-ben lépett életbe, majd 1838-ban az „átmeneti tanoncidő” is véget ért. A spanyol gyarmatokon a rabszolgaságot a 19. század folyamán fokozatosan számolták fel – Kuba és Puerto Rico esetében az 1870-es években, illetve 1886-ban –, a holland gyarmatokon 1863-ban, a dán gyarmatokon 1848-ban. A felszabadítás jogi aktusai azonban nem jelentettek automatikusan társadalmi egyenlőséget: a brit gyarmatokon a kártalanítást a rabszolgatartóknak fizették ki, nem a felszabadított embereknek, és a volt rabszolgák sokszor kényszerű szerződéses munkarendszerekbe kerültek. A 19. század közepétől a brit, francia és holland hatóságok Indiából, Kínából, Portugáliából és más területekről toboroztak – gyakran kényszerítéssel és félrevezetéssel – szerződéses munkásokat a cukorültetvényekre; ez a rendszer, bár jogilag különbözött a rabszolgaságtól, a gyakorlatban súlyos egyenlőtlenségeket, röghöz kötést és embertelen munkakörülményeket jelentett. Ezt a folyamatot A rabszolgaság eltörlése és a 19. századi átalakulás tárgyalja.
A plantation-rendszer társadalmi hatása a nemek szempontjából sem volt egységes. A rabszolgasorban élő nők a mezei munka, a ház körüli munka és a szexuális kizsákmányolás hármas terhét viselték; a rabszolgatartók és alkalmazottaik szexuális erőszaka a rabszolgaság dokumentált velejárója volt, amit a korabeli bírósági iratok, az ültetvényesi naplók és a rabszolga-elbeszélések egyaránt alátámasztanak. A felszabadítás után a nők továbbra is a legkiszolgáltatottabb csoportok közé tartoztak, és a gyarmati társadalmak családmodelljei, foglalkoztatási gyakorlatai a faji és nemi hierarchiákat egymásra építették. A „fehérítés” (blanqueamiento) politikája a 19–20. századi Latin-Amerikában és a Karib-térségben azt a törekvést jelölte, hogy a faji keveredésen keresztül a lakosságot fokozatosan „fehérebbé” tegyék; ez a politika az eugenika és a faji hierarchiák továbbélésének egyik formája volt, és a jelenkori történetírás forráskritikai elemzés tárgyává tette.
A rabszolgaság emlékezete napjainkban is vitatott terület. Egyes kutatók és emberi jogi szervezetek a transzatlanti rabszolgakereskedelmet és a rabszolgaságot „fekete holokausztként” vagy „népirtásként” írják le, hangsúlyozva a rendszer szándékos, tömeges halált okozó jellegét; mások ezt a fogalmi megjelölést pontatlannak tartják, mert a rabszolgaság elsődleges célja a munkaerő kizsákmányolása volt, nem a teljes megsemmisítés, és a „népirtás” kifejezés jogi definíciója szigorúan meghatározott elemeket követel meg. A könyv ezt a vitát bemutatja, de saját álláspontként nem használja a „népirtás” minősítést a transzatlanti rabszolgaságra. Hasonlóképpen vitatott a jóvátétel kérdése: a rabszolgatartóknak fizetett kártalanítás ténye dokumentált, de az, hogy a jelenkori államoknak és intézményeknek milyen erkölcsi, jogi vagy anyagi felelőssége származik ebből, emlékezetpolitikai és jogfilozófiai vita tárgya.
A transzatlanti rabszolga-kereskedelem és a plantation-rendszer tanulmányozásának fő forrástípusai a hajónaplók, kikötői vámiratok, kereskedői elszámolások, ültetvényesi könyvelések és levelezések, gyarmati törvények és bírósági jegyzőkönyvek, egyházi anyakönyvek, abolicionista röpiratok, rabszolga-elbeszélések, valamint a rabszolgahajók régészeti feltárásai. A SlaveVoyages adatbázis a dokumentált hajóutak digitalizált gyűjteménye, de a nyilvántartások hiányosságai miatt az összesített adatok statisztikai becslések. A halálozási arányok, a felkelések áldozatainak száma és a prekolumbiánus őslakos népesség összeomlásának mértéke szintén becslés; ezeknél a szöveg a források közötti eltéréseket jelzi. A rabszolgák mindennapi ellenállásának formái a fennmaradt forrásokban alulreprezentáltak, mert a rabszolgatartók nem érdekeltek a rögzítésükben; a történészek ezért a szökési hirdetményekre, a büntetési jegyzőkönyvekre és a későbbi visszaemlékezésekre támaszkodnak. A faji kategóriák működésének rekonstruálásakor óvatosan kell bánni a korabeli jogi és egyházi iratokkal, mert azok a gyarmati hatalom osztályozási érdekeit tükrözik, nem pedig az érintettek önmeghatározását.
A transzatlanti rabszolga-kereskedelem a 16. századtól a 19. századig mintegy 12,5 millió afrikai embert hurcolt az amerikai gyarmatokra, akiknek jelentős része a Karib-térség és Közép-Amerika ültetvényeire került. A cukor-, kávé- és dohánytermelésre épülő plantation-rendszer jogilag szabályozott rabszolgamunkán alapult, magas halálozással és folyamatos utánpótlással; a rabszolgák ellenállása a mindennapi szabotázstól a maroon közösségeken át a nagy fegyveres felkelésekig terjedt. A rendszer társadalmi öröksége a faji hierarchiák, a demográfiai egyensúlytalanságok és a későbbi kényszermunka-rendszerek formájában a rabszolgaság eltörlése után is tovább hatott.