A korszak, amelyet ez az alfejezet áttekint, hozzávetőleg az i. e. 2. évezred közepétől az i. e. 2. századig terjed. Kínában a Sang (Shang) és a Csou (Zhou) dinasztia, a dél-ázsiai térségben a védikus korszak és a Maurja-birodalom, a belső-ázsiai sztyeppén pedig a lovas nomád törzsszövetségek kialakulása jelöli ki azokat a párhuzamos, de egymással is érintkező folyamatokat, amelyek az államiság, az írás, a városi központok és a vallási hagyományok korai formáit létrehozták. A három régió nem alkotott egységes világot: a kapcsolatuk a Kereskedelmi útvonalak: a selyemút, a tengeri kereskedelem és a sztyeppei hálózatok című alfejezetben tárgyalt hálózatok mentén fokozatosan vált rendszeressé. Az alábbi áttekintés ezért nem egyetlen „keleti civilizáció” képét rajzolja meg, hanem három eltérő ökológiai és politikai környezetben kibontakozó államépítési kísérletet mutat be.
A Sárga-folyó középső és alsó szakaszán a régészeti kultúrák hosszú előzménye után a Sang dinasztia uralma alatt jelennek meg azok az intézmények, amelyeket a későbbi kínai hagyomány a dinasztikus állam alapjainak tekint. A Sang időhatárai bizonytalanok: a hagyományos kronológia szerint i. e. 1600 körül kezdődött és i. e. 1046 körül bukott meg, de a korai szakaszra vonatkozó régészeti és szöveges adatok nem teszik lehetővé pontos évszámok rögzítését. A korszak kései, Anyang környéki lelőhelyei (kb. i. e. 1300–1050) azonban dokumentált régészeti tényekkel támasztják alá egy királyi központ, palotakörzet, kézműves-negyedek és sírok meglétét.
A Sang állam központi forráscsoportját a jóslócsontok, azaz a teknőspáncélokra és állati lapockacsontokra vésett feliratok alkotják. Ezek a feliratok a királyi udvar rituális kérdéseit, áldozatokat, hadjáratokat és terméshozammal kapcsolatos aggodalmait rögzítik. A jóslócsont-írás már kiforrott jelrendszer, amelynek jelei a későbbi kínai írás közvetlen előzményei; ez a folytonosság az egyik legerősebb érv a kínai írásbeliség hosszú kohéziója mellett. Ugyanakkor a feliratok műfaji kötöttsége miatt a Sang társadalomról alkotott képünk erősen felülről, az udvari elit szemszögéből látszik.
A Sang király központi szerepet töltött be: ő volt a legfőbb rituális személy, aki az ősöknek és a természeti erőknek bemutatott áldozatokkal biztosította a közösség jóllétét. A királyi hatalom katonai jellegét a harci szekerek, bronzfegyverek és a hadjáratokról szóló feliratok jelzik. A bronzöntés technikai színvonala és a rituális bronzedények művészi kidolgozottsága arra utal, hogy a Sang elit jelentős erőforrásokat mozgósított a presztízs- és szertartási tárgyak előállítására. A nagyobb sírokban talált emberáldozatok régészeti bizonyítékai arra vallanak, hogy az udvari rítusok erőszakos vonásokkal is jártak; ezek értelmezése azonban vitatott: egyes kutatók a királyi hatalom rituális újjáalapítását, mások a hadifoglyok feletti korlátlan rendelkezési jogot hangsúlyozzák.
A Csou dinasztia a hagyományos elbeszélés szerint i. e. 1046 körül döntötte meg a Sang uralmát. A Csou hódítás időpontja körül a mai napig vita folyik: a régészeti és csillagászati érvek alapján i. e. 1046 és i. e. 1027 között több jelölt év is szerepel a szakirodalomban. A Csou uralkodók egy új politikai ideológiát fogalmaztak meg, amelynek középpontjában a „menny mandátuma” (tianming) állt: az ég az erkölcsös uralkodónak ad felhatalmazást, és a zsarnok uralkodótól visszavonhatja. Ez a tanítás a későbbi kínai politikai gondolkodás egyik alappillére lett. Fontos azonban forráskritikai óvatossággal kezelni: a mandátumtan teljes kifejtése elsősorban a Csou-kor későbbi, részben utólag szerkesztett szövegeiben ismert, ezért nem bizonyítható, hogy a hódítás idején már pontosan ebben a formában létezett.
A Csou politikai rendszerét gyakran hűbéres vagy „feudális” jellegűnek nevezik, de ez a nyugati terminológia csak megközelítőleg írja le a helyi viszonyokat. A király a dinasztia rokonait és szövetségeseit tartományok élére nevezte ki, akik cserébe katonai szolgálattal és adóval tartoztak. A központi hatalom a Nyugati Csou időszakában (kb. i. e. 1046–771) viszonylag erős maradt, a Keleti Csou szakaszban (i. e. 770–256) azonban a regionális urak önállósága fokozatosan nőtt, és a királyi udvar egyre inkább szimbolikus szerepbe szorult. Ez a folyamat vezetett később a hadakozó államok korának többpólusú világához, amelyet A hadakozó államok kora és a csin egység című alfejezet tárgyal részletesen.
A Csou-kor vallási és társadalmi elképzelései között az ősök tisztelete, a rituális áldozatok rendje és a nemzetségi szervezet játszott meghatározó szerepet. A korszak későbbi szövegei, például a dalok könyve és az írások könyve, a kínai hagyomány kánonjává váltak, de ezek a művek hosszú szerkesztési folyamat eredményei, ezért nem olvashatók közvetlen korabeli beszámolókként. A kínai írásosság folytonossága azonban lehetővé teszi, hogy a Sang jóslócsontoktól a Csou bronzfeliratokon át a későbbi filozófiai iskolákig viszonylag jól dokumentált ívet rajzoljunk.
A dél-ázsiai térségben a korai államok kialakulása más forrásviszonyok között ment végbe. Az Indus-völgyi civilizáció városi központjainak hanyatlása után, az i. e. 2. évezred közepe és az i. e. 1. évezred közepe közötti időszakot a védikus korszak néven szokás említeni. A korszak elnevezése a védák, elsősorban a Rigvéda szövegegyüttesére utal, amely a legkorábbi ismert dél-ázsiai vallási irodalom. A Rigvéda himnuszainak legrégebbi rétegei feltehetőleg i. e. 1500 és 1200 között formálódtak, de a gyűjtemény lezárása és rögzítése jóval későbbi. A védikus szövegek évszázadokon át szóbeli hagyományként öröklődtek, ezért a bennük megőrzött földrajzi, társadalmi és politikai adatok használata különösen nagy módszertani körültekintést igényel.
A védikus korszak korai szakaszában a társadalom elsősorban törzsi és nemzetségi keretekben szerveződött. A Rigvéda himnuszai pásztorkodó és földművelő közösségekről, törzsi vezetőkről (rádzsa), versengő nemzetségekről és harci eseményekről beszélnek. A későbbi védikus szövegek a letelepedett földművelés, a faluközösségek és a rituális szakértők (brahmanák) szerepének növekedését mutatják. Ebben az időszakban kezd formálódni az a társadalmi rend, amelyet később varna-rendszerként ismernek, és amely a brahmanák, a harcosok, a földművelők és a szolgálók kategóriáit különbözteti meg. Ezt a korai varna-felosztást nem szabad azonosítani a későbbi, sokkal bonyolultabb kasztrendszerrel: az utóbbi a gyarmati időszak és a modern politika hatására is jelentősen átalakult, amint arról A kaszt, vallás és felosztás kérdései Indiában keretében lesz szó.
Az i. e. 1. évezred közepén a Gangesz síkságán városi központok és nagyobb területi államok, az úgynevezett mahádzsanapadák jöttek létre. A buddhista és dzsaina hagyományok tizenhat ilyen államot említenek; a lista részben emlékezetpolitikai jellegű, és a későbbi források visszavetítései is befolyásolhatják. A régészeti kutatások azonban több, e korszakba tartozó városi lelőhelyet tártak fel, és a korabeli pénzverés, kereskedelem, valamint a megerősített települések nyomai valódi államépítési folyamatot jeleznek.
A Magadha állam fokozatos terjeszkedése vezetett a Maurja-birodalom kialakulásához. Csandragupta Maurja i. e. 320 körül szerezte meg a hatalmat, és a Gangesz völgyéből kiindulva nagy területet vont ellenőrzése alá. A birodalom csúcspontját Asóka uralkodása (kb. i. e. 268–232) jelentette. Asóka uralkodásáról részben saját feliratai tudósítanak, amelyek sziklákra és oszlopokra vésve a birodalom különböző részein maradtak fenn. Ezek a feliratok epigráfiai forrásként ritka közvetlenséggel szólalnak meg: az uralkodó a dhamma, az erkölcsi rend fogalma köré szervezte politikai üzeneteit, és azt hirdette, hogy a hódítás helyett az erkölcs útján kívánja a népek javát szolgálni. A feliratok tehát dokumentált tények, de természetesen uralkodói önreprezentációt tükröznek, és nem tekinthetők semleges leírásnak.
Asóka támogatta a buddhista közösségeket, de a feliratokból nem olvasható ki, hogy a buddhizmust államvallássá tette volna. A dhamma fogalma tágabb erkölcsi normákat is magába foglalt, és a birodalom vallási sokszínűségét a feliratok is elismerik. A Maurja-birodalom adóztatási, katonai és hivatalnoki szerkezetére vonatkozó ismereteinket szanszkrit normaszövegek, elsősorban az Arthasásztra hagyomány, valamint a görög követek, például Megaszthenész beszámolói egészítik ki, de mindkét forrástípus értelmezése vitatott: az Arthasásztra szövege hosszú szerkesztési folyamaton ment át, Megaszthenész pedig külső szemlélőként írt, akinek eredeti műve csak későbbi idézetekben ismert.
A Maurja-birodalom az i. e. 2. század elején felbomlott, de öröksége a dél-ázsiai politikai képzeletben hosszú ideig hatott. A későbbi indiai történeti hagyomány, különösen a nacionalista történetírás, gyakran mint az első „egységes India” államát ünnepelte. Ez a megfogalmazás azonban emlékezetpolitikai állítás: a Maurja uralom nem fedte le a szubkontinens egészét, és a mai India területén élő közösségek nem alkottak modern nemzeti egységet. A birodalom határai, adórendszere és a központi hatalom tényleges ellenőrzési mélysége ma is tudományos viták tárgya.
A belső-ázsiai sztyeppén az i. e. 1. évezredben a lovas nomadizmus kialakulása alapvetően átalakította a politikai és katonai viszonyokat. A lovaglás elterjedése, a könnyű íj és a sztyeppei állattartás technikái lehetővé tették, hogy nagy kiterjedésű, mozgékony közösségek szerveződjenek, amelyek nem egyetlen letelepedett központból irányították az életüket. A nomád társadalmakat ezért nem szabad „állam nélküli” vagy „kezdetleges” alakzatokként leírni: saját politikai intézményeik, törzsi szövetségi rendszereik és rituális hagyományaik voltak, amelyek a sztyeppei környezethez alkalmazkodtak.
A korai sztyeppei népek közül a szkíták az i. e. 8–7. századtól jelennek meg a perzsa és görög forrásokban. Hérodotosz részletes, de részben fantasztikus elemeket is tartalmazó beszámolója mellett a régészeti kurgánok (halomsírok) gazdag leletanyaga ad közvetlen képet a szkíta elit életmódjáról. Az aranytárgyak, lószerszámok és fegyverek a kézművesség magas színvonalát és a Fekete-tenger vidékétől a belső-ázsiai sztyeppéig terjedő kapcsolatrendszert mutatják. A szkíta anyagi kultúra „állatstílusú” művészete hosszú időre meghatározta a sztyeppei vizuális nyelvet.
A kínai forrásokban a xiongnu (hsziungnu) elnevezésű törzsszövetség i. e. 3. századtól válik meghatározó hatalommá. A xiongnu politikai rendszer élén a sanjü állt, akit a kínai krónikák királyi rangú vezetőként írnak le. A szövetség törzsi és nemzetségi alapon szerveződött, de kiterjedt hódítások révén több, nyelvileg és kulturálisan eltérő csoportot is magába olvasztott. A kínai Csou és későbbi Han dinasztiák számára a xiongnu egyszerre jelentett katonai fenyegetést és fontos kereskedelmi partnert: a nomád közösségek lóban, szarvasmarhában, bőrben és prémben gazdagok voltak, míg a letelepedett kínai területek gabonát, selymet és kézművestermékeket kínáltak. Ez a kölcsönös függés a konfliktusok mellett folyamatos cserét is fenntartott.
A kínai források a nomádokat gyakran a „civilizálatlan” másikként ábrázolták, és ez a szembeállítás a későbbi történetírásban is sokáig tovább élt. A könyv álláspontja szerint a sztyeppei államokat nem a kínai vagy a nyugati letelepedett normák hiányaként kell leírni, hanem saját ökológiai és társadalmi logikájuk szerint. A xiongnu például komplex adó- és hűbéri viszonyokat, rituális központokat és diplomáciai szerződéseket működtetett; ezek nem maradnak el a korabeli letelepedett államok intézményeitől, csupán más környezetben és más formában léteztek.
A nomád birodalmak és a letelepedett államok közötti kölcsönhatás a selyemút kialakulásának egyik alapfeltétele volt. A sztyeppei közvetítők nem csupán árut szállítottak, hanem technológiákat, művészeti mintákat és vallási elképzeléseket is közvetítettek. Ezt a témát A nomád birodalmak és a selyemút című alfejezet fejti ki bővebben.
A három régió összehasonlítása rávilágít arra, hogy az államalapításnak nem volt egyetlen „természetes” útja. Kínában az írásbeliség korán a királyi rituálé szolgálatába állt, és a jóslócsontokról fennmaradt feliratok a központi hatalom és a vallási tekintély összefonódását mutatják. Dél-Ázsiában a védikus hagyomány szóbeliségben őrizte meg a rituális tudást, és a szövegek csak később váltak írott kánonná; az államok kialakulását a városiasodás, a kereskedelem és a versengő vallási mozgalmak kísérték. A sztyeppén az írás nem, vagy csak korlátozottan játszott szerepet, a politikai rendet a törzsi szövetségek, a katonai mobilitás és a rituális vezetői karizma tartotta össze.
A vallási hagyományokban is hasonló különbségek figyelhetők meg. A kínai udvari vallásban az ősöknek bemutatott áldozatok és a menny felé irányuló rituálék biztosították a rendre vonatkozó elképzeléseket. A védikus Indiában a brahmanák által végzett áldozati rítusok, majd a belső aszkézisre és lemondásra épülő tanítások (buddhizmus, dzsainizmus) kínáltak egymástól eltérő utakat. A sztyeppei népek vallási életéről kevesebb közvetlen forrásunk van; a szkíta és xiongnu sírokban megfigyelt rituális tárgyak és áldozati nyomok arra utalnak, hogy a halotti kultusz és a természeti erők tisztelete fontos szerepet töltött be, de a részletek rekonstrukciója nagyrészt régészeti értelmezésen alapul.
Az írásbeliség elterjedése nem jelentett automatikus intézményi fejlődést. A kínai feliratok elsősorban az udvari elit ügyeit rögzítették, és a lakosság túlnyomó többsége írástudatlan maradt. A védikus szövegekhez való hozzáférést rituális és társadalmi korlátok szabályozták. A sztyeppei népek esetében a kínai és görög források sokáig külső leírásokon alapultak, ezért a nomád közösségek saját hangja ebből a korszakból alig ismert. A források egyenlőtlen eloszlása önmagában is figyelmeztetés: a korai államokról alkotott képünket nagyban meghatározza, hogy kinek a szövegei és tárgyai maradtak fenn.
A Sang és Csou korszakkal kapcsolatban a legnagyobb bizonytalanság az időrendet övezi. A hagyományos dátumok (Sang kezdete i. e. 1600, a Csou hódítás i. e. 1046) a kínai hivatalos kronológiai projektek és a későbbi hagyományok kombinációjából származnak, de a nemzetközi szakirodalomban több alternatív kronológia is forgalomban van. A jóslócsontok és a bronzfeliratok valódi epigráfiai források, ám értelmezésük nem mindig egyértelmű: egyes jelek olvasata vitatott, és a feliratok töredékessége miatt sok esemény rekonstrukciója hipotetikus.
A védikus India forrásai szinte kizárólag szóbeli hagyomány útján, későbbi kéziratokban maradtak fenn. A szövegek datálása ezért nagy bizonytalansággal terhelt: a nyelvi és tartalmi rétegek elkülönítése tudományos vita tárgya. A Rigvéda himnuszai nem történeti beszámolók, hanem rituális költészet; a bennük szereplő törzsi nevek és események azonosítása gyakran spekulatív. A Maurja-birodalom esetében jobb a helyzet, mert Asóka feliratai elsődleges dokumentumok, de a birodalom közigazgatásának rekonstrukciója továbbra is hézagos.
A sztyeppei nomádokról szóló legkorábbi beszámolók külső, gyakran ellenséges nézőpontú források. A kínai krónikák a xiongnukat politikai és katonai kihívásként írják le, a görög és perzsa szerzők pedig a szkítákat részben egzotikus, részben fenyegető alakként mutatják be. A régészeti anyag – sírok, fegyverek, lószerszámok – fontos ellenőrző forrás, de az etnikai azonosítás és a politikai szervezet rekonstrukciója a régészeti kultúrák alapján módszertanilag problematikus. A „szkíta” és „xiongnu” elnevezések ráadásul a forrásokban is változó jelentésűek: hol konkrét törzsszövetségre, hol tágabb földrajzi-kulturális körre utalnak.
A számok tekintetében különösen indokolt az óvatosság. A Sang hadjáratok résztvevőire, a korabeli városok népességére vagy a xiongnu szövetség katonai erejére vonatkozó adatok későbbi becslések, nem pontos mérések. A forrásokban szereplő haderők (például a kínai krónikák által említett százezres nomád seregek) gyakran retorikai túlzások, és nem kezelhetők modern statisztikaként. Ahol a szakirodalom ilyen becsléseket közöl, ott mindig jelezni kell a forrás jellegét és a bizonytalanság mértékét.
A vitatott értelmezések közé tartozik a védikus korszakkal kapcsolatos úgynevezett „árja bevándorlás” kérdése. A 19. századi filológiai elméletek szerint az indoeurópai nyelvet beszélő csoportok északnyugat felől érkeztek a dél-ázsiai térségbe. A nyelvészeti rekonstrukciók és egyes régészeti adatok ezt támogatják, de a bevándorlás időpontja, mértéke, békés vagy erőszakos jellege, illetve az Indus-völgyi civilizáció hanyatlásával való kapcsolata erősen vitatott. A kérdést a modern indiai politikai viták is terhelik: egyes hindu nacionalista értelmezések tagadják a bevándorlást, és az indiai civilizáció őshonos folytonosságát hangsúlyozzák. A könyv a nyelvészeti, régészeti és genetikai kutatások állását ismerteti, de nem foglal állást a modern identitáspolitikai vitában.
Ez az alfejezet a korai államok három eltérő modelljét mutatta be. Kínában a Sang és Csou dinasztia a rituális királyság, a jóslócsont-írás és a menny mandátuma köré szerveződő politikai rendet hozott létre; a Csou hűbéres jellegű hatalommegosztása hosszú távon a központi hatalom gyengüléséhez vezetett. Dél-Ázsiában a védikus szóbeli hagyományra épülő törzsi társadalomból fokozatosan városi alapú területi államok, végül a Maurja-birodalom alakult ki, amely Asóka feliratai révén az epigráfiai önreprezentáció fontos példáját hagyta hátra. A belső-ázsiai sztyeppén a lovas nomadizmus tette lehetővé nagy kiterjedésű törzsszövetségek, például a szkíták és a xiongnuk létrejöttét, amelyek nem elmaradott ellenlábasai, hanem saját logikájú szereplői voltak a korabeli világnak. Az állam, az írás és a vallás korai formái mindhárom régióban más utat jártak be; a források egyenlőtlensége és a kronológiai bizonytalanságok miatt a rekonstrukciók több ponton vitatottak maradnak.