A kora újkor (nagyjából 1500 és 1800 között) Ázsiában és Kelet-Európában nem egységes „fejlődési szakasz”, hanem több, egymástól eltérő birodalmi rendszer párhuzamos kiépülésének és válságainak kora. Ebben az időszakban Kínában a Ming- majd a Csing-dinasztia, Indiában a Mogul-birodalom, Japánban a Tokugawa-sógunátus, Oroszországban pedig a Romanov-dinasztia szervezte át a politikai teret, a hadsereget, az adóztatást és a kulturális intézményeket. A fejezet célja e birodalmak belső konszolidációjának és expanziójának bemutatása, különös tekintettel arra, hogy a birodalmi hatalom milyen intézményi, katonai és ideológiai eszközökkel tartotta fenn magát. A korszakhatárok nem élesek: a Ming 1368-ban, a Tokugawa-rendszer 1603-ban, a Romanov-dinasztia 1613-ban került hatalomra, s bár a kora újkor hagyományosan a 19. századig tart, a birodalmi struktúrák belső átalakulása már a 18. század végén előrevetíti a későbbi válságokat.
A Ming-birodalom (1368–1644) a mongol Jüan-dinasztia (lásd A Jüan és a mongol uralom című alfejezetet) elleni felkelésből született. Alapítója, Csu Jüan-csang (Zhu Yuanzhang) paraszti származású hadvezérként szerezte meg a hatalmat, és Hung-vu (Hongwu) néven császárrá kiáltotta ki magát. A korai Ming állam központosított közigazgatást épített ki, megerősítette a vizsgarendszeren alapuló hivatalnoki réteget, ugyanakkor az uralkodó személyes, gyakran erőszakos ellenőrzést gyakorolt a hivatalnokok felett. A Hung-vu által bevezetett földkataszter és adónyilvántartás a paraszti termelés ellenőrzésének alapja volt; az uralkodó a hadsereget is önellátó katonai telepek (vej-szo) rendszerébe szervezte. Ezt a korai szakaszt a hazai források mellett a koreai és japán követjelentések is dokumentálják, bár a Ming-kori hivatalos krónikák (Ming si-lu) gyakran az alapító legitimációját szolgálják.
A Ming expanzió leglátványosabb epizódja Jung-lo (Yongle) császár idején (1402–1424) zajlott, amikor Cseng Ho (Zheng He) eunuch-tengernagy 1405 és 1433 között több nagy tengeri expedíciót vezetett Délkelet-Ázsiába, az Indiai-óceánra és Kelet-Afrika partjaihoz. A hajóhad méreteit a modern szakirodalom vitatja: a legnagyobb hajókról szóló leírások részben retorikusak, a régészeti és hajóépítési becslések bizonytalanok. Ami dokumentált, az a hajóutak politikai és kereskedelmi célja: az adóztató utak megerősítették a Ming hatalom presztízsét, de a flotta 1433 után hivatalosan leállította a nagy expedíciókat. A belső nehézségek, a mongol betörések és a konzervatív hivatalnokréteg ellenállása miatt Kína a tengeri jelenlét helyett a belső újjáépítésre és a szárazföldi határokra fordította erőforrásait. A Ming-kori gazdaság ennek ellenére fokozatosan kereskedelmi fellendülést élt át: a 16. századra a déli tartományokból induló magánkereskedelem, a japán és spanyol ezüst beáramlása, valamint az egységes adórendszerben bevezetett ezüstalapú befizetések (az „egyetlen ostor” reformja) átalakították a paraszti adózást és a piacot.
A Ming késői szakaszát a 16. század végétől belső válságok, járványok és éhínségek kísérték. A hadsereg fenntartása egyre nagyobb terhet rótt a lakosságra, a kincstár deficitje nőtt, a hivatalnoki frakciók között kiújultak a politikai küzdelmek. A 17. század elején parasztfelkelések sorozata gyengítette a központi hatalmat. A Ming fővárosát, Pekinget 1644-ben Li Ce-cseng (Li Zicheng) felkelő serege foglalta el, a Ming-császár öngyilkosságot követett el. Ezt követően a mandzsu erők a Ming-hadsereg egy részével szövetségben átvették a hatalmat, és megalapították a Csing-dinasztiát. A Ming bukását tehát nem kizárólag a mandzsu nyomás okozta; a belső összeomlás legalább ilyen fontos szerepet játszott. A számokkal kapcsolatban a forráscsoportok jelentősen eltérnek: a Ming-kori adóösszeírásokból származó népességadatokat a modern történeti demográfia gyakran alulnépesítettnek tartja, mert az adóztatható háztartások számát rögzítették, nem a tényleges lakosságot.
A Csing-dinasztia (1644–1912) a birodalmi Kína utolsó dinasztiája volt. A mandzsu uralkodók a hatalomátvétel után megtartották a kínai közigazgatás, a vizsgarendszer és a konfuciánus udvari rituálé nagy részét, ám párhuzamosan fenntartották a mandzsu identitás katonai és politikai kereteit. A birodalmi hatalom csúcspontja Kang-hszi (Kangxi, 1661–1722), Jung-cseng (Yongzheng, 1722–1735) és Csien-lung (Qianlong, 1735–1796) uralkodására esett. Ebben a hosszú 17–18. századi időszakban a Csing hadseregei megerősítették a birodalom ellenőrzését Tibettel, Hszincsianggal (Xinjiang) és Mongóliával szemben, valamint szorosan ellenőrizték Tajvant. A mandzsu terjeszkedés eredményeként jött létre az a többnemzetiségű birodalmi tér, amelyet a későbbi kínai történetírás és a mai állami narratíva is gyakran egységes Kínaként értelmez. Fontos azonban megkülönböztetni a hivatalos kínai álláspontot, amely a Csing politikáját a területi integráció részeként mutatja be, a tibeti és ujgur közösségek emlékezetétől, amelyben a Csing expanzió gyarmati uralomként vagy idegen elnyomásként jelenik meg. A történettudományban a Csing birodalom jellegéről vitatott értelmezés folyik: egyes szerzők kínai dinasztiaként, mások mandzsu vezetésű birodalmi projekteként írják le. A források között a mandzsu, kínai és mongol nyelvű levéltári anyagok különösen fontosak; ezek azt mutatják, hogy a Csing udvar a területeket eltérő jogi és adminisztratív szabályokkal kormányozta.
A Csing gazdasági és társadalmi rendje a Ming-hez hasonlóan az adóztatható földre és a terménybeszolgáltatásra épült, de a 18. században a piac, a városi kézművesség és a tengeri kereskedelem is jelentősen bővült. A lakosság a 18. század folyamán valószínűleg gyorsan nőtt; a becslések szóródnak, de a század végére a birodalom népessége elérhette a 300 milliós nagyságrendet. A mezőgazdasági terjeszkedés (új földek bevonása, teraszos művelés) és az újvilági növények (kukorica, édesburgonya) terjedése segített ellátni a növekvő lakosságot, de a környezeti nyomás és a földhiány feszültségeket szült. A Csing állam hivatalos ideológiája a konfucianizmus volt, ugyanakkor a császári udvar a tibeti buddhizmussal is szoros kapcsolatot tartott, ami politikai legitimációt biztosított a belső-ázsiai területeken. A vallási szerepek tehát nem váltak szét mereven: a császár a kínai írástudó elit számára konfuciánus uralkodóként, a tibeti és mongol alattvalók számára buddhista védnökként jelenhetett meg.
A Mogul-birodalom (1526–1857) India északi és középső részén épült ki. Alapítója, Bábur (Babur, 1483–1530) timurida és csagatáj török-mongol származású hadvezér volt, aki 1526-ban Panipatnál legyőzte a Delhi Szultánság utolsó uralkodóját. A birodalom a 16. század második felében Akbar (1556–1605) alatt vált tartós politikai rendszerré. Akbar központosított közigazgatást alakított ki, bevezette a manszab rendszert, amelyben a katonai és polgári tisztségek rangfokozatokhoz kötöttek, és a birodalmi hivatalnokok jövedelme földadományokból származott. Az adórendszer az 1570-es évektől a terményérték-alapú felmérést részesítette előnyben, ami a paraszti termelés kiszámíthatóbb megadóztatását tette lehetővé. A mogul uralom nem csupán muszlim birodalom volt: a birodalmi elit muszlim és hindu (főként rádzsput) csoportokból állt, az udvari kultúra pedig perzsa, indiai és közép-ázsiai elemeket ötvözött. Akbar valláspolitikája a hindu és muszlim elitek közötti együttműködést kereste: eltörölt bizonyos, nem muszlimokra kivetett adókat, és udvari vitákat szervezett különböző vallási hagyományok képviselőivel. Ezeknek a lépéseknek a megítélése a szakirodalomban vitatott: egyes kutatók gyakorlati politikai kiegyezésként, mások Akbar személyes vallási útkereséseként értelmezik.
A Mogul-birodalom a 17. században Sah Dzsahán (Shah Jahan, 1628–1658) alatt a fénykorát élte: udvari reprezentáció, monumentális építkezések (köztük a Tádzs Mahal), valamint a textil- és luxuskereskedelem virágzott. A birodalmi gazdaság nem elkülönült a világpiactól: az indiai pamutszöveteknek, indigónak és salétromnak európai, közel-keleti és délkelet-ázsiai piacai voltak, a Kelet-indiai Társaságok pedig már a 17. század elejétől bekapcsolódtak a tengeri kereskedelembe. Ugyanakkor a birodalom katonai ellenőrzése drága volt: a déli terjeszkedés, a Dekkán meghódításának költségei és a helyi elitek ellenállása a 17. század végén Aurangzeb (1658–1707) uralkodása alatt kimerítették az állami erőforrásokat. Aurangzeb valláspolitikája szigorúbban iszlámellenesnek tűnt egyes hindu intézményekkel szemben, ami hozzájárult a rádzsput és marátha elitekkel való konfliktusokhoz. A 18. században a birodalmi központ fokozatosan elvesztette tényleges hatalmát: regionális államok (például a maráthák, a bengáli navvab, a haidarábádi nizám) gyakoroltak tényleges kormányzást, miközben a mogul császár formális politikai jelkép maradt. A Mogul-birodalom 1857-ig jogilag fennállt, de a 18. század végétől már nem a birodalmi expanzió, hanem a posztmogul átalakulás jellemzi Dél-Ázsiát. A birodalom hanyatlásáról szóló vitákban a kortárs európai és indiai források egyaránt elfogultak lehetnek; a modern történetírás inkább a földadó-rendszer válságát, a nemzedéki konfliktusokat és a kereskedelmi szereplők megerősödését emeli ki.
A Tokugawa-kori Japán (1603–1868) más típusú politikai konszolidációt valósított meg. Tokugawa Ieyasu 1603-ban kapta a sóguni címet, de a rendszer tényleges alapjai már a 16. század végi egységesítési háborúkban, Oda Nobunaga és Toyotomi Hideyoshi alatt kialakultak. A Tokugawa-rendszer lényege a földalapú hűbéri hatalom központosítása volt: a sógunátus a termésbecslésen alapuló birtokrendszerrel (kokudaka) ellenőrizte a daimjók jövedelmét, kötelezte őket a fővárosban (Edóban) való időszakos tartózkodásra (szankin kótai), és korlátozta a külföldi kapcsolatokat. Japán a 17. század elejétől fokozatosan a „bezárkózás” politikáját folytatta: a kereskedelem főként Nagaszakinál, a holland és kínai kereskedők ellenőrzött keretei között zajlott. Az 1630-as évektől a kereszténység betiltása és a külkapcsolatok korlátozása mögött a Tokugawa-hatalom politikai stabilitási törekvései álltak: a sógunátus attól tartott, hogy a keresztény missziók és a regionális urak szövetsége aláássa a központosított hatalmat. A „bezárkózás” fogalma félrevezető lehet, mert Japán nem szigetelődött el teljesen: a koreai, kínai és holland kapcsolatok megmaradtak, és a belkereskedelem, a városi kultúra, valamint az oktatás fellendült. A Tokugawa-korszakban a politikai stabilitás lehetővé tette a japán városi lakosság, a színház, a könyvkiadás és a tudományos ismeretek terjedését.
A Tokugawa-rendszer a 18. század végén és a 19. század elején súlyosbodó belső feszültségekkel szembesült: a paraszti terhek nőttek, időszakos éhínségek (például a Tenpó-éhínség 1833–1837 között) sújtottak, a daimjók és a szamurájréteg eladósodott. A kormányzat időnként reformokat hirdetett, de a rendszer alapjait nem tudta fenntarthatóvá tenni. A Nyugat fokozódó katonai nyomása, amely 1853-ban Matthew Perry hajórajának érkezésével vált nyilvánvalóvá, már egy hosszabb belső válságra rakódott rá. A Tokugawa-korszak értékelése vitatott: a korábbi nyugati történetírás gyakran „stagnálásként” írta le, míg a japán és a mai nemzetközi kutatás a gazdasági növekedést, a műveltség terjedését és a politikai stabilitást is hangsúlyozza. A két felfogás nem zárja ki egymást; a hangsúlyok különböznek.
A Romanov-dinasztia (1613–1917) Oroszországa párhuzamosan épített ki kontinentális birodalmat. A Romanovok a 17. század eleji „zavaros időszak” után szerezték meg a moszkvai trónt, és fokozatosan visszaállították a központi hatalmat, megerősítették a jobbágyrendeletet, és az egyházat is szorosabb állami ellenőrzés alá vonták. A birodalmi expanzió üteme a 17. században különösen gyors volt Szibéria irányában: a szőrmekereskedelemből származó jövedelmek és a kőzák előőrsök láncolata lehetővé tette a hatalmas területek bekebelezését, bár a tényleges orosz ellenőrzés hosszú ideig csak a folyóvölgyekre és az erődökre korlátozódott. A szibériai őslakos népek (jakutok, burjátok, evenkik, csukcsok stb.) a hódítást, az adóztatást és a járványokat súlyos demográfiai veszteségként élték meg; a 17. századi források a kőzák erőszakos adóztató gyakorlatát gyakran részletesen dokumentálják, de a helyi közösségek saját hangja ritkán jutott írásos formába.
A Romanov-birodalom a 18. század elején Nagy Péter (1682–1725) alatt katonai és adminisztratív reformokon ment keresztül. A „nyugatosítás” nem pusztán stílusváltás volt, hanem a hadsereg, az államapparátus és az adórendszer átszervezése is. Nagy Péter a fővárost 1712-ben Szentpétervárra helyezte, ami a balti hatalmi orientációt erősítette. II. Katalin (1762–1796) idején a birodalom dél felé, a Fekete-tenger partvidékére és a lengyel–litván területek rovására terjeszkedett, miközben a jobbágyság intézményét megszilárdította a földesúri hatalom alatt. A jobbágyság a Romanov-birodalom társadalmi rendjének egyik alapja volt; a parasztok mozgáskorlátozása, a robot és az adók a földesúri gazdaság fenntartását szolgálták. A 18. századi orosz uralkodók egyszerre léptek fel európai nagyhatalomként és terjeszkedő ázsiai birodalomként; a Kaukázus, Közép-Ázsia és a Távol-Kelet felé irányuló terjeszkedés a 19. században vált még intenzívebbé. A Romanov-birodalom kora újkori szakaszában a belső intézmények (egyház, hadsereg, adórendszer) és a birodalmi többnemzetiségű jelleg egyaránt meghatározó volt; az „orosz” és a „birodalmi” identitás összefonódott, ami a későbbi nemzeti történetírásokban máig vitatott.
A kora újkori birodalmak összehasonlítása néhány közös kérdést vet fel. Az expanzió mind az öt államrendszer számára katonai és gazdasági erőforrásokat követelt; a belső konszolidáció azonban eltérő eszközökkel történt. A Ming és Csing udvar a központi hivatalnokvizsgák és a tartományi kormányzók révén próbálta az eliteket ellenőrizni, míg a Tokugawa-sógunátus a földbecslés és a daimjók ellenőrzött javadalmazása révén tette ugyanezt. A Mogul-birodalom a rangadományok és a földjövedelem-kiosztás rendszerében egyesítette a katonai és polgári hatalmat, míg a Romanovok az abszolutista cári udvar és a nemesség szolgálati kötelezettségeinek kombinációjával kormányoztak. Mindegyik rendszerben a paraszti termelés adóztatása volt a jövedelmek fő forrása, és mindegyik birodalom a belső határok, vallási közösségek és helyi elitek sokféleségét kezelte. A „birodalom” fogalma ezekre a rendszerekre nem a 19. századi gyarmati birodalmak mintáját kell ráerőltetni; a kora újkori ázsiai és eurázsiai birodalmak saját intézményi logikával rendelkeztek, és az alávetett népek tapasztalata is eltérő volt.
A kora újkori birodalmak történetének fő forrásai: a kínai dinasztiatörténeti krónikák és levéltári iratok (Ming si-lu, Csing-kori emlékiratok, rendeletek), a mogul udvari krónikák (például Abu-l-Fazl Akbarnáma című munkája), a Tokugawa-kori rendeletek, útleírások és sógunátusi iratok, valamint az orosz állami iratok, egyházi évkönyvek és követjelentések. A források jelentős része uralkodói vagy hivatali nézőpontból íródott: a birodalmi ideológiát és az uralkodók legitimációját hangsúlyozzák. Az alávetett népek tapasztalatát rendszerint csak közvetett módon, a hódító adminisztráció irataiból, ritkábban helyi nyelvű feljegyzésekből lehet rekonstruálni. A 17–18. századi európai utazók beszámolói gazdagok, de gyakran egzotizáló, félreértő vagy érdekvezérelt képet adnak.
A népességi és gazdasági adatok esetében a legtöbb szám becslés. A Ming- és Csing-kori adóösszeírások nem a teljes lakosságot, hanem az adózó háztartásokat regisztrálták; a mogul földadó-felmérések hasonlóan hiányosak. A Tokugawa-kori falusi összeírások viszonylag pontosak, de nem egységes időszakot fednek le. A Romanov-birodalom 17–18. századi adóösszeírásai (revíziók) főként az adóköteles férfi lakosságot rögzítették; a tényleges teljes népesség meghatározása ezért további becsléseket igényel. A háborús áldozatok, az éhínségek és a járványok mértékére vonatkozó adatok széles sávban mozognak. A szöveg ezeket a bizonytalanságokat jelzi, és nem közöl pontatlan, kitalált statisztikát.
A kora újkorban Kelet-Ázsiában, Dél-Ázsiában és Eurázsiában párhuzamosan öt nagy birodalmi rendszer épült ki vagy szilárdult meg. A Ming- majd Csing-Kína központosított bürokráciával, vizsgarendszerrel és szárazföldi expanzióval hozott létre hatalmas többnemzetiségű államteret. A Mogul-birodalom a földjövedelem-adományok rendszerével és a hindu-muszlim elit együttműködésével szervezte meg Indiát. A Tokugawa-sógunátus a daimjók ellenőrzése, a földbecslés és a külkapcsolatok korlátozása révén teremtett politikai stabilitást Japánban. A Romanov-dinasztia Oroszországa katonai és adózási reformokkal, valamint szibériai és nyugati terjeszkedéssel vált eurázsiai nagyhatalommá. A birodalmi konszolidáció mindenütt a paraszti termelés adóztatására és a helyi elitek ellenőrzésére épült, de a konkrét intézmények, a valláspolitika és az expanzió iránya eltért. A korszak forrásai elsősorban a birodalmi központok nézőpontját tükrözik, ezért az alávetett népek tapasztalatát óvatos forráskritikával lehet rekonstruálni.