A 18. század közepén Kelet- és Közép-Ázsia nagy birodalmai – a Csing-Kína, a Mogul-India, a Tokugawa-Japán, a Romanov-Oroszország és a közép-ázsiai kánságok – még saját intézményeik és legitimitásuk szerint szervezték a teret. A következő másfél évszázadban azonban a tengeri és kontinentális európai hatalmak, majd a gyorsan modernizálódó Japán újfajta uralmi technikákkal hatoltak be ebbe a térségbe. A gyarmatosítás és birodalmi versengés fogalma több, egymástól eltérő folyamatot takar: a brit közvetlen és közvetett uralmat Indiában, az orosz kontinentális expanziót Szibériában és Közép-Ázsiában, az európai szerződéses kikötők és koncessziók rendszerét Kínában, valamint Japán gyarmatosító fellépését Tajvanon és Koreában. Ezeket nem lehet egyetlen „nyugati behatolás” sémájára redukálni, és a helyi társadalmak sem passzív elszenvedői voltak: együttműködés, alkalmazkodás, reform és fegyveres ellenállás egyaránt jellemezte a korszakot. A folyamatok gyökerei a kora újkori birodalmak átalakulásához nyúlnak vissza, amelyet A kora újkori birodalmak: Ming, Csing, Mogul, Tokugawa és Romanov című alfejezet mutat be.
A brit Kelet-indiai Társaság (East India Company) nem előre eltervezett birodalmi hódítást hajtott végre, hanem kereskedelmi monopóliumokból, adóbeszedési jogokból és katonai szövetségekből építette ki befolyását. Az 1757-es plasszei ütközet óta a Társaság a bengáli naváb helyett a brit korona nevében eljáró, de saját kereskedelmi érdekeit követő szereplővé vált. A 18. század végére a Társaság hadserege és adórendszere a szubkontinens jelentős részére kiterjedt; a terjeszkedésben a mogul császári legitimitás felhasználása és a helyi uralkodókkal kötött szubszidiáris szerződések legalább olyan fontosak voltak, mint a közvetlen katonai erő. Az örökbefogadási jog korlátozása és a helyi uralkodói családok kiszorítása több fejedelemségben ellenállást szült. Az 1857-es felkelés – amelyet a brit források sokáig „szipojlázadásként” emlegettek, az indiai emlékezet pedig első függetlenségi háborúként tart számon – alapvetően változtatta meg az uralom formáját: 1858-ban a brit korona közvetlen fennhatósága alá vette Indiát, és 1877-ben Viktória királynő felvette India császárnője címet. A gyarmati állam ezután vasúthálózatot, távírót, angol nyelvű oktatást és modern bürokráciát épített, ám mindezt az adók és a katonai rendfenntartás logikája hatotta át. A vasút elsősorban a nyersanyagok kivitelét és a csapatmozgást szolgálta, nem pedig a helyi iparosodást. A 19. század végi Indiában a gyarmati gazdaság a mezőgazdasági kivitelt és az ipari importot részesítette előnyben; a kézműipar visszaesett, és az adóterhek, az ültetvényes gazdálkodás, valamint a gyenge monzunok összjátékából ismétlődő éhínségek alakultak ki. A gyarmati adminisztráció a népszámlálásokkal és a vallási-kaszti kategóriák rögzítésével részben leegyszerűsítette és átpolitizálta a helyi társadalmi viszonyokat. Mindez nem jelenti azt, hogy a gyarmati uralom előtt India statikus vagy konfliktusmentes lett volna; a brit uralom azonban új skálán és új intézményi eszközökkel szervezte meg a kizsákmányolást és a társadalmi különbségeket.
Ezzel párhuzamosan Oroszország szárazföldi birodalomként terjeszkedett. Szibériában a 16–17. századi kozák előrenyomulás elsősorban a prémvagyon megszerzésére irányult; a helyi népek – jakutok, burjátok, evenkik, hantik, manysik és mások – adóba (jaszak) kényszerültek, és a járványok, a letelepítés, valamint a kereskedelem erőszakos átalakítása súlyosan érintették közösségeiket. A 18–19. században a cári állam a száműzetés és a bányászat tereként is használta Szibériát. A 19. század második felében az orosz expanzió Közép-Ázsia felé fordult. A kazak sztyeppén a kánságok felszámolása után az orosz hatóságok közigazgatási vonalakat húztak, és telepesfalvakat alapítottak. Az 1860-as években az orosz hadsereg elfoglalta Taskent (1865), majd Buhara, Hiva és Kokand területeit; 1876-ban a Kokandi Kánság megszűnt, és a térséget Turkesztáni főkormányzóságként szervezték meg. A gyapottermelés ösztönzése, a Transz-Kaszpi vasút építése és az orosz telepesek beáramlása átalakította a földhasználatot és a vízelosztást. A brit–orosz vetélkedés, a „Nagy Játszma”, Afganisztán és a Pamír térségében ütköztette a két birodalmi érdeket, anélkül hogy közvetlen háborúba torkollt volna. A közép-ázsiai társadalmak ellenállása az 1898-as andizsáni felkelésben és az 1916-os nagy közép-ázsiai felkelésben csúcsosodott ki, amelyeket a cári hadsereg erőszakkal vert le; ezek az események a mai közép-ázsiai nemzeti emlékezet fontos pontjai.
Kínában a gyarmati nyomás nem teljes annexiót, hanem az „egyenlőtlen szerződések” rendszerét hozta létre. Az első ópiumháború (1839–1842) után a nankingi szerződés megnyitotta a kikötőket, Hongkongot brit koronagyarmattá tette, és rögzítette a területen kívüli joghatóság elvét. Az 1856–1860-as második ópiumháború további kikötőket és a külföldi hajózás jogát kényszerítette ki. A kínai állam szuverenitása formálisan fennmaradt, de a szerződéses kikötőkben – Sanghajtól Tiencsinig – idegen igazgatású koncessziók jöttek létre, és a vámrendszer, a hajózás, a bányászat és a missziós tevékenység is idegen befolyás alá került. A Csing-kormányzat a 19. század második felében „önmegerősítő” intézkedésekkel próbált modernizálni, de a birodalmi versenyben nem tudta visszaszerezni az ellenőrzést. Az 1894–1895-ös kínai–japán háború súlyos vereséget hozott, és a simonoszeki béke Tajvant Japánnak engedte át. A 19. század végén a nagyhatalmak – Nagy-Britannia, Franciaország, Németország, Oroszország és Japán – befolyási övezetekre és kikötőbérletekre osztották a kínai partvidéket; az 1899–1901-es boxerlázadást a nyolc hatalom szövetséges hadserege verte le, és a büntető-fizetési kötelezettség tovább gyengítette a pekingi kormányt. A boxerlázadás heterogén mozgalom volt: vallási, antikülföldi és antikeresztény elemek keveredtek benne, és nem azonosítható a későbbi modern nacionalizmussal. A kínai történetírás ezt az időszakot a „nemzeti megaláztatás évszázadaként” tartja számon; ez az értelmezés azonban maga is történelmileg formálódott, és a 20. századi nacionalizmus egyik alapnyelve lett.
Japán sajátos szerepet játszott: előbb maga is fenyegetett félként élte meg a nyugati behatolást, majd a Meiji-restauráció (1868) után modern államot és hadsereget építve gyarmatosító hatalommá vált. Az 1895-ös simonoszeki béke értelmében Tajvan japán fennhatóság alá került; a szigeten a japán adminisztráció földmérést, infrastruktúrát és oktatást vezetett be, de a fegyveres ellenállást – különösen az 1915-ös tapani incidenst – súlyos megtorlás követte. A gyarmati modernizáció és a diszkrimináció egyszerre volt jelen: a tajvani lakosság jogállása nem volt egyenlő a japán anyaországiakéval, és a kulturális asszimiláció nyomása a helyi identitás visszaszorítását célozta. Koreában Japán előbb protektorátust hozott létre (1905), majd 1910-ben annektálta a félszigetet. A koreai gyarmati uralom a földtulajdon felmérésével, a japán tőke beáramlásával és a rizstermelés Japánba irányításával mélyen átalakította a gazdaságot; a földmérés során sok paraszt elvesztette hagyományos földhasználati jogát, ami az elszegényedés és a kivándorlás egyik oka lett. Az 1919-es március elsejei mozgalom békés tüntetéseit a japán hatóságok erőszakkal fojtották el, ami a koreai függetlenségi mozgalom egyik alapélményévé vált. A későbbi évtizedekben a kényszermunka, a névjapánosítás, a vallási és politikai elnyomás, valamint a második világháború alatt az ún. „komfortnők” rendszere és a katonai mozgósítás tovább mélyítette a sérelmeket. A japán gyarmati múlt értékelése máig feszültségek forrása a japán–koreai és japán–kínai kapcsolatokban.
A birodalmi versengés nem csupán Európa és a régió államai közötti konfliktus volt, hanem a helyi elitek közötti hatalmi harcokat is új keretbe helyezte. A „Nagy Játszma” mellett az 1904–1905-ös orosz–japán háború – amelyet Japán nyert meg – megmutatta, hogy egy ázsiai állam képes egy európai nagyhatalmat legyőzni; ez a gyarmati alávetettségben élő értelmiségiek számára szerte a régióban ösztönző és figyelmeztető példa lett. A helyi ellenállás formái rendkívül változatosak voltak: az indiai 1857-es felkeléstől a kínai taiping- és boxermozgalmakig, a közép-ázsiai és koreai felkelésektől a reformegyletekig és a sajtó útján szerveződő modern nacionalista mozgalmakig. A gyarmati hatalmak gyakran egymás ellen is kijátszották a helyi csoportokat, miközben a helyi elitek a birodalmi intézményekben tanultak meg tárgyalni, szervezkedni és ellenállni. A 20. század elejére a gyarmatosítás elleni fellépés egyre inkább a nemzeti önrendelkezés nyelvén fogalmazódott meg; ennek a folyamatnak a folytatását A nacionalizmus és a függetlenségi mozgalmak című alfejezet tárgyalja.
A gyarmatosítás és birodalmi versengés történetét alapvetően a hódító hatalmak irataiból ismerjük: a brit Kelet-indiai Társaság és a gyarmati kormányzat jelentései, az orosz hadügyi és kormányzói iratok, a kínai szerződésgyűjtemények és a japán gyarmati hivatalok dokumentumai. Ezek a források a hódítók nézőpontját, az adminisztráció logikáját és gyakran a helyi társadalmakról alkotott előítéleteit tükrözik; a felkeléseket gyakran „rendbontásként”, az ellenállókat pedig „lázadóként” írták le. A helyi szereplők hangja részben a kínai dinasztikus feljegyzésekben, az indiai regionális krónikákban, a közép-ázsiai udvari történetírásban, a koreai és tajvani emlékiratokban, valamint a szóbeli hagyományban maradt fenn. A 19. század végétől a helyi sajtó, a petíciók és a politikai röpiratok egyre több közvetlen bizonyítékot adnak az ellenállásról és annak indokairól.
A korszakra vonatkozó statisztikai adatok – a háborúk és felkelések áldozatainak száma, az éhínségek halálos áldozatai, a gyarmati gazdaság kibocsátása, a munkaerő-vándorlás mértéke – módszertani becslések, és a források töredékessége miatt széles sávban mozognak. Különösen vitatottak az 1857-es indiai felkelés, a kínai boxerlázadás, az 1916-os közép-ázsiai felkelés és az 1919-es koreai mozgalom megtorlásainak áldozatszámai. A történettudomány abban nagyjából egyetért, hogy a gyarmati uralom súlyos emberi és társadalmi költségekkel járt, de a konkrét számok és a felelősség megoszlása továbbra is vita tárgya.
A „gyarmatosítás” és a „félgyarmati” helyzet fogalma maga is történeti vita tárgya. Kína esetében a kínai történetírás az „egyenlőtlen szerződések” és a „félgyarmati, félfeudális” társadalom kategóriáját használja, míg a nyugati szakirodalom egy része inkább a szuverenitás fokozatos korlátozását és a regionális hatalommegosztást hangsúlyozza. Japán gyarmatosításának megítélésében a japán hivatalos emlékezet sokáig a modernizációt emelte ki, míg a koreai és tajvani történetírás a nemzeti elnyomást és a kizsákmányolást helyezi középpontba. A könyv ezeket a minősítéseket nem veszi át automatikusan, hanem a dokumentált folyamatokat, a szereplők indoklásait és a későbbi emlékezetpolitikai értelmezéseket együtt mutatja be. A „civilizációs misszió” egykori önigazolása a mai történettudományi konszenzus szerint nem írja le a birodalmi terjeszkedés tényleges okait és következményeit, de a kritika nem jelenti azt, hogy a gyarmati intézmények ne hoztak volna létre új, később is ható társadalmi és technikai infrastruktúrákat. Az értékelésnél tehát nem a „modernizáció vagy elnyomás” hamis alternatívájából kell kiindulni, hanem a kettő összefonódását kell leírni.
A 18–19. században Kelet- és Közép-Ázsiában a brit gyarmati uralom Indiában, az orosz kontinentális expanzió Szibériában és Közép-Ázsiában, az európai szerződéses rendszer Kínában, valamint Japán gyarmatosító fellépése Tajvanon és Koreában különböző uralmi formákat hozott létre. A gyarmati és birodalmi rendszerek gazdasági kizsákmányolást, társadalmi átalakulást és kulturális nyomást gyakoroltak a helyi közösségekre, ugyanakkor nem tudták megszüntetni a helyi cselekvőképességet: a fegyveres felkelések, a reformmozgalmak és a nemzeti ébredés fokozatosan a gyarmati rend ellen fordultak. A birodalmi versengés – a „Nagy Játszmától” az orosz–japán háborúig – a régió államainak és társadalmainak sorsát a globális hatalmi erőtérbe kapcsolta. Ennek a folyamatnak a folytatása a nacionalizmus és a függetlenségi mozgalmak megerősödése volt.