A Han-dinasztia (i. e. 206 – i. sz. 220) Kína történetének egyik meghatározó korszaka: ekkor alakult ki az a császári államszervezet, amelyet a későbbi dinasztiák – sok módosítással – örökül kaptak, és ekkor nyílt meg a később „selyemútnak” nevezett szárazföldi kereskedelmi folyosó is. Az alfejezet a Han két nagy szakaszát, a korai vagy Nyugati Han (i. e. 206 – i. sz. 9) és a későbbi vagy Keleti Han (i. sz. 25–220) időszakát tárgyalja, középen a Vang Mang-féle rövid uralommal. A korszak nem egyszerűen „Kína aranykora”: egyszerre jellemezték intézményépítő kísérletek, belső hatalmi harcok, parasztfelkelések, járványok, éghajlati változások és a sztyeppei népekkel folytatott, hullámzó intenzitású kapcsolatok. A fejezet ezért a Han időszakot nem a császári propaganda vagy a későbbi nemzeti történetírás visszavetített „egységes Kínája” felől mutatja be, hanem mint olyan birodalmi kísérletet, amelynek keretei folyamatosan változtak.
A Han hatalomra kerülése a Csin-dinasztia (Qin) összeomlását követő polgárháborús időszakból nőtt ki. A Csin egységesítő, de rendkívül erőszakos és túlterhelő uralma i. e. 210 után, az első császár halálát követően gyorsan szétesett; a lázadásokból több hadúr emelkedett ki, köztük Liu Pang (Liu Bang), aki i. e. 202-ben, a döntő győzelmek után császárnak nyilvánította magát, és a Han-dinasztia alapítójaként a Kao-cu (Gaozu) uralkodói nevet vette fel. A hagyományos kínai történetírás szerint a dinasztia azonban már i. e. 206-tól számítja magát, amikor Liu Pang a Csin-ellenes erők egyik vezetőjeként megszerezte a Kuan-csung (Guanzhong) térséget. Ez a kettős dátum jelzi a dinasztiaalapítás narratív jellegét: a kezdetet a későbbi udvari történetírás részben a legitimációs igényekhez igazította. Liu Pang egyszerű származású volt – a hagyomány szerint paraszti családból jött –, és ezzel eltért a korábbi arisztokratikus legitimitástól; a Han-kori források ezt gyakran annak jeleként mutatták be, hogy az „Ég mandátuma” nem vérségi alapon száll át, hanem a zűrzavar megszüntetésére alkalmas vezetőre.
A korai Han állam alapvető feszültsége a központosítás és a helyi hatalmasságok között húzódott. Liu Pang (Gaozu) kezdetben kénytelen volt nagy területeket társainak, katonai vezetőknek, sőt rokonainak adományozni; ezek a királyságok félig önálló hatalmi központokként működtek. A központosító irány a császári udvarban fokozatosan erősödött, de az ellentét csak fokozatosan oldódott. Az i. e. 154-es „hét királyság lázadása” a központosítás elleni, dokumentált katonai felkelés volt, amelyet a császári haderő leverte; a kudarc után a központi hatalom jelentősen visszaszorította a félig autonóm királyságokat. A lázadásra vonatkozó forrásaink szinte kizárólag a győztes udvari történetírásból származnak, ezért a felkelők motivációi és követelései csak a császári elbeszélés torzító tükrén át ismertek.
A korai Han államszervezés másik alapeleme a törvények és a hivatalnoki rendszer újraszabályozása volt. A Csin-kori szigorú, büntetésközpontú törvénykezést a Han részben fenntartotta, részben enyhítette; a büntetőjog továbbra is a társadalmi rend fenntartásának eszköze volt, de a hivatalos ideológia fokozatosan egyre inkább a nevelést és a rituális rendet hangsúlyozta. Az adózás és a közmunka, a hadkötelezettség és a kényszermunka rendszere a paraszti háztartások pontos összeírására épült; a korabeli adminisztráció a népességet háztartásokként, nem egyénenként tartotta nyilván, ami a mai demográfiai becslések egyik fő bizonytalansági forrása.
A „konfuciánus állam” fogalma a Han-korszak egyik legvitatottabb öröksége. A kínai hagyomány gyakran úgy mutatja be, hogy Vu-ti (Wudi) császár (i. e. 141–87) a konfucianizmust tette hivatalos állami ideológiává, és ettől kezdve a hivatalnokok kiválasztása a klasszikus művek ismeretén alapult. Ez a kép erősen leegyszerűsítő, és részben a későbbi konfuciánus hivatalnokréteg önlegitimációjából fakad. A források azt mutatják, hogy a Han udvari politika egyszerre használt konfuciánus rituálékat, büntetőjogi eszközöket és úgynevezett „taoista” – pontosabban Huang-Lao jellegű – kozmológiai elképzeléseket; a mai tudományos konszenzus szerint a Han-kori udvari ideológia eklektikus volt, és nem azonosítható egyetlen mai vallási vagy filozófiai irányzattal.
Az i. e. 2. században valóban megerősödött a klasszikus szövegek udvari tekintélye. A „Konfuciusznak” tulajdonított, valójában több rétegben keletkezett művek – például a Beszélgetések és magyarázatok (Lun-jü) –, a Dalok könyve, az Írások könyve és a szertartásszövegek a hivatalos műveltség kánonjává váltak. Vu-ti uralkodása alatt, i. e. 124-ben hozták létre a hagyomány szerint a császári akadémiát (taj-hszüe, taixue), ahol a kiválasztott ifjak a klasszikusokat tanulmányozták; az intézmény a későbbi hivatalnokképzés egyik mintája lett. A kiválasztás azonban sokáig továbbra is erősen függött a származástól, a kapcsolatoktól és a vagyoni helyzettől; az írásbeli vizsgarendszer csak a későbbi évszázadokban, a Szong-korban vált a hivatalba lépés fő útjává. Ezért a „konfuciánus meritokrácia” Han-kori képe a jelenkori elképzelések visszavetítése lenne.
A Han államideológia egyik központi fogalma az Ég mandátuma (tien-ming, tianming) volt. Eszerint az uralkodó akkor tarthat igényt a hatalomra, ha fenntartja a kozmikus és társadalmi rendet; a természeti csapások, éhínségek vagy különös égi jelenségek a mandátum gyengülésének jelei lehettek. Ez a tan nem demokrácia vagy alkotmányos ellenőrzés volt, hanem olyan politikai nyelv, amelyen a hivatalnokok bírálhatták az uralkodót anélkül, hogy közvetlenül lázadónak tűnjenek. A Han udvari feljegyzések számos olyan emlékiratot őriztek meg, amelyben hivatalnokok éppen természeti csapásokra hivatkozva bírálták a kormányzati kiadásokat, a hadjáratokat vagy a kegyencek hatalmát. Ez a retorika a későbbi kínai politikai hagyomány fontos eleme lett.
A hivatalnoki állam működéséről a legjobb képet a 20. században feltárt adminisztratív iratok adják. A Han-kori katonai és polgári helyőrségek levéltáraiból származó fadarabok, bambuszcsíkok és esetenként selyemdokumentumok a mindennapi igazgatás részleteit mutatják: népszámlálási összeírásokat, adónyilvántartásokat, fejadagjegyzékeket, törvényszövegeket, őrségváltási rendet és bírósági jegyzőkönyveket. Ezek a leletek nemcsak a központi hatalom szándékait, hanem annak határait is feltárják: a kormányzatnak folyamatosan kompromisszumot kellett kötnie a helyi elitekkel, a nagycsaládokkal és a kevésbé ellenőrzött peremterületekkel.
A Han-kori expanzió és a „Selyemút megnyitása” szorosan összefüggött a belső és külső fenyegetések kezelésével. A Han udvar legfőbb katonai kihívása a sztyeppei xiongnu törzsszövetség volt, amely az i. e. 2. században nagy területet ellenőrzött a mai Mongólia és Belső-Ázsia térségében. A xiongnu és a Han viszonya nem egyszerű „civilizált birodalom kontra nomád barbárok” szembenállás volt: a felek hol háborúztak, hol házassági szövetséget és adományozott ajándékokat, „béke és rokonság” (ho-csin, heqin) jellegű megállapodásokat kötöttek. A Han udvar évente nagy mennyiségű selymet, gabonát és luxustárgyat küldött a xiongnu vezetőknek; ez a rendszer a sztyeppei elit számára a javak újraelosztásán keresztül a belső hatalom megerősítését is szolgálta. A jelenséget a korabeli kínai források gyakran adóként vagy ajándékként írják le, de a mai történetírás hangsúlyozza, hogy a kapcsolat diplomáciai alku, nem egyirányú behódolás volt.
A nyugati irányú terjeszkedés katonai és diplomáciai fordulópontja Vu-ti uralkodására esik. A hagyományos elbeszélés szerint i. e. 138 körül a császár követet, Csang Csient (Zhang Qian) küldte nyugatra, hogy szövetségeseket keressen a xiongnu ellen. Csang Csien útja a mai Közép-Ázsiába vezetett; a hagyomány szerint évekig fogságban volt, majd visszatért, és részletes leírásokat hozott a Fergana-völgyről, Baktriáról, a Jüecsikről és más térségekről. Az út története a kínai forrásokban erősen irodalmi formában maradt fenn, ezért pontos útvonala és egyes állomásai vitatottak; azt azonban a kutatók többsége elfogadja, hogy a Han udvar ebben az időszakban szerzett részletesebb ismereteket a Tien-san és a Pamír térségéről. Ezt követően a Han hadsereg benyomult a mai Kanszu és Hszincsiang (Xinjiang) területére, és a korai selyemúti hálózat egyes szakaszait katonai helyőrségekkel, jelzőtornyokkal és állami gazdaságokkal biztosította. A kínai források ezt gyakran „a nyugati régiók megnyitásaként” írják le, ami a császári perspektíva kifejeződése: a térség lakói, például a kucsai, hotani vagy turpáni oáziskirályságok, a maguk szempontjából nem „megnyitásra”, hanem nagyhatalmi nyomásra, adóztatásra és időnként katonai beavatkozásra emlékezhettek.
A „Selyemút” kifejezés egyébként nem korabeli, hanem 19. századi európai tudományos elnevezés; a Han-kori szereplők nem egyetlen útnak, hanem katonai, diplomáciai és kereskedelmi útvonalak bonyolult hálózatának látták. A selyem ugyan fontos cserecikk volt, de mellette lovak, jade, fémek, üveg, prémek és luxustárgyak is mozogtak; a teljes hosszúságú „út” képét ma a kutatás a modern projekció egyik példájaként kezeli. A régészeti leletek, például a kínai selyem közép-ázsiai előfordulása, a Han-tükrök, lakkáruk és érmék azonban dokumentált bizonyítékai a távolsági kapcsolatoknak. A kelet–nyugati árucsere a Han-korban nem volt tömeges: a távolsági kereskedelem nagy része kis mennyiségű, magas értékű luxustárgyra korlátozódott, és a hatása a paraszti tömegek életére közvetett volt.
A Han és a xiongnu közötti háborúk hosszú távú következményekkel jártak. Vu-ti hadjáratai kiterjesztették a Han befolyást a mai Belső-Mongólia, Kanszu és Hszincsiang egyes részeire, de a hadjáratok rendkívül költségesek voltak; a hadsereg ellátása, a helyőrségek fenntartása és a szövetségesek megajándékozása súlyos terhet rótt a kincstárra. A kései Nyugati Han időszakában az udvarban éles viták folytak arról, hogy érdemes-e fenntartani a nyugati jelenlétet. A belső forrásokban a „pazarló terjeszkedés” és a „hanyatló erkölcsök” bírálata gyakran együtt járt az adóemelések és a kényszermunka miatti elégedetlenséggel. A Han-kori expanzió tehát nem egyszerűen „győzelmi sorozat”, hanem a birodalmi túlterjeszkedés és az erőforrások kimerülésének tankönyvi példája is.
A Han-kori gazdaság alapja a mezőgazdaság volt, amelyet az állam igyekezett ellenőrizni. Az adórendszer lényege a földadó, a fejadó, a kényszermunka és a katonai szolgálat volt; ezeket a tételeket a helyi hivatalnokok háztartási összeírások alapján vetették ki. A hivatalos statisztikák szerint a Nyugati Han népszámlálása i. sz. 2-ben mintegy 12 millió háztartást és körülbelül 57–59 millió főt rögzített; ezt a számot a modern kutatás inkább az összeírt adózó háztartások becsléseként, nem pontos demográfiai adatként kezeli. A statisztika nem tartalmazza a regisztrációból kimaradó, adóelkerülő vagy a birodalom peremén élő csoportokat, és a háztartások összetételére vonatkozó becslések is bizonytalanok. A régészeti és demográfiai kutatások szerint a tényleges népesség ettől eltérhetett, de a pontos különbség nem határozható meg.
A földbirtokviszonyok a Han-korban fokozatosan átalakultak. A korai Han állam a kisparaszti háztartások adóztatására építette hatalmát, és a hivatalos ideológia gyakran a kisbirtokos gazdálkodót tekintette a birodalom támaszának. A valóságban a nagycsaládok, a hivatalnokok és a helyi elitek folyamatosan növelték birtokaikat, és a szegényebb parasztok gyakran adósrabszolgaságba, bérletbe vagy függő helyzetbe kerültek. A kényszermunka és a hadkötelezettség elől sokan vándoroltak, ami az adóalap csökkenéséhez vezetett. A földbirtok-koncentráció és az adóterhek közötti feszültség a kései Nyugati Han egyik fontos belpolitikai témája lett.
A gazdaságpolitika egyik legnagyobb vitája a só és a vas állami monopóliumáról szólt. Vu-ti uralkodása alatt az állam a megnövekedett katonai kiadások fedezésére monopóliumot vezetett be a só, a vas, az alkohol és esetenként a pénzverés terén. Az i. e. 81-ben tartott udvari vitát a kínai szöveg „Beszélgetések a són és a vason” (Jen-tie lun, Yantie Lun) címen őrizte meg; ebben a reformerek az állami beavatkozás csökkentését kérték, és a magánkereskedelem visszaállítását szorgalmazták. A szöveg ugyanakkor szerkesztett, moralizáló formában maradt fenn, ezért nem kezelhető szó szerinti jegyzőkönyvként. A vita azonban jól mutatja, hogy a kínai gazdasági gondolkodásban már a Han-korban megjelent az állami monopóliumok szerepe körüli alapkérdés, amely később a Szong-kori reformvitákban is visszatért.
A technológiai újítások közül a papír feltalálását a hagyományosan Caj Lunnak (Cai Lun) tulajdonítják, aki i. sz. 105 körül jelentett az udvarnak az általa tökéletesített eljárásról. A régészeti leletek azonban arra utalnak, hogy papírszerű anyagok már korábban is léteztek Kínában: a 20. századi ásatások során i. e. 2–1. századi sírokban is találtak növényi rostokból készült lapokat. Ezért a papír „feltalálása” esetében inkább fokozatos technológiai fejlődésről, mint egyetlen alkotó pillanatról beszélhetünk; Caj Lun szerepe a hagyományos források szerint az eljárás szabványosításában vagy udvari bevezetésében lehetett. A papír elterjedése a Han-korban még korlátozott maradt; a bambuszcsíkok, faszeletek és selyem továbbra is fontos íráshordozók voltak. A papír tömeges használata csak a következő évszázadokban vált általánossá.
A Han-kori technikai tudás más területeken is fejlődött: a mezőgazdaságban a vetésforgó és a jobb ekék, a bányászatban a mély aknák és a szivattyús vízkiemelés, a kézművességben a lakk, a bronz és a selyem feldolgozásának finomodása dokumentálható. Az udvari kínai történetírás ezeket gyakran a bölcs uralkodó jótékony hatásaként mutatta be; a modern gazdaságtörténet elsősorban a régészeti leletek és a helyi adminisztratív iratok alapján igyekszik rekonstruálni a termelési gyakorlatot. A pontos elterjedtségről és termelékenységről azonban csak becslések léteznek.
A Nyugati Han dinasztia fokozatosan elvesztette a központi hatalom ellenőrzését. A császári család rokonsága, a császárnék családjai és az eunuchok udvari frakciói között állandó küzdelem folyt; a császárok közül több kiskorúként vagy fiatalon került trónra, ami a régensség intézményét erősítette. A korszak forrásai gyakran erkölcsi hanyatlásként írják le ezt a folyamatot, de a modern történetírás inkább a rendszer strukturális gyengeségére hívja fel a figyelmet: a császári hatalom személyhez kötöttsége miatt az öröklési válságok szinte mindig udvari frakcióharcokhoz vezettek.
Vang Mang (Wang Mang) a császárné rokonaként emelkedett ki, régens lett, majd i. sz. 9-ben maga vette át a trónt, és új dinasztiát, Hszin (Xin) névvel hirdetett. Uralkodását a hagyományos források gyakran zsarnoki korszakként ábrázolják; a modern kutatás azonban rámutat, hogy reformjai részben a korábbi válságokra adott kísérletek voltak. Vang Mang államosította a földet, korlátozta a rabszolgaságot, új adókat vezetett be, és a pénzrendszert többször átalakította. A reformok azonban ellenállásba ütköztek, a bürokrácia képtelen volt végrehajtani őket, és az intézkedések súlyos zavarokat okoztak. Uralkodása alatt pusztító árvizek és járványok is sújtották a birodalmat; az ebből fakadó éhínségek és a kényszermozgósítások parasztfelkelésekhez vezettek, amelyek közül a legismertebb a „vörös szemöldökűek” (Csi-mej, Chimei) mozgalma. A felkelések és a helyi elitek lázadásai közepette Vang Mang uralma i. sz. 23-ban összeomlott; maga Vang Mang is életét vesztette a fővárosban.
A Keleti Han dinasztia i. sz. 25-ben, a Li nemzetségből származó Kuang-vu (Guangwu) császár hatalomra jutásával szilárdult meg. A főváros Csanganból (Chang’an) a keletebbre fekvő Lojangba (Luoyang) került; innen a „Keleti Han” elnevezés. Kuang-vu császár részben visszaállította a régi adminisztrációt, de a helyi elitek hatalma megerősödött, és a központi kormányzat ellenőrzése soha nem lett olyan kiterjedt, mint a Nyugati Han csúcspontján. A Keleti Han időszakát a modern szakirodalom gyakran a nagycsaládok, a földbirtokos elit és az udvari frakciók versengéseként jellemzi, szemben a korábbi központosító ambíciókkal. A hivatalnoki értelmiség, a konfuciánus iskolák és a helyi nemzetségek hálózatai egyre nagyobb befolyásra tettek szert; a központi hatalom pedig egyre kevésbé volt képes a birodalom valamennyi tartományát egyformán irányítani.
A Keleti Han külkapcsolatait a xiongnu szövetség belső szakadása és a nyugati régiók feletti befolyás ingadozása jellemezte. A xiongnu két részre szakadt; egyes csoportjaik a Han udvarral léptek szövetségre, mások tovább harcoltak. A korszak kínai forrásaiban fontos szerepet kapott Pan Csao (Ban Chao), aki a hagyomány szerint a nyugati régiókban állított vissza Han-befolyást; az ő tevékenységéről szóló beszámolók azonban részben a későbbi családi történetírás dicsőítő munkáiból származnak, és nehezen ellenőrizhetők. A közép-ázsiai oázisvárosok szemszögéből a Han jelenlét időszakos távoli hatalom volt, amely hol védelmet, hol adóztatást és katonai beavatkozást jelentett.
A Han-korban a vallási élet sokszínű volt, és nem írható le egyetlen „kínai vallás” keretében. A császári udvar az Égnek és a földnek bemutatott áldozatokat, a dinasztikus ősök tiszteletét, és a helyi kultuszok támogatását egyszerre gyakorolta. A Han-kori udvari rituálékban megjelentek az öt elem, a jin-jang és a kozmikus összhang tanításai; ezek az elképzelések a politikai legitimitás nyelvét is formálták. A császári család és az elit sírjaiban gazdag mellékletek, falfestmények, lakktárgyak és bronzedények találhatók, amelyek a túlvilági életről alkotott elképzelések sokféleségét mutatják. A halotti kultuszban a szellemek és a túlvilági bürokrácia képe is jelen volt; a sírokból előkerült „beadványok” a föld alatti hivatalnokokhoz szólnak, és a túlvilágot a földi adminisztráció mintájára képzelték el.
A buddhizmus első nyomai Kínában a Keleti Han időszakából, az i. sz. 1–2. századból származnak. A hagyomány szerint Ming császár uralkodása alatt, i. sz. 67 körül érkeztek az első szerzetesek a fővárosba, és a „Fehér Ló kolostor” megalapítása ehhez az eseményhez kötődik. Ez az elbeszélés a későbbi buddhista közösség identitásképzésének fontos eleme, de a történeti hitelessége bizonytalan. A régészeti leletek, például a Han-kori sírokban talált, Buddhára utaló ábrázolások inkább fokozatos, a közép-ázsiai kereskedelmi hálózatokon át érkező vallási hatásra utalnak, mint egyetlen alapítási aktusra. A buddhizmus intézményesülése Kínában igazán csak a következő korszakban, a Három királyság és a déli, illetve északi dinasztiák idején gyorsult fel.
Az irodalom és a történetírás terén a Han-kor kiemelkedő teljesítménye a hivatalos történeti műfaj kialakulása. Sze-ma Csien (Sima Qian) A történetíró feljegyzései (Si-csi, Shiji) című munkája az i. e. 1. században keletkezett, és a kínai történetírás egyik alapműve lett. Sze-ma Csien nem pusztán krónikát írt, hanem eseményeket, intézményeket, életrajzokat és földrajzi leírásokat is közölt, gyakran értelmező megjegyzésekkel. Műve azonban nem „objektív” a mai értelemben: válogatott, moralizált, és saját korának udvari nézőpontját tükrözi. A Han-kori hivatalos történetírás másik csúcspontja a Han könyve (Han-su, Hanshu), amelyet Pan Ku (Ban Gu) és családtagjai írtak, és amely a Nyugati Han történetét dolgozta fel; a munka a későbbi dinasztikus történetírás mintája lett.
A tudományos gondolkodásban a Han-kor öröksége összetett: a csillagászati megfigyelések, a naptárszámítás, a térképészet és a matematikai szövegek fejlődése dokumentálható, de ezeket gyakran a kozmológia és a rituálé keretébe illesztették. A forrásokban szereplő „találmányok” egy részét a későbbi hagyomány visszavetítette a Han-korba; a mágneses iránytű, a szeizmográf vagy a papír esetében a hagyományos dátumok gyakran a feltalálás pillanatát rögzítik, noha a technológiai folyamat hosszabb volt. A modern tudománytörténet ezért a leletekre és a párhuzamos szövegekre támaszkodva, a hagyományos elbeszéléseket óvatosan kezeli.
A Keleti Han hanyatlása nem egyetlen okra vezethető vissza, hanem katonai, politikai, környezeti és társadalmi folyamatok együttesére. A korszak egyik legfontosabb fejleménye a nagy parasztfelkelés, a Sárga Turbanok mozgalma volt, amely i. sz. 184-ben robbant ki. A mozgalom a hagyományos források szerint vallási gyógyító és közösségi hálózatokból nőtt ki, és gyorsan kiterjedt a birodalom több tartományára. A Han udvar csak a helyi hadurak segítségével tudta leverni; a győzelem azonban a helyi katonai vezetők hatalmát növelte, miközben a központi kormányzat tekintélye tovább hanyatlott. A felkelés okai között a források az adóterheket, az éhínséget, a járványokat és a helyi hivatalnokok visszaéléseit említik; a pontos mozgalmi célok rekonstruálása a forráshiány miatt bizonytalan.
A Sárga Turbanok leverése után a császári udvar egyre inkább a hadurak és az eunuchok belső harcainak színtere lett. Az i. sz. 189–192 közötti események során a fővárost feldúlták, a császár gyakorlatilag a katonai vezetők foglya lett; a hadúri hatalmak közül Cao Cao, Liu Pei (Liu Bei) és a Szun (Sun) család emelkedett ki. A kínai irodalmi hagyományban ez a korszak a Három királyság regénye című, sok évszázaddal később keletkezett történelmi regény révén vált világszerte ismertté; a regény azonban irodalmi mű, amely a történelmi eseményeket drámai és moralizáló módon alakítja. A történeti rekonstrukcióhoz a korszak hivatalos krónikái, például a Három királyság története (Szang-kuo cse, Sanguozhi) állnak rendelkezésre; ezek viszont a későbbi győztes dinasztia udvari történetírásának szűrőjén keresztül maradtak fenn.
A Han-dinasztia végét a hagyományosan i. sz. 220-ra teszik, amikor Cao Cao fia, Cao Pi formálisan is lemondatta az utolsó Han császárt, és saját dinasztiát hirdetett. Ezzel párhuzamosan a déli és nyugati területeken a rivális hadurak is császári címeket vettek fel; a birodalom politikai egysége hosszú időre felbomlott. A Han „hanyatlását” azonban nem szabad kizárólag a központi hatalom széteséseként leírni: a tartományi elitek, a nagycsaládok és a helyi katonai szervezetek a maguk szempontjából nem egyszerűen a birodalom rombolói, hanem a helyi rend fenntartói voltak. A hagyományos kínai történetírás a Han bukását gyakran az erkölcsi hanyatlással és az „Ég mandátumának” elvesztésével magyarázta; a mai kutatás a strukturális tényezőket – a földbirtok-koncentrációt, a központi adórendszer gyengülését, a járványokat és a katonai decentralizációt – is hangsúlyozza.
A Három királyság kora (i. sz. 220–280) a Han-örökség továbbélésének és átalakulásának időszaka. Az északi Cao Vej (Cao Wei), a délnyugati Su Han (Shu Han) és a déli Vu (Wu) államai egymással versengtek, de mindegyik a Han-kori intézmények, a konfuciánus műveltség és a császári legitimáció nyelvét használta. A korszak a kínai irodalmi emlékezetben a hősiesség, a hűség és a hadvezéri tehetség aranykoraként él; a történeti kutatás szerint viszont a korszakot a folyamatos háborúk, a járványok és a lakosság mozgása jellemezte. A pontos demográfiai veszteségekre vonatkozó becslések rendkívül bizonytalanok: a későbbi összeírások drasztikus, akár több tíz százalékos népességcsökkenést mutatnak, de ezt részben a regisztráció szétesése, a menekülés és a háztartások újrarendeződése is magyarázhatja, nem kizárólag a halálozás.
A Han-kor vége nem jelentette a Han-kori intézmények eltűnését. A kínai elit irodalmi műveltsége, a hivatalnokok kiválasztásának kezdeményei, a történetírás műfaja, a császári rituálék, a selyemtermelés és a távolsági kereskedelem emlékezete mind tovább élt a következő dinasztiákban. A „Han” később a kínai nyelvű többség önelnevezése lett, ami a dinasztia tartós emlékezetpolitikai szerepét mutatja; ez a névhasználat azonban a későbbi identitásképzés része, nem a Han-kori állampolgárok folytonosságának bizonyítéka. A Han-birodalom történetét ezért egyszerre kell látnunk a maga korában, mint egy nagy, de törékeny politikai kísérletet, és a későbbi emlékezetben, mint olyan viszonyítási pontot, amelyhez a kínai államiság különböző formáit újra és újra visszamérték.
A Han-kor történetének rekonstrukciójához rendelkezésünkre állnak a kínai dinasztikus történeti művek, elsősorban Sze-ma Csien A történetíró feljegyzései (Si-csi) és Pan Ku Han könyve (Han-su), illetve a később keletkezett A Kései Han könyve (Hou Han-su). Ezek a munkák nem semleges források: szerkesztett, moralizáló, az udvari legitimációt szolgáló szövegek, amelyeket a későbbi másolási hagyomány is alakított. A modern történetírás ezeket nem „megbízható krónikának”, hanem a korszak politikai nyelvének és emlékezetének dokumentumaként kezeli.
A régészeti források a 20. századtól új dimenziót nyitottak. A Han-kori sírok, a helyőrségi iratok, a bambusz- és falapok, a lakk- és selyemtárgyak, a pénzleletek és a településmaradványok a mindennapi élet, az adminisztráció és a gazdaság olyan oldalait mutatják, amelyekről az udvari történetírás hallgat. A leletek értelmezése azonban ugyancsak vitatott: egy-egy sírlelet egyedi eset, és a belőle levont általánosítás a régészeti statisztika bizonytalanságait hordozza. A narratív források és a régészet összekapcsolása ezért óvatosságot igényel.
A legfontosabb bizonytalanságok a következők:
A Han-korral kapcsolatos modern nemzeti és emlékezetpolitikai állítások is jelzik a korszak utóéletét: a „Han” elnevezés a kínai többségi identitás egyik önelnevezése lett, a Selyemutat napjaink kínai geopolitikai programjai is felhasználják, és a „Han-birodalom” példája az egység és a széthullás politikai vitáiban is hivatkozási pont. A jelen könyv ezeket az állításokat nem történeti tényként, hanem a korszak változó emlékezeteként kezeli.
A Han-dinasztia (i. e. 206 – i. sz. 220) megalapította a kínai császári állam tartós intézményeit, a hivatalnoki kormányzást és a klasszikus szövegeken alapuló udvari műveltséget, de az államideológia eklektikus maradt. A Han-kor nyitotta meg a nyugati régiók felé vezető katonai és kereskedelmi útvonalak hálózatát, amelyet ma Selyemútnak neveznek, ám a távolsági csere volumene korlátozott volt. A gazdaság a paraszti háztartások adóztatásán nyugodott, miközben a földbirtok-koncentráció és az udvari harcok aláásták a központi hatalmat. A technológiai újítások, köztük a papír fokozatos fejlődése és a bányászat, mezőgazdaság finomodása dokumentált, de a hagyományos feltalálói dátumok gyakran leegyszerűsítők. A Vang Mang-féle közjáték és a Keleti Han válsága után a birodalom i. sz. 220-ban formailag is felbomlott, és a Három királyság kora következett. A Han öröksége a későbbi kínai államiság és a kínai identitás egyik fontos viszonyítási pontja lett.