Az 1911. évi hszinhaj forradalom (Xinhai forradalom) – nevét az év hagyományos ciklikus megjelöléséről kapta – a kínai politikai legitimitás rendjének alapvető átalakulását hozta: a dinasztikus császári állam intézménye jogilag megszűnt, és helyébe egy parlamentárisnak szánt, ám katonai erőviszonyok által meghatározott köztársaság lépett. Az alfejezet időhatárai az 1900 utáni reformkísérletektől a köztársaság kikiáltásáig (1912), majd Jüan Si-kaj (Yuan Shikai) elnöki rendszerének felbomlásán át a hadurak korának kialakulásáig, körülbelül 1928-ig terjednek. A nemzeti újraegyesítés kísérlete, a nankingi kormányzat már a következő korszakhoz tartozik; itt elsősorban azt vizsgáljuk, hogyan omlott össze a császári hatalom, milyen köztársasági elképzelések versengtek egymással, és miért töredezett szét az ország gyakorlati hatalomközpontokra.
A hszinhaj forradalom előzményei nem vezethetők le egyetlen okból. A 19. századi válságok – a Taiping-felkelés, a nyugati behatolás, az önerősítési mozgalom korlátai – után a Csing-dinasztia 1901 után maga is reformokba kezdett. A század eleji „új politika” (xinzheng) keretében 1905-ben eltörölték a régi hivatalnokvizsgát, modern iskolákat állítottak fel, és átszervezték a hadsereget. Ennek során jött létre a Jüan Si-kaj által kiépített Pejjang (Beiyang) hadsereg, amely a későbbi köztársaság egyik meghatározó katonai szereplőjévé vált. A kormány emellett 1908-ban alkotmányos tervet hirdetett, 1909-ben szűk választójogú tartományi tanácskozó gyűléseket hívott össze, 1910-ben pedig Pekingben megalakította a Birodalmi Tanácskozó Gyűlést. Az 1911 tavaszán kinevezett felelős kormányzat, az ún. „királyi kabinet” azonban a mandzsu arisztokrácia túlsúlyát tükrözte, és nem csillapította a han kínai elitek elégedetlenségét. A monarchia reformjai így egyszerre növelték a változás iránti várakozást és ásták alá a hagyományos rend legitimitását.
A dinasztiával szemben álló forradalmi mozgalom fő szervezeti kerete az 1905-ben Tokióban megalakult Egyesült Liga (Tongmenghui) volt. Vezetője, Szun Jat-szen (Sun Yat-sen) orvosból lett hivatásos forradalmár, aki korábban már több felkelést kezdeményezett Dél-Kínában. A Tongmenghui programját a „három népi elv” foglalta össze: az első a mandzsu uralom megdöntését és a han nemzeti egység megteremtését célzó nacionalizmus, a második a köztársasági demokrácia, a harmadik a lakosság anyagi jólétének megteremtése. A „nemzet” itt korabeli, nem pedig a mai nemzetfogalommal azonos: elsősorban a mandzsu dinasztiával szemben meghatározott han identitást jelentett, és csak fokozatosan kapcsolódott össze az államközi szuverenitás modern nyelvével. A forradalmi csoportok társadalmi bázisa keskeny volt: külföldön tanuló diákok, dél-kínai értelmiségiek, titkos társaságok, részben a tengerentúli kínai közösségek kereskedői. Az 1907–1911 közötti fegyveres kísérletek katonailag jelentéktelenek maradtak, ám fenntartották a republikánus hálózatot és a dinasztiaellenes nyilvánosságot.
A közvetlen kiváltó válság nem egy forradalmi központból, hanem a vasútpolitikából indult ki. 1911 májusában a Csing-kormány bejelentette a Kanton–Hankou vasútvonalak államosítását, és a vonalakat külföldi bankkonzorcium kölcsönéből kívánta kiépíteni. A lépés sértette a helyi részvényeseket, akik közül sokan tartományi elitcsoportok tagjai voltak. Szecsuanban (Sichuan) a tiltakozás „vasútvédelmi mozgalommá” szélesedett; a helyi gyűlések, kereskedők és földbirtokosok ellenálltak az államosításnak. A kormány katonai erőt vezényelt a tartományba, és az összecsapások emberéleteket követeltek. A válság azért bizonyult döntőnek, mert a központi hadsereg egy részét a Jangce középső szakaszáról elvonta, és megmutatta, hogy a császári hatóságok a saját tartományi elitjükkel is konfliktusba kerültek.
A felkelés 1911. október 10-én éjjel Vucsangban (Wuchang), a Jangce menti hármas város egyikében tört ki. A közvetlen előzményekről szóló beszámolók részben ellentmondanak; a későbbi visszaemlékezések szerint a helyi forradalmi sejt bombakészítés közben bekövetkezett robbanása kényszerítette a katonákat az azonnali cselekvésre. Az új hadsereg egy része fellázadt, a helyi parancsnokok elmenekültek, és a felkelők egy magas rangú, vonakodó tisztet, Li Jüan-hungot (Li Yuanhong) állítottak az ideiglenes katonai kormány élére. Másnap Hanyang és Hankou is a felkelés oldalára állt. A Vucsangi események nem feltétlenül voltak részei egy országos, előre kidolgozott tervnek; jelentőségüket az adta, hogy a hírükre az 1911 őszén a belső-kínai tartományok többsége sorra kinyilvánította elszakadását a Csing-kormánytól. A tartományi gyűlések, helyi katonai vezetők és köztisztviselők gyakran saját hatalmuk biztosítására használták fel a mandzsuellenes jelszavakat. A dokumentált tény az, hogy 1911 végére a Belső-Kína tartományainak többségében már nem a pekingi udvar gyakorolta a tényleges hatalmat; az elszakadás módja és a szereplők motivációja ugyanakkor tartományonként eltérő volt.
A császári udvar ebben a helyzetben Jüan Si-kajt hívta vissza, akit 1908 után háttérbe szorítottak. Jüan a Pejjang-hadsereg fölötti befolyásával a kormány legerősebb katonai szereplője lett. A nankingi republikánus erők eközben 1911. december 29-én Szun Jat-szent ideiglenes köztársasági elnökké választották, és 1912. január 1-jén kikiáltották a Kínai Köztársaságot. A köztársasági kormányzat azonban nem rendelkezett olyan katonai erővel, amely az egész országot ellenőrizhette volna. A külföldi hatalmak többsége sem ismerte el azonnal az új kormányt; gyakorlati tárgyalópartnernek sokkal inkább Jüant tekintették, aki egyszerre tudott tárgyalni a felkelőkkel és a mandzsu udvarral.
A kompromisszum eredményeként a császári ház 1912. február 12-én, a kiskorú Pu-ji (Puyi) császár nevében kiadta a lemondási nyilatkozatot. A „kedvezményes elbánás” feltételei szerint a császári család megtarthatta címét, átmenetileg a palotában lakhatott, és a köztársaság járadékot vállalt számára. Ez a megállapodás később, 1924-ben, a palotából való eltávolítással ért véget. A lemondási okmány és a köztársasági proklamáció dokumentált elsődleges forrás; a körülöttük zajló politikai alkut viszont a szereplők emlékiratai eltérően értékelik. A megállapodás értelmében Szun Jat-szen lemondott Jüan Si-kaj javára, és az elnöki hatalom Pekingbe került. A köztársaság tehát nem egy forradalmi erő katonai győzelméből, hanem egy politikai kompromisszumból született: a régi birodalmi hadsereg egyik vezetője állt az új állam élére, miközben a republikánus mozgalom intézményesített pártként próbálta befolyásolni a központi politikát.
Az 1912–1913 közötti időszak a parlamentáris kísérlet rövid szakasza volt. A Tongmenghuiból és kisebb csoportokból 1912 augusztusában megalakult a Kuomintang (KMT), amelynek legfőbb parlamenti szervezője Szung Csiao-zsen (Song Jiaoren) volt. Az 1912–1913 fordulóján tartott választásokon a KMT szerezte meg a legtöbb mandátumot, bár a választójog rendkívül szűk volt: csak a felnőtt férfi lakosság kis hányada szavazhatott, és a részvételi arányra vonatkozó adatok csak becslések. A választási eredmény a kortársak számára a kabinetfelelősség elvének erősödését ígérte. A folyamat azonban erőszakkal szakadt meg: 1913. március 20-án Szung Csiao-zsent a sanghaji pályaudvaron lelőtték, és két nappal később meghalt. A merénylet ténye dokumentált; a gyilkosok és Jüan elnöki környezete közötti kapcsolatról szóló gyanú széles körben elterjedt, de a felelősség pontos megítélése a mai történetírásban is vitatott. A politikai következmény azonban egyértelmű: a KMT legitimitása és a parlamentarizmus esélye megtört.
A merényletet követően Szun Jat-szen hívei 1913 nyarán „második forradalom” néven fegyveres ellenállást indítottak a déli tartományokban. Jüan Si-kaj katonai fölénye gyorsan érvényesült, a felkelést leverték, a KMT-t betiltották, és a parlamentet fokozatosan megfosztották érdemi hatalmától. Az 1914-ben elfogadott alkotmányos rendelkezések széles elnöki jogköröket adtak, és a tartományi önkormányzatokra is erős központi ellenőrzést írtak elő. A köztársasági alkotmányos kísérlet így nem fejlődött tovább; a „köztársaság” elnevezés megmaradt, de a tényleges hatalomgyakorlás egyre inkább katonai-elitista irányba toldódott.
Jüan Si-kaj tekintélyét külső események is aláásták. 1915 januárjában a japán kormány „huszonegy követelés” néven ismertté vált csomagot terjesztett Kína elé. A követelések japán befolyási övezetet, öröklési jogokat és vasúti koncessziókat is céloztak Mandzsúriában és Santungban (Shandong), valamint a kínai közigazgatásba való japán beavatkozást sürgettek. A kínai fél csak a követelések egy részét fogadta el, miután Japán ultimátummal fenyegetőzött. Az elfogadott szerződések sem tartalmazzák az ún. ötödik csoport vitatott pontjait, ám a kínai közvélemény emlékezetében a „huszonegy követelés” a nemzeti megaláztatás szimbólumává vált. Ez az emlékezetpolitikai töltet máig meghatározza a Jüan-korszak megítélését, függetlenül attól, hogy a végül aláírt szöveg kevesebbet engedett, mint amit Japán eredetileg kért.
Jüan 1915 decemberében elfogadta a császári cím felajánlását, és 1916-tól Hongxian uralkodói néven készült új monarchiát alapítani. A lépés dokumentált tény, de értelmezése megosztott: egyes történészi magyarázatok szerint Jüan a tekintélyelvű centralizáció hagyományos formáját akarta visszaállítani, mások szerint elsősorban hatalmi logikából, nem ideológiai meggyőződésből lépett. A császárrá kiáltás széles körű tartományi és katonai ellenállást váltott ki. 1916 márciusában Jüan lemondott a császári tervről, júniusban pedig meghalt. Halálával a Pejjang-rendszer központi tekintélye szétesett, mert Jüan nem gondoskodott olyan utódlásról, amely katonai táborát egyben tartotta volna.
A korszak, amelyet a kínai történetírás hadurak korának nevez, nem egységes államforma volt, hanem egymással versengő fegyveres hatalmi gócok laza együttese. Északon a pekingi kormány névleg megőrizte a Kínai Köztársaság folytonosságát, és a külföldi hatalmak többsége továbbra is ezt ismerte el Kína képviselőjeként. Ténylegesen azonban a fővárosban egymást váltó, rövid életű kormányok működtek, amelyek az egyes katonai klikkek közötti erőviszonyoktól függtek. A legfontosabb északi csoportosulások közé tartozott a Tuan Csi-zsuj (Duan Qirui) nevéhez köthető Anhui klikk, a Feng Kuo-csang (Feng Guozhang), majd Cao Kun és Vu Pej-fu (Wu Peifu) köré szerveződő Zhili klikk, valamint a Mandzsúriát ellenőrző Csang Co-lin (Zhang Zuolin) Fengtian klikkje. Mindegyik saját hadsereget, adóbevételeket, vasútvonalakat és külföldi kapcsolatokat épített ki.
Délen a köztársasági mozgalom egy része Szun Jat-szen vezetésével Kantonban (Guangzhou) próbált alternatív kormányzatot létrehozni; 1917-ben, 1921-ben és 1923-ban is különböző déli katonai kormányok jöttek létre. A déli bázis azonban nem volt stabil: Szun többször kényszerült távozni, és a helyi katonai vezetőkkel való szövetségei rendszeresen felbomlottak. A Kuomintang 1919-ben formálisan is párttá szerveződött, 1923-tól pedig szovjet tanácsadók segítségével kezdett saját pártkatonai intézményt, később a Whampoa katonai akadémiát kiépíteni. Ez már a nacionalista kormányzat korszakába mutat, és megalapozta az északi hadjáratot, amely 1926–1928-ban névleg újraegyesítette az országot.
A hadúri korszak politikai fragmentációja súlyos társadalmi következményekkel járt. A katonai vezetők gyakran a helyi lakosságtól rekviráltak, saját valutát bocsátottak ki, és a kereskedelmi útvonalak ellenőrzéséért harcoltak. A paraszti háztartások terhei nőttek, a banditizmus és a kábítószer-kereskedelem a helyi hatalmi rend részévé vált. Egyes hadurak ugyanakkor a saját területükön modern iskolákat, utakat és üzemeket is létesítettek; a korszak ezért nem írható le egyszerűen a „rendetlenség koraként”, noha az erőszak és a kiszolgáltatottság mindennapos volt. A központi hadsereg hiánya, a vámbevételek fölötti idegen ellenőrzés és a külföldi fegyverszállítások egyaránt hozzájárultak ahhoz, hogy egyik frakció sem tudott tartós országos hatalmat gyakorolni.
A „hadúri korszak” fogalma maga is történeti kategória, amelyet a kínai és a nyugati történetírás eltérően használ. A Kínai Népköztársaság hivatalos periodizációja ezt az időszakot a feudalizmus és a militarizmus káoszaként mutatja be, és a kommunista pártot az egyetlen erőként állítja be, amely a nemzeti egységet megteremtette. A tajvani Kínai Köztársaság hagyománya viszont a köztársaságot a nemzeti folytonosság kereteként kezeli, és a hadúri időszakot átmeneti, külső beavatkozások által súlyosbított epizódként értékeli. A két álláspont emlékezetpolitikai jellege jól látható abban, ahogyan az 1911. évi eseményeket és Szun Jat-szen szerepét használják.
A hszinhaj forradalom társadalmi-kulturális hatásai azonban nem korlátozódtak a politikai intézményekre. A mandzsu előjogok megszüntetése, a hajfonat eltörlése és a lábkötés elleni kampány a testi és rituális rend átalakítását is jelentette. A köztársasági naptár, az állami zászló és a polgári jelképrendszer új nemzeti idő- és térérzetet hozott létre. Az 1910-es évek második felétől az új kultúra mozgalom, majd az 1919-es Május 4. mozgalom a politikai csalódást nyelvi, kulturális és ideológiai radikalizmusba fordította. A Szun Jat-szen nevéhez kötött három népi elv ugyan nem vált azonnal az egész ország ideológiájává, de a köztársasági értelmiségi elit nyelvének állandó hivatkozási pontja maradt.
A hszinhaj forradalom értékelése máig vita tárgya. A tudományos konszenzus szerint a forradalom felszámolta a császári intézményt, és ezzel lezárta a dinasztikus legitimitás kétezer éves keretét. Abban is viszonylag széles egyetértés van, hogy a társadalmi átalakulás mélysége elmaradt a politikai fordulat nagyságától: a vidéki földviszonyok, a tartományi hatalom szerkezete és a külföldi befolyás fennmaradt. Az viszont vitatott értelmezés, hogy a forradalom inkább elitcsere, katonai összeomlás vagy modern nacionalista fordulat volt-e. A hivatalos kínai marxista történetírás gyakran „polgári demokratikus forradalomként” írja le, amelynek vezető rétege elárulta a parasztságot; a tajvani és a nyugati szakirodalom egy része inkább a republikánus intézményépítés törékenységét és a különböző modernizációs programok versenyét hangsúlyozza. A fejezet ezeket a megközelítéseket nem állítja versenypályára, hanem a bizonyítékok eltérő súlyát mutatja be.
A korszak dokumentált alapjai közé tartoznak a köztársasági proklamációk, a császári lemondási okmány, a választási törvények, a parlament jegyzőkönyvei, Jüan Si-kaj elnöki iratai, valamint a tartományi kormányzatok közleményei. A forradalmi mozgalom oldaláról megmaradtak a Tongmenghui lapjai, röplapjai és külföldön megjelent újságok. A külföldi hatalmak látószögét brit, francia, japán, német, orosz és amerikai konzuli jelentések, kereskedelmi kamarai iratok és misszionáriusi beszámolók dokumentálják. A szereplők – például Szun Jat-szen, Jüan Si-kaj, Li Jüan-hung – visszaemlékezései értékesek, de utólagos önigazolásokat tartalmaznak, ezért a tények és az emlékezet szétválasztása különösen fontos.
A legnagyobb bizonytalanság a forradalom kezdeti szakaszát övezi. A Vucsangi felkelés spontán vagy tervezett jellegéről szóló beszámolók részben ellentmondanak; a bomba véletlen felrobbanásának története a résztvevők visszaemlékezéseiből ismert, és nem minden részlete ellenőrizhető. A tartományi elszakadások pontos számát gyakran úgy tüntetik fel, mintha egyetlen zárt lista lenne, holott a „függetlenség” kinyilvánítása tartományonként eltérő jogi és katonai realitást takart. Az 1913-as választási részvétel becslésekből ismert, mert a választói névjegyzékek nem maradtak fenn egységesen. A hadúri harcok társadalmi áldozataira vonatkozó adatok hiányosak; a paraszti adóterhekre vonatkozó számokat helyi levéltári gyűjtésekből rekonstruálják, ezért módszertani becslésként kell kezelni őket.
Külön kategóriát alkotnak az emlékezetpolitikai állítások. Szun Jat-szen „a nemzet atyja” megnevezését mind a Kínai Köztársaság, mind a Kínai Népköztársaság politikai nyelve használja, de eltérő tartalommal: Tajvanon a köztársaság alapítójának, a Kínai Népköztársaságban a polgári forradalom úttörőjének tekintik. Október 10-e Tajvanon „kettős tized” néven állami ünnep, míg a Kínai Népköztársaság nemzeti ünnepe nem ehhez kapcsolódik. A „huszonegy követelés” szintén emlékezetpolitikai fogalommá vált: a kínai nyilvánosságban a japán terjeszkedés jelképeként él, noha a végül elfogadott szerződések tartalma nem azonos az eredeti japán követeléscsomaggal. A fejezet ezért különbséget tesz a dokumentált események, a statisztikai becslések, a szereplők utólagos narratívái és a nemzeti emlékezet politikai használatai között.
Az 1911-es hszinhaj forradalom a Csing-dinasztia bukását és a Kínai Köztársaság kikiáltását hozta el, de nem teremtett stabil központi hatalmat. A Szun Jat-szen nevéhez kötődő republikánus elit kompromisszumra kényszerült Jüan Si-kaj katonai hatalmával, aki az elnöki posztot megszerezve felszámolta a parlamentáris kísérletet, majd rövid császárkísérlete bukása után meghalt. 1916 után az ország északi katonai klikkek és déli katonai kormányok versengő hatalmi központjaira esett szét. A pekingi kormányzatok nemzetközileg megőrizték a köztársaság látszatát, ám ténylegesen a hadurak ellenőrizték a hadsereget, az adókat és a területet. A korszak politikai káosza ellenére a köztársasági eszme, a pártpolitika és a modern nyilvánosság intézményei megszülettek, és az 1920-as évek nacionalista mozgalma ezekre az alapokra építkezett.