A nacionalista kormányzat, Kuomintang (KMT), a nankingi évtized, a kommunista mozgalom és a hosszú menetelés, valamint a társadalmi és gazdasági modernizáció tárgyalása során ebben az alfejezetben az 1927 és 1937 közötti időszakra összpontosítunk. Ez a szakasz a kínai köztársasági korszak egyik legvitatottabb periódusa: a KMT államépítési kísérlete, a kínai kommunista mozgalom vidéki fordulata és a Japánnal szembeni, egyre éleződő konfliktus egyszerre formálta a későbbi polgárháború és a Kínai Népköztársaság feltételeit. Az alábbiakban előbb a nankingi kormányzat kialakulását és intézményeit, majd a kommunista kihívást, végül a modernizációs törekvéseket és azok korlátait tekintjük át, végig különválasztva a dokumentált eseményeket a történetírásban versengő értelmezésektől.
Az 1926-ban indított Északi Hadjárat katonai sikerei nyomán a Kuomintang 1927-re a kínai hadurak nagy részét leverte vagy kényszerítette a párt fennhatóságának elismerésére. A hadjáratot formálisan a KMT és a Kínai Kommunista Párt (KKP) első egységfrontja keretében indították, ám a két fél közötti feszültség már 1927 tavaszán nyílt erőszakba fordult. 1927. április 12-én Sanghajban a Csang Kaj-sekhez hű erők, helyi bűnszövetkezetekkel és üzleti körökkel együttműködve, tömegesen letartóztatták és kivégezték a kommunista aktivistákat és szakszervezeti vezetőket. A dokumentált tények közé tartozik, hogy a sanghaji vérengzésben több ezer embert öltek meg, bár a pontos áldozatszám bizonytalan; a becslések néhány ezer és tízezer közötti sávban mozognak, és a kortárs külföldi konzuli jelentések, valamint a kommunista visszaemlékezések eltérő számokat adnak. Az eseményt a KKP „ellenforradalmi puccsként”, a KMT egy része pedig a „kommunista rendbontás” felszámolásának szükséges lépéseként értelmezte; a mai kínai hivatalos történetírás az áprilisi eseményeket a KMT árulásának, a tajvani történetírás pedig a nemzeti kormány stabilitását biztosító intézkedésnek tekinti. A két narratíva közötti szembenállás a korszak egészét áthatja.
Csang Kaj-sek 1928-ra a KMT legbefolyásosabb katonai vezetőjévé vált, és a nankingi kormányzat az év őszén hivatalosan is Kína egyetlen nemzetközileg elismert kormányának nyilvánította magát. A fővárost Pekingből Nankingba helyezték át; a régi főváros, Peking, a „Peiping” („Északi béke”) nevet kapta, ami a hatalomváltás szimbolikus lezárását jelezte. Az egységes nemzeti kormány létrejötte azonban nem jelentett tényleges területi egységet. A hadurak, például a mandzsúriai Csang Hszüe-liang (Zhang Xueliang) vagy a délnyugati kujcsoui és szecsuáni erők, formálisan elismerték Nankingot, de saját hadseregeiket, adóbevételeiket és közigazgatásukat megtartották. A dokumentált brit és amerikai konzuli jelentések szerint a kormányzat tényleges fennhatósága az alsó Jangce-vidék, a keleti partvidék és néhány nagyváros környékére korlátozódott; a vidéki területek jelentős részén a helyi elit, a titkos társaságok vagy a kommunista gerillák ellenőrzése érvényesült. A „nankingi évtized” kifejezés ezért félrevezető lehet, ha egységes, országosan végrehajtott állami politikát sugall; a kortárs megfigyelők és a későbbi történészek is gyakran „szigetek kormányzásáról” beszéltek.
A nankingi kormányzat berendezkedése egy sajátos, részben lenini mintájú pártállami szerkezetet mutatott, amelyet a KMT belső frakciói közötti hatalmi harcok folyamatosan alakítottak. Az 1931-ben elfogadott ideiglenes alkotmány a KMT-t a „tuteláris” (gyámsági) állam vezető erejeként határozta meg, és a párt Központi Végrehajtó Bizottsága döntő befolyást gyakorolt a kormányzati döntésekre. Csang Kaj-sek nemcsak a hadsereg főparancsnoka volt, hanem 1928-tól a Kormányzótanács elnöke, 1931 és 1938 között pedig a Katonai Bizottság elnöke is, ami a polgári és katonai hatalom személyi összefonódását dokumentálja. Ugyanakkor a KMT-n belül több rivális csoport is működött: a Vang Csing-vej (Wang Jingwei) nevével fémjelzett baloldali, szociálisan érzékenyebb irányzat, a Hu Han-min (Hu Hanmin) vezette konzervatív, pártelvű frakció, valamint a helyi vezetőkhöz kötődő klikkek. A frakcióharcok 1930-ban, 1931-ben és 1932-ben is fegyveres összecsapásokhoz vezettek; például Vang Csing-vej 1930-ban átmeneti ellenkormányt hozott létre, bár azt hamarosan felszámolták. Ezek az események dokumentáltak, de a szereplők motivációiról és a konfliktusok pontos jellegéről a történetírásban vitatott értelmezések élnek: egyes kutatók a személyi rivalizálást, mások a vidéki mozgósítás és a városi fejlődés közötti valódi politikai nézeteltéréseket hangsúlyozzák.
A nankingi kormányzat külpolitikai helyzetét alapvetően meghatározta a japán terjeszkedés. 1931. szeptember 18-án a mukdeni incidens után a Kvantung-hadsereg megszállta Mandzsúriát, és 1932-ben létrehozta Mandzsukuo bábállamot. A nankingi kormány a Népszövetséghez fordult, amely 1933-ban elítélte a japán agressziót, de katonai beavatkozást nem vállalt; Japán kilépett a szervezetből. A japán megszállás következtében a kínai kormány elvesztette Mandzsúria ipari és nyersanyagbázisát, ami a modernizációs terveket közvetlenül aláásta. A dokumentált tények közé tartozik, hogy Mandzsúria a korszak Kínájának legiparosodottabb régiója volt, mintegy 85 százalékos részesedéssel a szén- és vasérctermelésben; a japán megszállás után ezek a kapacitások a japán gazdaságot szolgálták. A nankingi kormány válasza a japán nyomásra az „előbb belső stabilizáció, aztán külső ellenállás” politikája volt; Csang Kaj-sek 1936-ig a kommunisták legyőzését tekintette elsődlegesnek, mivel a KKP a vidéki területeken párhuzamos hatalmat épített ki. Ezt a prioritást a kommunista történetírás „nemzetárulásként”, a tajvani hivatalos álláspont pedig „a nemzeti kormány reálpolitikai választásaként” értelmezi; a nyugati történetírásban máig vita tárgya, hogy a KMT-nek volt-e reális lehetősége korábban átfogó japánellenes ellenállást szervezni.
A Kínai Kommunista Párt 1921-es alapítása után előbb a városi munkásság és az értelmiség körében szervezkedett, és az 1920-as évek elején a Komintern irányvonalát követte. Az 1924–1927 közötti első egységfront idején a KKP tagjai beléptek a Kuomintangba, és a párt a tömegszervezetekben, különösen a szakszervezetekben és a paraszti mozgalmakban szerzett befolyást. Az 1927-es sanghaji vérengzés után a KKP városi szervezeteit szinte felszámolták; a párt tagjainak egy része vidékre menekült, és ott kísérelt meg új társadalmi bázist építeni. A fordulat dokumentált, de a vidéki stratégia kialakulásának pontos okairól vitatott értelmezések vannak: a maoista narratíva szerint Mao Ce-tung már 1927-ben felismerte a parasztság forradalmi potenciálját; a szovjetbarát irányzat szerint a vidéki gerillaharc a városi felkelések kudarca után kényszerű visszavonulás volt.
Az 1920-as évek végén és az 1930-as évek elején a KKP a hegyvidéki, határ menti régiókban, elsősorban Csianghszi (Jiangxi) tartomány déli részén építette ki a Kínai Szovjetköztársaság néven ismertté vált bázisterületeit. A Kínai Szovjetköztársaságot 1931. november 7-én, a jujcsini (Ruijin) kongresszuson kiáltották ki; elnöke Mao Ce-tung, katonai vezetője Csu Te (Zhu De) lett. A bázisterületeken a kommunista párt földosztási kampányokat hajtott végre: a nagybirtokosok és a „gazdagparasztok” földjeit elkobozták, szétosztották a szegényparasztok között, és a helyi lakosságból vörös gárdákat, illetve reguláris hadsereget szerveztek. A földreform következtében a szovjet területek lakosságának egy része aktívan támogatta a kommunista hatalmat; más része, különösen az elkobzások és a politikai kampányok áldozatai, passzívan vagy ellenségesen viszonyult. A kommunista források szerint a szovjet területek lakossága 1933-ban több millió volt, de a pontos szám módszertani becslés, mivel az összeírás nem volt megbízható; a nankingi kormány adatai jóval alacsonyabbak. A földosztás áldozatairól szóló adatok szintén becslések: egyes kortárs kommunista jelentések szerint a „ellenforradalmárok” kivégzései százezer alatt maradtak, más, későbbi elemzések ennél magasabb számokat valószínűsítenek, de a kérdés máig nem zárult le.
A KMT 1930 és 1934 között öt nagyobb „bekebelezési hadjáratot” indított a csianghszi szovjet területek ellen. Az első négy hadjáratot a kommunista erők gerillataktikával, csapdákkal és a terep kihasználásával visszaverték; a hadműveletek részleteit mindkét fél későbbi visszaemlékezései eltérően írják le, és a veszteségadatok bizonytalanok. Az ötödik, 1933–1934-es hadjáratban a KMT a német katonai tanácsadók, köztük Hans von Seeckt által javasolt, erődített blokádvonalakra épülő stratégiát alkalmazta, ami a szovjet területek fokozatos összeszorításához vezetett. A kommunista vezetésben ekkor a szovjet tanácsadók, különösen Otto Braun (Li De) és a Komintern által támogatott „reguláris hadviselés” irányvonala került fölénybe, ami a gerillataktika feladását és nyílt állóháborús ütközeteket eredményezett. A dokumentált események szerint 1934 októberében a kommunista főerők, mintegy 86 ezer fő, elhagyták a csianghszi bázist, és megkezdték a később „hosszú menetelésnek” nevezett, több mint 9000 kilométeres visszavonulást.
A hosszú menetelés útvonala a mai Kína több tartományát érintette: Csianghszitól Hunanon, Kujcsoun és Szecsuán érintésével nyugat felé, majd a Tibeti-fennsík peremén északra fordulva, végül 1935 októberében Senhszi (Shaanxi) tartomány északi részén, a jenani régióban ért véget. A menetelés során a kommunista erők többször ütköztek a KMT csapataival, helyi hadurak erőivel és a természeti akadályokkal. A legismertebb ütközetek a Hsziancsiang (Xiangjiang) folyónál (1934 novembere–decembere), ahol a főerők létszáma a korabeli kommunista beszámolók szerint 86 ezerről 30 ezer alá csökkent, valamint a Luting-híd (Luding) elfoglalása (1935. május) és a Mérgező Fű Mocsáron való átkelés. A menetelés áldozatainak pontos száma nem dokumentált; a leggyakrabban idézett becslések szerint a mintegy 86 ezer indulóból 6–8 ezer érte el Senhszi tartományt 1935-ben, de ezek a számok a kommunista párt hivatalos emlékezetében és a nyugati szakirodalomban is vitatottak, mert a menetelés során folyamatosan csatlakoztak újabb erők, és a dezertálás, a betegség, a fagyhalál és a harcok miatti veszteségeket nem rögzítették módszeresen. A csungji (Zunyi) konferencián, 1935 januárjában Mao Ce-tung visszaszerezte a politikai irányítást a katonai stratégiában; a konferencia jegyzőkönyvei töredékesek, és a résztvevők későbbi visszaemlékezései eltérően hangsúlyozzák a döntés pontos lefolyását. Az azonban dokumentált, hogy a konferencia után Otto Braunt és a „reguláris hadviselés” híveit háttérbe szorították, és Mao irányvonala, a mozgékony gerillaharc, vált meghatározóvá.
A hosszú menetelés a kommunista párt kollektív identitásának alapító eseményévé vált, és a kínai hivatalos emlékezetpolitika ma is „a forradalom olvasztótégelyeként” ünnepli. Ez a megállapítás azonban emlékezetpolitikai állítás: a történeti kutatás szerint a menetelés résztvevői közötti konfliktusok, a helyi lakossággal való súrlódások és a pártvezetésen belüli kizárások is a folyamat részei voltak. A tajvani történetírás a hosszú menetelést a kommunista mozgalom végső katonai vereségének közeli pillanataként, a KKP pedig „stratégiai visszavonulásként” mutatja be; a független, elsősorban nyugati kutatók egy része a kettő közötti, a túlélés és az új bázis kialakításának eseményeként írja le. A Mao-korszakban a hosszú menetelés hivatalos narratívája fokozatosan legendává alakult, és az 1960-as években, a kulturális forradalomban a „fiatal vörös gárdisták” gyakran „a hosszú menetelés szellemére” hivatkoztak; ez az utólagos politikai kisajátítás nem cáfolja a dokumentált eseményeket, de jelzi, hogy a történet értelmezése folyamatosan változott.
A jenani szovjet területre (Senhszi–Kanszu–Ninghszia határvidéke) 1935 végétől fokozatosan szivárogtak be a kommunista erők. A korszakban Jenan a KKP főhadiszállása lett, és a párt itt építette ki a tömegszervezeti hálózatot, a paraszti szövetségeket és az ideológiai képzés intézményeit. A jenani időszakban a KKP politikája mérsékeltebb, „új demokrácia” elnevezésű irányvonalat vett fel, amely a földbirtokosok kisajátítása helyett a bérleti díjak csökkentését és a „gazdagparasztok” részvételének engedélyezését hangsúlyozta. Ezt a politikát a párt a japánellenes egységfront részeként hirdette meg; a dokumentált párthatározatok szerint a földreform ideiglenesen visszafogásra került. A jenani időszakról szóló források között kiemelkednek az Edgar Snow által 1936-ban készített interjúk és riportok, amelyek a nyugati közvélemény számára először mutatták be a kommunista vezetőket; Snow beszámolója részben a saját megfigyelésein, részben a párt által szervezett találkozókon alapul, ezért forráskritikailag a „szemtanúi tudósítás” és a „politikai kommunikáció” határán áll.
A nankingi kormányzat modernizációs programja a korabeli Kína egyik legnagyobb állami beruházási hullámát indította el, különösen az infrastruktúra, az ipar, az oktatás és a jog területén. Az időszakot a történetírásban „nankingi évtizednek” nevezik; a kifejezés maga is vitatott, mert a kormányzat tényleges hatásköre nem terjedt ki az ország egészére. A dokumentált fejlesztések közé tartozik a vasúthálózat bővítése: a Nanking–Sanghaj vasútvonalat 1937-re fejezték be, és megkezdték a Nanking–Kanton vasút építését; a kínai kormány 1931 és 1937 között mintegy 3000 kilométer új vasútvonalat adott át, ami a korabeli vasúthálózat nagyjából 20 százalékát tette ki. Ez a szám statisztikai becslés, mert a hadurak ellenőrizte területeken a kormányzat nyilvántartása hiányos volt, és a japán megszállás miatt egyes vonalak statisztikai adatai nem ellenőrizhetők. A kormányzat emellett mintegy 20 000 kilométer autóutat építtetett vagy újított fel, és korszerűsítette a tengeri kikötőket, különösen Sanghajt és Kantont.
Az iparpolitikában a nankingi kormányzat a stratégiai ágazatokban állami tulajdonú vállalatokat hozott létre, míg a könnyűipart, a textil- és élelmiszeripart jórészt a magántőkére bízta. Az 1931-ben alapított Nemzeti Erőforrás Bizottság a bányászat, az acélgyártás, a vegyipar és a gépgyártás fejlesztését koordinálta; az állami szektor 1936-ra a kínai modern ipari termelés becslések szerint 30–35 százalékát adta, ami módszertani becslés, mivel a magánszektor termeléséről a korabeli adóbevallások hiányosak. A nankingi kormányzat 1929-ben visszanyerte a vámtarifa-autonómiát a korábbi, a 19. századi egyenlőtlen szerződések által rögzített alacsony vámszintek helyett, és 1935-ben bevezette a nemzeti valutát, a fabi (fabi) papírpénzt, amely a korábbi ezüstalapú, széttagolt pénzrendszert váltotta fel. A valutareform dokumentált sikernek számít: 1936-ra a kínai bankrendszer egységesebbé vált, és az állami bevételek növekedtek, bár a reform hosszú távú következményei a második világháború inflációjában és a polgárháború pénzügyi válságában mutatkoztak meg. A statisztikai adatok itt is óvatosságot igényelnek: a kormányzati költségvetés hivatalos adatai szerint a bevételek 1933 és 1936 között mintegy 30 százalékkal nőttek, de a helyi adók és a hadurak által beszedett jövedelmek nem szerepelnek a központi nyilvántartásban.
A társadalmi modernizáció terén a nankingi kormányzat az oktatás, a női jogok és a közegészségügy területén hozott intézkedéseket. Az 1930-as években a kormányzat új egyetemeket alapított, köztük a Nemzeti Központi Egyetemet Nankingban, és kiterjesztette az alapfokú oktatási hálózatot; a beiratkozott diákok száma 1928 és 1936 között a hivatalos statisztikák szerint mintegy megkétszereződött, de a vidéki iskolák hiánya és a tanerőhiány miatt az országos lefedettség alacsony maradt. A női analfabetizmus a korszakban a városi középosztály körében mérséklődött, de a vidéki nők többsége továbbra sem jutott iskolához. A polgári törvénykönyvet 1929–1930-ban fogadták el, amely a nők számára a házasságban és a tulajdonjogban a korábbinál nagyobb jogokat biztosított, bár a gyakorlati érvényesítés a vidéki szokásjog, a családi hálózatok és a bírósági hozzáférés hiányában korlátozott volt. A nankingi kormányzat 1934-ben elindította az „Új Élet Mozgalmat”, amely a konfuciánus erkölcsi alapelvek, a tisztaság, a fegyelem és a nemzeti megújulás propagálását tűzte ki célul; a mozgalom a városi utcák takarítását, a köpködés tiltását és a katonai jellegű fegyelmi kampányokat foglalta magába. A mozgalom jellegéről vitatott értelmezések élnek: a tajvani történetírás részben a nemzeti megújulás, részben a modern polgári erények előmozdításának, a kommunista történetírás és sok nyugati elemző pedig egy többé-kevésbé kényszerítő, militarizált, a lakosságot felülről irányító kampánynak tekinti. A dokumentált kortárs kritikák szerint a mozgalom a vidéki szegénység és a földkérdés helyett a viselkedés és a külsőségek szabályozására összpontosított, ami a paraszti tömegek körében korlátozott visszhangot keltett.
A vidéki Kína és a gazdasági egyenlőtlenségek kérdése a nankingi évtized központi feszültsége volt. A kormányzat földadó-reformot hirdetett, de a végrehajtás a helyi elit ellenállásán és a központi ellenőrzés hiányán megbukott; a földbirtokosok nagy része a KMT vidéki szervezeteinek tagja vagy támogatója volt, ami a reformok iránti bizalmat aláásta. A parasztság egy része a kommunista földosztásban, másik része a KMT által ígért, de csak lassan megvalósuló bérleti reformban látta a megoldást; a korszak vidéki zavargásainak dokumentált esetei, például a hunani és csianghszi parasztfelkelések, azt mutatják, hogy a nankingi kormányzat vidéki politikája nem tudta megnyerni a szegényparasztság többségét. A japán megszállás miatti katonai kiadások, a hadurak fenntartása és a központi bürokrácia költségei a kormányzati költségvetés mintegy 70–80 százalékát emésztették fel; ez a hivatalos költségvetési adatokból dokumentált, bár a helyi kiadások hiánya miatt a teljes kép bizonytalan. Az ipari fejlődés a partvidéki, szerződéses kikötővárosokra koncentrálódott, míg a belső területek, különösen Észak- és Nyugat-Kína, alig részesültek a beruházásokból.
A nankingi évtized megítélése a történetírásban az egyik legvitatottabb kérdés. A tajvani hivatalos történetírás a korszakot a „nemzeti modernizáció” és a „japán agresszióval szembeni ellenállás előkészítésének” időszakaként mutatja be; ebben a keretben a KMT államépítő teljesítménye a hangsúlyos, a kommunista lázadást pedig a fejlődés akadályaként értelmezi. A Kínai Népköztársaság hivatalos történetírása a nankingi kormányzatot „a nagyburzsoázia és a földbirtokosok diktatúrájaként” jellemzi, amely „elnyomta a munkásokat és parasztokat”, és nem tudott ellenállni a japán imperializmusnak; ebben a narratívában a kommunista mozgalom a nemzeti felszabadítás egyetlen igazi ereje. A nyugati történetírás az 1960-as és 1970-es években részben átvette a tajvani, részben a kommunista narratíva elemeit; az 1980-as évektől azonban a helyi társadalomtörténet, a gender- és a mindennapi élet kutatása új képet adott. A kutatók egy része, például Lloyd E. Eastman munkái alapján, a nankingi kormányzatot „gyenge államként” írja le, amely a modernizációs retorika ellenére sem tudta ellenőrizni a vidéki elitet, az adóbevételeket vagy a hadsereget; mások, például William C. Kirby, a tervgazdasági elemek, a valutareform és a hadiipar eredményeire hívják fel a figyelmet. A két álláspont között módszertani vita folyik arról, hogy a „modernizációt” milyen mutatókkal érdemes mérni, és hogy a KMT kudarca a belső szerkezeti feszültségek vagy a japán invázió külső sokkja következménye-e.
A „nacionalista kormányzat” kifejezés maga is értelmezésfüggő: a KMT a „kínai nemzet” (Zhonghua minzu) nevében lépett fel, de a kisebbségi népek, különösen a tibetiek, mongolok és ujgurok politikai képviselete korlátozott volt. A nankingi kormányzat a „nemzeti egység” jelszavával a kisebbségi területek integrálására törekedett, de a gyakorlatban a hui muszlimok, mongolok és tibetiek eltérő autonómiatörekvéseivel szembesült; ezek a konfliktusok a dokumentált levéltári iratok szerint a központi kormányzat és a helyi elitek közötti tárgyalásokon és időnként fegyveres összecsapásokban nyilvánultak meg. A „belső gyarmatosítás” fogalmát egyes posztkoloniális elemzők a kínai nemzetállami integrációra is alkalmazzák, de ez a használat vitatott, mert a korszak Kínájában a fő törésvonalak nem a gyarmati központ–periféria, hanem a hadúri klikkek, a KMT–KKP szembenállás és a japán megszálló hatalom között húzódtak; a fogalom visszavetítése a jelenkori etnikai vitákba félrevezető.
A nankingi évtized végére, 1937 nyarára a kormányzat katonailag, pénzügyileg és politikailag meggyengült. Az 1936 decemberi hsziani incidens, amelyben Csang Hszüe-liang elrabolta Csang Kaj-seket, hogy rábírja a kommunistákkal való egységfront megkötésére, dokumentált fordulópont: a KMT és a KKP 1937 tavaszán formálisan is második egységfrontot kötött a japán fenyegetés ellen. A KKP elfogadta a nankingi kormány fennhatóságát, cserébe a Vörös Hadsereg alakulatait a Nemzeti Forradalmi Hadsereg részeként elismerték. A KMT részéről a hsziani incidens utáni fordulatot a nemzeti túlélés kényszere, a KKP részéről a japánellenes ellenállás lehetősége indokolta; a két fél közötti bizalmatlanság azonban fennmaradt. 1937 júliusában a Marco Polo-hídi incidens után kitört a teljes körű kínai–japán háború, amely a nankingi évtized modernizációs eredményeit nagyrészt elpusztította, és a KMT kormányzatot a délnyugati belső területekre, Csungkingba kényszerítette.
A nankingi évtized forrásai egyenetlenek. A KMT kormányzati iratok, a párt kongresszusi jegyzőkönyvei, a katonai jelentések és a központi költségvetési adatok a tajpeji Kuomintang levéltárban és a nankingi második levéltárban részben fennmaradtak, de a japán megszállás és a polgárháború pusztításai miatt hiányosak. A kommunista dokumentumok, különösen a csianghszi szovjet területről, még töredékesebbek; a párt belső levelezése, a földosztási jelentések és a katonai parancsnokság iratai részben a KMT hadsereg zsákmányaként semmisültek meg, részben a hosszú menetelés során vesztek el. A korszakról szóló későbbi visszaemlékezések, például Mao Ce-tung, Csu Te, Csang Kaj-sek vagy a külföldi megfigyelők emlékiratai, politikai önéletrajzok; ezeket nem lehet elsődleges dokumentumként kezelni, hanem a keletkezés körülményeit és a szerzők későbbi érdekeit figyelembe véve kell olvasni.
A legnagyobb bizonytalanság a számokra vonatkozik. A hosszú menetelés résztvevőinek és áldozatainak létszáma, a nankingi kormányzat ipari termelésének országos aránya, a földosztások során kivégzett személyek száma, a KMT és a KKP közötti fegyveres összecsapások veszteségei mind becslések, és a források politikai elfogultsága, a hadviselés viszonyai és a nyilvántartások hiánya miatt széles sávban mozognak. A korszak statisztikáinál ezért minden esetben meg kell adni a forrást, az időpontot és a becslés módszertanát; ahol ez nem lehetséges, a bizonytalanságot jelölni kell. A nankingi évtized társadalmi és gazdasági átalakulásáról szóló adatok részben a nemzetközi kereskedelmi statisztikákból, részben a kormányzati évkönyvekből származnak, de a vidéki régiók, a hadurak területei és a japán megszállta Mandzsúria adatai hiányosan dokumentáltak.
A történetírás vitái között kiemelkedik a „nankingi évtized” fogalmának létjogosultsága. A kifejezés arra a feltételezésre épül, hogy a KMT kormányzat 1927 és 1937 között ténylegesen kormányozta Kínát; a helyi társadalomtörténeti kutatások szerint azonban az állami hatalom a vidék nagy részén közvetítőkön, klánszövetségeken és informális hálózatokon keresztül érvényesült, és a központi utasítások gyakran nem jutottak el a falvakig. Emiatt egyes történészek a „nankingi kormányzati kísérlet” vagy a „korlátozott államépítés” kifejezést javasolják. Ugyancsak vita tárgya, hogy a KMT modernizációs programja mennyiben volt önfenntartó, és mennyiben függött a partvidéki, külföldi tőke által irányított szektortól; a vámtarifa-autonómia és a valutareform eredményeit egyes kutatók a nemzeti szuverenitás helyreállításának, mások a nemzetközi pénzügyi függés új formájának tekintik.
A nacionalista kormányzat, Kuomintang 1927 és 1937 között, a „nankingi évtized” idején részleges államépítési és modernizációs programot hajtott végre, amely azonban csak a keleti partvidékre és a nagyvárosokra terjedt ki; a vidéki Kína, Mandzsúria és a belső területek ellenőrzése gyenge maradt. Csang Kaj-sek katonai-párti hatalma a KMT frakcióharcain és a helyi hadurak autonómiáján alapult, miközben a japán fenyegetés egyre súlyosabbá vált. A Kínai Kommunista Párt az 1927-es városi vereségek után vidéki szovjet bázisokat épített ki, a hosszú menetelés során pedig túlélte a KMT katonai nyomását, és Jenanban új központot hozott létre. A nankingi kormányzat gazdasági és társadalmi modernizációja, a vasútépítés, a valutareform, az oktatási expanzió és a női jogok terén, valódi eredményeket hozott, de a földreform, a vidéki szegénység és a hadurak ellenőrzése miatt a társadalom többsége kívül maradt a fejlődésen. A korszak megítélése a tajvani, a szárazföldi kínai és a nyugati történetírásban élesen eltér; a dokumentált tények és a politikai narratívák közötti különbséget minden esetben jelezni kell.