A Marco Polo hídnál (Lugouqiao) 1937. július 7-én kitört incidenssel kezdődő második kínai–japán háború (1937–1945) nem csupán két állam konfliktusa volt, hanem a kelet-ázsiai térség átalakulásának egyik legvéresebb fejezete. Ez az alfejezet a japán inváziót, a nankingi mészárlást, a nacionalista és kommunista erők háború alatti és utáni viszonyát, valamint az 1946–1949 közötti polgárháborút tárgyalja. A korszak a nacionalista kormányzat által 1928 óta formált állam kereteit feszítette szét, és közvetlenül a Kínai Népköztársaság megalakulásához vezetett.
A második kínai–japán háború közvetlen előzménye az 1931-es mukdeni incidens és Mandzsúria elfoglalása volt, amelyet a nacionalista kormányzat katonailag nem tudott megakadályozni. A japán katonai jelenlét Észak-Kínában folyamatosan nőtt, és 1937 nyarára a feszültség a Peking melletti Marco Polo hídnál fegyveres összecsapásba torkollott. A dokumentált tények szerint a július 7-i incidens után a helyi konfliktus néhány héten belül országos háborúvá szélesedett: a japán hadsereg augusztusban támadást indított Sanghaj ellen, a nacionalista kormányzat pedig a fővárosból, Nankingból először Hankouba, majd Csungkingba (Chongqing) helyezte át székhelyét. A japán stratégia a kínai hadsereg gyors szétzúzására és a nacionalista kormányzat megadásra kényszerítésére épült; ezt a célt azonban nem érte el.
A sanghaji csata (1937. augusztus–november) a háború egyik első nagy összecsapása volt. A kínai erők – a dokumentált beszámolók szerint – több mint három hónapig tartották a várost, súlyos veszteségek árán. A japán haderő fölénye a légierőben és a tüzérségben fokozatosan érvényesült, és novemberre a kínai csapatok kivonultak. A csata jelentősége nem elsősorban katonai, hanem politikai volt: a nacionalista kormányzat demonstrálta, hogy hajlandó ellenállni, a japán fél pedig elvesztette a gyors győzelem lehetőségét. A veszteségekre vonatkozó becslések széles sávban mozognak, és a pontos számok – különösen a kínai oldalon – máig vitatottak.
A japán előrenyomulás ezután a főváros, Nanking felé fordult. A várost 1937. december 13-án foglalták el. A következő hetekben történtek a modern háború egyik leginkább dokumentált és legvitatottabb atrocitásai.
A nankingi mészárlás (1937. december – 1938 eleje) a japán hadsereg által a kínai főváros elfoglalását követő, polgári lakosok és hadifoglyok ellen elkövetett tömeges erőszakcselekmények összefoglaló elnevezése. Azt, hogy a japán katonák tömegesen végeztek ki férfiakat, nőket erőszakoltak meg és gyilkoltak meg, valamint fosztogattak és gyújtogattak, elsődleges források – japán katonai naplók, külföldi megfigyelők (köztük a nankingi biztonsági zónát szervező John Rabe német üzletember) feljegyzései, a Nemzetközi Vöröskereszt és más humanitárius szervezetek jelentései – támasztják alá. A dokumentált tények közé tartozik, hogy a japán hadsereg a város elfoglalása után heteken át nem tartott fenn hatékony parancsnoki ellenőrzést, és hogy a biztonsági zóna létrehozása ellenére is több tízezren vesztették életüket.
A halálos áldozatok számáról nincs egyetértés. A tokiói per (1946–1948) ítélete a nankingi mészárlás áldozatainak számát 200 000 fölé becsülte; a Kínai Népköztársaság hivatalos álláspontja 300 000 halottról beszél; a szakirodalomban azonban 40 000 és 200 000 közötti becslések is megjelennek. Az eltérés oka, hogy a japán hadsereg a holttestek egy részét megsemmisítette, a korabeli demográfiai adatok hiányosak, és a későbbi kutatások módszertani szempontból eltérően kezelik a város környéki áldozatokat. Az áldozatszám bizonytalansága nem kérdőjelezi meg a mészárlás tényét, amelyet a japán kormány is elismert, noha a hivatalos japán álláspont a mai napig vitatja a pontos számadatokat és egyes részleteket.
A nankingi mészárlás emlékezete a kínai–japán kapcsolatok egyik legterheltebb eleme. A Kínai Népköztársaság emlékezetpolitikai állításként kezeli az áldozatok 300 000-es számát, és a nankingi mészárlás emléknapját állami megemlékezéssel jelöli meg. Ezzel szemben a japán nemzeti identitás egyes áramlatai – különösen a háború utáni konzervatív politikai csoportok – igyekeztek relativizálni a felelősséget, ami gyakran diplomáciai feszültségekhez vezet. A tudományos konszenzus a mészárlás megtörténtét és tömeges jellegét elfogadja, a pontos áldozatszámot azonban vitatottnak tekinti.
Nanking eleste után a nacionalista kormányzat Csungkingba költözött, ahol a háború végéig fennmaradt. A kormányzat a belső területeken, a „szabad Kína” néven emlegetett régióban próbált ellenállni. A japán hadsereg 1938-ban folytatta az offenzívát Észak- és Kelet-Kínában, de a kínai védelem és a terepviszonyok lelassították az előrenyomulást. A Sárga-folyó gátjainak 1938 nyarán történt megnyitása – amelyet a nacionalista kormányzat a japán előrenyomulás lassítására rendelt el – dokumentált tény, ám katasztrofális következményekkel járt: a kiáradó víz több százezer ember halálát okozta, és milliókat tett földönfutóvá. Az áldozatok számáról a becslések ugyancsak széles skálán mozognak; a döntés máig vitatott értelmezési kérdés a kínai történetírásban.
A háború alatt a nacionalista kormányzat elsősorban konvencionális hadviselésre törekedett, de hadserege gyengén felszerelt, utánpótlása akadozó volt. A Csungkingba szorult kormányzat a háború éveiben súlyos gazdasági nehézségekkel küzdött: a hiperinfláció, a korrupció és a hadsereg ellátási problémái aláásták a lakosság bizalmát. A japán légierő rendszeres bombázásai – köztük a csungkingi tömeges légitámadások – tovább növelték a civil lakosság szenvedéseit. A dokumentált tények közé tartozik, hogy a nacionalista kormányzat a háború ellenére sem tudta megoldani a vidéki földkérdést, ami a kommunista mozgalom számára kedvezett.
A japán invázió előtt a Kínai Kommunista Párt (KKP) a hosszú menetelés (1934–1935) után a távoli északi bázisterületeken, Jenanban rendezkedett be. A háború kitörése után – a második egyesült front keretében – a nacionalista kormányzat és a KKP formálisan összefogott a japán megszállók ellen. Az együttműködés azonban törékeny volt: mindkét fél fenntartotta saját hadseregét és politikai céljait, és a közös ellenség elleni harcban is versengtek a területekért és a lakosság támogatásáért.
A KKP a japán megszállás alatt álló területek hátországában gerillahadviselésre rendezkedett be. A kommunista erők a falvakban politikai mozgósítást végeztek, földreformokat hirdettek, és a japán ellenes nemzeti érzületre építettek. A dokumentált tények közé tartozik, hogy a KKP által ellenőrzött területek – az úgynevezett felszabadított területek – lélekszáma és kiterjedése a háború éveiben jelentősen nőtt. A 1940. augusztusi „száz ezred offenzíva” a KKP reguláris erőinek egyik legnagyobb hadművelete volt; bár súlyos veszteségekkel járt, megmutatta a kommunista katonai kapacitás növekedését.
A nacionalista és kommunista erők közötti feszültség 1941 januárjában fegyveres összecsapásba torkollott: az új negyedik hadsereg incidensben a KMT erői megtámadták a KKP egyik alakulatát. A második egyesült front ezzel gyakorlatilag felbomlott, és a két fél a háború hátralévő részében többnyire egymás ellen is harcolt, miközben a japán megszállók elleni küzdelem folytatódott. A japán megszállás alatt a KKP által ellenőrzött területek a KMT blokádja alatt is fejlődtek, ami hozzájárult ahhoz, hogy a polgárháború időszakára a KKP megerősödött.
A kínai–japán háború 1941. december 7-én, a Pearl Harbor elleni japán támadással a második világháború részévé vált. Kína a szövetségesek oldalán hadat üzent a tengelyhatalmaknak, és a kínai hadszíntér – a „Kína–Burma–India színház” – a Csendes-óceáni háború egyik fontos frontja lett. A dokumentált tények szerint a japán hadsereg Kínában lekötve tartotta a legnagyobb szárazföldi erőit, ami hozzájárult a szövetségesek délkelet-ázsiai és csendes-óceáni előrenyomulásához.
A háború alatt a Kínai Köztársaság a szövetségesek egyik alapító tagja lett, és Csiang Kaj-sek (Chiang Kai-shek) a szövetséges hatalmak egyik vezetőjeként szerepelt a kairói konferencián. Ugyanakkor a nacionalista kormányzat hadserege a háború végére súlyosan kimerült, gazdasága összeomlott, és a belső területeken a kormányzati ellenőrzés meggyengült. A szövetségesek – különösen az Egyesült Államok – Kínát az ázsiai háború utáni rend egyik pilléreként képzelték el, de a kínai belpolitikai szakadás ezt a tervet aláaknázta.
A háború utolsó szakaszában a japán hadsereg 1944-ben még egy nagy offenzívát indított (Ichi-gō hadművelet), amelynek célja a kínai közlekedési vonalak elfoglalása és a szövetséges légibázisok felszámolása volt. A japán erők ebben a hadjáratban jelentős területeket foglaltak el, de a művelet stratégiailag nem tudta megfordítani a háború menetét. 1945 augusztusában a szovjet hadsereg a Japán elleni hadüzenet után megszállta Mandzsúriát, ahol a japán Kvantung-hadsereg gyorsan összeomlott. A japán kapituláció augusztus 15-i bejelentése után a Kínában állomásozó japán erők letették a fegyvert.
A háború kínai áldozatainak számára vonatkozó becslések igen széles sávban mozognak. A kínai kormányzat hivatalos álláspontja szerint a kínai polgári és katonai áldozatok száma meghaladja a 35 milliót; a nemzetközi szakirodalomban 15 és 35 millió közötti becslések szerepelnek. Az eltérések oka, hogy a háború alatti demográfiai adatok hiányosak, a halálokok (közvetlen erőszak, éhínség, járványok) nehezen szétválaszthatók, és a különböző kutatások eltérő módszertannal dolgoznak.
A japán megszállás összeomlása után a nacionalista és kommunista erők közötti konfliktus újra kiéleződött. A háború alatt a KKP a japán hátországban megerősödött, és a kapituláció után a helyi japán fegyverletétel során jelentős területeket és fegyverkészleteket szerzett meg. A nacionalista kormányzat – amelynek hadserege a háború végére szétszóródott és demoralizálódott – nem tudta hatékonyan ellenőrizni a felszabadított területeket. A két fél között 1945 őszétől kezdve fegyveres összecsapások robbantak ki.
Az Egyesült Államok megkísérelt közvetíteni a két fél között. George C. Marshall tábornok 1945 decemberétől 1947 januárjáig vezetett missziót, amelynek célja a nacionalista és kommunista erők közötti koalíciós kormány létrehozása volt. A közvetítés dokumentált tények szerint kudarcot vallott: mindkét fél bizalmatlan volt a másikkal szemben, és a fegyverszüneti megállapodások többször is megszegték. 1946 nyarára a polgárháború teljes körűvé vált.
A polgárháború kezdeti szakaszában a nacionalista erők fölényben voltak a hagyományos hadsereg létszámában, felszerelésében és a városok, valamint a fő közlekedési vonalak ellenőrzésében. A KKP ezzel szemben a vidéki területekre támaszkodott, és gerilla-hadviselésből fokozatosan reguláris hadsereget épített. A fordulat 1948-ban következett be, amikor a kommunista erők három nagy hadjáratban – a liaosheni, a huaihai és a pingjini hadjáratban – döntő vereséget mértek a nacionalista hadseregre. Ezek a hadműveletek a dokumentált katonai történetírás szerint a nacionalista erő főerőinek megsemmisüléséhez vezettek.
A nacionalista kormányzat vereségének okai összetettek. A KMT hadserege rosszul volt vezetve, a parancsnoki kar korrupt és a hadviseléshez nem értő elemekkel volt tele; a gazdasági összeomlás, a hiperinfláció és a földreform elmaradása a lakosság nagy részét elidegenítette a kormányzattól. Ezzel szemben a KKP fegyelmezettebb hadsereget és ígéretes társadalmi programot kínált, különösen a falusi szegénység számára. A polgárháború áldozatainak számát – a katonai és polgári veszteségeket együtt – néhány millióra becsülik, de a pontos adatok bizonytalanok, és a különböző források eltérnek.
1949 elejére a kommunista erők ellenőrizték Észak-Kína nagy részét. Január 31-én elfoglalták Pekinget, amelyet később fővárossá tettek. Áprilisban átkeltek a Jangcén, és bevették Nankingot, a nacionalista kormányzat egykori fővárosát. Csiang Kaj-sek és a nacionalista kormányzat maradék erői Tajvan szigetére menekültek, ahol a Kínai Köztársaság néven fennmaradt. 1949. október 1-jén Mao Ce-tung (Mao Zedong) Pekingben kikiáltotta a Kínai Népköztársaságot. A polgárháború katonai szempontból ezzel lényegében véget ért, bár a Kína és Tajvan közötti konfliktus a mai napig nem zárult le.
A korszak egésze – a japán invázió és a polgárháború – alapvetően átalakította Kína politikai szerkezetét. A nacionalista kormányzat, amely a nacionalista kormányzat időszakában próbálta egyesíteni az országot, elvesztette a hatalmát; a KKP a háború alatt megerősödve, a polgárháborúban győzelmet aratva vette át az állam irányítását. A következő alfejezet a Kínai Népköztársaság megalakulásához vezető folyamatokat tárgyalja.
A második kínai–japán háború és a polgárháború történetének elsődleges forrásai közé tartoznak a kínai és japán katonai iratok, a nacionalista kormányzat és a KKP archívumai, az amerikai, brit és szovjet diplomáciai jelentések, valamint a korabeli sajtó és a túlélők visszaemlékezései. A nankingi mészárlás esetében kiemelkedő jelentőségűek a külföldi megfigyelők, például John Rabe naplói és a tokiói per jegyzőkönyvei. A japán háborús bűnök – köztük a 731-es alakulat biológiai hadviselési tevékenysége – tekintetében a források részben megsemmisültek vagy a háború után titkosították őket, ezért a kutatás nehéz. A szóbeli hagyomány és a túlélők vallomásai pótolhatatlanok, de emlékezetük szelektív lehet.
A fő bizonytalanságok az áldozatszámokra vonatkoznak. A nankingi mészárlás halálos áldozatainak becslései 40 000 és 300 000 között mozognak; a kínai–japán háború összes kínai áldozatát 15 és 35 millió közé teszik; a polgárháború áldozatainak száma több milliós nagyságrendű, de pontos adatok nincsenek. A számok mögött eltérő módszertanok és politikai érdekek állnak, ezért minden becslést forráskritikával kell kezelni. A japán invázió és a nankingi mészárlás egyes részleteiről – például a parancsnoki felelősség mértékéről vagy az erőszak szervezett jellegéről – a japán, kínai és nyugati történészek között máig vita folyik. A kínai hivatalos történetírás gyakran hangsúlyozza a nemzeti ellenállás egységét, míg a japán és nyugati munkák egy része a nacionalista–kommunista megosztottságot és a két fél versengését emeli ki. A polgárháború értelmezésében is jelen van az emlékezetpolitikai különbség: a Kínai Népköztársaság a kommunista győzelmet felszabadításként, a Kínai Köztársaság (Tajvan) a nacionalista vereséget idegen megszállásként vagy a kommunista hatalomátvételt törvénytelennek tekinti.
A második kínai–japán háború 1937 és 1945 között pusztította Kínát, és a nacionalista kormányzatot a belső területekre szorította. A nankingi mészárlás a háború egyik legtragikusabb, dokumentált atrocitása, amelynek áldozatszáma vitatott. A háború évei alatt a nacionalista és kommunista erők formálisan együttműködtek, de folyamatosan rivalizáltak; a KKP a japán hátországban megerősödött. A második világháború összefüggéseiben Kína a szövetségesek oldalán harcolt, de a háború utáni polgárháborúban a nacionalista kormányzat vereséget szenvedett, és 1949-ben a KKP kikiáltotta a Kínai Népköztársaságot. Az időszak a modern Kína politikai térképét alapvetően újrarajzolta.