Az 1976-os évben, Mao Ce-tung halála után a Kínai Kommunista Párt (KKP) vezetésében rövid, de éles hatalmi átmenet zajlott. A Mao által kijelölt utód, Hua Guofeng a „két minden” („amit Mao elnök mondott, azt meg kell tartani; amit Mao elnök elrendelt, azt követni kell”) elvét hirdette, és a párt egységét a kulturális forradalom örökségének megerősítésével próbálta megőrizni. Ezzel párhuzamosan azonban a párt és az állami apparátus egyre erősebb csoportjai sürgették a Mao-korszak legsúlyosabb hibáinak felülvizsgálatát, a politikai rehabilitációt és a gazdasági modernizáció felé fordulást. Ebben a helyzetben tért vissza a hatalomba Deng Xiaoping, akit a kulturális forradalom idején kétszer is eltávolítottak, és akit 1977-ben, Hua Guofeng beleegyezésével helyeztek vissza korábbi állami, párt- és katonai tisztségeibe. A visszatérés önmagában még nem jelentett reformprogramot, de megnyitotta az utat egy olyan politikai koalíció előtt, amely a gazdasági modernizációt helyezte a pártmunka középpontjába.
A Mao utáni átmenetben a reformok irányába mutató döntő lépést az 1978. december 18–22. között ülésező, a KKP Központi Bizottsága 3. plénuma jelentette. A plénumot megelőző hónapokban Hu Yaobang és más, a kulturális forradalom alatt meghurcolt káderek által támogatott ideológiai kampány bontakozott ki. Ennek jelképes dokumentuma volt a „Gyakorlat az igazság egyetlen próbája” című, 1978. május 11-én a Guangming Daily hasábjain megjelent cikk, amely a marxista ismeretelméletre hivatkozva azt állította: a politikai irányvonal helyességét nem a korábbi vezetők tekintélye, hanem a gyakorlati eredmény igazolja. A cikk közvetlenül a Hua Guofeng által hirdetett „két minden” dogmája ellen irányult, és a párton belüli erőviszonyok átrendeződését készítette elő. A 3. plénum hivatalosan döntött arról, hogy a párt munkájának középpontja a gazdasági modernizáció, és lezárta a tömegmozgalmi politika korszakát. A kínai hivatalos történeti elbeszélés ezt az ülést tekinti a „reform és nyitás” (gaige kaifang) kezdetének, bár maga a kifejezés csak később vált általánossá, és a plénum zárónyilatkozata nem tartalmazott részletes gazdasági programot.
Deng Xiaoping ekkor nem töltött be formális pártfőtitkári vagy miniszterelnöki tisztséget: 1978 végétől a KKP alelnöke, a Népi Felszabadító Hadsereg vezérkari főnöke és az Államtanács miniszterelnök-helyettese volt, 1982-től pedig a Központi Tanácsadó Bizottság elnöke. A tényleges hatalomgyakorlás szempontjából azonban a „legfőbb vezető” informális szerepét töltötte be, és a reformirányzat első számú támogatójává vált. A hivatalos kínai értékelés később „a reform és nyitás fő tervezőjeként” emlegette, ez azonban emlékezetpolitikai állítás, amely a kollektív döntéshozatal és a reformkísérletek sokszereplős jellegét hajlamos leegyszerűsíteni.
A 3. plénum politikai jelentősége abban állt, hogy lehetővé tette a Mao-korszak tömeges politikai kampányainak felszámolását, a kulturális forradalomban meghurcolt káderek rehabilitálását és a gazdasági irányítás átalakítására irányuló kísérletek megkezdését. A plénum döntése nyomán 1981 júniusában a párt elfogadta a „Történelmi határozatot” a párt 1949 utáni történetéről, amely Mao egészét döntően pozitívan értékelte, de a kulturális forradalmat „súlyos katasztrófának” minősítette, és a nagy ugrás hibáiért is kritikát fogalmazott meg. Ez a dokumentum a reformok politikai feltételét teremtette meg: egyszerre zárta le a múlt bírálatát, és biztosított ideológiai keretet a gazdasági modernizációhoz. A Mao-korszak mérlegéről szóló viták azonban nem zárultak le, ahogyan azt a A Mao-korszak mérlege alfejezet is jelzi.
A reformok első, leglátványosabb terepe a mezőgazdaság volt. A népi kommuna rendszere a 1970-es évek végére a vidéki lakosság nagy részét szegénységben tartotta, és a termelési ösztönzők hiánya alacsony hatékonyságot eredményezett. A szárazság sújtotta Anhui és Szecsuan tartományokban 1977–1978-ban helyi párttitkárok – Anhuiban Wan Li, Szecsuanban Zhao Ziyang – engedélyezték a parasztoknak, hogy a kollektív föld egy részét háztartási alapon műveljék, és a kvótán felüli termést megtartsák vagy piacon értékesítsék. Ez a gyakorlat a „termelési felelősségi rendszer” (shengchan zeren zhi) különböző formáiban terjedt.
A reform egyik legismertebb jelképe a Anhui tartománybeli Fengyang megye Xiaogang falujában 1978 decemberében állítólag aláírt titkos megállapodás. A helyi elbeszélés szerint tizennyolc parasztcsalád ujjlenyomattal erősítette meg, hogy a földet családonként művelik, és ha valakit letartóztatnak, a többiek gondoskodnak a gyermekeiről. A történet a kínai hivatalos emlékezetben a „paraszti kezdeményezés” és a reform alulról jövő jellegének példájaként szerepel, az eredeti dokumentum hitelessége azonban vitatott; a történetet ezért inkább szóbeli hagyománynak és emlékezetpolitikai állításnak kell tekintenünk, semmint levéltárilag igazolt dokumentált ténynek.
A központi pártvezetés kezdetben óvatos volt. Az 1979-es és 1980-as központi dokumentumok eleinte csak a szegény területeken, a helyi többség kérésére engedélyezték a háztartási szerződéses formákat. Az 1980. évi 75. számú központi dokumentum lehetővé tette a termelési felelősségi rendszer kiterjesztését, ha a helyi viszonyok ezt indokolták. Az 1982-es 1. számú központi dokumentum már országos szinten is elismerte a családi szerződéses gazdálkodást, 1983 végére pedig a hivatalos pártstatisztikák szerint a termelőcsapatok mintegy 98 százaléka alkalmazott valamilyen háztartási alapú felelősségi formát. A népi kommunákat 1984-ben formálisan is megszüntették, és a vidéki közigazgatás alapját a township-kormányzatok vették át.
A termelési felelősségi rendszer lényege az volt, hogy a föld továbbra is kollektív tulajdonban maradt, de a családok szerződésben kapták meg a használati jogot, és az állami felvásárlási kvóta teljesítése után a többletet szabadon értékesíthették. A kínai kormány 1979-től emelte a mezőgazdasági felvásárlási árakat – a gabona felvásárlási ára hivatalos adatok szerint mintegy 20–25 százalékkal nőtt –, ami további ösztönzést adott a termelésnek. A reform eredményei a hivatalos statisztikák szerint gyorsak voltak: a gabonatermés az 1978-as 304,8 millió tonnáról 1984-re 407,3 millió tonnára emelkedett, a vidéki egy főre jutó nominális nettó jövedelem pedig az 1978-as 134 jüanról 1984-re 355 jüanra nőtt. A kínai Nemzeti Statisztikai Hivatal adatait azonban nem szabad pontos mérésként kezelni; a korabeli vidéki jövedelmek számbavétele módszertani bizonytalanságokkal terhelt, és a nyugati kutatók egy része szerint a reáljövedelem-növekedés kisebb lehetett a hivatalosan közöltnél. Ennek ellenére a mezőgazdasági termelés bővülése és a vidéki szegénység csökkenése széles körben dokumentált tendencia.
A mezőgazdasági reform korlátai is látszottak. A föld magántulajdonba adását a párt vezetése nem engedélyezte, és a használati jogok időtartama kezdetben rövid volt. A hukou (háztartási regisztrációs) rendszer továbbra is korlátozta a vidéki lakosság mobilitását, bár a reform előtti időszakhoz képest a parasztok egyre nagyobb számban vállaltak munkát a nem mezőgazdasági szektorban. A termelési felelősségi rendszer így nem teremtett nyugati értelemben vett magántulajdont, hanem egy sajátos, állami és kollektív keretben működő családi gazdálkodási formát hozott létre.
A nyitás politikájának első intézményes formái a különleges gazdasági övezetek voltak. 1979 júliusában a KKP Központi Bizottsága és az Államtanács döntést hozott arról, hogy Guangdong és Fujian partmenti tartományokban „rugalmas gazdaságpolitikát” alkalmaznak, és különleges övezeteket hoznak létre a külföldi beruházások vonzására. 1980 augusztusában a Népi Gyűlés Állandó Bizottsága jóváhagyta a különleges gazdasági övezetekre vonatkozó szabályzatot. Az első négy övezet Sencsen (Shenzhen), Csuhaj (Zhuhai), Santou (Shantou) és Hsziamen (Xiamen) volt; 1988-ban Hajnan (Hainan) szigete is különleges gazdasági övezetté vált.
Az övezetekben a külföldi beruházóknak adókedvezményeket – például 15 százalékos társasági adót, szemben a belföldi 33 százalékos adókulccsal –, vámmentességet és rugalmasabb munkaerő-gazdálkodási szabályokat biztosítottak. A cél az exportorientált ipar fejlesztése, a technológiaátadás és a külföldi deviza bevonása volt. A külföldi tőke beáramlása azonban az első években szerény maradt, és elsősorban Hongkongból, Makaóból, valamint a tengerentúli kínai diaszpórából származott. A jogi keretek kezdetlegesek voltak, a szerződések kikényszerítése bizonytalan, és sok külföldi vállalat óvatosan viszonyult a kínai piachoz.
A külföldi tőke beengedésének alapját az 1979. július 1-jén elfogadott kínai–külföldi közös vállalatokról szóló törvény teremtette meg. A törvény lehetővé tette a külföldi fél számára, hogy részesedést szerezzen kínai vállalatokban, a profitot repatriálja, és részt vegyen a vállalat irányításában; a külföldi fél hozzájárulását általában legalább 25 százalékban határozták meg. A törvény még nem jelentett teljes jogi liberalizációt, de a kínai gazdaság történetében először tette lehetővé a külföldi magántőke tartós jelenlétét a szocialista állam keretei között.
A különleges gazdasági övezeteket a párton belül kezdetben éles viták kísérték. A konzervatív kritikusok szerint az övezetek a 19. századi kínai koncessziós területek új kiadásai, a „kapitalista szigetek” veszélyét hordozták. Deng Xiaoping 1984 eleji látogatása Sencsenben, Csuhajban és Hsziamenben a nyitás melletti politikai állásfoglalást erősítette, és ezután a központi vezetés 1984 tavaszán további 14 tengerparti várost nyitott meg a külföldi beruházások előtt. Az övezetek modellje így fokozatosan a kínai gazdasági nyitás minta intézményévé vált, bár a helyi kísérletek és a központi irányítás közötti feszültség végig jelen maradt.
A mezőgazdasági reformok sikere és az övezetek tapasztalatai nyomán a reform a városi iparra és az árrendszerre is kiterjedt. Az 1984. október 20-án elfogadott „A gazdasági rendszer reformjáról szóló határozat” (中共中央关于经济体制改革的决定) a kínai gazdaságpolitika egyik mérföldköve volt. A dokumentum bevezette a „tervezett árugazdaság” (you jihua de shangpin jingji) fogalmát, és kimondta, hogy a szocialista gazdaság is árugazdaság, amelyben a piaci mechanizmusok nem ellentétesek a tervezéssel, hanem kiegészítik azt. Ez éles fordulatot jelentett a hagyományos sztálini tervgazdasági felfogáshoz képest, még akkor is, ha a határozat nem használta a „piacgazdaság” kifejezést.
A városi reform részeként fokozatosan liberalizálták az árak egy részét, és bevezették az ún. kettős árrendszert, amelyben a tervgazdasági árak és a piaci árak párhuzamosan léteztek. Ez a mechanizmus lehetővé tette a termelőknek, hogy a kötelező állami kvótán felüli termékeiket piaci áron értékesítsék, ami ösztönözte a kínálat bővülését, ugyanakkor korrupciót és járadékvadászatot is gerjesztett, mivel az alacsony tervár és a magas piaci ár közötti különbség nagy nyereséget ígért azoknak, akik hozzáfértek az állami elosztáshoz.
A reformok ideológiai keretét az 1987-es 13. pártkongresszuson elfogadott „a szocializmus elsődleges szakasza” elmélet adta meg. Eszerint Kína még nem érte el a fejlett szocializmus szintjét, ezért a termelőerők fejlesztése érdekében szükség van piaci eszközökre, magánvállalkozásokra és külföldi tőkére, mindezt a KKP és a szocialista állam irányítása alatt. Ez az elmélet tette lehetővé, hogy a párt a reformok radikalizálódását ne a szocializmus feladásaként, hanem annak elmélyítéseként mutassa be. Ezzel Deng és a reformerek azt kívánták elérni, hogy a gazdasági nyitás ne vezessen a politikai rendszer megkérdőjelezéséhez.
A piacgazdasági irányba mutató lépések ellenére a reformok az 1980-as években nem jelentettek politikai liberalizációt. Deng 1980 augusztusi, „A párt és az állami vezetés reformjáról” című beszédében ugyan bírálta a bürokráciát, a személyi kultuszt és a hatalom túlzott koncentrációját, és a kollektív vezetés, valamint a vezetői életre szóló kinevezés eltörlése mellett érvelt, a gyakorlatban azonban az egypárti irányítás és a párton belüli demokrácia korlátai megmaradtak. A reformerek nem törekedtek többpártrendszerre, és a „szocialista demokrácia” fogalmán nem nyugati típusú politikai versenyt, hanem a párton belüli eljárások rendezettebbé tételét értették. Ez a feszültség a későbbi évtizedekben is végigkísérte a kínai reformfolyamatot.
A korai reformok nem egy előre kidolgozott terv szerint haladtak. A mezőgazdasági termelési felelősségi rendszer alulról indult, és a központi vezetés csak akkor ismerte el, amikor a helyi kísérletek eredményei már látszottak. A különleges gazdasági övezetek létrehozása ugyan központi döntés volt, de a helyi tartományi vezetők szerepe – különösen Guangdongban Xi Zhongxun, Fujianban pedig a helyi pártszervek – döntő volt. A reformok fokozatosak és kísérleti jellegűek voltak, és a központi irányvonal mellett a tartományi, megyei és falusi szintű alkudozások is alakították a végeredményt.
Deng Xiaoping személyes szerepét a hivatalos kínai történetírás központinak tekinti, és a „fő tervező” képét emeli ki. A nyugati történetírás egy része ezt a képet árnyalja, és hangsúlyozza, hogy a reformok több párton belüli irányzat együttműködéséből, valamint a helyi káderkísérletekből nőttek ki. Chen Yun, aki a tervgazdasági irányítás híve volt, kezdetben a mezőgazdasági reformokat támogatta, de az ipari reformok és a piaci nyitás kiterjesztését óvatosabban kezelte; Hu Yaobang és Zhao Ziyang a nyitás radikálisabb irányát képviselték. A hatalmi harc és az ideológiai viták pontos rekonstrukciója ma is korlátozott, mert a párton belüli döntéshozatal legfontosabb iratai sokáig nem voltak kutathatók, és a résztvevők visszaemlékezései elfogultak lehetnek.
A reformok 1978–1984 közötti szakasza azonban egyértelműen megváltoztatta a kínai gazdaság irányát. A mezőgazdasági termelés bővülése, a vidéki jövedelmek növekedése, a külföldi beruházások megjelenése és az árrendszer fokozatos liberalizálása együttesen a szovjet típusú tervgazdaságtól való eltávolodást jelezték. A reformokat ugyanakkor a pártállam ellenőrizte, és a nyitás jótékony hatásai mellett a társadalmi egyenlőtlenségek, a korrupció és az infláció is megjelentek. Az 1988-as infláció – a hivatalos adatok szerint mintegy 18–19 százalék – már jelezte a kettős árrendszer feszültségeit, és hozzájárult ahhoz a társadalmi elégedetlenséghez, amely később a A Tiananmen-téri események és az 1990-es évek alfejezetben tárgyalt válsághoz vezetett. Deng 1992-es déli körútja – amelyet szintén ott mutatunk be részletesen – újra megerősítette a piaci reformok irányát.
A korai reformok történetének rekonstrukciójához a legfontosabb források a KKP központi dokumentumai és határozatai, köztük a 3. plénum kommünikéje, az 1980-as és 1982-es mezőgazdasági dokumentumok, az 1984-es gazdasági reformhatározat, valamint a közös vállalatokról szóló 1979-es törvény. A kínai Nemzeti Statisztikai Hivatal évkönyvei a termelési, jövedelmi és beruházási adatok alapjául szolgálnak, de ezeket a korabeli statisztikai rendszer sajátosságai miatt óvatosan kell kezelni. A mezőgazdasági termelés növekedése hivatalos adatokkal is megerősített tény, a reáljövedelmek számítása azonban módszertani viták tárgya. A nyugati kutatók egy része szerint a hivatalos kínai adatok felülbecsülték a reformok első éveinek növekedési ütemét, mások viszont arra figyelmeztetnek, hogy a szolgáltatások és az informális szektor figyelmen kívül hagyása alulbecslést okozhatott.
A politikai döntéshozatal rekonstrukciójának legfőbb korlátja a levéltári források korlátozott hozzáférése. A párt legfőbb vezető szerveinek üléseiről készült jegyzőkönyvek nagy része ma sem kutatható, ezért a történészek a hivatalos kommünikékre, a résztvevők későbbi beszédeire és visszaemlékezéseire támaszkodnak. Ezek az emlékiratok – például Zhao Ziyang 2009-ben posztumusz megjelent memoárja – fontos, de nem ellenőrizhetetlenül elfogadható források, mert szerzőik saját szerepüket igyekeztek kedvezőbb színben feltüntetni. A hivatalos kínai történetírás Deng Xiaoping szerepét a reformok szinte kizárólagos motorjaként mutatja be, míg a nemzetközi kutatás nagyobb hangsúlyt helyez a kollektív vezetésre és a helyi kísérletekre. A „Deng a reform atyja” megfogalmazás tehát emlékezetpolitikai állítás, nem pedig dokumentált tény.
A vidéki reformok alulról jövő történetei – például a Xiaogang faluban kötött titkos megállapodás – részben szóbeli hagyományon alapulnak, és a kínai hivatalos emlékezet később a saját narratívájába illesztette őket. Az ilyen történetek a reformok társadalmi elfogadottságának fontos jelzései, de hitelességüket egyenként kell vizsgálni. A Dengnek tulajdonított híres mondások – például a „nem számít, fekete macska vagy fehér macska, csak fogja meg az egeret” – szintén forráskritikát igényelnek: Deng valószínűleg már az 1960-as években használta a hasonlatot, de a reformkori idézés pontatlan, és a hivatalos emlékezet erősen leegyszerűsítette.
Végül a külföldi tőke korai hatásáról szóló adatok regionálisan hiányosak. A különleges gazdasági övezetek beruházási statisztikáit az 1980-as években eltérő módszertannal közölték, és a Hongkongból, Makaóból, illetve a diaszpórából érkező tőke pontos arányát nehéz megállapítani. A reformok összhatásának értékelésénél ezért mindig jelezni kell, hogy a számok hivatalos statisztikák, becslések vagy későbbi elemzések eredményei.
Deng Xiaoping 1977-es visszatérése és az 1978-as 3. plénum fordulatot hozott a Kínai Népköztársaság történetében. A párt a gazdasági modernizációt állította a munka középpontjába, lezárta a tömegmozgalmi politika korszakát, és megnyitotta az utat a piaci mechanizmusok előtt. A mezőgazdasági reformok a termelési felelősségi rendszer révén növelték a termelést és a vidéki jövedelmeket, miközben a föld kollektív tulajdonban maradt. A különleges gazdasági övezetek és a közös vállalatokról szóló törvény a külföldi tőke beengedésének első intézményei voltak, és a kínai gazdaságot fokozatosan a világpiac felé nyitották. Az 1984-es gazdasági reformhatározat a „tervezett árugazdaság” fogalmával elismerte a piaci mechanizmusok szerepét, és a reformot a városi iparra is kiterjesztette. A reformfolyamat azonban államilag irányított maradt, a politikai rendszer nem liberalizálódott, és a tervgazdaság híveivel folytatott viták végigkísérték az évtizedet. Deng szerepe meghatározó volt, de a reformok eredményei nem egyetlen személy, hanem a pártállami vezetés, a helyi kísérletek és a paraszti kezdeményezések együttes termékei.