Az 1978 decemberében meghirdetett „reform és nyitás” politikája után Kína gazdasága négy évtized alatt a világ egyik legszegényebb agrárgazdaságából a globális kereskedelem meghatározó szereplőjévé vált. Ez az alfejezet a növekedés ütemét és szakaszait, a városiasodást és a belső migrációt, a társadalmi egyenlőtlenségeket, a környezeti terhelést, valamint a fogyasztói társadalom kialakulását tárgyalja. A folyamat nem volt egységes: a gyors növekedés ugyanazokban az évtizedekben teremtett új középosztályt, mélyített el regionális és társadalmi különbségeket, és hozott létre súlyos környezeti károkat.
A gyors gazdasági növekedés. A növekedés első szakasza (1978–1984) elsősorban a mezőgazdaságból indult. A népi kommunák felbontása, a háztartási szerződéses rendszer bevezetése és a felvásárlási árak emelése gyors termelésnövekedést hozott. A vidéki iparosítás – a „falusi- és községi vállalatok” (xiangzhen qiye) – a mezőgazdasági munkaerő egy részét a feldolgozóiparba irányította, és a vidéki jövedelmeket emelte. Az 1980-as években létrehozott különleges gazdasági övezetek (Sencsen, Csuhaj, Santou, Hsziamen) és a keleti partvidék nyitott városai a külföldi működőtőke és az exportorientált ipar első csomópontjai lettek. A termelés kezdetben munkaigényes ágazatokra – textiliparra, játékgyártásra, elektronikai összeszerelésre – épült, kihasználva az alacsony béreket és a tengeri kikötők közelségét.
Az 1990-es évek elején a gazdaságpolitika irányváltása a növekedést új szakaszba vitte. 1992-ben Teng Hsziao-ping déli körútja és a 14. pártkongresszus megerősítette a „szocialista piacgazdaság” célját, ami a piaci mechanizmusok kiterjesztését és a külföldi tőke befogadását jelentette. Az állami vállalatok egy részét privatizálták vagy átalakították; a városi ingatlanpiac, a részvénypiac és a bankszektor fokozatosan kiépült. A munkaerő-igényes feldolgozóipar gyorsan bővült a keleti tartományokban, Kuangtungtól (Guangdong) Csiangszuig (Jiangsu). A kínai export részesedése a világkereskedelemben látványosan nőtt; az ország 2001-es WTO-tagsága tovább erősítette a globális integrációt. Az éves GDP-növekedés hosszú időn át átlagosan kétszámjegyű közeli szinten alakult; a Világbank és más nemzetközi szervezetek adatai szerint 1978 és 2015 között az éves átlagos növekedés körülbelül 9–10 százalék volt. A nominális GDP alapján Kína a 2010-es évek elejére a világ második legnagyobb gazdasága lett, az egy főre jutó jövedelem azonban továbbra is alacsonyabb maradt a magas jövedelmű országokénál.
A 2008-as globális pénzügyi válság után a kínai kormányzat nagyszabású hitelösztönzéssel és infrastrukturális beruházásokkal tartotta fenn a növekedést. Ez az időszak azonban növelte a helyi önkormányzatok és az ingatlanfejlesztők eladósodottságát. A 2010-es évek közepétől a gazdasági növekedés üteme lassult, amit a hivatalos kommunikáció „új normálisnak” nevezett: a hangsúly a mennyiségi bővülésről a szolgáltatásokra, a belföldi fogyasztásra és a technológiai felzárkózásra helyeződött. A 2020-as években a koronavírus-járvány idején bevezetett zárlatok, majd az ingatlanpiac visszaesése és a demográfiai elöregedés a növekedés további lassulásához vezettek. A hivatalos statisztikákat és a nemzetközi becsléseket azonban módszertani bizonytalanságok terhelik: a helyi hatóságok GDP-adatai felüljelentéssel, a szolgáltató szektor mérése pedig alulszámlálással is járhat.
Városiasodás és belső migráció. A gazdasági növekedés egyik leglátványosabb kísérőjelensége a városi lakosság arányának emelkedése volt. A hivatalos népszámlálási adatok szerint a városi lakosság aránya az 1978-as körülbelül 18 százalékról a 2020-as évek elejére 64–65 százalékra emelkedett; a pontos szám a statisztikai besorolástól függ, mivel egyes körzeteket közigazgatási átsorolással városi területté nyilvánítottak. A gyors urbanizációt a belső migráció hajtotta: több százmillió ember költözött a belső, elsősorban mezőgazdasági tartományokból a keleti partvidék ipari központjaiba, a Jangce-delta, a Gyöngy-folyó delta és a Peking–Tiencsin–Hopej régió városaiba.
A belső migráns munkások (nongmingong) a kínai iparosítás kulcsfigurái lettek: a hivatalos statisztikák szerint a 2010-es évek végén számuk mintegy 280–300 millió körül mozgott. Többségük a hukou (háztartás-nyilvántartási) rendszer miatt vidéki besorolású maradt, ami azt jelenti, hogy városi munkájuk ellenére korlátozott hozzáféréssel rendelkeztek a helyi egészségügyi, oktatási és lakhatási szolgáltatásokhoz. A hukou reformja fokozatosan haladt: a nagyvárosokban a letelepedés feltételei enyhültek, de a legnagyobb városokban továbbra is szigorú korlátok maradtak. A városiasodás így kettős társadalmat hozott létre: a teljes jogú városi lakosok mellett jelentős, formális jogosultságok nélküli munkavállalói réteg dolgozik az építőiparban, a szolgáltatásokban és a gyárakban. A migráns családok gyermekei gyakran az úgynevezett „hátrahagyott gyermekek” (liushou ertong), akik vidéken élnek nagyszülőkkel, mert a szülők a városban dolgoznak; ez a társadalmi átalakulás súlyos családi és oktatási feszültségeket okoz. A városi terjeszkedés infrastrukturális fejlesztésekkel, lakótelepekkel, gyorsvasutakkal és új városrészekkel járt, de sok esetben a termőföld kisajátítása és a korábbi falusi közösségek felszámolása is együtt járt vele.
Társadalmi egyenlőtlenségek. A gyors növekedés jelentősen csökkentette a mélyszegénységet, de növelte a jövedelmi egyenlőtlenségeket. A hivatalos kínai statisztikák szerint a Gini-együttható az 1980-as évek eleji alacsony szintről a 2000-es évek végére 0,49 körüli csúcsra emelkedett, majd enyhén csökkent; a 2010-es évek végén hivatalosan 0,46–0,47 körül volt. A nemzetközi kutatóintézetek és egyes kínai közgazdászok ennél magasabb, 0,5 fölötti egyenlőtlenséget becsülnek, mert a legmagasabb jövedelmeket a felmérések alulreprezentálják. A különbségek több tengely mentén szerveződnek: a keleti partvidék és a belső, nyugati tartományok között, a városi és a vidéki lakosság között, valamint a formális szektorban dolgozók és az informális vagy migráns munkások között.
A városi–vidéki jövedelmi olló a reform első két évtizedében jelentősen kinyílt, majd a 2000-es években a mezőgazdasági támogatások, a vidéki szociális transzferek és a munkaerőpiaci feszültségek hatására némileg szűkült. A regionális különbségek azonban tartósak: a tengerparti nagyvárosokban (Peking, Sanghaj, Sencsen) az egy főre jutó jövedelem többszöröse a nyugati tartományokénak. Az oktatási és egészségügyi szolgáltatások minősége is erősen eltér; a vidéki és migráns közösségekben a minőségi középiskolai és felsőoktatási lehetőségekhez való hozzáférés korlátozottabb. A társadalmi mobilitás egyes évtizedekben erős volt, mert a piacosodás új vállalkozói réteget hozott létre, de a 2010-es évek után a lakhatási költségek emelkedése és a hukou-korlátozások a mobilitást nehezítették.
A szegénységcsökkentés terén a hivatalos kínai álláspont szerint 2020-ra a vidéki szegénységet a nemzeti szegénységi küszöb alatt felszámolták. A Világbank 1,90 dolláros vásárlóerő-paritásos nemzetközi szegénységi küszöbe alapján is több százmillió ember került ki a szegénységből 1980 óta. Ugyanakkor a kínai nemzeti szegénységi küszöb alacsony szintjét kritikusok módszertani problémának tartják, és rámutatnak arra, hogy a városi szegénység és a hajléktalanság kevésbé látható a hivatalos statisztikákban. A társadalmi egyenlőtlenségek tehát nem egyszerűen a „növekedés áraként” jelentek meg, hanem a reformpolitika intézményi döntései – az adórendszer, a földhasználat, a hukou – alakították őket. Az egyenlőtlenségek csökkentésére irányuló állami programok – például a vidéki nyugdíj- és egészségbiztosítás kiterjesztése, a tankötelezettség kiszélesítése – mérsékelték ugyan a feszültségeket, de nem szüntették meg a strukturális különbségeket.
Környezeti terhelés. A gyors iparosítás és a széntüzelésű energiatermelés súlyos környezeti károkat okozott. A 2000-es években a levegőszennyezés – különösen a szálló por (PM2,5) – a nagyvárosokban rendszeresen meghaladta az egészségügyi határértékeket; Pekingben 2013 januárjában hosszú, súlyos szmogperiódus hívta fel a figyelmet a válságra. A folyók és a talajvíz egy részét ipari szennyező anyagok terhelték; a hulladékkezelés és a veszélyes anyagok ellenőrzése nem tartott lépést a termelés bővülésével. A szén-dioxid-kibocsátás 2006 óta a világ legnagyobbja, és a 2020-as évekre is Kína felelős a globális szén-dioxid-kibocsátás legnagyobb hányadáért; a pontos arány évről évre változik, és az energiahatékonyság, valamint a megújulók bővülése módosítja.
A környezeti terhelés társadalmi konfliktusokat is gerjesztett. Falusi és külvárosi tiltakozások törtek ki veszélyes üzemek, hulladéklerakók és ipari szennyezések ellen; ezek egy részét a helyi hatóságok leállították vagy kompenzációval kezelték, máskor a tiltakozásokat elnyomták. A 2010-es évek közepétől a kormányzat „háborút hirdetett a szennyezés ellen”: szigorúbb környezetvédelmi előírásokat, légszennyezettségi célokat és a megújuló energiaforrások nagyarányú bővítését vezette be. Kína a világ legnagyobb nap- és szélerőmű-kapacitását építette ki, és az elektromos autók gyártásában is globális vezetővé vált. A környezeti fordulat eredményei mérhetők a nagyvárosok levegőminőségének javulásában, ugyanakkor a kibocsátások abszolút szintje magas maradt, és a széntüzelésű erőművek továbbra is jelentős részt képviselnek az energiatermelésben. A környezeti adatokat illetően a hivatalos mérések és a független monitorozás eltérései is vitákat okoznak, mivel a helyi hatóságok jelentési gyakorlata nem mindig egységes.
A fogyasztói társadalom kialakulása. A növekvő jövedelmek és a piacosodás fokozatosan átalakították a mindennapi fogyasztást. Az 1980-as években a televízió, a mosógép és a kerékpár, az 1990-es években a mobiltelefon és a lakásprivatizáció, a 2000-es évektől pedig a személygépkocsi, a külföldi utazás és a lakásvásárlás vált a városi középosztály anyagi törekvésének jelképévé. A kiskereskedelem a szocialista hiánygazdaság állami boltjaiból bevásárlóközpontok, szupermarketek és online platformok hálózatává alakult. A 2010-es években az Alibaba, a JD.com és a mobilfizetési rendszerek (Alipay, WeChat Pay) forradalmasították a tranzakciókat: Kína a világ egyik legnagyobb e-kereskedelmi piaca lett, ahol a vidéki lakosság egy része is hozzáfér az online rendeléshez.
A fogyasztói társadalom kialakulása nem volt ellentmondásmentes. A „kínai álom” 2012 után meghirdetett politikai jelszava a nemzeti felemelkedést és az egyéni jólétet összekapcsolta, de a fogyasztás középpontba állítását kritikusok a materializmus és a környezeti fenntarthatóság szempontjából bírálták. A lakáspiac gyors áremelkedése a fiatal városi generációk számára megnehezítette a lakásszerzést; a jelzáloghitelek és a fogyasztási hitelek elterjedése pedig növelte a háztartások eladósodottságát. Ugyanakkor a fogyasztói kultúra a társadalmi mobilitás és a modern életforma új formáit is létrehozta: a nyugati és kelet-ázsiai divat, a kávézók, a külföldi tanulás, a belföldi turizmus és a digitális szórakozás a városi identitás része lett. A fogyasztás növekedése hozzájárult a gazdasági szerkezet átalakulásához is, mivel a szolgáltató szektor és a belföldi kereslet a növekedés egyre fontosabb motorjává vált.
Összességében a reformkorszak gazdasági növekedése és társadalmi átalakulása egyszerre hozott látványos életszínvonal-emelkedést, új középosztályt és fogyasztói kultúrát, valamint mélyülő egyenlőtlenségeket, város–vidék feszültségeket, környezeti károkat és új generációs elvárásokat. Az átalakulás nem lezárt: a 2020-as évek közepén a demográfiai elöregedés, a lakáspiaci válság és a geopolitikai feszültségek új kihívások elé állítják a növekedési modellt.
A gazdasági növekedésre, a társadalmi egyenlőtlenségekre és a városiasodásra vonatkozó adatok elsősorban a kínai Nemzeti Statisztikai Hivatal (NBS) évkönyveiből, népszámlálásaiból és mintavételes felméréseiből származnak; ezeket a Világbank, az ENSZ, a Nemzetközi Valutaalap és más nemzetközi szervezetek is feldolgozzák. A hivatalos kínai statisztikák használatánál figyelembe kell venni, hogy a GDP- és a jövedelmi adatok minősége regionálisan eltérő, a helyi önkormányzatok pedig érdekeltek lehetnek a teljesítmény túljelentésében. A Gini-együtthatóra vonatkozó hivatalos érték és a független kutatóintézetek becslései között eltérés van, mert a háztartási felmérések a legmagasabb jövedelmű csoportokat alulreprezentálhatják. A városi lakosság arányának növekedése szintén módszertani kérdés: a közigazgatási átsorolások és a hukou-rendszer besorolási gyakorlata befolyásolja a számokat. A szegénységcsökkentésre vonatkozó hivatalos állítások értékelése a nemzeti szegénységi küszöb alacsony szintje miatt vitatott; a nemzetközi küszöbök alkalmazása kisebb csökkenést mutathat, mint a hivatalos narratíva.
A környezeti terhelésre vonatkozó adatok forrásai a Környezetvédelmi Minisztérium, a meteorológiai szolgálat, valamint nemzetközi és civil monitorozó hálózatok. A levegőminőségi adatok a hivatalos mérőállomások és a független (például nagykövetségi) mérések között időnként eltértek, különösen az erősen szennyezett időszakokban. A szén-dioxid-kibocsátás becslése is módszertani bizonytalanságokat hordoz, hiszen a kibocsátási leltárak és a műholdas mérések eltérő értékeket adhatnak. A 2010-es évek környezetpolitikai fordulata dokumentált intézkedésekben mérhető – például a széntüzelésű kapacitások leépítésében, a megújuló energia támogatásában –, de az eredmények hosszú távú fenntarthatóságáról a szakirodalomban vita folyik.
A fogyasztói társadalommal kapcsolatos jelenségek – a hitelfelvétel, az e-kereskedelem, a lakáspiac – a hivatalos pénzügyi és kereskedelmi statisztikákon kívül vállalati jelentésekből és piackutatásokból ismertek. Ezek a források eltérő módszertannal mérik a fogyasztói kiadásokat, és a vállalati adatok nem mindig ellenőrizhetők függetlenül. A fiatal generációk eladósodottságára, a lakhatási nehézségekre és a fogyasztói kultúra kritikáira vonatkozó ismeretek gyakran szociológiai terepmunkákból, interjúkból és médiaelemzésekből származnak, ezért óvatos általánosításra adnak lehetőséget.
A szövegben megadott számok nagyságrendi tájékoztatást nyújtanak; a pontos értékek évről évre változnak, ezért a jelenkori állapotok leírásánál a legfrissebb hivatalos és nemzetközi statisztikai adatbázisok ellenőrzése szükséges.
A reformkorszakban Kína gazdasága példátlan ütemben növekedett: a mezőgazdasági reformok, a különleges gazdasági övezetek, a piacosítás, a WTO-tagság és az állami beruházások hosszú időn át évente átlagosan 9–10 százalékos bővülést eredményeztek. A városi lakosság aránya az 1978-as mintegy 18 százalékról a 2020-as évek elejére csaknem kétharmadra emelkedett, amit több százmilliós belső migráció hajtott; a hukou-rendszer miatt azonban a migráns munkások jelentős része korlátozott jogosultságokkal dolgozott a városokban. A növekedés csökkentette a szegénységet, ugyanakkor a jövedelmi egyenlőtlenségek – a Gini-együtthatóval mérve is – magas szintre emelkedtek, és tartós regionális, város–vidék és társadalmi rétegek közötti különbségek alakultak ki. A gyors iparosítás súlyos levegő- és vízszennyezéssel, valamint hatalmas szén-dioxid-kibocsátással járt; a 2010-es évektől kezdett környezetvédelmi fordulat javított a levegőminőségen és bővítette a megújuló energiát, de a kibocsátások abszolút szintje magas maradt. A fogyasztói társadalom kialakulása új életformákat, városi középosztályt, e-kereskedelmet és fogyasztási hiteleket hozott, de együtt járt a lakhatási költségek emelkedésével és az eladósodottság növekedésével.