India a 2000–2026 közötti időszakban a világgazdaság egyik legdinamikusabban növekvő nagy gazdaságává vált. Az 1991-ben megkezdett liberalizáció (lásd A gazdasági reformok és a liberalizáció) után a 2000-es évek elejétől a növekedés tartósan felgyorsult, és a szolgáltató szektor – különösen az információs technológia (IT) és az üzleti folyamatok kiszervezése – a nemzetközi figyelem középpontjába került. Ugyanakkor a gyors növekedés nem oldotta meg az indiai gazdaság strukturális feszültségeit: a mezőgazdaság alacsony termelékenysége, az informális foglalkoztatás túlsúlya, az infrastrukturális hiányosságok és a jövedelmi egyenlőtlenségek továbbra is meghatározták a mindennapokat. Ez az alfejezet a GDP-bővülés fő tényezőit, a szolgáltató szektor felemelkedését, a városiasodást, a középosztály és a fogyasztás átalakulását, valamint a gazdaság szerkezeti problémáit tekinti át.
India bruttó hazai terméke (GDP) a 2000-es évek első felében évi átlagosan 7–8 százalék körüli ütemben bővült, a 2003–2008 közötti időszakban pedig több évben is meghaladta a 9 százalékot; ezek a becslések az indiai Központi Statisztikai Hivatal (CSO) és a Világbank adatsorain alapulnak, de a pontos értékek a módszertani revíziók miatt forrásonként eltérhetnek. A magas növekedés hátterében több tényező állt: a külkereskedelmi nyitás, a belső piac bővülése, a vállalati szektor modernizációja, a külföldi működőtőke beáramlása és a globális gazdasági konjunktúra. A 2008–2009-es nemzetközi pénzügyi válság átmenetileg visszafogta a növekedést, de India – részben a viszonylag alacsony exportfüggőség és a belföldi kereslet miatt – gyorsabban állt talpra, mint sok más feltörekvő gazdaság.
A 2010-es évek elején a növekedés ismét 8–10 százalék közé gyorsult, de a évtized közepétől lassulás következett. A 2014-ben hivatalba lépő Narendra Modi kormánya két nagyszabású gazdaságpolitikai intézkedést hajtott végre: 2016 novemberében a nagy címletű bankjegyek (500 és 1000 rúpia) forgalomból való kivonását, az úgynevezett demonetizációt, majd 2017 júliusában az egységes áru- és szolgáltatásadó (GST) bevezetését. Mindkét intézkedés vitatott maradt: a támogatók a feketegazdaság visszaszorítását és az adórendszer egyszerűsítését hangsúlyozták, a kritikusok a rövid távú gazdasági visszaesést, a készpénzhiányt és a kisvállalkozások nehézségeit emelték ki. A dokumentált makroadatok szerint a GDP-növekedés 2017–2019 között 6–7 százalékra mérséklődött, bár a pontos okokról – a reformok sokkhatása, a globális lassulás vagy a bankrendszeri problémák – a közgazdászok vitatkoznak.
A 2020-as Covid–19-járvány India gazdaságát is súlyosan érintette: a 2020. márciusi országos lezárás következtében a GDP a hivatalos statisztikák szerint mintegy 6–7 százalékkal zsugorodott, bár a módszertani viták miatt a visszaesés mértékének megítélése bizonytalan. A járvány utáni fellendülés gyors volt, de egyenlőtlen: a nagyvállalatok és a digitális szolgáltatások gyorsan talpra álltak, míg a kisvállalkozások, a mezőgazdasági munkások és az informális szektorban dolgozók tömegeinek helyzete tovább romlott. India a 2020-as évek elején nominális GDP alapján a világ ötödik, vásárlóerő-paritáson a harmadik legnagyobb gazdasága lett; ezeket a besorolásokat a Világbank és a Nemzetközi Valutaalap (IMF) becslései támasztják alá, de a rangsor évente változhat.
India gazdasági növekedésének legismertebb vonása a szolgáltató szektor, azon belül is az információs technológiai (IT) és üzleti folyamat-kihelyezési (BPO) ágazat látványos bővülése volt. Az ágazat gyökerei az 1980-as évekre nyúlnak vissza, amikor a kormányzat lazította a szoftverexport szabályait, és olyan központokat hozott létre, mint a Bengaluruban működő Electronics City. Az 1990-es években a liberalizáció, a telekommunikációs infrastruktúra fejlődése, az angol nyelvtudás és a világszerte jelentkező Y2K-probléma (a 2000-es évszámváltás szoftverhibáinak javítása) egyszerre növelte a keresletet és a kapacitást. A 2000-es években a szoftver- és szolgáltatásexport évente két számjegyű növekedést mutatott; a NASSCOM iparági szövetség becslései szerint az IT- és BPO-export a 2000-es évek eleji néhány milliárd dollárról a 2010-es évek végére 150 milliárd dollár fölé emelkedett, bár ezek a számok iparági önbevalláson alapulnak, és nem tekinthetők hivatalos statisztikának.
A legnagyobb indiai IT-vállalatok – a Tata Consultancy Services (TCS), az Infosys, a Wipro és a HCL Technologies – globális szereplőkké váltak. Többségük a tőzsdén jegyzett társaság, és ügyfeleik közé tartoznak észak-amerikai, európai és ázsiai bankok, biztosítók, légitársaságok és technológiai cégek. Az üzleti modell alapja a munkaerő-költség-különbség, az időzóna-eltérés, az angol nyelvű munkaerő és a szabványosítható folyamatok exportja. A call centerek, a számviteli és jogi háttérműveletek, az adatbevitel, a szoftvertesztelés és az ügyfélszolgálat a nagyvárosok peremén, ipari parkokban és irodaházakban működő központokból szolgálták ki a globális megrendelőket. Bengaluru, Hyderabad, Pune, Chennai, Gurugram és Noida váltak az ágazat csomópontjaivá.
A szolgáltató szektor tágabb értelemben a GDP hozzávetőleg 55–60 százalékát adja India bruttó hozzáadott értékében (a hivatalos statisztikák szerint), de ezt az adatot óvatosan kell kezelni, mert a módszertani revízió és az informális tevékenységek besorolása befolyásolja. A pénzügyi szolgáltatások, a telekommunikáció, a kereskedelem, a szállítás, az ingatlanügyletek, az oktatás, az egészségügy és a turizmus mind részei a szektornak. A telekommunikáció különösen gyorsan fejlődött: a 2000-es években a mobiltelefon-előfizetések száma robbanásszerűen nőtt, és a 2010-es évekre India a világ egyik legnagyobb okostelefon-piacává vált. A digitális fizetési rendszerek, például a 2016-ban bevezetett Unified Payments Interface (UPI) a készpénzmentes tranzakciók bővülését támogatták.
Ugyanakkor a szolgáltató szektor foglalkoztatási súlya kisebb, mint GDP-hozzájárulása. Az IT-ágazat a munkaerőnek csak néhány százalékát foglalkoztatja közvetlenül, és a magas hozzáadott értékű munkák a képzett, angolul beszélő városi rétegekhez koncentrálódnak. A szolgáltató szektor bővülése tehát nem szívta fel a mezőgazdaságból felszabaduló munkaerő tömegét; a foglalkoztatás szerkezete elmarad a termelés szerkezetétől.
India városiasodása a 2000-es években felgyorsult, de a hivatalos népszámlálási adatok szerint a városi lakosság aránya csak fokozatosan emelkedett. A 2001-es népszámlálás 27,8 százalékos, a 2011-es 31,2 százalékos városi arányt rögzített; a 2020-as évekre az ENSZ becslései 35 százalék körülire teszik ezt az arányt, ami nemzetközi összehasonlításban továbbra is viszonylag alacsony. A hangsúly azonban a abszolút számokon van: India városi lakossága a 2001-es mintegy 286 millióról a 2011-es 377 millióra, a 2020-as évek elejére pedig 480 millió fölé nőtt (becslés). Ez a növekedés a világ egyik legnagyobb városi átalakulását jelenti.
A nagyvárosok – Delhi, Mumbai, Kolkata, Chennai, Bengaluru, Hyderabad, Ahmedabad, Pune – a gazdasági növekedés elsődleges haszonélvezői, de egyúttal a legsúlyosabb társadalmi és környezeti feszültségek színterei is. A gyors ütemű beépítés, a vidéki bevándorlás és az ingatlanpiaci spekuláció nyomán nőttek a nyomornegyedek és informális települések; a vízellátás, a szennyvízelvezetés, a tömegközlekedés és a hulladékkezelés rendszere sok helyen nem tartott lépést a növekedéssel. A levegőszennyezés különösen Delhiben és Észak-India városaiban vált súlyos közegészségügyi válsággá; a légszennyezettségi mérések rendszeresen meghaladják az Egészségügyi Világszervezet (WHO) ajánlásait, de a pontos okok megoszlása – járműforgalom, ipar, építkezés, mezőgazdasági tarlóégetés – vitatott.
A kormányzat több városfejlesztési programot indított. A 2005-ben indult Jawaharlal Nehru National Urban Renewal Mission (JNNURM) a városi infrastruktúra és a szegénytelepek fejlesztését célozta; a 2015-ös Smart Cities Mission száz kiválasztott város digitális és infrastrukturális korszerűsítését tűzte ki; az Atal Mission for Rejuvenation and Urban Transformation (AMRUT) a vízellátásra, a csatornázásra és a zöldterületekre összpontosított. E programok eredményei vegyesek: egyes városrészekben látványos fejlesztések történtek, de a forráshiány, a helyi intézményi kapacitások gyengesége és a korrupció sok esetben késleltette a végrehajtást. A városi szegénység és a lakhatási válság továbbra is dokumentált társadalmi probléma.
A gazdasági növekedés egyik leggyakrabban hivatkozott hozadéka az indiai középosztály bővülése. A „középosztály” kategóriájának meghatározása azonban erősen vitatott: a definíciótól függően a becslések 50–100 millió (szűk, jövedelemalapú meghatározás) és 300–400 millió (tágabb, fogyasztási vagy önbesorolási kritériumok) fő között mozognak. A jövedelemeloszlás szélsőséges egyenlőtlenségei miatt a „középosztály” gyakran inkább vágyott politikai-kulturális kategória, mint pontosan körülhatárolható társadalmi réteg. A Világbank és a Pew Research Center becslései eltérő eredményre jutnak, ezért a tankönyvben e számok csak nagyságrendi keretként kezelhetők.
A fogyasztói társadalom megjelenése ennek ellenére tagadhatatlan. A 2000-es években a mobiltelefon, a televízió, a kétkerekű járművek, majd a személygépkocsik elterjedése a korábban csak a felső rétegek számára elérhető javakat tömegessé tette. A 2010-es évektől az e-kereskedelem – elsősorban a Flipkart és az Amazon India – gyors növekedésnek indult, és a digitális fizetési rendszerek elterjedésével a kiskereskedelem is átalakult. A gyorsétteremláncok, bevásárlóközpontok, szórakoztatóipari termékek és az utazási szolgáltatások bővülése a városi fogyasztói rétegek megerősödését jelezte.
A jövedelmi és vagyoni egyenlőtlenségek azonban nőttek. A jövedelmi egyenlőtlenséget mérő Gini-koefficiensre vonatkozó becslések eltérnek, de a kutatók többsége szerint India a magas egyenlőtlenségű országok közé tartozik, és a legfelső 1 százalék részesedése a nemzeti jövedelemből emelkedett. A fogyasztói növekedés főként a városi, képzett, angolul beszélő rétegeket érintette, míg a vidéki lakosság nagy része – különösen a mezőgazdasági munkások, a dalit és adivasi közösségek, valamint a kisebb városokban élő informális munkások – alig részesült a növekedésből. A regionális különbségek is élesek: a déli államok (Tamilnádu, Karnátaka, Kerala, Andhra Prades, Telangána) gazdasági mutatói általában kedvezőbbek, mint a hindi-öv egyes államaié (Bihár, Uttar Prades, Dzshárkhand), ami politikai feszültségeket is gerjeszt.
A gyors GDP-növekedés és a szolgáltató szektor sikerei mellett India gazdasága több mély strukturális problémával küzd, amelyek a vizsgált időszakban folyamatosan jelen voltak.
Az egyik legfontosabb a mezőgazdaság helyzete. A 2000-es években a munkaerő mintegy 40–45 százalékát foglalkoztató mezőgazdaság a GDP-nek csak 15–18 százalékát adta (hivatalos statisztikák, de az arány évről évre változik). A kisbirtokok túlsúlya, az öntözés hiánya, a csapadékfüggőség, a talaj degradációja és a támogatások torzító hatása alacsony termelékenységet eredményezett. A vidéki eladósodás és a paraszti öngyilkosságok – különösen Mahárástra, Karnátaka, Telangána és Pandzsáb egyes részein – dokumentált társadalmi válságként jelentek meg a nemzeti sajtóban és a kormányzati jelentésekben. A mezőgazdasági termelők tüntetései a 2020–2021-es években országos politikai kérdéssé tették a terménypiaci szabályozást.
A foglalkoztatási szerkezet másik problémája az informális szektor túlsúlya. India munkaerejének 80–90 százaléka informális keretek között dolgozik: nincs írásos szerződése, társadalombiztosítása, nyugdíja vagy rendszeres fizetése. Az informális foglalkoztatás a mezőgazdaságtól a kisiparon át a szolgáltatásokig minden ágazatban jelen van. A hivatalos foglalkoztatási statisztikák ezért megbízhatatlanok, és a munkanélküliségi ráta megítélése is vitatott. A hivatalos NSSO-felmérések és a Centre for Monitoring Indian Economy (CMIE) magánfelmérései eltérő képet mutattak: míg a hivatalos adatok 6–8 százalékos munkanélküliséget jeleztek a 2010-es évek végén, a CMIE egyes években 7–8 százalék fölötti, a fiatalok körében 20 százalékot meghaladó arányt közölt. A képzett pályakezdők munkanélkülisége különösen magas, ami az oktatás minősége és a gazdaság munkaintenzitása közötti eltérésre utal.
Az oktatási és készségfejlesztési rendszer kapacitásai nem tartottak lépést a demográfiai növekedéssel. India fiatal korszerkezete – a lakosság medián életkora a 2020-as években 28–29 év körül volt – elvileg demográfiai osztalékot kínál, de a foglalkoztathatóságot az alapfokú oktatás gyenge minősége, a felsőoktatás szűkös kapacitása és a szakképzés hiányosságai korlátozzák. Az iskolai lemorzsolódás, a lányok oktatási hátrányai és a regionális egyenlőtlenségek tovább rontják a képet.
A bankrendszeri problémák szintén fékezték a növekedést. A 2010-es években a nemteljesítő hitelek (NPA) aránya jelentősen megugrott, különösen az infrastrukturális és nehézipari vállalatoknak nyújtott hiteleknél. A kormányzat és a jegybank (Reserve Bank of India) több lépésben tőkeinjekciót és adósságrendezést hajtott végre, de a hitelezési aktivitás sokáig visszafogott maradt. A 2016-os demonetizáció rövid távon súlyos készpénzhiányt okozott a készpénzintenzív kisvállalkozásoknak, bár a digitális pénzforgalom bővült; a kutatók vitatják, hogy a feketegazdaság visszaszorításában elérte-e célját.
Végül India külső gazdasági sebezhetősége is fennmaradt. Az ország energia- és nyersanyagimportja magas, elsősorban a kőolajtól való függés miatt. A folyó fizetési mérleg hiánya a vizsgált időszakban időről időre megugrott, különösen a globális olajár-emelkedések és a feltörekvő piaci tőkekivonások idején. A rúpia árfolyama ellenőrzött lebegtetés mellett leértékelődött; a devizatartalékok a 2010-es években jelentősen nőttek, ami tompította a külső sokkhatásokat, de nem szüntette meg a függőséget.
Az indiai gazdasági adatok értelmezését több módszertani és politikai bizonytalanság terheli. A legfontosabb forrástípusok: az indiai kormány statisztikai hivatalai (a Ministry of Statistics and Programme Implementation, MOSPI; a National Sample Survey Office, NSSO; a Central Statistical Office, CSO), a Reserve Bank of India, a Világbank, a Nemzetközi Valutaalap, valamint a NASSCOM iparági szövetség, a CMIE magán kutatóintézet és a nemzetközi hitelminősítők. Ezek az intézmények eltérő módszertannal és célközönséggel dolgoznak; a számok ezért nem mindig összehasonlíthatók.
A GDP-számítás 2015-ös módszertani revíziója élénk vitát váltott ki. Az új, 2011–2012-es bázisévre átszámított sorozat magasabb növekedési ütemeket mutatott, és egyes közgazdászok – köztük Arvind Subramanian, aki később a kormány fő gazdasági tanácsadója volt – bírálták a módszertant, mert az szerintük túlbecsüli a növekedést. A vita a mai napig nem zárult le; a hivatalos kormányzati álláspont a revíziót védi, míg a kritikusok szerint a valós növekedés a hivatalos értékeknél alacsonyabb lehet. A tankönyvben szereplő GDP-adatok ezért ellenőrzést igényelnek, és a különböző források közötti eltérést a diákoknak figyelembe kell venniük.
A foglalkoztatási statisztikák még bizonytalanabbak. A 2017–2018-as NSSO-felmérés eredményeit a kormány sokáig nem hozta nyilvánosságra; a kiszivárgott adatok magas munkanélküliségi rátát mutattak, de a végleges publikáció és a módszertani magyarázatok vitatottak maradtak. A CMIE magánfelmérései más eredményeket adnak. A formális–informális megkülönböztetés határai is homályosak, ezért a munkanélküliség és a foglalkoztatás szerkezetének leírása óhatatlanul becslésekre támaszkodik.
A középosztály méretére vonatkozó becslések széles sávban mozognak. A definíció – napi jövedelem, éves kiadás, foglalkozás, önbesorolás – döntően befolyásolja az eredményt. A fejezetben szereplő 50 millió és 400 millió közötti tartomány a szakirodalomban előforduló végeredményeket jelzi, de nem tekinthető pontosan mért értéknek.
A Covid–19-járvány utáni gazdasági adatok értelmezése különösen óvatos kezelést igényel. A hivatalos GDP-visszaesési és helyreállási mutatók folyamatosan revízió alatt állnak, és a járvány által sújtott informális szektorban a statisztikai lefedettség hiányos. A 2020-as évek második felére vonatkozó növekedési előrejelzések pedig eleve bizonytalanok, mert a globális környezet és a belpolitikai tényezők is gyorsan változnak.
Végül a gazdasági folyamatok politikai értelmezése is vitatott. A kormányzati kommunikáció gyakran a növekedési sikereket hangsúlyozza, az ellenzéki és civil elemzők pedig a társadalmi egyenlőtlenségeket és a mezőgazdasági válságot állítják középpontba. Mindkét álláspont hordozhat igazságot, de a tankönyv célja, hogy a dokumentált tényeket, a becslések bizonytalanságát és a versengő értelmezéseket együtt mutassa be.
India 2000–2026 között gyors gazdasági növekedést ért el: a GDP bővülése több évben 8–9 százalékos volt, és az ország a világ legnagyobb gazdaságai közé emelkedett. A növekedés motorja elsősorban a szolgáltató szektor, azon belül az IT- és BPO-ágazat volt, amely globális szinten versenyképessé tette India városi képzett munkaerejét. A városiasodás felgyorsult, és a nagyvárosokban kirajzolódott egy fogyasztói középosztály, amelynek mérete azonban definíciófüggő és vitatott.
A gyors növekedés azonban nem oldotta meg a gazdaság strukturális problémáit. A mezőgazdaság alacsony termelékenysége és a vidéki szegénység, az informális foglalkoztatás túlsúlya, a képzett pályakezdők munkanélkülisége, az oktatási rendszer hiányosságai, a bankrendszeri nehézségek és a külső energiafüggőség mind fennmaradtak. A jövedelmi és regionális egyenlőtlenségek nőttek, és a növekedés hasznai elsősorban a városi, képzett rétegekhez jutottak el.
A 2020-as Covid–19-válság és a 2020-as évek globális bizonytalanságai tovább élezték ezeket a feszültségeket. India előtt álló kihívás a demográfiai osztalék kiaknázása, a mezőgazdasági válság kezelése, az oktatás minőségének javítása és a fenntartható városfejlődés. A gazdasági növekedés tehát egyszerre sikertörténet és súlyos egyenlőtlenségek forrása; a két szempont együtt szükséges a korszak reális megértéséhez.