A nepáli maoista felkelés (1996–2006) a dél-ázsiai ország egyik legmeghatározóbb, mégis gyakran leegyszerűsítve tárgyalt fegyveres konfliktusa volt. A „népi háborúként” (People’s War / jan yuddha) meghirdetett felkelés a Nepáli Kommunista Párt (Maoista) – később CPN (Maoista) – vezetésével indult, és tíz év alatt a vidéki területek jelentős részén párhuzamos állami struktúrákat hozott létre. A konfliktus azonban nem csupán a gerillák és a kormányerők közötti harc volt: mély társadalmi, kaszt-, etnikai és regionális feszültségek felszínre törését hozta, és a nepáli monarchia legitimitásának megrendüléséhez, majd megszűnéséhez vezetett. Jelen alfejezet a felkelés időhatárain belül (1996–2006) tárgyalja a polgárháború áldozatait, a királyi hatalom és a hadsereg szerepét, a 2001-es királyi mészárlást, valamint a békemegállapodáshoz vezető folyamatot. A témát a népi mozgalom és a demokratizálódás című alfejezetben bemutatott előzményekre építve vizsgáljuk, kiemelve a források bizonytalanságait és a versengő értelmezéseket.
A felkelés közvetlen előzménye az 1990-es alkotmányos monarchia válsága volt. Noha az 1990-es népi mozgalom többpárti parlamentáris rendszert hozott létre, a vidéki szegénység, a kasztalapú megkülönböztetés, a nők hátrányos helyzete és a központosított állam elérhetetlensége miatt a demokratikus átmenet nem teljesítette a társadalmi igazságosságra vonatkozó várakozásokat. A Nepáli Kommunista Párt több frakcióra szakadt; a radikális szárnyból alakult ki a Maoista Központ, amelyet Pushpa Kamal Dahal, ismertebb nevén Prachanda és Baburam Bhattarai vezettek. A maoisták elsősorban a falusi szegényparasztság, a dalitok (érinthetetlenek), a nők és az etnikai kisebbségek körében szervezkedtek, és a fegyveres harcot a félfeudális állam megdöntésének eszközeként hirdették.
1996 februárjában a CPN (Maoista) 40 pontos követelést nyújtott be a miniszterelnökhöz, amelyben többek között a kasztrendszer felszámolását, a nők egyenlőségét, a földreformot, a regionális autonómiát és a monarchia eltörlését követelte. A kormány nem reagált érdemben, mire a maoisták 1996. február 13-án – a nepáli polgárháború kezdetének szokásosan tekintett időpontban – támadásokat indítottak rendőrőrsök és kormányzati épületek ellen. A felkelés első éveiben elsősorban a rendőrség és a kormányzati adminisztráció elleni gerillaakciók jellemezték; a maoisták a vidéki területeken saját „népi kormányokat” hoztak létre, földet osztottak, és átvették a helyi közigazgatás feladatait. A konfliktus e szakaszában a hadsereg még nem avatkozott be, a rendőrség és a fegyveres rendfenntartó erők azonban súlyos emberi jogi jogsértéseket követtek el, és a maoisták is bírósági eljárás nélküli kivégzésekkel, kényszertoborzással és gyújtogatással vádoltattak.
A polgárháború áldozatainak számáról nincs egységes, minden fél által elfogadott adat. A leggyakrabban idézett becslések 13 000 és 17 000 közötti halálos áldozatot említenek a tíz év során, de egyes források ennél alacsonyabb vagy magasabb számokat közölnek. A halálos áldozatok mellett jelentős az eltűntek, a lakóhelyüket elhagyni kényszerültek, a megkínzottak és a nemi erőszakot elszenvedők száma. A nepáli emberi jogi szervezetek és az ENSZ dokumentációi szerint mind a maoista lázadók, mind a kormányerők – elsősorban a rendőrség és később a hadsereg – követtek el súlyos jogsértéseket. Az áldozatok túlnyomó része vidéki, szegény, gyakran alacsony kasztú vagy etnikai kisebbségi közösségből származott. A gyermekkatonák alkalmazása, a tömeges letartóztatások, az „eltűnések” és a települések elleni támadások mindkét oldalon dokumentáltak, bár a felelősség pontos megoszlása vitatott. A számok kapcsán fontos hangsúlyozni, hogy a hivatalos nepáli állami források rendszerint alacsonyabb áldozatszámot közölnek, mint a nem kormányzati és nemzetközi jelentések; a különbség a módszertani nehézségekből, a dokumentálás hiányosságaiból és a politikai érdekekből egyaránt fakad.
A 2001-es királyi mészárlás fordulópontot jelentett a konfliktus történetében. 2001. június 1-jén a katonai kórházban lőtt sebekkel meghalt Birendra király, felesége Aishwarya királyné és több családtag, valamint a trónörökös Dipendra herceg. A hivatalos vizsgálat szerint Dipendra herceg – feltehetően családi viszály miatt – lövöldözést hajtott végre, majd magával is végzett; a tragédia okait a hivatalos jelentés nem tisztázta teljes körűen. A mészárlás körülményei azonban a mai napig vitatottak: sokan kétségbe vonják a hivatalos magyarázatot, és összeesküvés-elméletek keringenek arról, hogy a hadsereg, a királyi udvar vagy más szereplők állhattak a háttérben. A tragédia következtében a népszerű Birendra halála után a kevésbé kedvelt Gyanendra herceg került a trónra, aki hamarosan a monarchia autoriter megerősítését tűzte ki célul. A királyi mészárlás dokumentált ténye a haláleseteknek, de a felelősség kérdése és a pontos eseménysor a bizonyítékok hiánya miatt vitatott értelmezés tárgya.
A konfliktus eszkalációja szorosan összefüggött a királyi hatalom változásaival. Gyanendra király a 2000-es évek elején fokozatosan magához vonta a végrehajtó hatalmat, és 2001 júliusában a hadsereget kivezényeltette a maoisták ellen. Ezt a döntést a kormány és a hadsereg egy része is támogatta, de a felkelés gyors katonai eszkalációjához vezetett: a hadsereg bevetése után a halálos áldozatok száma jelentősen emelkedett, és a konfliktus egyre kegyetlenebbé vált. A maoisták erre válaszul kiterjesztették tevékenységüket, és a vidéki területeken párhuzamos intézményeket működtettek; a kormányerők pedig tömeges letartóztatásokat, „eltűnéseket” és bírósági eljárás nélküli kivégzéseket hajtottak végre. 2002-ben Gyanendra feloszlatta a parlamentet, és a hadsereg főparancsnokaként közvetlen irányítást szerzett; 2005. február 1-jén pedig szükségállapotot hirdetett, és királyi rendelettel kormányzott, felfüggesztve az alapvető polgári szabadságjogokat. Ezt a lépést a demokratikus pártok és a nemzetközi közösség egy része elítélte, de a királyi hatalomvágyát a maoista felkelés elleni harc indokolta. A királyi hatalom és a hadsereg összefonódása a konfliktus utolsó éveiben még nyilvánvalóbbá vált: a hadsereg a királyi udvar politikai céljainak eszköze lett, és a felkelők elleni fellépésben kiterjedt emberi jogi jogsértéseket követtek el.
A polgárháború utolsó szakaszában a maoisták és a demokratikus ellenzék közötti stratégiai közeledés vált meghatározóvá. A maoisták 2005-re belátták, hogy katonai győzelmet nem tudnak elérni, a demokratikus pártok pedig megértették, hogy a királyi autokrácia ellen csak a felkelőkkel kötött átmeneti szövetség vezethet eredményre. 2005 novemberében a maoisták és a hétpárti szövetség (Seven Party Alliance) 12 pontos megállapodást írt alá, amelyben közösen követelték az abszolút monarchia megszüntetését, az ideiglenes törvényhozás felállítását és az alkotmányozó nemzetgyűlés választását. Ez a paktum megalapozta a 2006. áprilisi második népi mozgalmat (Jana Andolan II), amelynek során tömegtüntetések kényszerítették Gyanendra királyt a hatalom visszaadására. A tiltakozásokban több tucatnyian haltak meg, részben a biztonsági erők erőszakos fellépése miatt; a halálos áldozatok száma nem teljesen tisztázott.
A békemegállapodás aláírására 2006. november 21-én került sor. Az átfogó békeegyezmény (Comprehensive Peace Accord) hivatalosan lezárta a tíz éves polgárháborút. A megállapodás értelmében a maoisták lefegyverzését felügyelte a kormány és az ENSZ Nepáli Missziója (UNMIN), a harcosokat ideiglenes táborokba telepítették, a fegyvereket pedig ellenőrzött raktárakba helyezték. A békeegyezmény előírta az ideiglenes alkotmány elfogadását, az ideiglenes törvényhozás létrehozását, valamint az alkotmányozó nemzetgyűlés választásának kiírását. A monarchia kérdését ideiglenesen felfüggesztették, és a 2008-as választások után az alkotmányozó nemzetgyűlés hivatalosan köztársasággá nyilvánította Nepált. A békeegyezmény azonban számos megoldatlan kérdést hagyott maga után: a háborús bűnösök elszámoltatása, az áldozatok kárpótlása, az eltűntek felkutatása és a földreform évtizedekig húzódó vita tárgya maradt.
A polgárháború igazságszolgáltatási öröksége a mai napig terhelt. A békemegállapodás ígéretet tett egy átmeneti igazságszolgáltatási mechanizmus létrehozására, amely az igazságfeltáró bizottságot és a jóvátételi bizottságot foglalta volna magában. Ezek a testületek azonban csak évekkel később, és működésük hatékonysága, pártatlansága körül komoly vitákkal jöttek létre. A nemzetközi emberi jogi szervezetek szerint a büntetlenség kultúrája továbbra is fennáll, és a szembenálló felek közötti politikai alku akadályozza az áldozatok igazságszolgáltatáshoz való jogának érvényesítését. A maoista vezetők a háború után kormányzati pozíciókat töltöttek be, és nem került sor szisztematikus felelősségre vonásra sem a lázadók, sem a kormányerők oldalán. Ez a helyzet a háború utáni nepáli politika egyik legvitatottabb kérdése.
Összességében a maoista polgárháború átalakította Nepál politikai és társadalmi berendezkedését. A monarchia megszűnése, a szövetségi köztársaság kikiáltása és a társadalmi kirekesztés elleni intézkedések – például a kasztalapú diszkrimináció alkotmányos tilalma, a nők és a dalitok képviseletének növelése – részben a felkelés által tematizált kérdésekre adott válaszként értelmezhetők. Ugyanakkor a háború hatalmas emberi szenvedést okozott, a vidéki fejlődést évtizedekre visszavetette, és mély sebeket hagyott a nepáli társadalomban. A konfliktus értékelése mind a mai napig vitatott: egyesek szerint a maoisták „népi háborúja” a társadalmi igazságosságért folytatott legitim küzdelem volt, mások szerint terrorista erőszakhullám, amely ártatlan civilek ezreit ölte meg. A történészi és a közéleti vita ebben a kérdésben nem zárult le, és a hivatalos nepáli narratíva is változott az idők során.
A maoista polgárháború dokumentálása több eltérő forrástípusra támaszkodik. A nepáli kormány hivatalos jelentései, a biztonsági erők belső iratai, a maoista párt saját közleményei, a nemzetközi emberi jogi szervezetek (például az Amnesty International, a Human Rights Watch, az ICG) jelentései, az ENSZ UNMIN dokumentumai, valamint az áldozatok visszaemlékezései egyaránt részei a történeti rekonstrukciónak. Az áldozatok számára vonatkozó becslések széles sávban mozognak: a kormányzati források gyakran 13 000 körüli halálos áldozatot említenek, míg egyes civil szervezetek 17 000 fölötti számot is valószínűsítenek. A pontos adat meghatározását nehezíti, hogy a harcok számos elszigetelt vidéki területen zajlottak, ahol a haláleseteket gyakran nem regisztrálták, és a felek közötti propaganda is torzította a számokat. Az eltűntek és a nemi erőszak áldozatainak száma még bizonytalanabb, mivel a stigmatizáció miatt sok eset nem került napvilágra.
A 2001-es királyi mészárlásra vonatkozó egyetlen hivatalos vizsgálati jelentés sem tekinthető teljes mértékben kielégítőnek: a jelentés tartalma nem volt teljes körűen nyilvános, és a tragédia körülményei máig vitatottak. A hivatalos magyarázatot – miszerint Dipendra herceg magányos elkövető volt – sokan megkérdőjelezik, de a rendelkezésre álló bizonyítékok nem teszik lehetővé a teljes bizonyosságot. A szóbeli hagyomány és a közösségi emlékezet időnként olyan összeesküvés-elméleteket őriz, amelyek a hadsereget vagy a királyi udvart vádolják; ezeket dokumentált tényként nem lehet kezelni, de a társadalomban betöltött szerepüket történeti jelenségként érdemes megjegyezni.
A konfliktus során elkövetett jogsértések megítélése is vitatott. A maoisták által elkövetett gyilkosságok, emberrablások és kényszertoborzás éppúgy dokumentált, mint a kormányerők által elkövetett tömeges letartóztatások, „eltűnések” és kínzások. Azonban a felelősség arányáról és a minősítésekről nincs konszenzus. Egyes nemzetközi szervezetek a maoista felkelést „belső fegyveres konfliktusnak” minősítik, mások „terrorista” tevékenységnek; a nepáli kormány 2001-től hivatalosan terrorszervezetként kezelte a CPN (Maoista)-t, majd a béketárgyalások során ezt a minősítést visszavonták. A „népirtás”, a „terrorizmus” vagy a „forradalom” kifejezések használata erősen politikai töltetű, és a szöveg nem foglal állást ezek alkalmazásában, csupán jelzi, hogy melyik szereplő milyen fogalmat használt.
A háború utáni átmeneti igazságszolgáltatás dokumentumai szintén hiányosak. A hivatalos vizsgálóbizottságok munkája lassan haladt, és a jelentéseket többször bírálták pártatlanságuk miatt. A nemzetközi közösség – elsősorban az ENSZ és donorországok – nyomást gyakorolt a hatékonyabb elszámoltatás érdekében, de az eredmények korlátozottak maradtak. A források hiánya és a politikai érzékenység miatt a polgárháború teljes körű történeti feldolgozása még várat magára.
A nepáli maoista polgárháború (1996–2006) a CPN (Maoista) fegyveres felkelése volt a vidéki szegénység, a kaszt- és etnikai egyenlőtlenségek, valamint a központosított monarchia ellen. A konfliktus tíz éve alatt 13 000–17 000 ember halt meg – a becslések bizonytalanok –, és mindkét fél súlyos emberi jogi jogsértéseket követett el. A 2001-es királyi mészárlás után a hatalom Gyanendra királyhoz került, aki a hadsereget bevetve és a parlamentet felfüggesztve autoriter módon kormányzott. A 2006-os tömegtüntetések és a 12 pontos megállapodás nyomán aláírt átfogó békeegyezmény lezárta a harcot, a maoisták bevonásával ideiglenes kormány alakult, és az alkotmányozó nemzetgyűlés 2008-ban köztársasággá nyilvánította Nepált. A háború öröksége azonban máig meghatározza a nepáli politikát: az igazságszolgáltatás hiánya, a megoldatlan földkérdés és a társadalmi feszültségek továbbra is kihívást jelentenek.