A Tokugawa-korszak (1603–1868) gazdasága és társadalma a béke konszolidációjának, a mezőgazdasági termelés átalakulásának és a városi piacgazdaság kialakulásának története. Az alábbiakban a mezőgazdasági alapokat, a falusi rendet, a városi kereskedelmet, a népesség alakulását és a társadalmi mobilitás korlátait tárgyalom, figyelve arra, hogy a korabeli státuszrend és a modern „osztálytársadalom” közé nem tehető egyenlőségjel.
A Tokugawa sógunátus politikai berendezkedése a föld feletti rendelkezésen keresztül szervezte meg a társadalmat. A termőföld hivatalos hozamát koku egységben mérték; egy koku körülbelül annyi rizst jelentett, amely egy felnőtt ember egyévi ellátását fedezte, a korabeli űrmérték szerint hozzávetőleg 180 liter. A földbirtokosok, a daimjók és a sógun közvetlen birtokainak jövedelmét kokudaka rendszerben tartották nyilván. A becslések szerint a 17. század elején az ország összes hozama mintegy 25–26 millió koku lehetett, a század végére pedig körülbelül 28–30 millióra emelkedett; ezek a számok azonban adóösszeírásokból származó becslések, nem pontos mérések, és a tényleges termés ingadozott. A koku alapú adózás a parasztokra közvetlen terhet rótt: a falvak évente terményben vagy pénzben fizették a nengu (éves adó) néven ismert hányadot, amely sok területen a termés 40–50 százalékát is elérhette, a helyi feltételektől függően.
A mezőgazdaság a Tokugawa-gazdaság gerince volt; a becslések szerint a lakosság 80–85 százaléka vidéken élt és mezőgazdaságból, halászatból, erdőhasználatból vagy falusi iparból tartotta fenn magát. A termelés alapja a nedves rizstermelés volt, de a hegyvidéki területeken és az északi tartományokban a szárazföldi gabonák, a köles, az árpa és a hajdina, valamint a gyökérnövények is fontos szerepet játszottak. A 17. század folyamán a termőterület jelentősen nőtt: folyószabályozással, mocsarak lecsapolásával, tengerparti feltöltésekkel és új rizsföldek kialakításával. A sógunátus és a daimjók ösztönözték az új művelés alá vonást, mert az új földek után adóbevételt reméltek. A mezőgazdasági technikák is fejlődtek: elterjedtek a jobb minőségű kapák, a lóval vontatott ekék, a hatékonyabb öntözőrendszerek, a vetőmagvak gondosabb kiválasztása. A trágyázásban a halmaradékok, az emberi ürülék, a komposzt és a szójabab-maradványok használata terjedt. Mindez a terméshozamok lassú emelkedését hozta, bár az egy főre jutó növekedés mértéke a 18. század közepétől megtorpant.
A falusi társadalom alapegysége a mura (falu) volt, amelyet nem romantikus közösségként, hanem adóztatási és igazgatási keretként kell érteni. A falu élén a nanushi (faluelnök, másutt shōya) állt, akit gyakran a tehetősebb parasztcsaládok közül választottak vagy neveztek ki; munkájához jövedelem és társadalmi presztízs társult. A falut a goningumi (ötös csoportok) rendszere fogta össze: a háztartásokat ötösével csoportokba szervezték, és a csoporttagok kölcsönösen feleltek az adófizetésért, a bűnmegelőzésért és a rend fenntartásáért. Ez a rendszer nem a paraszti autonómia idilli formája volt, hanem a sógunátus ellenőrzési technikája: a falvak közösen feleltek az adóhátralékért, ami nyomást gyakorolt a közösség tagjaira. Ugyanakkor a falu rendelkezett saját iratokkal, szabályzatokkal (mura okite), és belső vitáit gyakran a helyi elöljárók közvetítésével rendezte, mielőtt az ügy a daimjó hivatala elé került volna.
A falusi társadalom erősen rétegzett volt. A hombyakushō (törzsökös parasztok) viszonylag nagyobb földterülettel, házzal, szerszámokkal és a falugyűlésben való részvételi joggal rendelkeztek; a korszakban ők alkották a falu politikai közösségének magját. Alattuk helyezkedtek el a kisebb birtokú parasztok, a bérlők (tanakoshi), a zsellérek, a szolgák és a föld nélküli mezőgazdasági munkások. A 17. század végére a földtulajdon és a használat közötti különbség elmélyült: a tehetősebb parasztok egyre nagyobb területet műveltek meg bérmunkával vagy bérletbe adással, miközben a szegényebb rétegek elveszíthették földjüket adósságaik vagy rossz termés miatt. A sógunátus és a hanok (tartományi uradalmak) időnként rendeletekkel próbálták korlátozni a föld adásvételét és a paraszti föld elidegenítését, mert attól tartottak, hogy a föld nélkül maradt parasztok elvándorolnak, és csökken az adóalap. A tilalmak hatása azonban korlátozott volt; a földhasználat de facto piacosodott, bár a jogi keretek továbbra is a státuszrendet tükrözték.
A falusi gazdaságot a 18. századtól kezdve a kereskedelmi növények termesztése alakította át. A gyapot, a selyemhernyó-tenyésztés, az indigó, a dohány, a repce és a tea termelése a rizstermesztés mellett egyre több háztartásnak adott kiegészítő jövedelmet. A háziipar, különösen a textilipar, a falvakban is meghonosodott: a parasztasszonyok és a férfiak is fonással, szövéssel foglalkoztak a mezőgazdasági holtidényben. A városi kereskedők előlegeket adtak a falusi termelőknek, és felvásárolták a készterméket; ez a kihelyezési rendszer a későbbi iparosodás előzményének tekinthető, bár nem szabad a modern gyáriparral azonosítani. A vidéki bérmunka és a háziipar fokozatosan aláásta a zárt falusi önellátás képét, amelyet a korabeli hivatalos ideológia hangsúlyozott.
A Tokugawa-korszak a japán történelem egyik legnagyobb urbanizációs hullámát hozta. Edo, a sóguni székhely, a 18. század elejére a világ egyik legnagyobb városává vált; becslések szerint lakossága meghaladta az egymillió főt, bár a korabeli összeírások hiányosak, és a tényleges szám bizonytalan. Oszaka a kereskedelem központjaként, Kiotó a császári udvar és a kézművesség városaként szintén több százezer lakost számlált. A városiasság mértéke a korban nemzetközi összehasonlításban is magas volt: a becslések szerint a lakosság 10–15 százaléka élhetett városias településeken, ami megelőzte Nyugat-Európa legtöbb régióját, bár a definíciós különbségek miatt a számok vitatottak.
A városi növekedés motorja a sankin kōtai (váltakozó tartózkodás) rendszere volt: a daimjók feleségükkel és örökösükkel együtt Edo-ban tartózkodtak meghatározott időközönként, és a tartományukból a fővárosba irányuló utazás, a kíséret fenntartása, a reprezentációs kiadások hatalmas összegeket emésztettek fel. A daimjók Edo-ban fenntartott rezidenciáinak ellátása, a szamuráj kíséret fogyasztása és a készpénzszükséglet miatt a tartományok rizst és más terményeket szállítottak a központi piacokra, ahol pénzzé tették azokat. Ez a kényszerű pénzgazdálkodás a kereskedők és pénzváltók szerepét alapvetővé tette. A városokban a kézművesek céhekbe (za) tömörültek, amelyek a sógunátus vagy a hanok engedélyével monopóliumot élveztek bizonyos termékek előállításában és árusításában; a céhek tagsága, a mester–inas viszony és az árszabályozás a korszak gazdasági intézményeinek jellegzetes vonásai.
A nagykereskedők közül kiemelkedtek az oszakai rizskereskedők, akik a daimjók rizsét vásárolták fel, raktározták és értékesítették. A daimjók gyakran már a betakarítás előtt eladták a várható termést, hogy készpénzhez jussanak; ez a fudasashi (rizskereskedő-hitelező) rendszer a határidős ügyletek és a papíralapú kereskedelem korai formájának tekinthető. Oszakában a Dōjima rizspiacon a 18. században kialakult a szervezett határidős kereskedés, ahol a rizsjegyek cseréltek gazdát, és az árfolyam a kereslet-kínálat viszonyait tükrözte. A korszak végére a rizspiac mellett a textil, a selyem, a porcelán, a lakkmunkák, a papír és más kézműipari termékek kereskedelme is országos hálózatokat hozott létre. A tengeri szállítás a Japán-tenger és a belvízi utak mentén összekötötte Észak-Japánt a központi piacokkal; a hajózási vállalkozások, mint a Higaki Kaisen és a Taru Kaisen, rendszeres járatokat üzemeltettek.
A pénzügyi rendszer sajátos kettősségben fejlődött. A sógunátus arany-, ezüst- és rézpénzeket vert, de a pénzláb és az árfolyam ingadozott. A tartományi uradalmak papírpénzt is kibocsáthattak, amelyek értéke a helyi bizalomtól függött. A pénzváltók (ryōgae) a fémpénzek közötti átváltást, letéteket és hitelezést végeztek; a nagy pénzváltók közül többen, például az Edo-ban működő családok, a sógunátus és a daimjók bankáraivá váltak. A korszakban a kereskedelmi hitelezés, a zálogjog és a váltóforgalom fejlődött, de a jogi keretek a hitelezők védelmében gyengék voltak: a sógunátus időnként rendeletekkel törölte a szamurájok adósságait (tokusei, „kegyelmi adósságelengedés”), ami a kereskedőket óvatosságra intette. Ez a gazdasági dinamizmus és a politikai ellenőrzés közötti feszültség a korszak egyik állandó jellemzője.
A városi társadalomban a chōnin (városlakó, szó szerint „a városrész embere”) kategóriája a kézműveseket és kereskedőket foglalta magában, de a valóságban a városi lakosság sokszínűbb volt: a szamurájok mellett a szolgák, a kétkezi munkások, a szórakoztatónegyedek lakói, a szerzetesek, a orvosok, a tanítók és a szegények is jelen voltak. A chōnin kultúrája és gazdasági szerepe a 18. században virágzott; a nagy kereskedőházak, mint a Mitsui vagy a Sumitomo, a korszak végére országos hálózatokat építettek ki, és a 19. században a modern vállalkozások előfutáraivá váltak. Ezt a folyamatot azonban nem szabad a modern kapitalizmus lineáris előzményeként értelmezni: a korabeli gazdasági intézmények, a céhek, a státuszhoz kötött jogok és a politikai függőség más logikát követtek.
A Tokugawa-korszak első száz éve a jelentős népességnövekedés időszaka volt. A sógunátus rendszeres népszámlálásokat és vallási összeírásokat (shūmon aratame) végzett a kereszténység elleni küzdelem részeként, amelyek ma a demográfiai becslések fő forrásai. A felmérések szerint a 17. század eleji körülbelül 15–18 milliós népesség a 18. század elejére mintegy 30–32 millióra emelkedett. A növekedés üteme azonban a 18. század közepétől megtorpant, és a század végéig a népesség stagnált vagy csak nagyon lassan nőtt; egyes régiókban, különösen Északkelet-Japánban, csökkenés is megfigyelhető volt. Az 1721-től vezetett országos összeírások a közös lakosságot mintegy 26 millió körülire becsülték, és ez a szám a 19. század közepéig alig változott. A stagnálás okai a történetírásban vitatottak: a termésingadozások, a nagy éhínségek (a Tenmei-éhínség 1782–1788, a Tenpō-éhínség 1833–1837), a járványok, a megnövekedett adóterhek és a szándékos termékenységszabályozás egyaránt szerepet játszhatott. A forrásokban a mabiki (szó szerint „gyérítés”, a nem kívánt újszülöttek elhagyása vagy megölése) és az abortusz időnként megjelenik, de a gyakorlat elterjedtségének mértéke nem mérhető pontosan; a modern becslések széles sávban mozognak, és a kifejezés maga is vitatott, mert a korabeli szövegek gyakran eufemisztikusan beszélnek róla.
A család alapegysége az ie (ház, háztartás) volt, amely nem egyszerűen a vérségi családot jelentette, hanem a ház folytonosságát, a név, a foglalkozás és a vagyon továbbvitelét. Az ie rendszerben a háztartás feje (koshu) gyakorolta a döntési jogot, és a családi vagyonért, az adófizetésért és a szertartásokért felelt. Az örökösödés általában a legidősebb fiúra szállt, de ha a vér szerinti fiú nem volt alkalmas vagy nem volt fiú, az örökbefogadás széles körben elfogadott gyakorlat volt. Az örökbefogadott fiú gyakran a ház vejeként (mukoyōshi) lépett be, és felvette a család nevét; ez a rugalmasság lehetővé tette, hogy a ház folytonossága a vérségi leszármazás hiányában is fennmaradjon. A leánygyermekeket gyakran házassággal integrálták más háztartásokba; a házasság a Tokugawa-korban elsősorban a háztartások közötti szövetség volt, nem az egyéni érzelem kifejeződése.
A házasság felbontása a férj által kezdeményezett válással (rien) történhetett; a nők jogi mozgástere korlátozott volt, de a gyakorlatban a nők is elhagyhatták a házasságot, ha visszatértek szüleikhez, vagy ha a férj beleegyezett. A paraszti és városi alsóbb rétegekben a válás gyakoribb lehetett, mint a szamuráj családokban, ahol a családi becsület és a politikai kapcsolatok fontosabbak voltak. A nők munkavégzése a mezőgazdaságban, a textiliparban, a szolgáltatásokban és a háztartásban mindennapos volt; a hivatalos ideológia a nő alárendeltségét hangsúlyozta, de a tényleges munkamegosztás és a gazdasági kényszerek gyakran ellentmondtak a normatív előírásoknak.
A gyermekkort a ház folytonosságának szolgálataként fogták fel. A gyermekek munkája a mezőgazdaságban és a háziiparban korán megkezdődött; az oktatás a szamuráj rétegben a harcművészetek és az írás-olvasás elsajátítását, a paraszti és városi közösségekben a falusi iskolák (terakoya) terjedését jelentette, bár az írástudás aránya a korszakban pontosan nem mérhető. A családok méretét a háztartás gazdasági kapacitása szabta meg; a születésszabályozás és a gyermekgyilkosság kérdése a demográfiai stagnálás vitájának középpontjában áll, de a források töredékessége miatt óvatosnak kell lenni.
A Tokugawa-kori társadalmat a hivatalos ideológia négy rendbe sorolta: a szamuráj (harcos), a paraszt, a kézműves és a kereskedő. Ezt a shi-nō-kō-shō (harcos–paraszt–kézműves–kereskedő) rendet a konfuciánus gondolkodás a társadalmi hasznosság és a morális értékrend kifejezéseként tüntette fel. A valóságban a rendszer ennél bonyolultabb volt: a papság, az orvosok, a művészek, a szórakoztatók, a halászok, a bányászok és a városi szegények nem illeszkedtek a négy kategóriába. A társadalmi helyzetet nem kizárólag a foglalkozás, hanem a ház (ie) státusza, a földbirtok, a jövedelem, a kapcsolatok és a politikai pozíció határozta meg.
A mobilitás korlátai és csatornái egyszerre voltak jelen. A jogi és ideológiai keretek a rendi elkülönülést hangsúlyozták: a szamurájok kiváltságaihoz, így a kardviseléshez, a vezetéknévhez és a tisztségekhez való joghoz a parasztok és a városlakók nem férhettek hozzá; a parasztoktól elvárták a földhöz kötöttséget, bár a tényleges elvándorlást nem lehetett teljesen megakadályozni. A kereskedőket a hivatalos ideológia lenézte, mert nem termeltek, csak közvetítettek, de a pénzgazdálkodás növekedésével befolyásuk és vagyonuk egyre nagyobb lett. A gazdag parasztok, a sikeres kereskedők és a pénzváltók vagyona időnként lehetővé tette, hogy földet vásároljanak, szamuráj státuszt vásároljanak (gyakran örökbefogadás révén), vagy a daimjó udvarában szolgálatot vállaljanak. Az ilyen mobilitás azonban kivételesnek számított, és a hivatalos rendi határok átjárhatósága a korszakban korlátozott maradt.
A mobilitás másik oldala a szamurájréteg belső feszültsége. A béke korszaka elvette a harcosok katonai funkciójának közvetlen létalapját; a szamurájok nagy része adminisztratív, rendészeti vagy udvari feladatokat látott el, és jövedelmét a daimjótól kapott rizsjárandóság (stipendium) biztosította. A daimjók és a sógunátus pénzügyi nehézségei miatt a stipendiumok értéke csökkent, a szamurájok közül sokan eladósodtak, és kénytelenek voltak mellékfoglalkozást vállalni, például kézműves munkát, írást vagy tanítást. A ranglétra alján álló, urat vesztett szamurájok, a rōninok, gyakran városi szegénységbe süllyedtek. Ez a lefelé irányuló mobilitás a korszak végén a rendszer belső feszültségeit növelte, és a 19. századi válság egyik tényezőjévé vált.
A rendi hierarchia legalján a társadalom „nem emberinek” tekintett csoportjai, az eta és a hinin helyezkedtek el. Az eta közösségekhez azokat sorolták, akik a korabeli normák szerint tisztátalan munkát végeztek: állati tetemek eltakarítása, bőrfeldolgozás, hóhéri feladatok. A hinin („nem ember”) kategóriája a koldusokat, a bűnözőket, a szórakoztatók egyes rétegeit és a kitaszítottakat foglalta magában. Ezek a csoportok települési, házassági és foglalkozási elkülönülésben éltek; a diszkrimináció a sógunátus és a hanok rendeleteiben is megjelent. Az érintett közösségek leszármazottai a modern korban burakumin néven ismertek, és a megkülönböztetés a Tokugawa-korszak után is fennmaradt. A korszak társadalmi rendjét tehát nem csupán a négy rend, hanem a kirekesztés és a hierarchikus besorolás bonyolult rendszere jellemezte.
A falusi és városi tiltakozások a rendszer feszültségeit mutatják. A parasztfelkelések (ikki) a 18. században és a 19. század elején megszaporodtak; a résztvevők adócsökkentést, a helyi tisztviselők eltávolítását, a terményárak szabályozását vagy a földterhek enyhítését követelték. A felkelések gyakran erőszakba torkolltak, és leverésük után a vezetőket kivégezték. A városi zavargások (uchikowashi) a rizsárak emelkedésekor törtek ki; a tömeg rizskereskedőket és pénzváltókat támadott meg. Ezek az események nem modern forradalmak voltak, hanem a korabeli morális gazdaság, az „igazságos ár” és a helyi közösségek védelmének megnyilvánulásai. A sógunátus és a daimjók időnként engedményeket tettek a zavargások után, de a rendszer alapjait nem kérdőjelezték meg.
A Tokugawa-kori gazdaság és társadalom rekonstrukciója számos forrástípusra támaszkodik, de a források egyenlőtlenül oszlanak el, és értelmezésük vitatott. A legfontosabb dokumentumok közé tartoznak a sógunátus és a hanok adóösszeírásai, a falusi névjegyzékek, a vallási összeírások (shūmon aratame), a birtokperek iratai, a céhek szabályzatai, a kereskedőházak könyvelése, a naplók, az útleírások és a hivatalos rendeletek. A népszámlálási adatok ugyan rendszeresek, de a nőket és a gyermekeket sok helyen nem vagy csak hiányosan írták össze; a tényleges népesség ezért a hivatalos számoknál valószínűleg magasabb lehetett. A mezőgazdasági hozamokra vonatkozó kokudaka adatok nem a valós termést, hanem a becsült adóalapot rögzítették, és a helyi alulbevallás vagy túlbecslés torzíthatta őket.
A korszak demográfiai stagnálásának okai a mai napig tudományos vita tárgyát képezik. Egyes kutatók a mabiki és az abortusz elterjedtségét hangsúlyozzák, mások a termésingadozások, az éhínségek és a járványok szerepét emelik ki, megint mások a házasságkötési kor kitolódását és a szoptatás termékenységszabályozó hatását tartják meghatározónak. A mabiki mértékére vonatkozó becslések a források töredékessége miatt széles sávban mozognak; a gyakorlat létezése dokumentált, de országos kiterjedésének számszerűsítése bizonytalan. A társadalmi mobilitás értékelése is vitatott: a hagyományos kép szerint a Tokugawa-rend szigorúan zárt volt, az újabb kutatások azonban a mobilitás csatornáinak – az örökbefogadás, a pénzalapú státuszvásárlás, a gazdagodó parasztság és a lecsúszó szamurájok – jelentőségét hangsúlyozzák. A viták mögött részben a modern fogalmak, például az „osztály” és a „kaszt” használatának eltérő értelmezése áll: a Tokugawa-kori státuszrend nem azonos a modern osztálytársadalommal, de nem is merev kasztrendszer.
A kereskedelmi és pénzügyi fejlődés megítélése is változott az elmúlt évtizedekben. A korábbi történetírás a Tokugawa-gazdaságot stagnálónak, a kereskedőket élősködőnek tekintette; az 1970-es évek óta a kutatók egy része a korszakot a „korai modern” gazdasági növekedés időszakaként értelmezi, hangsúlyozva a mezőgazdasági intenzifikációt, a háziipar fejlődését, a piaci integrációt és a pénzügyi intézmények kialakulását. Ezt a „korai modern” kategóriát azonban nem szabad kritikátlanul átvenni: a gazdasági dinamizmus regionálisan egyenetlen volt, és a növekedés nem vezetett a modern értelemben vett ipari forradalomhoz. A szövegben használt számok – a népesség, a kokudaka, a városi lakosság aránya – mind becslések, amelyek a források és a módszertan függvényében változhatnak; ahol a bizonytalanság jelentős, azt jelölni kell.
A Tokugawa-korszak gazdasága és társadalma a béke konszolidációjának és a piaci viszonyok kiterjedésének kettős folyamatában alakult. A mezőgazdaság a rizstermelésre és a koku alapú adóztatásra épült; a falvak adóztatási és igazgatási egységként működtek, belső rétegződéssel és a kereskedelmi növények terjedésével. A városok, különösen Edo, Oszaka és Kiotó, a sankin kōtai rendszer és a pénzgazdálkodás következtében gyorsan növekedtek; a kereskedők, céhek és pénzváltók a gazdaság meghatározó szereplőivé váltak. A népesség a 17. században jelentősen nőtt, majd a 18. században stagnált; a stagnálás okai vitatottak, de a termékenységszabályozás, az éhínségek és a járványok egyaránt szerepet játszhattak. A család rendszere az ie folytonosságára épült, az örökbefogadás és a házasság a háztartások közötti kapcsolatokat szolgálta. A társadalmi mobilitás korlátai a rendi hierarchiából, a szamuráj kiváltságokból és a kirekesztett csoportok megkülönböztetésből fakadtak, de a pénzgazdálkodás és a lecsúszó szamurájok feszültségeket szültek. A korszak társadalmi és gazdasági átalakulása alapozta meg a városi kultúra és a tudomány fejlődését, de egyben a rendszer belső ellentmondásait is felszínre hozta, amelyek a 19. századi válsághoz vezettek.