A Tokugawa-korszak (1603–1868) viszonylagos belső békéje, a városiasodás és a kereskedői gazdaság megerősödése hozta létre azt a városi kultúrát, amelyet ma a korszak egyik legismertebb örökségeként tartunk számon. Edo, Oszaka és Kiotó a 17–18. században a világ legnagyobb városai közé tartozott; Edo lakosságát egyes becslések a 18. század végére egymillió körülire teszik, bár a pontos számviteli adatok hiányosak. Ez a fejlődés nem egységes „japán kultúra” volt: a városi köznép (chōnin), a szamuráj rend, a udvari arisztokrácia és a vidéki lakosság eltérő kulturális világokat élt, sőt a városi kereskedő- és kézművesréteg is belső tagoltságot mutatott. Az alábbiakban az ukiyo-e, a kabuki, a városi irodalom, a rangaku, valamint a konfucianizmus és a kokugaku mozgalmának példáján azt vizsgáljuk, hogyan virágzott és hogyan ütközött a hivatalos renddel a Tokugawa-kori kulturális termelés.
Az ukiyo-e kifejezés „a lebegő világ képeit” jelenti. Az „ukiyo” szó eredetileg buddhista fogalom volt, és a szenvedéssel teli, mulandó evilági létet jelölte. A Tokugawa-kori városi kultúrában azonban a szó jelentése átértelmeződött: a pillanatnyi élvezetek, a színház, a teaházak, a divat, a szépség és az erotika világát kezdte jelölni. Ez a jelentésváltozás dokumentált szövegekben nyomon követhető, például Ihara Saikaku 1660-as évekbeli írásaiban. A fogalom átalakulása önmagában is jelzi, hogy a városi köznép kulturális önértelmezése eltávolodott a hivatalos konfuciánus erkölcsi rendtől.
A fametszet technikája Kínából érkezett Japánba, de a japán mesterek a 17. század második felében önálló műfajjá fejlesztették. Hishikawa Moronobu (1618–1694) nevéhez szokás kötni a korai önálló ukiyo-e nyomatok elterjedését; ezek kezdetben fekete-fehér nyomtatványok voltak, amelyeket kézzel színeztek. A műfaj kereskedelmi áruként, nem pedig egyedi műalkotásként működött: a kiadó, a rajzoló, a metsző és a nyomtató együttműködésében készült, és viszonylag olcsón, nagy példányszámban került a városi vásárlókhoz. Az eredeti példányszámokra vonatkozóan nincsenek pontos statisztikák; a fennmaradt nyomatok és a kiadói jelzetek alapján a szakirodalom csak becsülni tudja az elterjedtséget.
A 18. század közepén, Suzuki Harunobu (1725?–1770) nevéhez fűződően jelent meg a többszínű fametszet (nishiki-e), amely a nyomatok vizuális hatását ugrásszerűen megnövelte. Az 1765 körül kezdődő technikai újítás dokumentált nyomtatványokban követhető; a szakirodalom konszenzusa szerint a többszínű nyomtatás tette az ukiyo-e-t a japán városi vizuális kultúra meghatározó médiumává. A műfaj fő témái a szépségek (bijin-ga), a színészek (yakusha-e), később a történelmi és irodalmi jelenetek, a madarak és virágok (kachō-ga), valamint a 19. század elején a tájképek. Katsushika Hokusai (1760–1849) „A nagy hullám” című nyomatsorozata (1830–1832 körül) és Utagawa Hiroshige (1797–1858) „Tōkaidō út ötvenhárom állomása” sorozata ma a legismertebb példák; azonban életükben ezek is elsősorban kereskedelmi termékek, útikönyvként, emléktárgyként vagy lakberendezési elemként szolgáltak.
A városi élvezetek képi ábrázolása folyamatos feszültségben állt a bakufu (a sóguni kormányzat) cenzúrájával. A kormányzat rendeletekkel szabályozta, hogy kiket és milyen módon szabad ábrázolni; a luxust, a színészek és kurtizánok népszerűsítését, valamint a politikai utalásokat időnként korlátozták. A 1841–1843-as Tenpō-reformok idején például a színész- és kurtizánábrázolások egy részét betiltották, több mestert megbírságoltak. A cenzúra ténye dokumentált rendeletekben szerepel, de a végrehajtás következetessége és a tényleges hatás mértéke vitatott: a kiadók és művészek gyakran kijátszották az előírásokat, például állatszereplőkkel helyettesítették a tiltott emberábrázolásokat. Az ukiyo-e tehát nem csupán esztétikai jelenség, hanem a cenzúra és a kreatív ellenállás terepe is volt.
A kabuki eredete a kora újkori városi szórakozás egyik legismertebb, ám forrásokban részben legendás mozzanata. A hagyomány szerint egy Izumo no Okuni nevű táncosnő Kiotóban 1603 körül olyan látványos, erotikus színezetű táncelőadásokat kezdett, amelyekből később a kabuki színház kifejlődött. Az okuni alakja körüli elbeszélések szóbeli hagyományból és későbbi visszaemlékezésekből származnak; az előadások pontos formáját nehéz rekonstruálni.
A korai női kabuki (onna-kabuki) hamarosan a hatóságok célpontjává vált, mert a színpadi előadások gyakran összekapcsolódtak a prostitúcióval. A bakufu 1629-ben betiltotta a női színjátszást, amit a dokumentált rendelet rögzít. A tiltás után fiatal fiúk (wakashu-kabuki) vették át a szerepeket, de ez a forma is hasonló botrányokat okozott, ezért 1652-ben ezt is betiltották. A kabuki ezután felnőtt férfiak színházává alakult (yarō-kabuki); a női szerepeket férfi színészek, az onnagata szerepkör specialistái játszották. Ez a rendszer a mai napig fennmaradt. A tiltások ténye dokumentált, de azt, hogy a női kabuki betiltásának kizárólag erkölcsi okai voltak-e, vagy a városi rend fenntartása is motiválta, a történészek vitatják.
A kabuki a városi közönség kereskedelmi színháza volt, nem udvari vagy templomi művészet. A színészek a hivatalos társadalmi hierarchián kívül álló, alacsony státuszú csoportokhoz tartoztak, ugyanakkor sztárkultusz övezte őket. A színházak a nagyvárosok kijelölt negyedeiben működtek, és a belépőjegy, a közönség összetétele, valamint a darabok tematikája is tükrözte a piacosodott városi életet. A kabuki műsorában két fő drámai műfaj alakult ki: a történelmi tárgyú jidaimono és a polgári életet ábrázoló sewamono. Utóbbiak közé tartoztak a szerelmi öngyilkosságok (shinjū) történetei is, amelyek a tiltott szerelem és a társadalmi kötöttségek közötti feszültséget vitték színre. Az ilyen darabok népszerűsége arra késztette a hatóságokat, hogy bizonyos témákat betiltsanak vagy módosítsanak.
A kabuki szorosan kapcsolódott a bábjátékhoz (ningyō jōruri, később bunraku), amelynek drámai szövegeit gyakran kabukiban is előadták. Chikamatsu Monzaemon (1653–1725) drámái, például a „Sonezaki szerelmi öngyilkosság” (1703), a korszak polgári tragédiájának csúcspontjai; ezek a darabok ma is dokumentált, fennmaradt szövegként olvashatók. A kabuki tehát nem a hivatalos elit művészete volt, hanem a városi köznép identitásának, vágyainak és félelmeinek színpadi megfogalmazása.
A Tokugawa-korszakban a kereskedelmi könyvkiadás (hanmoto) és a kölcsönkönyvtárak (kashihonya) terjedése alapvetően átalakította az írásbeliséget. A 17. század végétől a nagyvárosokban a nyomtatott könyvek, füzetek és egylapos nyomtatványok széles körben elérhetővé váltak. A pontos írástudási arányokra vonatkozó adatok hiányosak; egyes becslések szerint a városi férfiak jelentős része, talán fele vagy még több is tudott olvasni, de ezek a számok módszertani bizonytalansággal terheltek. Annyi dokumentált, hogy a terakoya (templomi elemi iskolák) és a hankō (haniskolák) számos gyermeket részesítettek alapvető oktatásban, és a kölcsönkönyvtárak hálózata a kisebb városokba is eljutott.
A városi próza legismertebb alakja Ihara Saikaku (1642–1693) volt. Saikaku ukiyo-zōshi, azaz „a lebegő világ könyvei” műfajában a kereskedők, kézművesek, kurtizánok és színészek életét ábrázolta. Az 1682-ben megjelent „Kōshoku Ichidai Otoko” (Egy szerelmes férfi élete) című műve a vágy és a pénz összefonódását, a testiség és a társadalmi mobilitás korlátait mutatja be. Saikaku írásaiban a kereskedői racionalitás, a számolás és a profit logikája éppúgy jelen van, mint az érzéki élvezetek. Az ő művei dokumentált, fennmaradt szövegek, de életének egyes részletei, például állítólagos utazásai, részben legendásak.
A költészet terén a haikai műfaj a korszak elején még komikus, játékos verselés volt, ám a 17. század második felében Matsuo Bashō (1644–1694) a haikai láncversenyből és az abból kiváló hokku (a későbbi haiku) formából komoly, meditatív költészetet alakított. Bashō utazásai és a hozzájuk kapcsolódó útinaplók, például az „Oku no Hosomichi” (Keskeny út észak felé, 1689-es út, 1702-ben megjelent) a természet, a mulandóság és a vándorlás tapasztalatát ötvözik. A haikai népszerűsége a városi és vidéki középrétegek széles körére kiterjedt; a haikai körök, mesterek és tanítványok rendszere a műfaj társadalmi beágyazottságát mutatja.
A 18. század végétől a szórakoztató irodalom új műfajai virágoztak: a sharebon (a negyedek modoros párbeszédes történetei), a kibyōshi (sárga fedelű, szatirikus képeskönyvek) és a gesaku (általában „játékos írások”). Ezek a műfajok gyakran parodizálták a hivatalos konfuciánus értékeket, a szamuráj erkölcsöt vagy a kortárs politikai eseményeket – utóbbiakat természetesen burkoltan. A kormányzat az 1790-es években, a Kansei-reformok keretében szigorította a könyvcenzúrát: több szerzőt megbüntettek, műveket betiltottak. A cenzúra ténye dokumentált, de a tiltott szövegek terjedése a kölcsönkönyvtárakon keresztül továbbra is folyt. A városi irodalom tehát a kereskedelmi kiadás, a cenzúra és a közönség ízlésének hármas nyomása alatt alakult.
A Tokugawa-bakufu 1630-as évektől korlátozta a külső kapcsolatokat; a nyugati országok közül gyakorlatilag csak a Holland Kelet-indiai Társaság tartott fenn kereskedelmi jelenlétet, a Nagaszaki kikötőjében fekvő Dejima mesterséges szigetén. Ezen a szűk csatornán keresztül azonban nyugati ismeretek is beáramlottak. A „rangaku” (holland tudomány) kifejezés azoknak a japán tudósoknak a tevékenységét jelöli, akik holland nyelvű könyvekből, eszközökből és beszélgetésekből igyekeztek elsajátítani az európai orvostudományt, csillagászatot, térképészetet, botanikát és haditechnikát.
A rangaku szempontjából kulcsfontosságú volt Tokugawa Yoshimune (1684–1751) nyolcadik sógun 1720-as döntése, amely enyhítette a nyugati könyvek behozatali tilalmát – kivéve a keresztény tanításokat tartalmazó műveket. Ez a rendelet dokumentált tény, és a szakirodalom konszenzusa szerint megnyitotta az utat a holland nyelvű tudományos irodalom szélesebb körű tanulmányozása előtt. A tilalom enyhítése azonban nem jelentett „nyitást” a mai értelemben: a kapcsolat továbbra is ellenőrzött, a nyugati művek hozzáférése pedig szűk körre korlátozódott.
A rangaku legismertebb eredménye az anatómiai fordítás, a „Kaitai Shinsho” (Új könyv az anatómiáról) 1774-es kiadása. Sugita Genpaku (1733–1817) és Maeno Ryōtaku (1723–1803) egy holland nyelvű anatómiai atlasz alapján készítették el a japán fordítást, amely a nyugati orvosi ismeretek első átfogó közvetítésének számít Japánban. A mű megjelenése dokumentált esemény; előszavában Sugita leírja, hogyan döbbent rá a boncolás során a hagyományos kínai orvosi elképzelések és a megfigyelt emberi test közötti eltérésre. A Kaitai Shinsho hatása a japán orvostudományban jelentős volt, bár a nyugati ismeretek elfogadása nem volt egyöntetű: a vérkeringés tanát például több évtizedes vita után fogadták el szélesebb körben.
A rangaku művelői nem csupán passzív átvevők voltak, hanem kritikusan válogattak, és igyekeztek a nyugati ismereteket a japán viszonyokhoz illeszteni. A 19. század elején, amikor a külső fenyegetés – különösen az orosz és brit hajók megjelenése – fokozódott, a bakufu is érdeklődött a nyugati haditechnika iránt. Ugyanakkor a rangaku nem vált hivatalos oktatási rendszerré, és művelői gyakran gyanakvással találkoztak. Azt, hogy a rangaku mennyire rendítette meg a hivatalos világképet, a történészek vitatják: egyesek szerint alapvetően hozzájárult a későbbi modernizációhoz, mások arra figyelmeztetnek, hogy a Tokugawa-korban a holland tudományok többnyire technikai jellegűek maradtak, és nem kérdőjelezték meg a társadalmi rendet.
A Tokugawa-bakufu hivatalos ideológiája a neokonfucianizmus, ezen belül a Zhu Xi (1130–1200) kínai gondolkodó nevéhez fűződő irányzat (japánul Shushigaku) volt. A kormányzat a Hayashi családot bízta meg a konfuciánus oktatás és rituálé irányításával; Hayashi Razan (1583–1657) és utódai a sóguni udvar ideológiai tanácsadóiként működtek. Az Edóban működő Shōheikō akadémia a hivatalos konfuciánus képzés központja volt. A neokonfucianizmus a társadalmi rendet természetes hierarchiaként írta le: a négy rend – szamuráj, paraszt, kézműves, kereskedő – elvben egyetlen erkölcsi kozmoszba illeszkedett, amelyben a hűség, a szülőtisztelet és a rítusok betartása biztosította a harmóniát. Ez az ideológia a bakufu legitimációjának fontos eszköze volt.
Ám a konfucianizmus nem maradt egyetlen ortodox tanítás. A 17–18. században több rivális iskola is kialakult. Ogyū Sorai (1666–1728) elutasította a Zhu Xi-féle metafizikai spekulációt, és a „régi szövegek” filológiai tanulmányozásához való visszatérést hirdette. Az ő munkássága a kormányzati gyakorlat és a politikai reformok kérdéseire irányította a figyelmet. A konfuciánus iskolák vitái dokumentált értekezésekben maradtak fenn.
Ezzel párhuzamosan bontakozott ki a kokugaku, azaz a „nemzeti tudományok” mozgalma. A „nemzeti” jelző itt modern utólagos megnevezés; maga a mozgalom a japán klasszikusok – mindenekelőtt a Kojiki (712) és a Man’yōshū (8. századi versantológia) – tanulmányozását tűzte célul, hogy felszínre hozza a buddhista és konfuciánus „kínai” befolyás előtti eredeti japán világképet. A kokugaku előfutárai közé tartozott Kamo no Mabuchi (1697–1769), aki a Man’yōshū költészetében vélte megtalálni az ősi japán szellemet. A mozgalom legnagyobb hatású alakja Motoori Norinaga (1730–1801) volt, aki évtizedeken át írta a Kojiki kommentárját (Kojiki-den, befejezve 1798-ban). Norinaga a japán nyelv, a sintó mítoszok és a császári ház őseredeti, érzelmi és természetes jellegét hangsúlyozta, szemben a racionálisnak tartott kínai filozófiával. Hirata Atsutane (1776–1843) a kokugaku vallási és politikai üzenetét radikalizálta, és a sintó újjászületését hirdette.
A kokugaku nem volt homogén mozgalom, és hatását sem szabad egyszerűen a későbbi császár-restauráció előkészítéseként leírni. A 18. században főként filológiai és vallási irányzat volt, amelynek követői a japán identitás kérdéseit feszegették, de nem feltétlenül akarták megdönteni a sógunátust. A császári ház hangsúlyozása azonban hosszú távon feszültségbe került a bakufu tekintélyével. A Mito-iskola (mitogaku) történetírói, akik a Dai Nihon-shi (Nagy Japán története) összeállításán dolgoztak, a császári legitimáció és a sóguni uralom viszonyát igyekeztek tisztázni; ebből a hagyományból nőtt ki a 19. századi „sonnō jōi” (tiszteld a császárt, űzd ki a barbárokat) jelszó is. A kokugaku és a mitogaku későbbi utóélete, különösen a 20. századi nacionalista kisajátítás, azt mutatja, hogy a Tokugawa-kori szellemi áramlatok értelmezése erősen emlékezetpolitikai vitákba ágyazódik.
A Tokugawa-kori városi kultúra virágzása nem jelentette mindenki számára a részvételt. A nagyvárosi köznép férfi tagjai számára a szórakozónegyedek, a színházak és a könyvpiac viszonylag széles hozzáférést nyújtott, de a nők, a vidéki lakosság és a társadalom peremén élők lehetőségei korlátozottak voltak. A kurtizánok, például a yoshiwarai negyed lakói, magas kulturális képzettséggel rendelkeztek, és az ukiyo-e, az irodalom és a divat központi szereplőivé váltak, ám helyzetük a szerződéses szolgaság és a szexuális kizsákmányolás viszonyai között alakult. Az ábrázolásukban megjelenő esztétizálás mögött tehát valós társadalmi hierarchia és kényszer húzódott.
A „kulturális virágzás” fogalma maga is értékelő kategória. A kortársak közül sokan a városi élvezeteket erkölcsi hanyatlásnak látták; a hivatalos neokonfuciánus diskurzus elítélte a fényűzést, a színházat és a regényes irodalmat. A virágzás tehát nem valamiféle harmonikus állapot, hanem a cenzúra, a tiltás, a kijátszás és az állandó egyezkedés dinamikájában zajlott. A Tokugawa-kori városi kultúra maradandósága éppen abban rejlik, hogy e feszültségek közepette is képes volt új műfajokat, esztétikai nyelveket és tudáshálózatokat létrehozni.
A Tokugawa-kori városi kultúra tanulmányozásának elsődleges forrásai maguk a kulturális termékek: fennmaradt ukiyo-e nyomatok, kiadói kolofonok, kabuki szövegkönyvek és színlapok, irodalmi művek, kölcsönkönyvtári katalógusok, cenzúrarendeletek, hivatalos bakufu iratok, továbbá rangaku fordítások, kokugaku értekezések és konfuciánus vitairatok. Ezeknek a forrásoknak a jellege eltérő: a nyomatok és könyvek tárgyi fennmaradása lehetővé teszi a datálást és a műfajok rekonstrukcióját, de a készítés pontos körülményei gyakran homályosak. A kabuki korai előadásainak leírása részben szóbeli hagyományon, visszaemlékezéseken és későbbi krónikákon alapul; Izumo no Okuni alakja körül a legenda és a dokumentált tény keveredik.
A statisztikai adatok – például a nyomtatott példányszámok, az írástudás aránya, a városi lakosság száma – többnyire becslések. A szakirodalomban nincs egységes, hiteles adatbázis a Tokugawa-kori könyvtermelésre vagy az iskolázottságra; a kutatók adóösszeírásokból, iskolai feljegyzésekből és könyvjegyzékekből következtetnek, de ezek hiányosak és módszertanilag vitathatók. A rangaku hatásának értékelése is vita tárgya: a nyugati tudás befogadása dokumentált fordításokban nyomon követhető, de hogy ez mennyire alakította át a japán tudományos világképet, eltérő értelmezésekre ad okot. A kokugaku „nemzeti” jellegének hangsúlyozása modern projekció lehet; a korszak szerzői saját fogalmaikkal, nem pedig a 19–20. századi nacionalizmus kategóriáival írták le céljaikat. Végül a „kulturális virágzás” mint összefoglaló értékelés értékítéletet hordoz, és a fennmaradt források óhatatlanul a városi, főként férfi, kereskedői világ felülnézetét tükrözik.
A Tokugawa-kori városi kultúra a belső béke és a kereskedelmi gazdaság talaján bontakozott ki. Az ukiyo-e a többszínű fametszet technikájával a „lebegő világ” képeit tette széles körben hozzáférhetővé, miközben a cenzúra folyamatosan korlátozta. A kabuki a női, majd ifjú színjátszás betiltása után felnőtt férfiak színházává lett, és a városi közönség kereskedelmi szórakozásává vált. A nyomtatás és a kölcsönkönyvtárak térnyerése új irodalmi műfajokat hozott létre Saikaku prózájától a haikai költészetig, a hivatalos ideológiát kihívó szatírával együtt. A rangaku a holland kereskedelmi kapcsolaton át szűrte be a nyugati tudományokat, és olyan fordulatokat eredményezett, mint a Kaitai Shinsho anatómiai fordítás. A hivatalos neokonfucianizmus mellett a kokugaku a japán klasszikusok tanulmányozásával a császári ház és a sintó örökségét hangsúlyozta, ami hosszú távon a modern japán identitás vitáinak alapjává vált. A városi kultúra virágzása tehát nem ellentmondásmentes harmónia, hanem a tiltás, a piac és a kreativitás együttműködésének terméke volt.