A Tokugawa-korszak utolsó évtizedeit gyakran a „hanyatlás” és a „válság” szavaival szokták leírni, ám ez a kép maga is történeti értelmezés, nem pedig semleges tény. Az 1780-as évektől az 1860-as évekig a Tokugawa-sógunátus intézményei egyszerre mutattak rugalmasságot és merevséget: a vidéki gazdaság átalakult, a városi pénzgazdaság feszültségeket szült, a paraszti tiltakozások és az éhínségek pedig kikezdték a rendszer igazságosságába vetett bizalmat. Az 1853. évi Perry-expedíció nem egyszerűen „megnyitotta Japánt”, hanem egy már meglévő belső vitát élezett ki a külpolitika, a sóguni hatalom és a császári udvar szerepéről. Ez az alfejezet a belső válságjeleket, a nyugati behatolást és a Meiji-restaurációt közvetlenül megelőző hatalmi átrendeződést tárgyalja, az 1780-as évektől 1868 elejéig terjedő időhatárok között.
A Tokugawa-rendszer alapjait a A Tokugawa-rendszer kialakulása című alfejezet mutatja be. A sógunátus békéje alatt a rizsadóra épülő hűbéri igazgatás, a daimjók váltakozó edói tartózkodása (szankin kótai) és a négy rendű társadalmi rend hosszú ideig stabilnak bizonyult. A 18. század folyamán azonban a pénzgazdaság terjedése, a kereskedelmi hálózatok bővülése és a paraszti termelés piacosodása olyan feszültségeket hozott létre, amelyeket a bakufu hagyományos rizsbevétel-alapú igazgatása egyre kevésbé tudott kezelni. A „válság” ezért nem egyetlen okra vezethető vissza: éghajlati, pénzügyi, társadalmi és politikai tényezők kapcsolódtak össze.
Az éhínségek közül a Tenmei-éhínség (1782–1787) és a Tenpó-éhínség (1833–1837) a leginkább dokumentált. Mindkettőt hideg nyarak, rossz termés, áremelkedés és a hatósági készletezés elégtelensége kísérte. A Tenmei-éhínség különösen az északkeleti országrészeket, elsősorban a mai Tóhoku térségét sújtotta. A halottak számára vonatkozó korabeli összeírások hiányosak, és a templomi halotti anyakönyvek csak helyi betekintést adnak; a modern történetírás ezért a Tenmei-éhínség áldozatait több százezerre, egyes becslések szerint ennél magasabbra teszi, de a pontos szám nem állapítható meg. A Tenpó-éhínség országosabb jellegű volt, és városi zavargásokkal, rizsüzérek elleni támadásokkal, valamint vidéki felkelésekkel járt. Az éhínségek okai között nemcsak az időjárási anomáliákat kell látni: a kereskedelmi spekuláció, a rizs felvásárlása és raktározása, valamint az uradalmi elvonás mértéke felerősítette a termésingadozást. A kortársak maguk is vitatták, hogy a katasztrófa „természeti csapás” vagy a kormányzati politika kudarca volt.
A paraszti tiltakozások a korszakban nem voltak új jelenségek, ám a 18. század végétől sűrűsödtek, és formáik differenciálódtak. A japán források a „hjaku só ikki” kifejezést használják a paraszti felkelésekre, amelyek gyakran petícióval, a falu közös döntésével és a földesúri hivatalnokok vagy a falu elöljárói elleni erőszakkal jártak. A felkelők célja rendszerint nem a rendszer megdöntése, hanem a túlzott adó, a monopóliumok vagy a helyi elnyomás orvoslása volt. A korszakra jellemző „ucsikovasi” (szó szerint „összetörés”) akciók során a tömeg a gazdag kereskedők, rizsüzérek és uzsorások házait rombolta le, amit a hatóságok rablásként, a résztvevők viszont jogos megtorlásként értelmeztek. Az 1837-es Ószakai felkelés azért kiemelkedő, mert vezetője, Ósio Heihacsiró, volt alacsony rangú hivatalnok volt, aki a városi szegények nyomora és a hatósági közöny ellen lépett fel, és fegyveres lázadást robbantott ki. A felkelést gyorsan leverték, Ósio öngyilkossága pedig a későbbi ellenzéki mozgalmak számára vált jelképessé. Az esemény dokumentáltsága jó, de az értelmezése vitatott: egyes történészek a „jó kormányzás” konfuciánus eszméje szerinti erkölcsi tiltakozást látják benne, mások a városi szegénység és az éhínség okozta kétségbeesés kirobbanását.
A gazdasági feszültségek mélyebben húzódtak. A sógunátus és a daimjók bevételei alapvetően rizsben voltak meghatározva, ugyanakkor a kiadások egyre nagyobb része pénzben merült fel. A szankin kótai rendszer miatt a daimjók két udvartartást tartottak fenn, ami állandó pénzszükséget jelentett. A rizs árának ingadozása, a pénzrontás és a hitelfelvétel az alsóbb rendű szamurájok jövedelmét erodálta. A városi kereskedők, különösen Ószakában és Edóban, a rizskereskedelemmel, a pénzváltással és a hitelnyújtással jelentős vagyonra tettek szert, miközben a hivatalos rendi ideológia a kereskedőt alacsonyabb státuszúnak tekintette. Ez a feszültség nem pusztán gazdasági, hanem státuszbeli és erkölcsi válság is volt. A szamurájok eladósodása és a kereskedői gazdagság látható ellentmondása a Tokugawa-rend igazolását kérdőjelezte meg.
A vidéki társadalom sem maradt változatlan. A paraszti háztartások egy része melléktermelésbe, selyemhernyó-tenyésztésbe, gyapotfeldolgozásba és egyéb háziiparba kezdett, ami a protoindusztrializáció korai formájának tekinthető. A falvakban differenciálódás ment végbe: a tehetősebb parasztok földet vásároltak, pénzt kölcsönöztek és kereskedtek, míg a szegényebb rétegek napszámba kényszerültek vagy városba vándoroltak. A föld elzálogosításának és az örökös nélküli birtokok koncentrációjának következtében a hagyományos falu közösségi rendje megrendült. A korszakban terjedt a „mabiki” (ritkítás) kifejezés, amely a szegény családokban a gyermekvállalás korlátozását, esetenként csecsemőgyilkosságot jelölt; ezt a jelenséget a korabeli hatóságok és értelmiségiek is tárgyalták, bár a források jellege miatt a gyakoriságát pontosan megbecsülni nem lehet. A vidéki nyomor tehát egyszerre demográfiai, gazdasági és morális kérdésként jelent meg.
A bakufu nem tétlenül szemlélte a válságot, de reformjai ellentmondásosak voltak. Macudaira Szadanobu az 1780–90-es években meghirdetett Kansei-reformjai a takarékosságot, a városi szegények támogatását és a vidéki termelés erősítését célozták, ám a rendszer alapjait nem változtatták meg. Az 1841–1843 közötti Tenpó-reformok Mizuno Tadakuni nevéhez kötődnek; ezek a városi monopóliumok feloszlatására, az árak szabályozására és a vidékre való visszatelepítés ösztönzésére irányultak, ám a kereskedők ellenállása és a végrehajtás következetlensége miatt nagyrészt kudarcot vallottak. Ezzel szemben egyes domének, mindenekelőtt Csósú és Szacuma, sikeresebbé tették saját reformjaikat: adósságrendezés, terménymonopóliumok, modern fegyverzet és hivatali racionalizáció révén megerősítették pénzügyi és katonai helyzetüket. Ez a különbség később, a sógunátus megdöntésében is szerepet játszott, mert a reformképes domének rendelkeztek olyan erőforrásokkal, amelyekkel a bakufu nem.
A külföldi nyomás nem 1853-ban kezdődött. A 18. század végétől orosz expedíciók és kereskedelmi kísérletek érték el a japán partokat, a 19. század elején pedig brit és amerikai hajók is feltűntek. A bakufu 1825-ben kiadta az idegen hajók elűzésére vonatkozó rendeletet, amely a partra lépő külföldiek azonnali elűzését írta elő. Az 1840–1842 közötti ópiumháború híre holland és kínai forrásokon keresztül eljutott Japánba, és élénken foglalkoztatta a sóguni tanácsadókat: Kína veresége azt mutatta, hogy a katonai elzárkózás önmagában nem véd a nyugati tengeri hatalmakkal szemben. 1842-ben a bakufu enyhítette a korábbi rendeletet, és engedélyezte, hogy a külföldi hajókat tűzifával és vízzel lássák el. A vita azonban nem zárult le: a nyitást óvatosabban kezelők és az elzárkózást mindenáron fenntartók között éles szembenállás alakult ki.
Matthew Perry amerikai sorhajókapitány 1853. július 8-án érkezett meg négy hadihajóval az Edói-öböl bejáratánál fekvő Uragához. A kortárs japán források „fekete hajókként” említik a gőz- és vitorláshajókat, amelyek megjelenése önmagában is katonai fenyegetést közvetített. Perry átadta Fillmore elnök levelét, amely kereskedelmi kapcsolatot, hajótöröttek ellátását és kikötők megnyitását kérte, majd bejelentette, hogy a következő évben visszatér a válaszért. Az expedíció nem alkalmazott közvetlen fegyveres erőszakot, de a hajók jelenléte és a kapitány határozott fellépése a kényszerítő diplomácia klasszikus példája volt. A bakufu vezetői megosztottak voltak: egyesek tárgyalni akartak, mások fegyveres ellenállást sürgettek, megint mások a császári udvar jóváhagyását tartották szükségesnek. Az 1854. márciusi kanagavai egyezményben a sógunátus megnyitotta Simoda és Hakodate kikötőjét, biztosította az amerikai hajótöröttek ellátását, és hozzájárult amerikai konzul kinevezéséhez. Ez az egyezmény még nem volt széles körű kereskedelmi szerződés, de megtörte a korábbi elzárkózási politikát.
A nyitás második, súlyosabb szakasza 1858-ban következett. Townsend Harris amerikai főkonzul Simodából kiindulva tárgyalásokat folytatott a sógunátussal, miközben az ópiumháborús kínai vereség és a brit–francia katonai jelenlét a térségben folyamatos nyomást jelentett. 1858-ban amerikai–japán barátsági és kereskedelmi szerződés jött létre, amelyet hamarosan brit, orosz, holland és francia szerződések követtek. A szerződések megnyitottak további kikötőket, rögzítették az alacsony importvámokat, és konzuli bíráskodást biztosítottak a külföldieknek. A későbbi történetírás ezeket „egyenlőtlen szerződéseknek” nevezi, de ez a minősítés a 19. század végi japán politikai nyelvben és a modern szakirodalomban alakult ki; a korabeli japán tárgyalók a kényszerhelyzetben részben a bakufu hatalmának megőrzésére törekedtek. Az aláírás körüli vita belpolitikai válsággá szélesedett, mert a sóguni tanácsadók egy része úgy vélte, hogy a kereskedelmi szerződések elfogadásához a császári udvar hozzájárulását is meg kell szerezni. Ii Naoszuke, a bakufu tényleges vezetője azonban a szerződések mielőbbi aláírása mellett döntött, és az ellenvéleményeket megtorolta. Az 1858–59-es Ansei-tisztogatás során daimjókat, udvari nemeseket és értelmiségieket börtönöztek be vagy végeztek ki. A tisztogatás rövid távon megerősítette a sóguni hatalmat, hosszabb távon azonban a bakufuval szembeni haragot növelte.
A „szonno dzsoi” – „tiszteld a császárt, űzd ki a barbárokat” – jelszava az 1850-es évek végétől egyre több elégedetlen szamurájt, vidéki értelmiségit és udvari kört vonzott. A jelszó egyszerre fejezte ki a külföldi behatolással szembeni ellenállást és a sóguni vezetés legitimitásának megkérdőjelezését. 1860 márciusában Ii Naoszukét a Sakuradamon-kapunál meggyilkolták; a merényletet róninok, azaz urat vesztett szamurájok követték el. Az esemény dokumentált, és világosan jelezte, hogy a politikai erőszak már a sógunátus közvetlen környezetét fenyegeti. Az 1860-as években a „sonno dzsoi” mozgalom nem volt egységes: egyes csoportok a császári udvar szimbolikus megerősítésében látták a megoldást, mások a külföldiek elleni azonnali fegyveres fellépést követelték, megint mások a sógunátus és a császári udvar kiegyezését keresték. A mozgalom retorikája a császári hatalom „visszaállítását” hirdette, ám hogy ez mit jelentett intézményileg, abban a szereplők sem értettek egyet.
Az 1860-as évek elején az erőszak spirálja tovább gyűrűzött. 1862-ben a Namamugi-incidensnek nevezett eseményben Szacuma domén szamurájai megöltek egy brit kereskedőt; a brit válasz 1863-ban Kagosima bombázása lett. Ugyanebben az évben Csósú domén a Simonoszeki-szorosnál tüzet nyitott külföldi hajókra, mire 1864-ben egy brit, francia, holland és amerikai hadihajókból álló flotta megtorlásként lövetette a parti ütegeket. A bakufu közben hol Csósú ellen indított büntetőexpedíciót, hol a kiegyezésre törekedett. A külföldi katonai fölény nyilvánvalóvá válása aláásta a „barbárokat űzzük ki” jelszó azonnali megvalósíthatóságát, és a mozgalom egy része a belpolitikai rendszer átalakítására helyezte át a hangsúlyt. A sógunátus 1866-ban újabb Csósú elleni expedíciót indított, amely kudarcot vallott, és ezzel a bakufu katonai tekintélye tovább gyengült.
A Meiji-restaurációt megelőző döntő fordulat a Szacuma és Csósú közötti szövetség volt 1866-ban. A két nagy domén korábban vetélytársnak számított, és a szövetség létrejöttét személyes közvetítők, köztük a Tosa doménből származó Szakamoto Rjóma segítették. A szövetség nem volt előre elrendezett; résztvevői elsősorban a bakufu hatalmának korlátozásában és saját doménjük befolyásának növelésében voltak érdekeltek. A megállapodás részleteiről fennmaradt iratok és későbbi visszaemlékezések eltérő képet adnak, és a Szakamoto Rjóma körüli emlékezetpolitikai hagyomány a modern Japánban erősen mitizálta az eseményt. Annyi bizonyos, hogy 1867-re kialakult egy olyan koalíció, amely kész volt a sóguni hatalom felszámolására vagy legalábbis gyökeres átalakítására.
A sógunátus válságát mélyítette az 1866–67-es évek újabb rossz termése és a megnyíló külkereskedelem zavaró hatása. A selyem- és teaexport miatt a belső árak emelkedtek, a rizs drágult, és a városi szegények helyzete romlott. 1867-ben Edótól a vidéki településekig terjedt az „ee ja nai ka” elnevezésű táncos, mámoros tömegmozgalom, amelyben a résztvevők amuletteket énekeltek és körbejártak. A jelenséget gyakran a rendszer összeomlásának előjeleként vagy vallásos-politikai tömegmegnyilvánulásként értelmezik, de a források nem adnak egyértelmű magyarázatot a mozgalom szervezettségére és céljaira. A dokumentált tény a mozgalom gyors terjedése, az értelmezés viszont vitatott.
Tokugava Josinobu, az utolsó sógun 1867 novemberében a hatalom visszaadásának (taiszei hókan) lépését választotta: formálisan a császár kezébe tette a kormányzati jogköröket, abban a reményben, hogy ezzel megőrizheti a Tokugawa-ház befolyását. A lépés dokumentált, de célja és értelmezése már a kortársak körében is vitatott volt. Az udvari és doméni szövetségesek egy része nem érte be a formális visszaadással, és 1868. január elején császári rendelettel bejelentették a császári hatalom restaurációját, egyben a sóguni tisztség megszüntetését. Josinobu és hívei ezt nem fogadták el, ami a Bosin-háború kitöréséhez vezetett. A háború 1868 elején a Toba-Fusimi csatában dőlt el a császári erők javára, Edót tavasszal adták át, az északi domének egy része pedig 1869-ig folytatta az ellenállást.
A „Meiji-restauráció” kifejezés maga is értelmezést hordoz. A kortárs császári propaganda a mitikus császári hagyomány visszaállításaként mutatta be, mintha a sógunátus csupán ideiglenes eltérés lett volna. A modern történetírás egy része, különösen a japán marxista hagyomány, ezt az eseményt befejezetlen polgári forradalomként írta le, amelyben a régi rendi vezetőkből lett bürokratikus elit vitte véghez az állam modernizációját. A mai nemzetközi szakirodalomban az a konszenzus alakult ki, hogy az 1868-as fordulat sem nem egyszerű restauráció, sem nem teljes társadalmi forradalom volt: hatalmi koalícióváltás volt, amely a császár szimbolikus tekintélyére támaszkodva új, központosított államot hozott létre. A könyv ezért a „Meiji-restauráció” kifejezést idézőjeles történeti fogalomként kezeli, és nem tekinti a császári hatalom tényleges folyamatosságának bizonyítékát.
A Tokugawa-rendszer válsága tehát nem egyszerűen a Perry-féle külföldi sokk következménye volt. A 18. század végi éhínségek, a paraszti és városi tiltakozások, a pénzügyi feszültségek és a domének közötti eltérő reformképesség már korábban kikezdték a sógunátus cselekvőképességét. A nyugati hatalmak katonai fenyegetése ezt a belső válságot mélyítette el, és új érveket adott a központi hatalom átalakításának hívei kezébe. Az 1867–68-as fordulatban ugyanakkor nem egyetlen társadalmi osztály vagy egyértelmű ideológia győzött: a restaurációban résztvevők motivációi, taktikai céljai és hosszú távú elképzelései is különböztek. A korszak tárgyalásakor ezért óvakodni kell attól a teleologikus képtől, amely a Tokugawa-korszakot csupán a modern Japánhoz vezető út kudarcos előtörténeteként ábrázolja.
A fejezet fő forrásai közé tartoznak a sógunátus rendeletei, a doméni levéltárak, a falusi iratok és adóösszeírások, a naplók, a holland kereskedelmi jelentések, valamint az amerikai és brit diplomáciai iratok. Perry expedíciójáról részletes hivatalos amerikai beszámoló készült, amely a kortárs japán feljegyzésekkel összevetve jól dokumentálja a tárgyalások menetét. A nemzetközi szerződések szövege szintén levéltári dokumentum, ezért a megnyitott kikötők, a vámtételek és a konzuli joghatóság ténye jól ellenőrizhető.
A bizonytalanság elsősorban a társadalomtörténeti számoknál, az éhínségek áldozatainál, a parasztfelkelések gyakoriságánál és a politikai erőszak mértékénél jelentős. A premodern japán népszámlálások és halotti anyakönyvek nem fedik le az egész országot, a hatósági jelentések pedig gyakran alulbecsülték a zavargásokat. A Tenmei- és Tenpó-éhínség áldozataira ezért csak széles becslési sávok adhatók. A parasztfelkelések számát kutatók különböző kritériumok alapján állapítják meg; egy-egy eseményt hol felkelésnek, hol petíciós mozgalomnak minősít a szakirodalom. A Meiji-restauráció részletei, különösen a Szacuma–Csósú szövetség létrejötte és Tokugava Josinobu szándékai, a fennmaradt iratok és az utólagos emlékiratok ellentmondásai miatt vitatottak.
Az értelmezési viták közül kiemelkedik kettő. Az egyik a japán „nyitás” megítélése: az amerikai hivatalos narratíva sokáig a kereskedelem és a civilizáció szükségszerű győzelmeként tárgyalta, míg a japán történetírás egy része a fegyveres kényszer és az „egyenlőtlen szerződések” aszimmetriáját hangsúlyozza. A könyv a nyitást katonai nyomás alatt létrejött, egyenlőtlen feltételeket tartalmazó folyamatként mutatja be, de nem állítja, hogy a Tokugawa-rendszer elzárkózása fenntartható vagy kívánatos lett volna. A másik vita a Meiji-restauráció természete: a császári hatalom visszaállításának hivatalos emlékezetpolitikai képe szemben áll a modern szakirodalom koalícióváltásról szóló értelmezésével. A tankönyv ezért hangsúlyozza, hogy a „restauráció” a szereplők önértelmezésének része, nem pedig a történészi leírás semleges fogalma.
A Tokugawa-rendszer válsága az 1780-as évektől kezdve egymásra rétegződő feszültségekből állt: a rizsalapú államháztartás és a terjedő pénzgazdaság ellentmondásaiból, a Tenmei- és Tenpó-éhínségekből, a paraszti és városi tiltakozásokból, valamint a szamurájok elszegényedéséből. A bakufu reformjai csak részben enyhítették a gondokat, míg egyes domének sikeresebb alkalmazkodása később a sógunátussal szembeni erőviszonyokat is megváltoztatta. Az 1853-as Perry-expedíció és az 1858-as kereskedelmi szerződések e belső válságot külső kényszerrel kapcsolták össze, és felerősítették a császári udvar szerepét hangsúlyozó, sógunellenes mozgalmat. A politikai erőszak, a külföldi katonai megtorlások és a Szacuma–Csósú szövetség nyomán 1867–68-ban összeomlott a sóguni hatalom. A Meiji-restauráció azonban nem egyszerű visszaállítás volt: új, központosított állam építésének nyitánya, amelyet a kortársak és a későbbi történetírás is eltérően értelmezett.