A Koreai-félsziget 1905 és 1945 közötti japán uralma nem egyetlen szerződéssel kezdődött, hanem a nagyhatalmi verseny, a Csoszon-dinasztia belső válsága és Japán expanziós politikája együttes következményeként. Az alfejezet a japán protektorátus (1905), a formális annexió (1910), a gyarmati adminisztráció kiépülése, a földkisajátítás, a kényszermunka és a kulturális elnyomás kérdéseit tárgyalja. Az időhatárt 1905-től 1945-ig húzzuk meg, de a hangsúly az 1910 utáni gyarmati berendezkedésen van. Az 1919. március 1-jei mozgalmat és a függetlenségi szervezeteket a következő alfejezet tárgyalja; itt csak annyiban érintjük őket, amennyiben a japán kormányzás módját magyarázzák. Az előzményeket A késő Csoszon és a nyugati behatolás fejezet mutatta be.
Az 1904–1905-ös orosz–japán háború Japán győzelmével zárult, és a portsmouthi béke után Japán katonai-politikai fölénye a Koreai-félszigeten nemzetközileg is elismertté vált. Japán 1904-ben már tanácsadókat kényszerített a koreai kormányzatra, majd 1905. november 17-én aláíratta a japán–koreai protektorátusi egyezményt, amelyet a koreai történeti emlékezet „Ulsza kényszerszerződésnek” (Ulsza neuljjak) nevez. Az egyezmény értelmében Korea külügyeit Japán vette át, a koreai külképviseleteket bezárták, és japán rezidenst állítottak Szöulba. Az első rezidens Itó Hirobumi, a Meiji-kori japán államépítés egyik meghatározó alakja lett.
Kodzsong (Gojong) császár tiltakozott a protektorátus ellen, és 1907-ben titkos küldötteket menesztett a hágai békekonferenciára, hogy a koreai ügyet a nemzetközi közvélemény elé tárja. Japán nyomására azonban lemondatták, és fia, Szundzsong (Sunjong) lépett a trónra. Az 1907-es japán–koreai egyezmény a belügyeket is japán ellenőrzés alá vonta, a koreai hadsereget pedig feloszlatták. A feloszlatott katonák egy része csatlakozott a vidéki fegyveres ellenálláshoz, az „igazságos hadsereghez” (uibyeong), amelyet a japán csapatok az 1907–1910 közötti években levetettek. A harcok során a polgári lakosság is áldozatul esett; a halálos áldozatok számára vonatkozó becslések bizonytalanok, és a koreai, illetve japán források eltérő képet adnak.
A formális annexióra 1910. augusztus 22-én került sor, amikor aláírták a japán–koreai annexiós szerződést. A szöveget augusztus 29-én hirdették ki. A szerződés értelmében a koreai császár „teljes és örök” szuverenitást adott át Japán császárának, a koreai uralkodócsalád tagjai pedig japán arisztokrata rangokat kaptak. A szerződést koreai részről Li Van-jong (Yi Wan-yong) miniszterelnök írta alá; a császár közvetlen jóváhagyása vitatott, és a koreai történetírás a szerződést kényszer alatt létrejött, ezért érvénytelen aktusnak tekinti. Japán a maga korában a szerződést törvényesnek állította be, és a koreai kormányzat egyes tagjainak együttműködésére hivatkozott. A dokumentált tények közé tartozik, hogy a szerződés aláírásakor a koreai hadsereg már nem létezett, a rendőrség japán irányítás alatt állt, és a félszigeten japán katonai erők tartózkodtak.
A főkormányzó a japán császárnak és a tokiói kormánynak volt alárendelve, nem a japán parlamentnek, és rendeleti úton kormányzott. A koreai lakosság japán alattvalóvá vált, de nem kapott választójogot a japán országgyűlésbe, és a magasabb állami hivatalokból gyakorlatilag kizárták. Az első főkormányzó, Teraucsi Maszatake korábbi hadügyminiszter volt; az 1910-es éveket a japán történetírás is gyakran a „katonai uralom” (budan seiji) időszakaként említi. A csendőrség és a rendőrség széles hatáskörrel működött, a politikai szervezkedést, a fegyveres csoportokat és a sztrájkokat betiltották, a sajtót cenzúrázták. A bíróságok japán jogot alkalmaztak, a koreai szokásjog csak szűk körben érvényesülhetett.
A japán telepesek – hivatalnokok, kereskedők, földművesek, vállalkozók – száma a gyarmati évtizedek alatt folyamatosan nőtt. A hivatalos japán statisztikák rögzítik ezt a növekedést, de a koreai lakosság arányában a japán telepesek végig kisebbséget alkottak. Az iskolák, kórházak és infrastrukturális beruházások egy része elsősorban a japán lakosság igényeit szolgálta, miközben a koreai lakosság adóterhei nőttek.
Az 1919. március 1-jei országos tiltakozás után a japán kormányzat látszólag enyhített: meghirdette a „kulturális uralom” (bunka seiji) politikáját. Ennek keretében polgári személy is lehetett főkormányzó, koreai nyelvű sajtó jelenhetett meg, és korlátozott tanácsadó testületek alakultak. A rendőri ellenőrzés, a cenzúra és a politikai szabadság hiánya azonban megmaradt. A „kulturális uralom” tehát nem jelentette a gyarmati rendszer felszámolását, csupán a kormányzás stílusának módosítását.
A gyarmati gazdaságpolitika egyik legnagyobb hatású intézkedése az 1910 és 1918 között végrehajtott kataszteri földmérés volt. A főkormányzóság a tulajdonosoknak bejelentési kötelezettséget írt elő, és okiratokkal kellett bizonyítaniuk földtulajdonukat. A hagyományos koreai birtokviszonyok azonban gyakran nem feleltek meg a modern okirati követelményeknek: a közös falusi földek, legelők, erdők, a régi udvari és intézményi birtokok, valamint a szóbeli megállapodásokon alapuló használati jogok nem voltak könnyen dokumentálhatók. A japán hatóságok az ilyen földek jelentős részét állami tulajdonba vették.
A földmérés után a főkormányzóság és a Keleti Gyarmatosító Társaság (Tójó Takuszoku Kaisa) japán társaságoknak és telepeseknek juttatott földet. A koreai parasztok egy része bérlővé vagy földnélküli mezőgazdasági munkássá vált, a bérleti rendszer pedig szigorúbb lett. A rizstermelés a gyarmati időszakban növekedett, de a termés jelentős részét Japánba exportálták, és a koreai lakosság egy főre jutó rizsfogyasztása inkább csökkent. A koreai étrendben a rizs helyét részben köles és más gabonafélék vették át.
A „földkisajátítás” kifejezés értelmezése vitatott. A japán gyarmati adminisztráció a földmérést törvényes, modernizáló intézkedésnek állította be, amely pontos nyilvántartást és stabil adóbevételt teremtett. A koreai történetírás ezzel szemben jogfosztásként írja le, mert a hagyományos használati jogok elvesztése sok parasztot tett földnélkülivé. A japán kézbe került földterület arányára vonatkozó becslések eltérnek, mivel a kataszteri iratok módszertani értelmezése és a hagyományos jogok rekonstrukciója is vitatott.
A gyarmati korszak egészében jelen volt a koreai munkaerő kényszerű alkalmazása. A korai évtizedekben út-, vasút- és kikötőépítéseken, bányákban és gyárakban koreai munkásokat foglalkoztattak, a toborzók pedig gyakran adósságcsapdát, hamis ígéreteket vagy közvetlen kényszert alkalmaztak. Az 1930-as évek végétől, a Japán Birodalom háborús gazdaságának kiépülésével a mozgósítás rendszerré vált.
Az 1938-as Nemzeti Általános Mozgósítási Törvény alapján koreai férfiakat és nőket vittek japán szénbányákba, vas- és acélgyárakba, hajógyárakba, repülőtér- és erődítésépítkezésekre, Szahalinra, Mandzsúriába és a csendes-óceáni hadszínterekre. A munkakörülmények rendkívül kemények voltak: a túlélők visszaemlékezései szerint a fizetés csekély vagy elmaradt, az élelmezés és a szállás elégtelen volt, az orvosi ellátás hiányos, a bánásmód pedig gyakran erőszakos. A mozgósítottak számára vonatkozó becslések széles sávban mozognak; a koreai kormányzati nyilvántartások és a túlélők beszámolói alapján több százezer emberről van szó, egyes becslések szerint több mint egymillióról.
A „kényszermunka” jogi minősítése körül éles vita van. A japán kormány hivatalos álláspontja egyes esetekben azt hangsúlyozza, hogy a mozgósítás a korabeli jogszabályokon alapult, és a munkások egy része önként jelentkezett. A koreai kormány, a túlélők és számos nemzetközi emberi jogi testület viszont a toborzás módját, a munkakörülményeket és a választási lehetőség hiányát kényszermunkaként értelmezi. A dél-koreai legfelsőbb bíróság 2018-ban japán vállalatokat kártérítésre kötelezett kényszermunka miatt; a japán kormány ezt vitatja, és az 1965-ös dél-koreai–japán normalizációs megállapodásra hivatkozik.
A gyarmati korszak emberi jogi örökségéhez tartozik a „komfortnők” néven ismert rendszer is, amelynek keretében a japán hadsereg katonai bordélyházakat működtetett, és amelyekbe sok koreai nő és lány került. A rendszer létezése dokumentált tény; a toborzás, a fogva tartás és a felelősség megítélése azonban máig vitatott. Ennek részletes tárgyalását a következő alfejezetben végezzük el.
A japán oktatáspolitika már az 1910-es évektől a koreaiak lojális alattvalóvá nevelését szolgálta. Az 1911-es oktatási rendelet a japán nyelvet tette kötelezővé, a koreai nyelv és a koreai történelem oktatását pedig korlátozta. A koreai gyerekek számára kevesebb és alacsonyabb szintű iskola állt rendelkezésre, mint a japán telepesek gyermekeinek. A tankönyvek a japán császár iránti hűséget és a japán birodalom felsőbbrendűségét hirdették.
Az 1919 utáni átmeneti enyhülés ellenére az 1930-as évek második felétől az asszimilációs politika újra erősödött. A „belső föld és Korea egy test” (Naiszen ittai) ideológiája jegyében a japán hatóságok a koreaiak és japánok közötti különbséget a birodalmi egységen belül kívánták felszámolni. 1938-tól a koreai nyelv tanítását kiszorították az iskolákból, 1939-ben névváltoztatási rendelet szólította fel a koreaiakat japán stílusú nevek felvételére, 1940-ben pedig a legfontosabb koreai nyelvű napilapokat betiltották. A sintó szentélyek látogatását elvárták, és a keresztény iskolákra is nyomás nehezedett.
A kulturális elnyomás hatása azonban nem volt teljes. A koreai nyelvű családi és falusi élet, a földalatti irodalmi körök, a vallási közösségek és a helyi szokások tovább őrizték a nyelvet és az identitást. A névváltoztatási rendeletnek a hivatalos statisztikák szerint a koreaiak nagy része eleget tett, de a túlélők visszaemlékezései szerint sokan csak a hivatalos iratokon használták a japán nevet, magánéletükben megtartották koreai nevüket. Az asszimiláció mélysége ezért nehezen mérhető: a rendeletek dokumentáltak, de a mindennapi gyakorlatot a passzív ellenállás és a helyi körülmények alakították.
A japán gyarmati uralom örökségének megítélése a modern koreai és japán történeti viták egyik legérzékenyebb pontja. A „gyarmati modernizáció” tézise szerint Japán hozta létre a félsziget modern infrastruktúráját, közigazgatását, iparát és oktatási rendszerét. Ezt az álláspontot egyes japán és nyugati gazdaságtörténészek képviselik, és arra hivatkoznak, hogy a vasút, a kikötők, a bankrendszer és a gyáripar a gyarmati évtizedekben épült ki.
A koreai történettudomány és a posztkoloniális kritika ezzel szemben hangsúlyozza, hogy ezek a beruházások a japán birodalom érdekeit szolgálták, a koreai erőforrások és munkaerő kizsákmányolásán alapultak, és a politikai jogok, valamint a kulturális autonómia hiányában nem „modernizációt”, hanem alávetést jelentettek. A könyv ezt a kérdést vitatott értelmezésként kezeli, és nem foglal állást abban, hogy a gyarmati korszak intézményeinek hosszú távú hatásai miként értékelendők. A dokumentált intézmények, a jogi keretek és a koreai lakosság tapasztalatai azonban elkülöníthetők a későbbi politikai értelmezésektől.
A japán protektorátus és annexió eseményeit elsődleges források, elsősorban a japán–koreai szerződések szövegei, a japán kormányzati közlönyök és a Csoszon Főkormányzóság rendeletei dokumentálják. A szerződések szövege dokumentált tény, de érvényességük vitatott értelmezés: a koreai történetírás és emlékezetpolitika „kényszerszerződésként” tekint rájuk, Japán a maga korában törvényesnek állította be őket. Az 1965-ös dél-koreai–japán normalizációs szerződés a gyarmati korszak régi szerződéseit „már érvénytelennek” nyilvánította, ám ennek jogi jelentését a két kormány eltérően értelmezi.
A gyarmati adminisztráció működéséről japán levéltári iratok, rendeletek, statisztikai évkönyvek és hivatalos jelentések állnak rendelkezésre. A koreai lakosság tapasztalatait túlélők visszaemlékezései, emigráns koreai aktivisták iratai, koreai nyelvű újságok és szóbeli történeti gyűjtések őrzik. A hivatalos japán források a rend fenntartását és a modernizációt hangsúlyozzák, a koreai források viszont a mindennapi elnyomást és a kizsákmányolást teszik láthatóvá. A két forráscsoport együttes olvasata ad kiegyensúlyozott képet.
A földmérés és a földkisajátítás mértéke módszertani viták tárgya. A kataszteri iratok megvannak, de a hagyományos koreai használati jogok rekonstrukciója nehéz, mert azokat gyakran nem rögzítették írásban. A japán kézbe került földterület arányára vonatkozó becslések ezért széles sávban mozognak. A kényszermunka és a háborús mozgósítás áldozatainak száma szintén becslés, mert a japán kormányzati iratok egy része a háború végén megsemmisült vagy hiányos, a túlélők visszaemlékezései pedig szóbeli források. A „kényszermunka” jogi minősítése vitatott értelmezés, amelyben a japán és a koreai kormány, valamint a nemzetközi bíróságok álláspontja eltér.
A kulturális asszimiláció rendeletei dokumentáltak, de a nyelvhasználat mindennapi gyakorlatát nehéz pontosan mérni. A hivatalos statisztikák a névváltoztatás magas arányát mutatják, a szóbeli hagyomány viszont azt jelzi, hogy a koreai nyelv és a koreai identitás a magánéletben tovább élt. A „gyarmati modernizáció” körüli vita részben tudományos, részben emlékezetpolitikai jellegű, ezért a könyv különbséget tesz a dokumentált intézménytörténet és a korszak értékelése között.
Japán 1905-ben protektorátussá tette Koreát, 1910-ben pedig formálisan annektálta. A Csoszon Főkormányzóság katonai-bürokratikus igazgatást épített ki, amelyben a koreai lakosság nem rendelkezett politikai jogokkal. A földmérés és a birtokjogi átalakítás sok koreai parasztot fosztott meg földjétől, a koreai munkaerőt pedig a gyarmati gazdaságban, majd a háborús mozgósítás időszakában széles körben alkalmazták. A japán oktatás- és kultúrpolitika a koreai nyelv és identitás visszaszorítását célozta, de a koreai társadalom ezt passzív ellenállással és a helyi hagyományok őrzésével ellensúlyozta. A gyarmati uralom 1945-ben, Japán vereségével ért véget; intézményeinek dokumentált története és a korszak értékelése azonban máig vitatott.