A Csoszon-dinasztia 1392 és 1910 között állt a Koreai-félsziget élén, és ezzel a leghosszabb ideig fennálló dinasztia a koreai történelemben. A korszak a koreai nyelvű írásbeliség, a központosított konfuciánus hivatalnokállam, a mai koreai társadalmi normák és kulturális minták kialakulásának időszaka. A dinasztia utolsó évtizedeit, a 19. századi válságot és a nyugati behatolást a következő alfejezet tárgyalja (A késő Csoszon és a nyugati behatolás); itt az állam, a társadalom, a gazdaság és a kultúra hosszú távú szerkezeteire összpontosítunk. A koreai történetírás a 15–16. századot „korai Csoszonnak”, a 17–19. századot „késő Csoszonnak” nevezi, de a korszakhatárok nem választhatók el élesen a 17. század eleji háborúktól. A Csoszon-kor nem csupán a koreai nemzeti múlt egyik kiemelt fejezete; a kelet-ázsiai államok közötti adóviszonyok, a konfuciánus intézmények és a koreai nyelvű írásbeliség összjátéka a régió történetének általános kérdéseit is megvilágítja.
A dinasztia alapítása és a konfuciánus fordulat
A Csoszon-dinasztia a Korjo katonai elitjének hatalomátvételéből született. A 14. század végén a Korjo állam két nagyhatalom, a hanyatló mongol Jüan és a felemelkedő kínai Ming közé szorult; a japán kalózok (wakó) part menti betörései tovább gyengítették a központi hatalmat. Li Szong-gye (Yi Seong-gye) hadvezér 1388-ban a Ming ellen vezetett hadjáratból visszafordult, és a főváros ellen vonult; 1392-ben lemondatta az utolsó Korjo királyt, majd trónra lépett. A dinasztia a „Csoszon” nevet a legendás Kodzsoszonra utalva választotta, tudatosan kapcsolva magát a félsziget legkorábbi állami hagyományához (vö. A korai koreai államok: Kodzsoszon, Kogurjo, Pekcse, Silla). A főváros 1394-től Hanjang (a mai Szöul) lett, amelyet a konfuciánus várostervezés elvei szerint építettek ki.
A hatalomátvételt neokonfuciánus reformerek támogatták, köztük Csong To-dzson (Jeong Do-jeon), aki a buddhista egyház kiváltságainak felszámolását és a központosított hivatalnokállam kiépítését szorgalmazta. A Korjo-kori buddhista államtól való eltérés szándékos volt (vö. A Korjo-korszak). A buddhista kolostorok földjeit és szolgáit államosították, a buddhizmus elvesztette udvari támogatását, és a 15. századra nagyrészt a vidéki lakosság, a nők és az alsóbb státuszú csoportok vallásává vált. A neokonfucianizmus (a Zhu Xi-féle tanrendszer koreai változata) az állam hivatalos ideológiája lett; a családi rítusok, az ősök tisztelete, a patriarchális rend és a hivatalnoki erények a közéleti normák alapjává váltak. A 15. század végén a Kjongguk tedzson (Gyeongguk daejeon) törvénykönyv kodifikálta az államszervezetet: a király alatt az Államtanács, a hat minisztérium (személyügy, adó, rítusok, hadügy, igazságügy, közmunka) és a három ellenőrző hivatal működött. Az utóbbiak — a cenzorátus, a titkos felügyelet és a királyi tanácsadó testület — a király döntéseit is felügyelhették, ami a koreai konfuciánus politikai kultúra sajátossága. A helyi közigazgatás nyolc tartományra tagolódott, a tartományok alatt megyei és járási szintű hivatalok működtek; a faluközösségek önigazgatása és a konfuciánus iskolák hálózata a központi hatalom helyi jelenlétét erősítette.
A hivatalnokvizsgák és a társadalmi hierarchia
A Csoszon-kori állam hivatalnokrétege a kvago (gwageo) vizsgarendszeren keresztül újrult. A vizsgák elvileg a tehetség előtt nyitottak voltak, de a felkészüléshez szükséges klasszikus kínai műveltség, a családi kapcsolatok és a vizsgáztatás gyakorlata a jangban (yangban) rendet — a hivatalnoki-nemesi elitet — zárttá tette. A jangban státusz nem volt jogilag örökölhetetlen, de a gyakorlatban a családok őrizték. A társadalom rendi tagolódása a Csoszon-korban a következő fő csoportokból állt: a jangban, a csungin (középső réteg: tolmácsok, orvosok, jogi szakértők, technikai hivatalnokok), a szangmin (közrendűek: parasztok, kézművesek, kereskedők) és a csonmin (alávetett réteg: nobik, mészárosok, sámánok, szórakoztatók). A nobi intézmény a személyi függés rendszere volt; a nobik magán- vagy állami szolgálatban álltak, családot alapíthattak és bizonyos vagyonnal rendelkezhettek, de személyükben uraikhoz kötődtek. A nobik arányára vonatkozó becslések bizonytalanok, mert az összeírások nem a modern statisztika módszereit követték; a kutatás a lakosság egyharmadától alacsonyabb arányokig terjedő becsléseket ismer.
A konfuciánus normák a nők életét a háztartáshoz és a férj családjához kötötték. A kora Csoszonban a nők öröklési jogai és újra házasodási lehetőségei tágabbak voltak, mint a későbbi századokban; a 17. századtól a fiúági öröklés és a női státusz korlátozása erősödött. A társadalmi mobilitás korlátozott volt, de nem teljesen zárult: a csungin réteg a vizsgák és a gyakorlati szakismeretek révén a helyi igazgatásban és a diplomáciában fontos szerepet játszott. A 16. században a vidéki konfuciánus tudósokból kinőtt szarim (sarim) mozgalom a szovon (seowon) magánakadémiák hálózatára támaszkodva törekedett a központi hivatalokba jutásra; a frakcióharcok és az irodalmi tisztogatások (sahwa) a politikai élet állandó kísérőjelenségei lettek. A jangban családok életmódja a konfuciánus szövegek tanulmányozása, a hivatali karrier és a nemzetségi összetartozás köré szerveződött; a családi leszármazási könyvek (csokpo) a rendi elkülönülés eszközei voltak.
A hangul írás
A Csoszon-kor egyik legismertebb öröksége a hangul (koreai ábécé). Szedzsong király (Sejong, 1418–1450) uralkodása alatt a tudósok 1443-ra megalkották a Hunmin csongumot (Hunmin jeongeum, „a nép tanításának helyes hangjai”), amelyet 1446-ban hirdettek ki. A hangul fonetikus írás, amely a koreai nyelv hangjait jelöli; betűi a kiejtés és az emberi artikuláció elvén alapulnak, magánhangzói pedig az „ég, föld, ember” hármasságát tükrözik. A korai hangul 28 betűt tartalmazott (17 mássalhangzó és 11 magánhangzó); a mai koreai ábécé ennek egyszerűsödött változata. A hivatalos írás a Csoszon-korban a klasszikus kínai (hanmun) maradt, a hangul pedig elsősorban a koreai nyelvű irodalom, a nők és az alacsonyabb írástudó rétegek eszköze lett. A 15. században a koreai nyelvű irodalom első jelentős művei jelentek meg, például a dinasztia alapítását dicsőítő Jongbi ocshon ka (Yongbi eocheon ga, 1445). A hangul elnevezés csak a 20. század elején terjedt el; a Csoszon-korban az írást „népi írásnak” vagy „vulgáris írásnak” is nevezték, és egyes konfuciánus hivatalnokok ellenezték, mert a kínai írás elsőbbségét féltették. A hangul jelentősége a 19. század végén, a koreai nacionalizmus kibontakozásával nőtt meg, amikor a koreai nyelvű írásbeliség a nemzeti identitás jelképévé vált (vö. A koreai nacionalizmus és a függetlenségi mozgalom).
A gazdaság és a mindennapi élet
A Csoszon-kori gazdaság alapja a mezőgazdaság volt. Az állam a paraszti háztartásoktól földadót, katonai szolgálatot és közmunkát szedett; az adókat terményben és szolgáltatásokban rótták le. A 15. században a kormányzat földméréseket és adóösszeírásokat végzett, hogy a terheket a művelt föld nagyságához igazítsa; a mezőgazdasági termelés növelését mezőgazdasági kézikönyvek, például a Szedzsong-kori Nongsza csikszol (Nongsa jikseol) segítették. A 16. századtól a nagybirtokos jangban családok adókedvezményei és a paraszti eladósodás feszültségeket okoztak; a helyi közösségek adóterhei növekedtek. A 17. században a teadong (daedong) reform a helyi adók egy részét rizsben fizetendő egységes járulékká alakította; ez a késő Csoszon gazdaságpolitikájának előfutára volt (vö. A késő Csoszon és a nyugati behatolás).
A kereskedelem a Csoszon-korban korlátozott maradt. A kormányzat a kereskedőket alacsonyabb társadalmi státuszba sorolta, és a külkereskedelmet a Ming-dinasztiával fenntartott adóviszony, valamint a Cusima (Tsushima) szigetén keresztül Japánnal folytatott korlátozott csere határozta meg. A belföldi piacok a regionális termékek cseréjét szolgálták, de a pénzhasználat a 17. századig esetleges maradt; a terménycsere dominált. A 15. századból ismert a fémnyomtatás, amely a konfuciánus klasszikusok és a hivatalos iratok terjesztését szolgálta; a kézműipar a fővárosban és a regionális központokban összpontosult. A hétköznapi életben a rizs, az árpa és a köles voltak a legfontosabb termények; a selyem és a papír előállítása a paraszti háztartások kiegészítő jövedelmét adta.
Kultúra, tudomány és irodalom
A Csoszon-kor kulturális öröksége a konfuciánus tanultság, a tudományos kísérletezés és a koreai nyelvű irodalom hármasára épült. A királyi udvar támogatta a történetírást: a Csoszon vangdzso sillok (Joseon wangjo sillok), a királyi évkönyvek 1392-től az 1860-as évekig rögzítik az uralkodók és a kormányzat tevékenységét. A Szedzsong-kori tudósok csillagászati műszereket, vízórákat és esőmérőt készítettek; az esőmérő (cshugugi) 1441-es bevezetése a mezőgazdasági kormányzás eszköze volt. A kerámiaművészetben a 15. századi puncshong (buncheong) edények a Korjo-kori celadon hagyományát vitték tovább, majd a fehér porcelán a konfuciánus esztétika kedvelt formája lett. A tájképfestészetben An Kjon (An Gyeon) 15. századi munkái a kínai hatás és a koreai tájérzékenység keveredését mutatják. A konfuciánus szertartások zenéje és tánca az udvari rítusok része lett; a 15. században összeállított Akhak kvebom (Akhak gwebeom) a zenei és rituális hagyományokat rögzítette.
A koreai nyelvű irodalom a hangul megjelenésével új utakat nyitott. A szidzso (sijo) rövid, lírai versforma és a kasza (kasa) hosszabb elbeszélő költemény a Csoszon-kor kedvelt műfaja lett; a 16. században Csong Cshol (Jeong Cheol) kasza-költészete a koreai irodalom kánonjának része. A kínai nyelvű irodalom továbbra is a hivatalnokok presztízsnyelve maradt; a konfuciánus akadémiák (szovon, seowon) a vidéki tudósok képzésének és a helyi elit politikai szerveződésének központjaivá váltak. A 16. századi szarim mozgalom ezekből az akadémiákból indult, és a központi hivatalokba kerülve hozzájárult a frakcióharcok kiéleződéséhez; a század során több irodalmi tisztogatást (sahwa) is elszenvedtek, majd maguk is rivális csoportokra szakadtak. A 16. század végére a keleti–nyugati frakciók, majd a 17. században a déli–északi csoportosulások kialakulása a késő Csoszon politikai kultúrájának állandó elemévé vált.
Külkapcsolatok és a 16. század végi háború
A Csoszon külpolitikáját a Ming-dinasztiával fenntartott adóviszony határozta meg. A koreai udvar a „kisebb szolgálata a nagyobbnak” elvét követte, és rendszeresen küldött adómissziókat a kínai császárhoz. A japán kalózok (wakó) betörései ellen a 15. század elején katonai expedíciót indítottak Cusima szigetére (1419), majd 1443-ban a Kjehe szerződésben korlátozott kereskedelmi jogot adtak a Cusima urának. A 16. század végén Tojotomi Hidejosi (Toyotomi Hideyoshi) Japánja 1592-ben, majd 1597-ben megtámadta a félszigetet; az Imdzsin háború (1592–1598) a Csoszon-kor legnagyobb katonai katasztrófája volt. A japán hadsereg gyorsan elfoglalta a fővárost, az udvar északra menekült, és a kínai Ming hadsereg beavatkozása nélkül a dinasztia valószínűleg nem maradt volna fenn. A háború legfontosabb koreai hőse Li Szunsin (Yi Sun-sin) admirális, aki a déli partoknál több tengeri győzelmet aratott; a hagyomány nevéhez köti a páncélozott, úgynevezett teknősbéka hajókat (kobukszon), bár a korabeli források szerint hasonló hajók korábban is léteztek. A háború a félsziget termőföldjeit, városait és kulturális emlékeit súlyosan megrongálta; a lakosság csökkenésére vonatkozó számok bizonytalanok, de a pusztítás mértéke a kortárs források szerint hatalmas volt. A 17. század elején a mandzsu Csing hatalom is megtámadta Csoszont; az 1627-es és 1636–1637-es inváziók nyomán a dinasztia hűségesküre kényszerült, és a későbbi évtizedekben a Csing adórendszeréhez igazodott. A mandzsu hódítás és az azt követő újjáépítés már a késő Csoszon korszakának nyitánya (vö. A késő Csoszon és a nyugati behatolás).
A korszak mérlege és a késő Csoszon felé
A Csoszon-kor első három évszázada a központosított állam kiépülésének, a konfuciánus társadalmi rend megszilárdulásának és a koreai nyelvű írásbeliség megszületésének időszaka. A 16. század végén azonban a japán invázió, majd a 17. század elején a mandzsu hódítás olyan társadalmi és gazdasági válságot hozott, amely a késő Csoszon államát hosszú távon is átalakította. A frakcióharcok, a paraszti elégedetlenség és a merev rendi hierarchia a 17–19. században új feszültségekkel párosult; ezeket a következő alfejezet tárgyalja.
### Források és bizonytalanságok
A Csoszon-kor legfontosabb elsődleges forrása a Csoszon vangdzso sillok, a királyi évkönyvek sorozata; a Szedzsong-kori és későbbi kötetek a központi kormányzat, a rítusok és a politikai döntések részletes naplóit tartalmazzák. A Hunmin csongum eredeti szövege, a Kjongguk tedzson törvénykönyv és a 15–16. századi mezőgazdasági kézikönyvek hivatalos dokumentumoknak számítanak. A régészeti anyag (paloták, kerámiakemencék, városi rétegek) egészíti ki az írott forrásokat.
A források ugyanakkor az udvari elit nézőpontját rögzítik; a parasztok, a nők, a nobik és a helyi közösségek hangja közvetlenül alig jelenik meg. A nobik arányára, a teljes népességre és a 16. század végi háború emberveszteségére vonatkozó becslések bizonytalanok, mert a korabeli összeírások nem a modern statisztika módszereit követték, és a kutatók eltérő módszerekkel dolgoznak. A Csoszon-kor értékelése is vitatott: a 20. század eleji japán gyarmati történetírás a korszakot a „stagnálás” időszakaként ábrázolta, hogy a japán uralmat igazolja; a koreai nacionalista történetírás ezzel szemben a Csoszon-kort a nemzeti identitás és a koreai kultúra aranykoraként ünnepli. A mai tudományos konszenzus mindkét egyoldalú képet vitatja: a Csoszon-kor intézményei hosszú távon stabilak voltak, de a társadalmi mobilitás korlátai, a nők jogainak szűkülése és a rendi egyenlőtlenségek a korszak belső feszültségeit jelzik.
### Rövid összefoglaló
A Csoszon-dinasztia 1392-ben a Korjo katonai elitjének hatalomátvételéből jött létre, és 1910-ig állt fenn. A neokonfuciánus reformerek a buddhista állam helyett központosított hivatalnokállamot építettek ki; a hivatalnokvizsgák és a jangban elit uralta a társadalmat, amelyet a csungin, szangmin és csonmin rétegek, valamint a nobi intézmény tagolt. Szedzsong király alatt megszületett a hangul írás, amely a koreai nyelvű irodalom alapját teremtette meg, de a hivatalos írás a klasszikus kínai maradt. A gazdaság mezőgazdasági alapú volt, a kereskedelem korlátozott; a kultúrában a királyi évkönyvek, a tudományos műszerek, a kerámia és a szidzso-kasza költészet emelkedett ki. A 16. század végi japán invázió és a 17. század eleji mandzsu hódítás súlyos válságot hozott, amely a késő Csoszon korszakába vezetett át.
### Önellenőrző kérdések