A 19. századi Csoszon (Joseon) története a dinasztia kései válságának, a külső nyomásnak és a modernizációs kísérleteknek a korszaka. Az alfejezet körülbelül az 1800-as évek elejétől a reformmozgalmak 1890-es évek közepéig terjed, bár a helyi történetírásban a „késő Csoszon” periodizációja nem egységes. A korszakot egyszerre jellemzi a konfuciánus államrend megmerevedése, a parasztság és a városi szegénység növekvő elégedetlensége, a katolikus közösségek terjedése, a nyugati hatalmak fegyveres próbálkozásai, majd Japán kényszerítő fellépése és a koreai reformkísérletek. A fejezet ezeket a folyamatokat a források és az értelmezési viták bemutatásával tárgyalja; a „nyugati behatolás” fogalmát a koreai történetírásban bevett értelemben használjuk, ugyanakkor jelezzük, hogy a nyugati források ugyanezt gyakran „Korea megnyitásának” vagy „elszigeteltségének” nevezik, ami önmagában vitatott értelmezés.
A késő Csoszon belpolitikai válsága a 19. század első felében bontakozott ki. A 18. század végi reformorientált uralkodó, Csongdzso (Jeongjo) halála után gyenge kezű királyok következtek: Szunjo (1800–1834), Hondzsong (1834–1849), majd Csholcsong (1849–1863). A tényleges hatalom a királyi rokonság befolyásos családjai, az ún. szedo (sedo) politika keretében működő klikkek – a Kim, a Cso, később a Min klán – kezébe került. A Csoszon-dinasztia hivatalos évkönyvei (Sillok) és más állami iratok dokumentálják, hogy a szedo rendszer a központi adminisztráció korrupciójához, a hivatali kinevezések áruba bocsátásához, a földadó rendszerének torzulásához és a vidéki lakosság fokozódó terheihez vezetett. A gazdasági nehézségek hátterében a földkataszter elavultsága és a helyi hivatalnokok visszaélései álltak; a földadó rendszerében a tényleges terméshozamoktól elszakadt rögzített tételek, valamint a pénzben és terményben beszedett adók közötti átváltási arányok manipulációja sújtotta a parasztságot. A kormányzat időnként kísérletet tett a kataszteri felmérések megújítására, de ezek többnyire elakadtak a helyi elit ellenállása miatt. A 19. század közepére a vidéki társadalom alsó rétegei mellett a kisbirtokos parasztok egy része is eladósodott. A társadalmi feszültségek időről időre felkelésekben törtek felszínre: az 1811–1812-es Hong Gjongne (Hong Gyeong-nae) vezette lázadás az északi tartományokban, valamint az 1862-es parasztfelkelések az ország több pontján (többek között Csindzsu térségében) dokumentált események. A felkelések elfojtását a kormányzat katonai erővel hajtotta végre, de a kiváltó okok fennmaradtak. A pontos gazdasági mutatókra vonatkozóan csak becslések állnak rendelkezésre, mivel a korszak statisztikai forrásai hiányosak.
A katolicizmus és a nyugati eszmék terjedése szorosan összekapcsolódott a belső válsággal. A katolikus hit a 18. század végétől, kínai és koreai közvetítéssel kezdett terjedni, eleinte a fővárosi értelmiség néhány tagja körében. A koreai katolikus közösségek létrejötte a dokumentált források szerint az 1780-as évekre tehető; az első koreai katolikusok laikusok voltak, akik kínai jezsuita munkákon keresztül ismerték meg a kereszténységet. A konfuciánus állam a katolicizmust nem pusztán vallásként, hanem a társadalmi rendet fenyegető politikai veszélyként kezelte: a katolikusok megtagadták az ősök tiszteletét, ami a konfuciánus rítusrend alapját kérdőjelezte meg. A kormányzat 1801-ben (sinju-üldözés), 1839-ben (kihae-üldözés) és 1866-ban (pjongin-üldözés) hajtott végre tömeges kivégzéseket. A halálos áldozatok számát különböző források néhány száz és néhány ezer közé teszik; a pontos számok vitatottak, mivel a kivégzésekről szóló hivatalos feljegyzések nem mindig teljesek, a katolikus egyház későbbi beszámolói pedig saját mártírológiai szempontokat követtek. A katolikus közösségek társadalmi összetétele változatos volt: a fővárosi értelmiség mellett vidéki parasztok, kereskedők és nők is csatlakoztak, ami a hagyományos konfuciánus rend hierarchikus viszonyait is megkérdőjelezte. A misszionáriusok – főként francia papok – titokban léptek be az országba és szervezték a híveket; az 1830-as években a párizsi külmissziós társaság tagjai tevékenyen részt vettek a koreai egyház megerősítésében. A nyugati eszmék azonban nemcsak a valláson keresztül érkeztek: a korábbi évszázadokból örökölt sirhak (gyakorlati tanulás) hagyomány képviselői már a 17–18. században érdeklődtek a kínai közvetítéssel beérkező nyugati tudományos ismeretek (csillagászat, matematika, földrajz) iránt. A 19. század közepére azonban a konfuciánus elit többsége a „nyugati tanulást” (szohak) a katolikus vallással együtt elutasította, ami szűkítette a modernizációs lehetőségeket.
A nyugati hatalmak fegyveres behatolásának első komolyabb eseményei az 1860-as évekre estek. 1866-ban a koreai kormányzat a pjongin-üldözés során kivégeztetett több francia misszionáriust. Franciaország büntető expedíciót küldött, amely elfoglalta Kanghva (Ganghwa) szigetét, de a koreai védelem és a rossz logisztikai feltételek miatt kivonult. Ugyanebben az évben a General Sherman nevű amerikai kereskedelmi hajó Phenjan (Pyongyang) közelében a helyi hatóságokkal összetűzésbe keveredett, és a hajót felgyújtották; a legénység sorsa vitatott, de a hajó elvesztése dokumentált. 1871-ben az Egyesült Államok expedíciós erőt küldött Korea partjaihoz, és a Kanghva-szigeti erődítményeknél fegyveres összecsapásra került sor. A koreai kormány azonban továbbra is fenntartotta a külföldiekkel szembeni elzárkózó politikát, és a nyugati hatalmak sem tudták rákényszeríteni a kereskedelem megnyitását. Ezt a korszakot a koreai történetírás hagyományosan „a nyugati barbárok elleni védekezés” (cshokszan) időszakaként tartja számon; a nyugati források ugyanezt gyakran „Korea elszigeteltségeként” írják le, ami vitatott értelmezés. A koreai kormányzat álláspontja a konfuciánus világrend fenntartásán és a külföldi kereskedelem társadalmi következményeitől való félelmen alapult; ez a politika azonban nem jelentett teljes elszigeteltséget, hiszen Kínával és Japánnal a hagyományos kapcsolatok fennmaradtak.
A fordulópontot Japán megjelenése hozta. A Meiji-restauráció (1868) után a japán kormányzat katonai és diplomáciai nyomást kezdett gyakorolni Koreára. 1875-ben a Kanghva-szigetnél a japán Unjo nevű hadihajó provokatív módon behatolt a koreai vizekre, és fegyveres összecsapásra került sor a partvédő erőkkel. A következő évben, 1876-ban a japán fél katonai fenyegetés kíséretében rákényszerítette a Csoszon-kormányt a Kangkva (Ganghwa) szerződés aláírására. A szerződés dokumentált rendelkezései szerint Korea megnyitotta három kikötőjét (Puszan, Incshon, Vonszan) a japán kereskedelem előtt, japán konzuli képviseletet engedélyezett, a japán állampolgárok számára területen kívüliséget (extraterritorialitást) biztosított, és vámkedvezményeket adott. Az első cikkely kimondta, hogy Korea „független állam”, ami a japán külpolitika számára Kína hagyományos szuzerenitásának gyengítését célozta. A szerződés természetét a történetírásban élénk vita övezi: a dél-koreai történetírás egyenlőtlen, kényszerített szerződésként értékeli, a korabeli japán érvelés a „nyitás” és a „modernizáció” kezdetét hangsúlyozta. A dokumentumok egyértelműen mutatják a hatalmi aszimmetriát, de a koreai kormányzat is igyekezett a szerződés révén időt nyerni és a kínai kapcsolatot fenntartani. A szerződés aláírását követően a japán–koreai kereskedelem gyorsan bővült; a japán kereskedők elsősorban rizst és más mezőgazdasági terményeket vásároltak fel, ami a koreai élelmiszerárak emelkedéséhez és a vidéki háztartások bizonytalanságához vezetett. A megnyitott kikötőkben kialakult japán telepek és konzulátusok a japán befolyás bázisává váltak.
A Kangkva szerződés után a koreai társadalomban és kormányzatban új irányzatok jelentek meg. A konzervatív elit egy része továbbra is a Kínához fűződő hagyományos viszonyt és az elzárkózást részesítette előnyben; mások – a „felvilágosult” hivatalnokok és értelmiségiek – a technikai és intézményi reformok szükségét hirdették. A kormányzat az 1880-as évek elején felderítő missziókat küldött Japánba és Kínába, és kísérletet tett a hadsereg modernizálására. A reformerek két fő csoportra oszlottak: a mérsékeltek a kínai mintájú „önmegerősítő” reformokat támogatták, míg a radikálisabbak – Kim Okkjong (Kim Ok-gyun), Pak Jonghjo (Park Yeong-hyo) és mások – Japán gyors modernizációját tekintették mintának. Utóbbiak 1884 decemberében a Kapszin (Gapsin) puccs keretében három napra átvették a hatalmat és radikális reformprogramot hirdettek, de a kínai csapatok beavatkozása leverte a kísérletet, és a vezetők egy része Japánba menekült. A puccs dokumentált esemény, de megítélése vitatott: a japán gyarmati történetírás később a „modernizálók” tettének, a koreai nacionalista hagyomány pedig a japán érdekeket szolgáló összeesküvésnek látta. A mai szakirodalom árnyaltabb képet ad: a résztvevők valódi reformszándékát és a külföldi hatalmak kihasználását egyaránt hangsúlyozza.
A társadalmi elégedetlenség a vallási mozgalmakban is kifejeződött. Az 1860-as években alapított Tonghak (Keleti tanulás) mozgalom a konfuciánus, buddhista és népi elemeket ötvöző vallási tanítással indult; alapítója, Cshö Cse-u (Choe Je-u) 1860-ban hirdette meg tanítását, és 1864-ben kivégezték. A Tonghak tanítása az isteni energia belső jelenlétét és a társadalmi egyenlőséget hirdette; követői között sok volt a szegényparaszt és a kivetett közösség. Az 1890-es évekre a mozgalom társadalmi tiltakozó mozgalommá vált. 1894-ben a Tonghak-felkelés több tartományra kiterjedt; a felkelők a korrupció, a külföldi behatolás és az adóterhek ellen léptek fel. A felkelés résztvevőinek számát egyes becslések százezres nagyságrendűre teszik, de a pontos adatok hiányoznak. A koreai kormányzat kínai segítséget kért, ami a japán csapatok beavatkozásához és az első kínai–japán háború (1894–1895) kirobbanásához vezetett. A háború koreai területen is folyt, és a japán katonai jelenlét meghatározóvá vált. A japán nyomás alatt álló kormányzat 1894–1896-ban hajtotta végre a Kabo (Gabo) reformokat, amelyek a hagyományos igazgatási és társadalmi rendszer számos elemét felszámolták: eltörölték a nobi (örökletes szolgák) rendszerét, megszüntették a kínai naptár használatát a hivatalos iratokban, modern igazságszolgáltatási és rendőrségi szervezetet hoztak létre, és egyszerűsítették az adórendszert. A reformok dokumentált szövege fennmaradt, de hatásuk a gyors politikai fordulatok és a japán befolyás erősödése miatt korlátozott volt. A Kabo reformok értékelése ugyancsak vita tárgya: egyesek a modern államépítés első lépéseit, mások a japán uralom előkészítését látják bennük. A reformok azonban nem oldották meg a társadalmi feszültségeket; a japán katonai jelenlét és a kormányzat belső megosztottsága miatt a végrehajtás egyenetlen maradt. 1896-tól a reformok egy része megfeneklett, és a koreai udvar orosz befolyás alá került, ami a japán–orosz rivalizálást élezte a félszigeten. A reformmozgalmak időszakában alakult meg a Szodzse Hipho (Függetlenségi Klub) is, amely a civil társadalom első szerveződéseként a nemzeti szuverenitás és a polgári jogok mellett állt ki, de 1898-ban feloszlatták.
A korszak végén a koreai állam hatalmi mozgástere tovább szűkült. A japán–kínai háború után Japán befolyása megerősödött, a kínai szuzerenitás formálisan megszűnt. 1897-ben a Csoszon-dinasztia a Koreai Császárság (Tehan Cseguk) kikiáltásával próbálta a teljes szuverenitást jelképesen megerősíteni, de ez a lépés nem tudta megállítani a japán behatolást. A késő Csoszon válsága így közvetlen előzményévé vált a 20. század eleji japán protektorátusnak és annektálásának, amelyet a következő alfejezet tárgyal.
A késő Csoszon történetének elsődleges forrásai közé tartoznak a Csoszon-dinasztia hivatalos évkönyvei (Sillok), a királyi udvar iratai (Ilseongnok), a központi hivatalok aktái, a helyi krónikák, valamint a kormányzati rendeletek és törvények gyűjteményei. A külföldi behatolás eseményeit a francia, amerikai, brit és japán diplomáciai iratok, katonai jelentések és misszionáriusok beszámolói is dokumentálják. A katolikusüldözések áldozatainak számát illetően a források jelentősen eltérnek: a hivatalos koreai iratok általában csak a kivégzettek egy részét sorolják fel, a katolikus egyház 20. századi szentté avatási eljárásai pedig a mártírok emlékezetét szolgálják; a mai történészi becslések néhány száz és több ezer közötti tartományt adnak meg. A General Sherman incidens és az 1871-es amerikai expedíció részletei a koreai és az amerikai forrásokban eltérően jelennek meg; a halottak pontos száma vitatott. A Kangkva szerződés tartalma dokumentált, de értékelése – miként a hasonló kelet-ázsiai „egyenlőtlen szerződések” esetében – mindmáig történetpolitikai viták tárgya. A reformmozgalmak (Kapszin puccs, Kabo reformok) résztvevőinek szándékairól a visszaemlékezések és a későbbi nemzeti narratívák eltérő képet festenek; a mai szakirodalom konszenzusa szerint a reformerek nem voltak egységes csoport, és a japán támogatás elfogadása egyszerre volt kényszer és stratégiai választás. A korszak demográfiai és gazdasági adatai hiányosak, ezért a felkelések résztvevőinek számára, a terméshozamokra és az adóterhekre vonatkozó állítások nagyrészt becsléseken alapulnak.
A 19. századi Csoszon a konfuciánus monarchia krízisének és a nemzetközi rendszerbe való kényszerű beilleszkedésnek a korszaka. A belpolitikai hanyatlást a királyi rokonok klikkharcai, a korrupció és a paraszti elégedetlenség jellemezte. A katolicizmus és a nyugati eszmék terjedése a konfuciánus elit elutasításával találkozott, és több üldözési hullámhoz vezetett. A nyugati hatalmak (francia, amerikai) fegyveres próbálkozásai nem jártak sikerrel, Japán azonban az 1876-os Kangkva szerződéssel megnyitotta Koreát, és fokozatosan domináns hatalommá vált. A Kangkva szerződés utáni reformmozgalmak – a Kapszin puccs (1884) és a Kabo reformok (1894–1896) – a modernizáció lehetőségeit keresték, de a nagyhatalmi verseny és a belső ellentétek miatt nem tudták megőrizni a koreai szuverenitást. A késő Csoszon válsága közvetlenül előkészítette a japán gyarmati uralom korszakát.