A koreai nemzettudat a japán gyarmati uralom (1910–1945) alatt sem volt egységes, modern értelemben vett politikai program. A Csoszon-dinasztia bukása, az 1905-ös protektorátus és az 1910-es annexió nyomán a dinasztikus lojalitás és a korai reformmozgalmak öröksége fokozatosan modern nacionalizmussá alakult. Ez a folyamat egyszerre épült a koreai nyelvre, a közös történeti emlékezetre, a vallási közösségek hálózataira és a kivándorolt koreai diaszpórákra. A japán gyarmati állam a koreai politikai nyilvánosságot rendőri és katonai eszközökkel fojtotta el, ezért a függetlenségi mozgalom jelentős része illegalitásban, száműzetésben vagy félig nyilvános kulturális intézményekben működött. Az ellenállás formái közé tartozott a tömeges, békésnek induló demonstráció, a titkos fegyveres harc, a diák- és munkásmozgalom, a vallási alapú tiltakozás, valamint a diplomáciai és propagandatevékenység. Ez az alfejezet az 1919-es március 1-jei mozgalomtól a második világháború utolsó szakaszáig követi a koreai nacionalizmus és a függetlenségi mozgalom fő irányzatait, előzményként kapcsolódva a japán gyarmati uralom kialakulásához, és előkészítve a háború utáni felszabadulás és felosztás történetét (A második világháború és a felszabadulás).
Korai ellenállás és a gyarmati nyilvánosság hiánya (1905–1919)
Az 1905-ös protektorátusi szerződés és az 1910-es annexió után nem szűnt meg mindennemű koreai ellenállás. Dokumentált tény, hogy 1905 és 1911 között fegyveres csoportok, az úgynevezett „igazságos hadseregek” (üibjong) harcoltak a japán csendőrség ellen, elsősorban a hegyvidéki tartományokban. A résztvevők között volt egykori hivatalnokok, konfuciánus tudósok, parasztok és a feloszlatott koreai hadsereg katonái; a mozgalom nem rendelkezett központi parancsnoksággal, és a japán katonai fölény fokozatosan Mandzsúriába és az orosz Távol-Keletre szorította. A japán hatóságok a fegyveres ellenállást „banditizmusnak” minősítették, a koreai nacionalista elbeszélés viszont a nemzeti önvédelem első szakaszaként tartja számon; a két minősítés máig része az emlékezetpolitikai vitáknak.
A nyilvános politikai tiltakozás lehetőségei beszűkültek: a csendőrségi rendszer, a gyülekezési tilalom, a sajtóellenőrzés és a földmérési program ellen a koreai elit egy része titkos társaságokat szervezett. Ilyen volt például az 1907-ben alapított Sinminhö (Új Népi Társaság), amely oktatási intézményeket, könyvkiadókat és gazdasági önsegélyező szervezeteket hozott létre. A külföldi koreai közösségek – Vlagyivosztok, Sanghaj, az Egyesült Államok és Hawai‘i – szintén fontos bázisokká váltak; innen pénzt, propagandát és később katonai kiképzést szerveztek. Az 1909-es An Csunggun-féle merénylet Itō Hirobumi ellen, amely dokumentált, jól ismert esemény, a nemzetközi közvélemény számára is láthatóvá tette a koreai tiltakozást; a japán gyarmati bíróság gyilkosságként ítélte el, a koreai függetlenségi mozgalom pedig az ellenállás jogos aktusaként emlékezett rá.
Az 1919-es március 1-jei mozgalom
A gyarmati korszak legnagyobb tömeges megmozdulása 1919 tavaszán robbant ki. Előzményei között dokumentált tényként említhető az első világháborút lezáró béketárgyalások retorikája, különösen Woodrow Wilson amerikai elnök önrendelkezési elve, amely a koreai diákokat és értelmiségieket arra biztatta, hogy a koreai függetlenség kérdését a nemzetközi fórumok elé vigyék. A közvetlen kiváltó ok Kojong (Gojong) volt császár 1919. január 21-i halála volt; temetését március 3-ára tűzték ki, és a gyászidőszak országszerte alkalmat adott a tiltakozás megszervezésére. A császár halálának körülményei körül már akkor is terjedtek megalapozatlan híresztelések, amelyek a japán hatóságokat vádolták; ezek a híresztelések fokozták a feszültséget, bár a halál okát illetően a történészek nem tudnak bizonyított gyilkosságot megállapítani.
A mozgalom szervezésében három vallási közösség – a csondogjo (Cheondogyo), a protestáns egyházak és a buddhista közösség – képviselői vettek részt. 1919. február 27-én harminchárom vallási vezető aláírta a koreai függetlenségi nyilatkozatot; a szöveg a koreai nemzet önrendelkezési jogát hirdette, és békés ellenállásra szólított fel. A dokumentum fennmaradt, hitelessége nem vitatott. Március 1-jén a szöuli Pagoda parkban (ma Tapgol park) diákok olvasták fel a nyilatkozatot, miközben az aláíró vallási vezetők a hatóságok által megfigyelt helyszíneken vállalták a letartóztatást. A demonstráció békésnek indult, a japán rendőrség és csendőrség azonban erőszakkal oszlatta fel a tömeget; a rendőri fellépés országszerte nagyobb gyűléseket, sztrájkokat és iskolabezárásokat váltott ki.
A résztvevők körét illetően a források széles sávban mozognak. A koreai függetlenségi mozgalom későbbi beszámolói szerint országszerte több mint 1500 gyűlésre került sor, és a résztvevők száma elérhette a kétmilliót; a japán gyarmati hatóságok hivatalos adatai ennél jóval alacsonyabbak voltak. A modern történészek a japán rendőri statisztikákat módszertanilag megbízhatatlannak tartják, mert a hatóságok érdekeltek voltak a mozgalom jelentőségének csökkentésében, ugyanakkor a koreai nacionalista források is túlbecsülhették a részvételt. A halottak számáról a hivatalos japán adatok mintegy ötszáz halottról, a függetlenségi mozgalom korabeli becslései több ezer halottról szóltak; a mai történészek a tényleges áldozatszámot több ezerre becsülik, de pontos számot nem tartanak megállapíthatónak. A hivatalos japán jelentések 46 948 letartóztatást rögzítettek; ezt a számot a kutatók általában dokumentált kiindulópontként kezelik. Az erőszak egyik legismertebb epizódja a Cseam-ni (Jeam-ri) templomnál történt 1919. áprilisi eset, amikor japán katonák a jelentések szerint civileket zártak egy templomba, majd azt felgyújtották; az áldozatok pontos száma vitatott, a koreai források tömeggyilkosságként írják le, a japán katonai iratok pedig kisebb, rendfenntartási incidensként hivatkoztak rá.
A március 1-jei mozgalom történeti jelentősége nem az áldozatszámokban, hanem a koreai nemzettudat tömeges kifejeződésében rejlik. A gyarmati időszak addigi legszélesebb társadalmi bázisú tiltakozása volt: diákok, tanárok, parasztok, munkások, kereskedők, nők és különböző vallási közösségek vettek részt benne. A japán kormány a mozgalom után átmenetileg enyhített a gyarmati elnyomás módszerein: a csendőrségi rendszert 1919 után polgári rendőrséggel váltotta fel, és bevezette az úgynevezett „kulturális kormányzás” (bunka seiji) politikáját, amely a koreai nyelvű sajtó korlátozott engedélyezését és néhány kulturális intézmény létrehozását tette lehetővé. Az enyhítés azonban nem jelentett politikai önállóságot; az 1920-as években a japán hatóságok továbbra is szigorúan ellenőrizték a koreai közéletet, és a rendőrségi felügyelet a koreai nacionalista szervezetekre is kiterjedt.
A száműzetésben működő koreai ideiglenes kormány
A március 1-jei mozgalom egyik közvetlen intézményi következménye volt az ideiglenes kormányok létrejötte. 1919 tavaszán egymással párhuzamosan több központ is alakult: Szöulban, Sanghajban és Vlagyivosztokban. E központok eltérő politikai elképzeléseket képviseltek; a Sanghajban 1919. április 11-én kikiáltott Koreai Köztársaság Ideiglenes Kormánya fokozatosan a legismertebbé vált, és magába olvasztotta a többi központot. Az ideiglenes kormány első elnöke Li Szin Man (Syngman Rhee) lett; az alkotmány demokratikus köztársasági formát hirdetett, és a kormány nemzetközi elismerést próbált szerezni a párizsi békekonferencián. Ezt a nagyhatalmak nem támogatták, így a kormány tényleges szuverenitás nélkül, száműzetésben működött.
Az ideiglenes kormány tevékenysége elsősorban diplomáciai, propagandisztikus és szimbolikus volt. Képviseleteket tartott fenn az Egyesült Államokban, Franciaországban és Kínában, pénzt gyűjtött a koreai diaszpórától, és kapcsolatot tartott a koreai ellenállás belső és külföldi csoportjaival. Katonai kiképzését is megkezdte, de önálló, nagy létszámú hadsereggel nem rendelkezett. A kormány belső életét állandó viták jellemezték. Li Szin Man az 1920-as években felvetette, hogy Korea a Népszövetség mandátumterületeként nyerje el függetlenségét; ezt sokan a függetlenség feladásának tekintették, és Li Szin Mant 1925-ben elmozdították az ideiglenes kormány elnöki tisztségéből. A kormány későbbi vezetői között Kim Gu (Kim Ku) vált meghatározóvá, aki a fegyveres ellenállást és a kínai kapcsolatokat erősítette.
Az ideiglenes kormány nem kapott teljes nemzetközi jogi elismerést, de a kínai kormányok 1941 után a koreai nép képviselőjeként ismerték el. A második kínai–japán háború (1937–1945) idején a kormány Csungkingba költözött, és 1940-ben létrehozta a Koreai Felszabadító Hadsereget, amelynek létszáma és katonai szerepe azonban korlátozott maradt. Az ideiglenes kormány 1941-ben hadat üzent Japánnak, de a szövetséges hatalmak a koreai kormányt nem vonták be a háborús tervezésbe. A kormány elsősorban a koreai függetlenség politikai képviseletének szimbolikus központjaként működött, és a későbbi két koreai állam egyaránt hivatkozott rá, bár eltérő hangsúlyokkal.
Nacionalista és kommunista irányzatok az 1920-as években
Az 1920-as években a koreai függetlenségi mozgalom több, egymással versengő irányzatra oszlott. A japán „kulturális kormányzás” korlátozott nyilvánosságot engedett: 1920-ban indultak meg koreai nyelvű napilapok, például a Dong-A Ilbo és a Chosun Ilbo, amelyek a nemzeti nyelv, az oktatás és a gazdasági önerő programját hirdették. A mérsékelt kulturális nacionalizmus hívei a japán uralom alatt elérhető legális kereteken belül akarták erősíteni a koreai identitást; ez az irányzat nem követelt azonnali politikai függetlenséget, hanem a hosszú távú nemzetépítést helyezte előtérbe. A gyarmati hatóságok ezt a mozgalmat is gyanakodva figyelték, és a lapok cenzúrája, valamint a szerkesztőségek elleni rendőri fellépések állandóak voltak.
A radikálisabb függetlenségi csoportok a fegyveres harcot és a nemzetközi szolidaritást választották. A szovjet forradalom hatására a koreai baloldal megerősödött: 1925-ben Szöulban megalakult a Koreai Kommunista Párt, amely illegalitásban működött, és a Komintern irányvonalát követte. A párt tevékenységéről fennmaradt források hiányosak, részben a japán rendőrség lefoglalásai, részben a későbbi észak-koreai hagiográfia és a dél-koreai antikommunista elbeszélés torzító hatása miatt. Dokumentált tény, hogy a japán hatóságok 1928-ra a párt nagy részét felszámolták, vezetőit letartóztatták; a párt újjászervezése a második világháború előestéjén ismét megkezdődött. A kommunista mozgalom belső frakcióharcai – a hazai illegalitás, a mandzsúriai partizánbázisok és a szovjetunióbeli emigráció csoportjai között – tartósan gyengítették a baloldali ellenállást.
A diák- és munkásmozgalmak a nacionalista és a szocialista törekvések találkozási pontjai voltak. 1929. november 3-án robbant ki a Kvangdzsu diákfelkelés, amely a japán iskolai politika ellen tiltakozott; a tüntetések országszerte diákcsoportok sztrájkjává szélesedtek, és a gyarmati korszak egyik legnagyobb diákmegmozdulásává váltak. A munkásmozgalom az 1920-as években a vasúti, textil- és bányászati munkások sztrájkjaiban jelent meg; a szakszervezetek egy része nacionalista, másik része kommunista irányítás alatt állt. A paraszti bérlőmozgalmak is erősödtek, különösen a déli tartományokban, ahol a japán földtulajdonosok és a koreai nagybirtokosok elleni tiltakozások gyakran falusi összecsapásokba torkolltak.
A fegyveres ellenállás Mandzsúriában az 1920-as években is folytatódott. A koreai közösségek és a kínai területen működő koreai gerillacsoportok határ menti támadásokat hajtottak végre a japán erők ellen. E csoportok létszáma és szervezettsége változó volt; egyesek a nacionalista, mások a kommunista mozgalomhoz kapcsolódtak. A japán hatóságok válaszul katonai expedíciókat indítottak Mandzsúriában, és a kínai hatóságokkal is együttműködtek a gerillák üldözésében. A fegyveres ellenállás szereplőit a koreai nacionalista emlékezet hősként tartja számon, míg a japán gyarmati iratok „bűnözőkként” említik; a könyv mindkét minősítést a korabeli politikai nyelvezet részeként kezeli.
Az 1930-as évek: asszimilációs nyomás és átalakuló ellenállás
Japán 1931-es mandzsúriai előretörése után a koreai függetlenségi mozgalom külső bázisai is megváltoztak. A koreai gerillacsoportok egy része a kínai kommunista erőkhöz, másik része a kínai nacionalista kormányzathoz kapcsolódott. Az 1930-as évek közepére a japán gyarmati politika is radikalizálódott: bevezették a koreai nyelv használatának fokozatos korlátozását, a sintó szentélyek látogatásának kényszerét, a japán nevek felvételére irányuló nyomást, majd 1938-tól a koreaiak katonai sorozását és a kényszermunka rendszerét. Ezt a politikát a japán hatóságok a koreaiak „birodalmi alattvalóvá” tételének nevezték; a koreai nacionalista és a mai dél-koreai történetírás nyelvi és kulturális megsemmisítésként, egyes kutatók fokozatos asszimilációs kényszerként írják le. A dokumentált tények közé tartozik, hogy a koreai nyelvű oktatás visszaszorult, a koreai nyelvű sajtót bezárták, és a nyilvános térben a japán nyelvű kommunikáció vált kötelezővé.
A fokozódó elnyomás ellenére a hétköznapi ellenállás formái nem tűntek el. Titkos olvasókörök, koreai nyelvű iskolák, vallási közösségek nyújtottak teret a nemzeti identitás megőrzésének. A keresztény egyházak, a csondogjo és a buddhista közösségek egy része a japán sintó-állami szertartásokkal és az asszimilációs politikával szemben ellenállást tanúsított; ennek mértéke gyülekezetenként változott, és a japán hatóságok a vallási vezetők egy részét bebörtönözték. A diákok közül sokan titkos szervezetekben tiltakoztak a névváltoztatás és a szentélylátogatás ellen; az ilyen tiltakozások dokumentálása a japán rendőrségi iratokban fennmaradt, de a résztvevők későbbi visszaemlékezései is fontos forrást jelentenek.
A kínai fronton a koreai függetlenségi mozgalom két nagyobb pólusa működött. Az ideiglenes kormányhoz kötődő Koreai Felszabadító Hadsereg 1940-ben alakult meg Csungkingban, és a Kínai Nemzeti Kormány hadseregének részeként korlátozott katonai akciókban vett részt. A másik pólus a mandzsúriai partizánmozgalom volt, amelyhez az észak-koreai későbbi vezető, Kim Ir-szen (Kim Il-sung) is kapcsolódott. Az észak-koreai hivatalos történetírás Kim Ir-szen partizánparancsnoki szerepét és az általa vezetett csapatok győzelmeit hangsúlyozza; a független kutatások szerint a későbbi személyi kultusz jelentősen felnagyította szerepét, és a források hiányossága miatt nehéz pontosan rekonstruálni a partizáncsoportok belső történetét. Ez a vita emlékezetpolitikai természetű, és a könyv nem foglal állást benne.
A második világháború alatt a koreai társadalom többsége a japán mozgósítás – sorozás, kényszermunka, nők elhurcolása – súlyos terhét viselte. A függetlenségi mozgalomnak nem állt módjában ezt megakadályozni, de a hadi helyzet és a japán vereség közeledése új reményeket keltett. Az ideiglenes kormány 1941 után a szövetséges hatalmaktól kért elismerést; az Egyesült Államok, Nagy-Britannia és Kína 1943 decemberében a kairói nyilatkozatban jelentette ki, hogy Korea „kellő időben” (in due course) szabad és független lesz. Ez a megfogalmazás dokumentált, de értelmezési vitákat hagyott maga után: a koreai nacionalisták a gyors függetlenség ígéretét látták benne, a győztes nagyhatalmak pedig a háború utáni rendezésig megszállási lehetőséget is fenntartottak.
A felszabadulás előtti hónapokban a koreai ellenállás belső megosztottsága tovább mélyült. A baloldali csoportok, a száműzetésbeli ideiglenes kormány és a hazai nacionalista értelmiség egymással is versengve készültek a japán uralom összeomlására. 1945 augusztusára a koreai függetlenségi mozgalom nem rendelkezett egységes, mindenki által elfogadott politikai központtal. Ez a megosztottság közvetlenül összekapcsolódott a háború utáni megszállással és a félsziget 1948-as intézményes kettéosztásával, amelyet a felosztás és a két állam születése tárgyal.
A koreai függetlenségi mozgalom történetének rekonstrukciója több, egymást részben kiegészítő, részben ellentmondó forráscsoportra támaszkodik. A japán gyarmati állam iratai – rendőrségi jelentések, csendőrségi jelentések, bírósági jegyzőkönyvek, kormányzói statisztikák – részletes képet adnak a tiltakozások hatósági kezeléséről, de az ellenállás jelentőségét általában csökkentik, a résztvevőket pedig bűnözőként ábrázolják. A koreai függetlenségi mozgalom dokumentumai – a március 1-jei nyilatkozat, az ideiglenes kormány kiáltványai, a száműzetésben működő szervezetek kiadványai, visszaemlékezések – a nemzeti ellenállás szempontjából fogalmaznak, és gyakran túlbecsülik a részvételt, az áldozatok számát és a mozgalom egységét. A két forráscsoport közötti feszültség nem oldható fel egyetlen „semleges” narratívával; a történész feladata a források keletkezési körülményeinek, céljainak és hallgatásainak elemzése.
A március 1-jei mozgalomra vonatkozó számadatok – a gyűlések száma, a résztvevők száma, a halottak és sebesültek száma – becslések, amelyek a hivatalos japán statisztikák és a koreai függetlenségi források között széles sávban mozognak. A mai történészek több ezer halottat tartanak valószínűnek, de a pontos szám nem állapítható meg; a japán hivatalos adatok alacsony volta és a koreai nacionalista adatok magas volta mögött egyaránt politikai érdek állt. A Cseam-ni incidenshez hasonló egyedi események áldozatszámát a helyi emlékezet és a japán katonai iratok ellentmondásai miatt szintén nem lehet pontosan rekonstruálni.
Az ideiglenes kormány belső vitáiról és a kommunista mozgalom történetéről fennmaradt források hiányosak. A koreai kommunista párt iratait a japán rendőrség lefoglalta, a későbbi észak-koreai hagiográfia pedig a párt történetét a Kim Ir-szen-féle partizánhagyomány részévé alakította. A dél-koreai antikommunista történetírás viszont a baloldali mozgalmat a hidegháborús értelmezés keretei között tárgyalta. A mai kutatások mindkét hagyományt kritikusan kezelik, de a forráshiány miatt sok kérdés – például a különböző gerillacsoportok pontos létszáma, összetétele és belső viszonyai – nyitott marad.
Az emlékezetpolitika ma is aktívan formálja a koreai függetlenségi mozgalom értelmezését. Dél-Korea a március 1-jei mozgalmat és az ideiglenes kormányt a modern koreai államiság előzményeként ünnepli; a dél-koreai alkotmány preambuluma szerint a Koreai Köztársaság az 1919-es ideiglenes kormány örökségét folytatja. Észak-Korea a fegyveres partizánharcot és Kim Ir-szen szerepét helyezi középpontba, a polgári nacionalista csoportokat pedig bírálja. A Japánban folyó tankönyvviták és a két koreai állam eltérő történeti kánonja egyaránt azt jelzi, hogy a gyarmati korszak ellenállása ma is élő politikai vita tárgya. A könyv ezért nem „hősies” vagy „terrorisztikus” minősítéseket ad, hanem a korabeli álláspontokat és a dokumentált eseményeket mutatja be.
A koreai nacionalizmus és függetlenségi mozgalom a japán gyarmati korban nem egyetlen szervezet vagy ideológia története volt, hanem egymással párhuzamosan működő, gyakran egymással is vitázó irányzatoké. Az 1905 utáni fegyveres ellenállás, az 1919-es március 1-jei tömegmozgalom, a száműzetésben működő ideiglenes kormány, a kommunista és nacionalista szervezetek, valamint a vallási és diákellenállás együtt alkották a gyarmati uralommal szembeni tiltakozás hálózatát. Az 1919-es mozgalom a koreai nemzettudat tömeges kifejeződését hozta, és bár közvetlen politikai célját nem érte el, tartósan átalakította a japán gyarmati politikát; az ideiglenes kormány a függetlenség szimbolikus képviseletét teremtette meg; a baloldali és jobboldali csoportok közötti törésvonalak pedig előre jelezték a felszabadulás utáni megosztottságot. Az 1930-as évek asszimilációs kényszere és a háborús mozgósítás ellenére a koreai társadalom emlékezete és a függetlenségi mozgalom folytonossága fennmaradt. A második világháború végére a mozgalom belső megosztottsága és a nagyhatalmi rendezés együttesen vezetett a félsziget későbbi kettéosztásához.