A második világháború a koreai gyarmati társadalom utolsó, legpusztítóbb mozgósítási szakaszát hozta el. A Japán Birodalom 1937-től egyre teljesebb háborús gazdaságot épített ki, amelyben Korea nem pusztán katonai hátország volt, hanem az emberi és anyagi erőforrások fontos forrása is. Ez az egység a mozgósítás, a kényszermunka és a katonai szexuális erőszak intézményének történetét tárgyalja a japán vereségig és Korea 1945. augusztusi felszabadulásáig.
A Japán Birodalom 1931-ben szállta meg Mandzsúriát, 1937-től pedig teljes háborút vívott Kína ellen. A csendes-óceáni háború 1941. decemberi kitörése után a japán kormány az erőforrások maximális kiaknázására törekedett. Koreát korábban is a birodalmi gazdaság részeként kezelték, ám a háború fordulópontja után a gyarmat szerepe drámaian megváltozott. A japán kormány 1938-ban fogadta el a nemzeti mozgósítási törvényt, amely a munkaerő, az anyagok és a termelés állami ellenőrzését tette lehetővé; ezt kiterjesztették a gyarmatokra is.
A koreai gyarmati kormányzat a háború alatt fokozatosan szigorította a társadalom ellenőrzését. A mezőgazdasági termények, különösen a rizs beszolgáltatása kötelezővé vált, ami élelmiszerhiányhoz vezetett a vidéki lakosság körében. A koreai ipart is a haditermelés szolgálatába állították: a textilgyárakat, a gépgyártást és a bányászatot a japán hadsereg igényeihez igazították. A japán hatóságok a koreai férfiakat és nőket állami munkaerő-toborzó programok keretében, majd 1944-től kezdve kényszertoborzással vitték el Japánba, Mandzsúriába, Délkelet-Ázsiába és a Csendes-óceán szigeteire.
A mozgósítás összekapcsolódott az asszimilációs politikával. 1940-ben a gyarmati kormányzat elrendelte a koreaiak névváltoztatási kötelezettségét (japánul sōshi-kaimei, koreaiul changssi-gaemyeong): a koreai családoknak japán mintájú neveket kellett felvenniük. A dokumentált kormányzati iratok szerint a rendelet formailag lehetővé tette az önkéntes választást, ám a kortárs visszaemlékezések és a koreai történetírás egybehangzóan arról tanúskodik, hogy a gyakorlatban a rendszeres ellenőrzések, a hivatali nyomás és az iskolai eljárások sokakat kényszerítettek. Az intézkedés a koreai családi identitás felszámolására irányult, és a háborús mozgósítás idején a lojalitás próbájává vált.
Az 1930-as évek végétől a japán hatóságok a koreai nyelvű oktatást és a nyilvános koreai nyelvhasználatot is egyre inkább korlátozták. Az iskolákban a japán nyelv vált a tanítás kizárólagos nyelvévé, a koreai nyelvű újságok és folyóiratok kiadását felfüggesztették. A sintó szertartásokon való részvétel kötelezővé vált, és a koreaiakat arra ösztönözték, hogy a japán császár alattvalóiként azonosuljanak a birodalmi háborús céllal. Ez a politika azonban nem jelentett egyenlőséget: a koreaiakat a japánok alá rendelték, és a mozgósítás aránytalanul sújtotta a gyarmat lakosságát.
A koreai kényszermunka a japán háborús gazdaság egyik legszélesebb körben dokumentált vonása. A japán kormány statisztikái szerint a háború alatt százezres nagyságrendű koreai munkást szállítottak Japánba; a koreai kutatók ennél magasabb számot valószínűsítenek, mert a nyilvántartások hiányosak, és a kategóriák eltérőek. A számok tehát nem pontosak, és a különbség maga is a történeti bizonytalanság része. A munkások többsége férfi volt, de nőket is toboroztak, elsősorban textilgyárakba, gumiültetvényekre és katonai létesítményekbe.
A munkakörülményekre vonatkozó egykorú japán katonai és gyári iratok, valamint a túlélők visszaemlékezései egyaránt azt mutatják, hogy a kényszermunkások szállása zsúfolt, táplálékuk elégtelen, munkaidejük pedig extrém hosszú volt. A bányákban, alagutakban, hajógyárakban és repülőtér-építkezéseken dolgozó koreaiak közül sokan haltak meg balesetek, betegségek, éhezés vagy a felügyelők bántalmazása miatt. A háborús bűnperek iratai, különösen a szövetséges bíróságok előtt bemutatott japán katona vallomásai, megerősítik a szisztematikus rossz bánásmódot. Egyes munkatáborokban a halálozási arány magas volt, de a pontos áldozatszámokat a háború utáni japán iratmegsemmisítés és a nyilvántartások hiánya miatt csak becsülni lehet.
1944-től a japán kormány a koreai férfiak katonai sorozását is elrendelte. A koreaiakat elsősorban katonai munkásalakulatokba, logisztikai egységekbe és harci támogató szerepekbe osztották be, de egy részük fegyveres harcban is részt vett a csendes-óceáni frontokon. A koreai katonák és katonai munkások száma a japán kormány hivatalos adatai szerint is százezres nagyságrendre tehető; a koreai becslések a sorozás kiterjesztésének időszakát és a dokumentálatlan eseteket is figyelembe véve ennél magasabb arányt tartanak valószínűnek. A hazatérés a háború után sokak számára késleltetett vagy lehetetlen volt, és a hozzátartozók évtizedekig nem kaptak megbízható tájékoztatást az eltűntekről.
A kényszermunka emlékezete a 20. század végén és a 21. században vált a dél-koreai és japán diplomáciai kapcsolatok egyik központi vitájává. A dél-koreai bíróságok 2018-ban japán vállalatokat köteleztek kártérítésre koreai kényszermunkások jogutódai számára; a japán kormány ezt a döntést a nemzetközi joggal összeegyeztethetetlennek nevezte, mivel álláspontja szerint az 1965-ös japán–dél-koreai alapmegállapodás rendezte a kártérítési kérdéseket. Ez a vita dokumentált kormányzati állásfoglalásokon alapul, de a megítélés továbbra is eltérő.
A japán császári hadsereg által fenntartott katonai bordélyházak intézménye a második világháborús erőszak egyik legsúlyosabb fejezete. A „komfortnő” kifejezés a japán ianfu (慰安婦) szó fordítása; a kortárs kutatás és az áldozatok egy része ezt eufemizmusnak tekinti, és a „katonai szexuális rabszolgaság” vagy a „szexuális erőszak” kifejezést használja. A könyv nem saját minősítést fogalmaz meg, hanem a különböző szereplők által használt nyelvet mutatja be.
A dokumentált tények közé tartozik, hogy a japán hadsereg és a gyarmati közigazgatás kiterjedt rendszert hozott létre Koreában, Kínában, Délkelet-Ázsiában és a Csendes-óceán megszállt területein, ahol nőket és lányokat szexuális szolgáltatásra kényszerítettek. A koreai nők különösen nagy számban kerültek ebbe a rendszerbe; a kutatók becslései széles sávban mozognak, gyakran 20 000 és 200 000 közötti érintettre utalnak Ázsiában, de a koreai nők pontos számát nem lehet hitelesen meghatározni. A módszertani bizonytalanság a japán iratmegsemmisítésből, a szexuális erőszak áldozatainak hallgatásából és a kategóriák eltérő értelmezéséből fakad.
A rendszer működésének leírásában a túlélők vallomásai kulcsszerepet játszanak. Az 1990-es években nyilvánosan megszólaló koreai áldozatok – köztük Kim Hak-sun, aki 1991-ben elsőként tett tanúvallomást – elmondták, hogy fiatalon ígért munkával vagy nyílt erőszakkal vitték el őket, majd katonai állomásokon ismétlődő nemi erőszaknak, fertőzésnek, fizikai bántalmazásnak és megaláztatásnak voltak kitéve. Ezek a visszaemlékezések szóbeli történeti forrásként dokumentáltak; egybehangzóságukat a katonai irattöredékek, a korabeli naplók és a japán katonák későbbi vallomásai is megerősítik. A nők egy része nem koreai volt: a rendszer kiterjedt kínai, fülöp-szigeteki, indonéz, holland és japán nőkre is, az áldozatok összetétele a frontok elhelyezkedésétől függött.
A japán kormány hivatalos álláspontja évtizedeken át az volt, hogy a bordélyházak civil vállalkozások voltak, és a hadsereg nem volt közvetlenül felelős. Az 1993-as Kóno-nyilatkozat azonban elismerte, hogy a japán császári hadsereg közvetve és közvetlenül is érintett volt a vigasznyújtó állomások létrehozásában és működtetésében, és bocsánatot kért az érintettektől. A nyilatkozat dokumentált kormányzati szöveg; a későbbi japán miniszterelnökök egy része újra megerősítette, mások viszont kétségbe vonták a kényszerítés mértékét. A dél-koreai kormányzat és a civil társadalom a nyilatkozatot fontos, de nem elégséges lépésnek tekintette, és a kérdés jogi és erkölcsi lezárását a túlélők méltóságának helyreállításától tette függővé.
1996-ban az ENSZ emberi jogi jelentéstevője, Radhika Coomaraswamy készített részletes jelentést a katonai szexuális rabszolgaságról; a jelentés háborús bűncselekményként írta le a rendszert, és felszólította Japánt az igazságtételre és az oktatásra. A 2000-ben Tokióban tartott nemzetközi civil bíróság (a Women’s International War Crimes Tribunal) hasonló jogi álláspontot fogalmazott meg, bár ennek jogilag kötelező ereje nincs. Ezek a dokumentumok a nemzetközi közösség egy részének értelmezését tükrözik; a japán kormány egyes álláspontjai vitatják a jogi minősítést.
A túlélők és családjaik számára a kényszermunka és a katonai szexuális erőszak nem csupán háborús kérdés, hanem a gyarmati rendszer hosszú távú következménye. A szexuális erőszak áldozatai közül sokan nem térhettek vissza családjukhoz, a társadalmi stigma pedig életük végéig elkísérte őket. A dél-koreai kormányzat és civil szervezetek a túlélők támogatására alapítványokat hoztak létre, és a szerdai demonstrációk 1992 óta folyamatosan emlékeztetnek a japán nagykövetség előtt. A Japán és Dél-Korea közötti 2015-ös kormányközi megállapodás egy alapítvány létrehozásáról rendelkezett, de a túlélők egy része és a dél-koreai közvélemény vitatta, hogy az egyezmény megfelelően rögzíti-e a felelősséget; a későbbi dél-koreai kormányok felülvizsgálták az egyezményt.
A Japán Birodalom összeomlása 1945 nyarán felgyorsult. Az amerikai bombázások, a szovjet hadüzenet augusztus 8-án, majd a hirosimai és nagaszaki atombombák után a japán kormány elfogadta a potsdami nyilatkozat feltételeit. A császár augusztus 15-én rádióbeszédben jelentette be a fegyverszünetet; a hivatalos kapitulációs okmányt szeptember 2-án írták alá a Missouri csatahajón. Korea számára ez a japán gyarmati uralom hivatalos végét jelentette.
A koreai lakosság számára a vereség híre megkönnyebbülést és reményt hozott, de a gyarmati hatalom összeomlása egyszerre teremtett hatalmi vákuumot. A japán közigazgatás és rendfenntartás gyorsan elvesztette tekintélyét; a helyi koreai közösségek népi bizottságokat alakítottak, és átvették a közrend, az élelmiszerellátás és a közbiztonság irányítását. A japán telepesek és hivatalnokok tömegesen hagyták el Koreát, gyakran a visszavonuló hadsereggel együtt. A koreai hazatérők – kényszermunkások, katonák, a mandzsúriai és kínai diaszpóra tagjai – lassan, nehéz körülmények között kezdtek visszaáramlani a félszigetre.
A kairói nyilatkozat (1943) és a potsdami nyilatkozat (1945) a szövetséges hatalmak szándékaként rögzítette, hogy Korea „a megfelelő időben” függetlenné válik. A tényleges hatalomátadás azonban nem a koreaiak kezébe került, hanem a két nagyhatalom katonai megszállása alatt valósult meg. A Szovjetunió csapatai augusztusban északról nyomultak be, az amerikai erők pedig szeptemberben szálltak partra délen. A 38. szélességi kör mentén húzták meg a hadműveleti határvonalat, amelyet később politikai határként is fenntartottak. Ez a döntés nem a koreai lakosság akaratából született, és a háború utáni rendezés részeként dokumentált nagyhatalmi megállapodásokon alapult.
A felszabadulás tehát kettős arculatú volt: egyszerre jelentette a japán gyarmati elnyomás végét és egy új, külső ellenőrzés kezdetét. A koreai társadalom reményei és félelmei, a nacionalista és kommunista csoportosulások versengése, valamint a megszálló hatalmak eltérő politikája már 1945 őszén előrevetítette a félsziget kettéosztását. A japán gyarmati korszak vége így nem egyetlen nemzeti narratíva, hanem több, egymással versengő emlékezeti hagyomány kiindulópontja is lett.
A japán háborús mozgósítás koreai dokumentációja hiányos, mert a japán hatóságok a vereség előtt tömegesen semmisítettek meg katonai és gyarmati iratokat. A megmaradt források közé tartoznak a japán kormány és a koreai főkormányzóság rendeletei, a munkaerő-toborzással kapcsolatos kimutatások, a katonai egységek parancsai, valamint a háborús bűnperekben bemutatott iratok. A kényszermunkások és a katonai szexuális erőszak áldozatainak számára vonatkozó adatokat ezek a források csak részben fedik le, ezért a kutatók túlélői visszaemlékezésekre, anyakönyvi kivonatokra és reprezentatív becslésekre támaszkodnak.
A koreai kényszermunkások számával kapcsolatban a japán kormány hivatalos statisztikái száz ezres nagyságrendet jelölnek, míg a koreai kutatók ennél magasabb összlétszámot tartanak valószínűnek. A különbség nem csupán a nyilvántartások hiányából fakad, hanem abból is, hogy a japán források gyakran csak a Japánba szállított munkásokat rögzítették, a Mandzsúriába, Kínába és a Csendes-óceán szigeteire vitteket kevésbé. A háborús áldozatok számát illetően nincs konszenzus; a becslések széles sávban mozognak, és a forráshiány miatt a pontos szám soha nem lesz megállapítható.
A „komfortnők” számára vonatkozó becslések ugyancsak erősen vitatottak. A leggyakrabban idézett sáv 20 000 és 200 000 közé esik, de egyes kutatók szerint a módszertani bizonytalanság miatt még ez a tartomány is megtévesztő lehet. A koreai nők arányát a kutatók általában többséginek tartják, de más nemzetiségű áldozatok is nagy számban voltak. A japán kormány egyes képviselői vitatják a kényszerítés mértékét, és olyan értelmezést képviselnek, amely szerint a rendszer elsősorban fizetett szerződéses viszony volt; ezt a túlélők vallomásai és a katonai iratok egyaránt cáfolják, de a vita a nyilvános emlékezetben tovább él.
A felszabadulás időpontjának értelmezése sem egységes. Észak-Korea és Dél-Korea egyaránt augusztus 15-ét ünnepli, de az északi emlékezet a szovjet felszabadítást és Kim Ir-szen partizánhagyományát hangsúlyozza, míg a déli a japán vereséget és a nemzeti függetlenség reményét emeli ki. A szövetséges hatalmak kairói és potsdami nyilatkozatai dokumentált tények, ám a koreai függetlenségre vonatkozó ígéretek konkrét időzítése a későbbi hidegháborús kontextusban vitatottá vált.
A kényszermunka és a katonai szexuális erőszak jogi minősítése a jelenkori nemzetközi jogban sem egységes: egyes ENSZ-jelentések és civil bíróságok emberiesség elleni bűncselekménynek vagy háborús bűnnek tekintik, míg a japán kormány egyes álláspontjai a jogi felelősség terjedelmét szűkebben értelmezik. A könyv ezeket a minősítéseket a szereplők sajátjaként mutatja be, és nem dönt a jogi vita tudományos álláspontjaként.
A második világháború alatt Korea a Japán Birodalom hadigazdaságának fontos emberi és anyagi bázisává vált. A japán hatóságok fokozták a munkaerő mozgósítását, kényszertoborzást vezettek be, és koreaiak százezreit vitték el munkatáborokba, bányákba, gyárakba és hadszínterekre. A japán császári hadsereg intézményesített katonai szexuális erőszakrendszert is működtetett, amelyben sok koreai nő vált áldozattá; ennek megítélése ma is viták középpontjában áll. Japán 1945. augusztusi veresége véget vetett a gyarmati uralomnak, de a szovjet és amerikai megszállás, majd a 38. szélességi kör mentén húzott határvonal már a következő korszak, a felosztás felé mutatott.