A 17. század eleji válság után a moszkvai állam nemzetközi helyzete rendkívül törékeny volt. A Lengyel–Litván Nemzetközösség megszállva tartotta Szmolenszket, Csernyigovot és a Szeverszk földjét; Svédország a Balti-partvidéket és Novgorodot ellenőrizte. A cárválasztó gyűlés döntése a rendi monarchia szükségmegoldása volt: a Romanovokat a nemesi és egyházi elit kompromisszumos jelöltjeként fogadták el, részben azért, mert Mihail fiatal kora miatt nem rendelkezett önálló hatalmi bázissal. A legitimációt erősítette, hogy a Romanovok az utolsó Rurik-házi cár, Fjodor Ivanovics után a cári család távoli rokonai közé tartoztak.
Mihail cár (1613–1645) uralkodásának első szakaszában a tényleges hatalom megoszlott: apja, Filaret (Fjodor Nyikityics Romanov) pátriárka 1619-ben lengyel fogságból hazatérve 1633-ig a legfőbb döntéshozóként működött. A sztolbovai béke (1617) Svédországgal visszaadta Novgorodot, ám Oroszország elvesztette a Balti-tengerhez való kijutását, Ivangorod, Jám, Koporje és Oresek elcsatolásával. A deulinói fegyverszünet (1618) Lengyelországgal megerősítette a nyugati területi veszteségeket. A stabilizáció alapja a rendi gyűlések időszakos összehívása, a hivatali kamarák (prikazok) rendszerének újjászervezése és a szolgáló nemesség birtokainak megerősítése volt. A központi hatalom lassan visszaszerezte az adóztatás és a katonai szolgálat feletti ellenőrzést, ám a belső rend továbbra is a helyi közösségek önigazgatására és a nemesi szolgálatra támaszkodott. A rendi gyűlések szerepe az 1630-as évektől fokozatosan csökkent, ami előre vetítette a cári hatalom 17. század végi megerősödését.
A szibériai terjeszkedés nem a Romanovok találmánya volt: a 16. század végén a Sztroganovok által felfogadott kozákok Jermak vezetésével átkeltek az Urálon, és megdöntötték a szibériai kánságot. A Romanov-korban azonban a terjeszkedés rendszerré vált, és a birodalmi növekedés legdinamikusabb elemét alkotta. A hódítást nem elsősorban a cári reguláris hadsereg, hanem szolgáló emberek, kozákok, prémvadászok, kereskedők és később telepített parasztok hajtották végre. A fő mozgatórugó a prémadó (jaszak) volt: a coboly- és sableprémekből a kincstár az egyik legfontosabb bevételi forrást szerezte, amely a 17. században az orosz export és az állami bevételek jelentős részét adta.
Az 1610–1650-es években erődök láncolata épült ki kelet felé: Tobolszk (alapítva 1587), Tomszk (1604), Jenyiszejszk (1619), Krasznojarszk (1628), Jakutszk (1632) és Ohotszk (1647/1651). 1639-ben Ivan Moszkvityin elérte a Csendes-óceánt; 1648-ban Szemjon Dezsnyev átkelt a később Bering-szorosnak nevezett tengerszoroson, bár felfedezésének jelentősége csak a 18. században vált ismertté. Az Amur mentén 1649–1650-ben Jerofej Habarov expedíciója hatolt be, ami összeütközéshez vezetett a kínai Csing-dinasztiával. Az 1689-es nyercsinszki szerződés az első orosz–kínai egyezményként lezárta a határvitát: Oroszország kiürítette az Amur-völgyi erődöket, cserébe a Csing-hatalom elismerte a Bajkálontúli területek orosz jelenlétét. A szerződés szövege dokumentált, és a kínai–orosz viszony egyik alapdokumentumává vált.
A terjeszkedés emberi következményei súlyosak voltak. A szibériai őslakos népek – szamojéd, tunguz, jakut, burját, csukcs és más közösségek – a jaszak kötelező beszolgáltatása, a katonai erőszak, a kereskedőkkel való egyenlőtlen csere, valamint az eurázsiai járványok, elsősorban a himlő miatt szenvedtek. A becslések bizonytalanok: egyes történeti demográfiai kutatások szerint egyes régiók őslakos népessége a 17. század folyamán 30–50%-kal csökkent, mások ennél nagyobb veszteséggel számolnak. A kortárs orosz források gyakran „békés adóztatásként” vagy „felfedezésként” állították be a terjeszkedést, ám a helyi szóbeli hagyományok és a későbbi néprajzi feljegyzések az ellenállást, az adóbehajtás erőszakosságát és a hagyományos életmód szétzilálását hangsúlyozzák. A szibériai hódítás ezért nem szemlélhető kizárólag a birodalmi növekedés szemszögéből; a könyv a későbbi fejezetekben a közép-ázsiai orosz expanzióval is összehasonlítja (lásd Az orosz expanzió és a gyarmati uralom).
Fontos hangsúlyozni, hogy a szibériai terjeszkedés a 17. századi Romanov állam egyik legsikeresebb, de leginkább elhanyagolt dimenziója volt. A prémadó nemcsak a kincstárat gazdagította, hanem a nemzetközi kereskedelembe is bekapcsolta Oroszországot, miközben a helyi népek hagyományos gazdálkodása és politikai szervezetei visszaszorultak. A cári adminisztráció a 17. században még ritkán telepített nagy létszámú mezőgazdasági lakosságot Szibériába; a terjeszkedés elsősorban katonai-adózási hálózat kiépítését jelentette, amely később a telepes parasztság beáramlásával vált tartós településszerkezetté.
A jobbágyság a 15–16. században fokozatosan alakult ki, ám a 17. század közepén jogilag is rögzült. A parasztok mobilitását korábban a „szent György-napi” költözés hagyománya korlátozta; a 16. század végétől a szökött jobbágyok visszakövetelésére határidőket vezettek be, amelyeket azonban a birtokosok gyakran megkerültek. Az 1649-ben elfogadott törvénykönyv (Szobornoje ulozsenyije) ezt a bizonytalanságot zárta le. A törvény eltörölte a szökött jobbágyok visszakövetelésének elévülését; a parasztok örökletesen ahhoz a birtokhoz kötődtek, amelyre bejegyezték őket. A jobbágyok nem rendelkezhettek szabadon ingatlannal, nem tanúskodhattak nemesek ellen, és a földesúr bírói hatalma – bár nem korlátlan – kiterjedt rájuk.
A törvénykönyv a szolgáló nemesség érdekeit szolgálta: a cár a katonai szolgálat fejében a nemesség számára biztosította a munkaerőt. A birtoktípusok (pomesztye, votcsina) közötti különbség lassan elhalványult, ami a nemesi földtulajdon örökletessé válását segítette. A jobbágyság megszilárdulása azonban nem jelentett egységes rendszert: az állami parasztok, az egyházi birtokok jobbágyai és a magánföldesúri jobbágyok helyzete eltért. A paraszti terhek a 17. század végére nőttek; a robotszolgáltatás és a pénzadó mellett a recrutírozás (katonai sorozás) és az állami adók is terhelték a közösségeket.
A jobbágyrendszer emberi következményeit a kortársak is érzékelték; a paraszti ellenállás szökésekben, helyi felkelésekben és a Razin-felkelésben (1670–1671) csúcsosodott ki. A Doni kozákok vezetője, Sztyepan Razin a Volga mentén több várost elfoglalt, és a jobbágyparasztoknak szabadságot ígért. A felkelést a cári haderő leverte, Razint Moszkvában kivégezték; a résztvevők és áldozatok számáról csak becslések léteznek, több ezres, egyes források szerint annál nagyobb nagyságrendben. A felkelés mutatja, hogy a jobbágyság jogi rögzítése nem szüntette meg a társadalmi feszültségeket; a 17. századi paraszti mozgalmak a későbbi oroszországi társadalmi konfliktusok előzményei.
A jobbágyság megszilárdulása körül a történetírásban viták folynak. Egyes társadalomtörténészek szerint a folyamat már a 16. század végén befejeződött, és az 1649-es törvénykönyv csupán kodifikálta a gyakorlatot; mások szerint a törvény új minőséget hozott az örökletes röghöz kötéssel. A szovjet történetírás a jobbágyságot a feudalizmus kulcselemeként tárgyalta; a posztszovjet kutatás inkább a paraszti közösségek belső működésére és a földesúri hatalom változó gyakorlatára összpontosít. A tankönyv ezt a vitát jelzi, és kerüli a jobbágyság „elmaradottságként” való egyoldalú bemutatását: a rendszer egy adott katonai-adózási modellbe illeszkedett, amelyet a 18–19. században fokozatosan bontottak le.
A birodalmi homogenizáció másik területe az egyház volt. Alekszej Mihajlovics cár alatt Nikon pátriárka (1652–1666) liturgikus reformokat indított, hogy az orosz ortodox szertartásokat a görög gyakorlathoz közelítse. A reform – például a keresztvetés ujjainak megváltoztatása, a liturgikus könyvek javítása – ellenállást váltott ki. Az ellenzők, az óhitűek (sztaroobrjagyc) Avvakum protopópa vezetésével az „ősi orosz hit” védelmében szembefordultak a hivatalos egyházzal. Az 1666–1667-es egyházi zsinat az óhitűeket eretneknek nyilvánította; az állam üldözte őket, sok közösség Szibériába, az Urálba vagy a lengyel határvidékre menekült.
Az üldözés mértékéről és az önégetések gyakoriságáról a források részben az egyházi hatóságok, részben az óhitűek saját mártírológiai hagyománya alapján számolnak be; a számok bizonytalanok. Az óhitűek elvándorlása a peremvidékek betelepülésének egyik tényezője lett, és hozzájárult a szibériai orosz jelenlét megerősödéséhez. A raszkol a cári állam valláspolitikájának korlátját is mutatja: a vallási egységesítés nem járt teljes sikerrel, és a 17. század végétől az óhitű közösségek a birodalmi társadalom tartós ellenzékeként maradtak fenn.
A 17. század közepén a Lengyel–Litván Nemzetközösség keleti területein a kozákok és a helyi ortodox lakosság elégedetlensége robbant ki. 1648-ban Bohdan Hmelnickij vezetésével a zaporizzsjai kozákok felkeltek a lengyel nemesi uralom ellen. A felkelés okai között a lengyel főnemesség birtokterjeszkedése, a katolikus és unitus egyház nyomása, valamint a kozák autonómia korlátozása szerepelt. A háború rendkívül véres volt; a kozák hadak és a lengyel csapatok mellett a polgári lakosság – rutén, lengyel, zsidó közösségek – is tömeges erőszakot szenvedett. A zsidó közösségek elleni 1648–1649-es támadások dokumentált tények; a modern történetírás ezeket a kozák–lengyel háború és a rendi társadalom összeomlásának kontextusában tárgyalja, nem egyetlen etnikai csoport kollektív bűneként.
1654-ben Hmelnickij a Perejaszlavi egyezményben a balparti kozák hetmanátus urának a moszkvai cárt ismerte el, cserébe katonai segítséget kért a lengyel uralom ellen. Az egyezmény értelmezése a történetírás egyik legvitatottabb kérdése. A 19. századi orosz és a szovjet történetírás „Ukrajna és Oroszország újraegyesítéseként” ünnepelte; az ukrán történetírás ezzel szemben autonóm kozák állam és Moszkva közötti katonai szövetségként értelmezi, amelyet Moszkva a 18. század végére alávetéssé alakított. A kortárs források nem adják meg egyértelműen a feltételeket: az eredeti okmány elveszett, a fennmaradt másolatok eltérnek, és a felek későbbi nyilatkozatai is ellentmondásosak. A tankönyv ezt a vitát nem dönti el, de jelzi, hogy az 1654-es esemény a mai orosz és ukrán emlékezetpolitika egyik sarokpontja.
Az orosz–lengyel háború (1654–1667) során a cári haderő elfoglalta Szmolenszket és a keleti határvidéket. Az 1667-es andruszovói fegyverszünetben a Lengyel–Litván Nemzetközösség lemondott a balparti Ukrajnáról (a Dnyepertől keletre), Szmolenszkről és Kijevről – utóbbit formálisan csak két évre, de a cár végül megtartotta –, a jobbparti Ukrajna lengyel fennhatóság alatt maradt, a zaporizzsjai szics pedig közös ellenőrzés alá került. Az 1686-os örök béke megerősítette ezeket a feltételeket. Fontos pontosítás: a „lengyel területek” kifejezés itt a korabeli Lengyel–Litván Nemzetközösség keleti, ma főként ukrán és belarusz területeire vonatkozik, nem a mai Lengyelországra. A 17. századi orosz terjeszkedés tehát nem a modern nemzetállami határok mentén értelmezendő, hanem a rendi államok közötti dinasztikus-területi versengés keretében.
A balparti Ukrajna megszerzése hosszú távon a cári állam déli határának kitolását és a fekete-tengeri térséghez való közeledést eredményezte. Ugyanakkor a kozák hetmanátus autonómiája a 17. század végén és a 18. században fokozatosan szűkült; ez a folyamat a későbbi ukrán történelem egyik központi traumája.
Fjodor Alekszejevics cár (1676–1682) alatt a hivatali reformok folytatódtak; 1682-ben eltörölték a mestnyicsesztvót, a nemesi rangok és szolgálati helyek örökletes rangsorát. Fjodor halála után a trónöröklési válság két kiskorú cár, Iván és Péter mellett Szofja Alekszejevna régensi hatalmát hozta. Az 1680-as évek krími hadjáratai a tatár kánság ellen kudarcot vallottak, és a régensség tekintélye megrendült. 1689-ben a Péter körüli nemesi csoport megbuktatta Szofját; ezzel lezárult a korai Romanov-korszak, és kezdetét vette a 18. századi reformpolitika (lásd Nagy Péter és a nyugatosítás).
A korai Romanov-korszak elsődleges forrásai a cári rendeletek, a zemszkij szoborok jegyzőkönyvei, az 1649-es törvénykönyv szövege, a perejaszlavi egyezmény fennmaradt másolatai, az andruszovói fegyverszünet és a nyercsinszki szerződés okiratai, valamint a kortárs külföldi utazók, például Adam Olearius beszámolói. A szibériai terjeszkedésről orosz hivatalos iratok, kozák jelentések és későbbi helyi visszaemlékezések tanúskodnak; az őslakos népek emlékezete a szóbeli hagyományban és a 19–20. századi néprajzi gyűjtésekben maradt fenn.
A legfontosabb bizonytalanságok: a szibériai őslakos népesség demográfiai veszteségei nem mérhetők pontosan, csak becslések állnak rendelkezésre; a jaszak behajtásának erőszakossága forrásfüggő, mert a hivatalos iratok gyakran bagatellizálják a kényszert. A Razin-felkelés résztvevői és áldozatai, valamint az óhitűek üldözésének áldozatszáma ugyancsak vitatott. A jobbágyság megszilárdulásának időpontja körül történetírói vita folyik: egyes társadalomtörténészek szerint a folyamat már a 16. század végén befejeződött, az 1649-es törvénykönyv csak kodifikálta a gyakorlatot; mások szerint a törvény új minőséget hozott az örökletes röghöz kötéssel. A perejaszlavi egyezmény jellege a legélesebb vitatott értelmezések közé tartozik: a dokumentum hiánya miatt a felek szándékait csak közvetett forrásokból rekonstruálhatjuk.
Emlékezetpolitikai szempontból az 1654-es perejaszlavi egyezmény a mai orosz állami narratívában „egyesítésként”, az ukrán nemzeti narratívában „alávetésként” jelenik meg; az 1954-es 300. évforduló a szovjet kormányzat részéről a Krím Ukrajnához csatolásának ürügyéül is szolgált, ami a 2014 utáni konfliktusban újraértelmeződött. A tankönyv ezeket az állításokat nem a múlt tényeiként, hanem a jelen emlékezetpolitikai használataként tárgyalja.
A Romanov-dinasztia első nyolc évtizede alatt a moszkvai állam helyreállította a központi hatalmat, kiterjesztette ellenőrzését Szibériára a prémadó révén, jogilag rögzítette a jobbágyságot az 1649-es törvénykönyvvel, és a Lengyel–Litván Nemzetközösség rovására megszerezte a balparti Ukrajnát. A birodalomépítés azonban súlyos társadalmi és vallási feszültségekkel járt: a Razin-felkelés, az egyházi szakadás és a szibériai őslakos közösségek veszteségei a korszak árnyoldalait mutatják. Ez az örökség alapozta meg a 18. századi reformokat és a cári Oroszország nagyhatalmi felemelkedését.