A kazak területek 18–19. századi orosz befolyás alá kerülése nem egyetlen katonai hadjárattal, hanem több évtizedes, egymással párhuzamosan futó folyamattal ment végbe: katonai erődök építésével, a kazak törzsszövetségek közötti megosztottság kihasználásával, a káni hatalom fokozatos felszámolásával, majd a közvetlen cári közigazgatás kiépítésével. A szakirodalom egy része ezt a folyamatot gyarmati hódításként és gyarmati uralomként írja le; a cári, majd a szovjet történetírás hagyományosan az „önkéntes csatlakozás” fogalmát használta. Az alábbi alfejezet a dokumentált intézményi változásokat és azok társadalmi következményeit tárgyalja, és jelzi, hol ütköznek a különböző értelmezések.
A kazak sztyeppe a 18. század első felében nem alkotott egységes államot. A kazak társadalom három nagyobb, nemzetségi alapon szerveződő törzsszövetségre, úgynevezett zsuzra tagolódott: a Nagy zsuzra (Ulı jüz) a délkeleti, a Középső zsuzra (Orta jüz) a középső és északkeleti, a Kis zsuzra (Kişi jüz) pedig a nyugati területeken. A kánok formális tekintélye a 17. század végétől egyre inkább csak egy-egy zsuz vagy annak egy része fölött érvényesült, a tényleges hatalom pedig a nemzetségi vezetők kezében volt. Ezt a széttagoltságot a dzsungár (ojrát) hadjáratok felerősítették: a kazak emlékezetben „nagy szerencsétlenség” éveiként számon tartott 1723–1729 közötti időszakban a dzsungár támadások tömegeket kényszerítettek vándorlásra, és a kazak közösségek egy része az orosz határ menti erődök közelében keresett menedéket.
Az orosz jelenlét ekkor már nem volt ismeretlen a térségben. A cári állam a 16. század végétől kezdve terjeszkedett Szibéria irányába, és a 18. század elején az Irtis mentén erődvonalat kezdett kiépíteni: Omszk 1716-ban, Szemipalatyinszk 1718-ban, Uszty-Kamenogorszk 1720-ban jött létre. Az 1730-as években az Orenburg környéki erődítések nyitottak újabb kaput a kazak sztyeppe felé. Ezek a városok egyszerre voltak katonai támaszpontok, kereskedelmi lerakatok és a cári adminisztráció előőrsei. A kazak kereskedők, pásztorok és nemzetségi vezetők számára az erődök piacot és védelmet is jelenthettek, de jelenlétük egyben a cári hatalom terjeszkedését is jelezte.
A formális orosz–kazak kapcsolat fordulópontja 1731–1732-re tehető. A Kis zsuz kánja, Abülhajr (Äbilqayır) 1731-ben hűségesküt tett Anna orosz cárnőnek, részben azért, mert a dzsungár nyomással szemben külső katonai támaszt keresett, részben pedig mert saját belső riválisaival szemben akarta erősíteni a pozícióját. Az eskü oklevelét a cári udvar annexiós aktusként kezelte, a kazak elit jelentős része viszont katonai szövetségként értelmezte, amely nem szünteti meg a kazak önállóságot. Ez az értelmezési különbség a későbbi orosz–kazak viszony egyik alapkérdése maradt, és a mai történetírásban is vita tárgya. A dokumentált tény az, hogy a 18. század közepére a Kis zsuz és a Középső zsuz több nemzetségi csoportja is orosz protektorátus alá került, miközben a Nagy zsuz egy része a kínai Csing-dinasztia befolyási övezetéhez közeledett. A dzsungár kánság 1755–1758 közötti megsemmisítése után a kazak zsuzok egy időre a két nagy birodalom, Oroszország és Kína közötti mozgástérben egyensúlyoztak.
A 18. század második felében a cári kormányzat nem törekedett azonnali közvetlen igazgatás bevezetésére. A kazak területeket ütközőzónaként kezelte, és a helyi elitekkel való szerződéses viszonyra épített. A kánoknak és nemzetségi vezetőknek fizetést, címeket és kereskedelmi kiváltságokat adtak, cserébe lojalitást, adót és a határ menti területek nyugalmát várták. A kazak elit egy része ezt előnyösnek tartotta, más része viszont a cári befolyás ellen lépett fel. A 18. század végén a kazak társadalomban ismétlődő lázadások, a határ menti portyázások és a kánok közötti viszályok a cári adminisztráció szemében a közvetlenebb ellenőrzés szükségességét erősítették.
A fordulat a 19. század első felére tehető. 1801-ben a Volga és az Ural folyó közötti területen létrejött a Belső (Bukejevszkaja) Horda, amelyet a cári hatóságok kifejezetten orosz fennhatóság alatt álló kazak közigazgatási képződményként ismertek el. A kánság formálisan megmaradt, de mindennapi működését orosz tisztviselők felügyelték. A következő évtizedekben a kánságok felszámolása felgyorsult. A Szperanszkij nevéhez köthető 1822. évi, a szibériai kazakokra vonatkozó statútum a Középső zsuz területén megszüntette a káni intézményt, és a sztyeppét orosz közigazgatási egységekre, okrugokra osztotta. 1824-ben a Kis zsuz káni hatalmát is felszámolták, 1845-ben pedig a Belső Horda kánsága is megszűnt. Ettől kezdve a cári hatóságok a kazak területek nagy részét közvetlenül, katonai-polgári igazgatással kormányozták.
A kánságok felszámolása után kiépült a gyarmati közigazgatás első rétege. A sztyeppét okrugokra, volosztyokra és aulokra osztották. A volosztyok élére a cári hatóságok által megerősített, elvben választott elöljárók kerültek, de a választás rendje lehetővé tette az orosz tisztviselők beavatkozását. A szultánok és nemzetségi vezetők egy része rangot, fizetést és földhasználati előjogokat kapott, cserébe adóbeszedést, toborzást és a rend fenntartását várták tőlük. Ez a rendszer a kazak társadalom meglévő egyenlőtlenségeit felerősítette: a birodalmi adminisztrációhoz lojális elit kiváltságokat élvezett, míg a közösségek többsége adó- és munkakötelezettséggel tartozott. A kazak szokásjog (adat) bizonyos polgári ügyekben érvényben maradt, de a büntetőügyeket fokozatosan az orosz bíróságok hatáskörébe vonták. Az iszlám vallási intézményeket a 18. században még eszközként használta a cári adminisztráció, a 19. század közepétől azonban a muszlim bíróságok és iskolák befolyását korlátozták, és orosz-kazak iskolák alapításával asszimilációs oktatáspolitikába kezdtek.
A dél felé irányuló katonai terjeszkedés a 19. század közepén új szakaszt nyitott. A cári hadsereg a Szir-darja mentén dél felé nyomult, és 1853-ban elfoglalta a kokandi kánság által ellenőrzött Ak-Mecset erődjét. Az 1860-as években a hódítás felgyorsult: 1865-ben Taskent orosz kézre került, 1867-ben pedig létrejött a Turkesztáni főkormányzóság. A kazak sztyeppe déli részei ennek a főkormányzóságnak a részei lettek, míg az északi és középső területeket 1882-től a Sztyeppei főkormányzóság fogta össze. Az 1868. évi Ideiglenes Szabályzat a sztyeppei kazak területek igazgatását katonai-polgári keretbe helyezte, az 1891. évi Sztyeppei Statútum pedig megszilárdította a főkormányzósági rendszert. A kormányzók, kerületi főnökök és rendőri szervek alá rendelt közigazgatás a helyi lakosság mindennapjait egyre szorosabban ellenőrizte.
A gyarmati uralom egyik legnagyobb hatású eleme a földpolitika volt. A cári jogalkotás a kazak földeket állami tulajdonnak nyilvánította, és a kazak közösségek számára csupán használati jogot ismert el. Az 1891. évi statútum ezt megerősítette. A kazak pásztorkodó gazdaság számára a téli és nyári legelők váltogatása, a vándorlási útvonalak szabad használata alapvető volt, a cári földnyilvántartás azonban ezt a rendszert nem vette figyelembe. A hatóságok „feleslegesnek” minősített földalapból parcellákat osztottak ki telepesek számára, és gyakran éppen a kazak közösségek legértékesebb téli legelőit nyilvánították ilyennek. A legelőterület csökkenése a pásztorkodó háztartások elszegényedéséhez vezetett. A szegényebb rétegek egy része a városok és erődök közelében félig letelepedett, mezőgazdasági alkalmi munkából élő közösségekké, úgynevezett jataqokká vált. Ez a folyamat nem önkéntes modernizáció, hanem kényszerű alkalmazkodás volt, amelyet a cári adminisztráció gyakran a kazakok „letelepítéseként” és „civilizálásaként” tüntetett fel.
A paraszti betelepítés a 19. század utolsó évtizedeiben gyorsult fel. Az 1889. évi törvény engedélyezte az orosz parasztok szabad áttelepülését a sztyeppei területekre, a letelepítési hivatalok pedig állami támogatással szervezték a földek kiosztását. A Transzszibériai vasút és a hozzá kapcsolódó szárnyvonalak építése tovább növelte a betelepülők számát. A hivatalos nyilvántartások szerint a Sztyeppei főkormányzóság területén a 19. század végén több tízezer betelepült családot tartottak számon, a tényleges népességmozgás azonban ennél nagyobb lehetett, mert sokan engedély nélkül érkeztek. A betelepítés nem csupán demográfiai változást hozott: a szláv paraszti közösségek megjelenése a helyi piaci viszonyokat, a városiasodást és a földhasználatot is átalakította. A kazak lakosság egy része kénytelen volt északabbi vagy délebbre húzódó területekre vándorolni, ami tovább növelte a nemzetségi területek közötti feszültségeket.
A cári adminisztráció a kazak elit egy részét tudatosan integrálta a birodalmi hatalmi hálózatba. A szultánok, voloszty elöljárók és a cári iskolákban képzett értelmiség egy csoportja orosz rangot, fizetést és hivatali pozíciót kapott. Ez a réteg a gyarmati uralom helyi közvetítőjévé vált, és gyakran közbenjárt a közösségek és a hatóságok között. Ugyanakkor a kazak társadalomban megjelent egy új, oroszul is tudó értelmiség is, amely a 19. század végén már nemcsak a cári adminisztrációban gondolkodott, hanem a kazak nyelvű sajtó, a világi oktatás és a nemzeti önszerveződés lehetőségeit is kereste. Ez a feszültség a későbbi nemzeti mozgalom egyik előzménye lett.
Az orosz uralommal szembeni ellenállás több hullámban jelentkezett. A Belső Hordában 1836–1838 között Iszataj Tajmanov és Makhambet Ötemiszuli vezetésével tört ki felkelés, amely a kán és az orosz hatóságok szövetsége ellen irányult. A felkelést katonai erővel verték le, vezetői közül Iszataj elesett, Makhambet pedig bujdosásba kényszerült. A legnagyobb fegyveres ellenállás Keneszári Kaszimov nevéhez fűződik, aki 1837 és 1847 között a Középső zsuz és a szomszédos területek egy részén a káni hatalom visszaállításáért harcolt. Keneszári mozgalma egyszerre irányult az orosz erődök és a cári adminisztráció, valamint a rivális kazak csoportok ellen. 1847-ben a mai Kirgizisztán területén elfogták és kivégezték. A kazak nemzeti történetírás Keneszárit nemzeti függetlenségi harcosként, a cári és szovjet narratíva sokáig lázadóként ábrázolta; a mai kutatásban mindkét kép vitatott. Az ellenállás ezen kívül kisebb, helyi felkelésekben, adómegtagadásban, a népszámlálások és az állatszámlálások szabotálásában, valamint a telepesekkel szembeni konfliktusokban is megnyilvánult. Az erőszak mértékéről a források hiányosak, az áldozatok számára vonatkozó becslések széles sávban mozognak, és gyakran a későbbi emlékezetpolitika is formálta őket.
A gyarmati uralom időszakában a kazak területek gazdasága fokozatosan beépült az Orosz Birodalom piaci rendszerébe. A szarvasmarha, a gyapjú, a bőr és a gabona a cári kereskedelem fontos cikkeivé váltak, az erődökből és a betelepülő városokból pedig közigazgatási és kereskedelmi központok lettek. A déli területeken, különösen a Szir-darja mentén a gyapottermelés is növekedett. A gazdasági integráció azonban nem hozott egyenletes fejlődést: a kazak termelők gyakran alacsony áron voltak kénytelenek értékesíteni termékeiket, miközben a cári adó- és vámrendszer a birodalmi központ érdekeit szolgálta. A legelőterület csökkenése, a betelepítés és az adóterhek együttesen a hagyományos pásztorkodó gazdaság válságát mélyítették el.
A 19. század végére a kazak területek közigazgatásilag, gazdaságilag és társadalmilag is szorosan az Orosz Birodalomhoz kapcsolódtak. A cári adminisztráció kiépítése, a kánságok felszámolása, a földpolitika és a betelepítés együttesen alakították ki azt a rendszert, amelyet a kazak történetírás és a posztszovjet kutatás jelentős része gyarmati uralomként ír le. A birodalmi és szovjet történetírás ezzel szemben sokáig az „önkéntes csatlakozás” és a „fokozatos beilleszkedés” képét hangsúlyozta. A két értelmezés mögött eltérő forrásolvasatok és eltérő politikai emlékezetek állnak. A dokumentált intézményi változások – a káni hatalom megszüntetése, a katonai-polgári közigazgatás bevezetése, a földek állami tulajdonba vétele és a paraszti betelepítés – azonban önmagukban is mutatják, hogy a kazak társadalom autonómiája a 19. század folyamán drasztikusan szűkült.
A korszakra vonatkozó források alapvetően egyenlőtlenek. Az orosz oldalról rendelkezésre állnak katonai jelentések, kormányzati rendeletek, főkormányzósági iratok, adóösszeírások és az 1897. évi össz-orosz népszámlálás kötetei. Ezek a források a cári adminisztráció szempontjait tükrözik, és gyakran pontatlanul vagy lekezelően mutatják be a kazak társadalmat. A kazak oldalról kevés írott forrás maradt fenn; a nemzetségi krónikák, a szóbeli történeti énekek és az epikus hagyományok viszont fontos ellensúlyt jelentenek, még ha keletkezésük idejét és hitelességüket gyakran nehéz is megállapítani. Az utazók és tudósítók leírásai – köztük a 19. század második felében a térségben járt európai és orosz megfigyelők munkái – szintén értékesek, de saját korszakuk orientalista előfeltevéseit is magukban hordozzák.
A legnagyobb bizonytalanság a számok területén jelentkezik. A kazak lakosság létszámára, a betelepülők számára, a legelőterület csökkenésére és az ellenállási mozgalmak áldozataira vonatkozó adatok módszertanilag eltérő becsléseken alapulnak. A cári statisztikák a kazak háztartásokat adóegységek szerint vették számba, ami alulszámláláshoz vezethetett; a betelepülők egy része pedig nyilvántartáson kívül maradt. A „gyarmati uralom” minősítés is vitatott: a birodalmi és a szovjet történetírás az orosz–kazak viszonyt gyakran birodalmi bővülésként, nem pedig gyarmati alávetésként írta le, míg a kazak nemzeti történetírás és a mai nemzetközi kutatás egy része a gyarmati kereteket hangsúlyozza. A fejezet ezért nem a címkét, hanem a dokumentált folyamatokat helyezi előtérbe, és a vitát magát is a történeti megismerés részének tekinti.
A kazak zsuzok a 18. században a dzsungár támadások, a belső nemzetségi vetélkedések és a nagy birodalmi nyomás metszéspontjában fokozatosan orosz befolyás alá kerültek. Az 1731-es Abülhajr-féle hűségesküt a cári udvar annexiós aktusként kezelte, a kazak elit egy része viszont katonai szövetségként értelmezte. A 19. század első felében a cári kormányzat felszámolta a káni intézményt, okrugokra, volosztyokra és aulokra osztotta a sztyeppét, és katonai-polgári adminisztrációt épített ki. A földek állami tulajdonba vétele, a kazak használati jog korlátozása és az orosz paraszti betelepítés a hagyományos pásztorkodó gazdaságot válságba sodorta, és a kazak társadalom egy részét kényszerű letelepedésre, illetve belső vándorlásra késztette. Az orosz uralommal szembeni ellenállás – köztük Iszataj Tajmanov és Makhambet Ötemiszuli, majd Keneszári Kaszimov felkelése – nem tudta megállítani a birodalmi integrációt, de a kazak közösségek sérelmeit tartósan beírta a kollektív emlékezetbe.