A korszak alapvető feszültsége, hogy II. Katalin egyszerre kívánt a felvilágosodás eszméi szerint modernizáló, törvényeknek alávetett uralkodó lenni, és közben a nemesi elitek támogatására támaszkodva növelte a földesúri hatalmat a jobbágyok felett. A birodalom terjeszkedése – a krími kánság felszámolása, a lengyel–litván állam felosztásaiban való részvétel, a kazak sztyeppén való fokozatos előrenyomulás – nemcsak katonai és diplomáciai sikereket hozott, hanem újabb nyelvi, vallási és jogi közösségeket is a cári fennhatóság alá vont, ami hosszú távon a birodalom irányításának egyre bonyolultabb feladatává vált.
Ez a reformkísérlet jól mutatja a felvilágosult abszolutizmus korabeli korlátait: az uralkodó hatalmi logikája felülírta a jogi egyenlőségről szóló elveket, amikor azok a rendi társadalom alapjait érintették volna. A történettudományban a „felvilágosult abszolutizmus” fogalma maga is vitatott: egyes szerzők a monarchia és a felvilágosodás szövetségét látják benne, mások inkább a rendi kiváltságok modernizáló átalakítását, megint mások a fogalom utólagos konstrukcióját hangsúlyozzák. Az biztos, hogy II. Katalin levelezett Voltaire-rel, Diderot-t és más filozófusokkal, akiknek munkáit oroszra fordíttatta, de a francia forradalom 1789 utáni radikalizálódása után a cenzúra és a felvilágosodott gondolkodók iránti hivatalos gyanakvás fokozatosan nőtt.
A 18. század végi Oroszországban a „felvilágosodás” nem jelentette a jobbágyfelszabadítást, sőt II. Katalin alatt a jobbágyság tovább szilárdult. Az 1762-es, III. Péter által kiadott nemesi szabadságlevél és az 1785-ös, II. Katalin által kiadott nemesi kiváltságlevél megerősítette a nemesség birtokjogát és mentességét a kötelező állami szolgálat alól. A jobbágyok száma az 1760-as évek felmérései szerint nőtt, és a földesúri bíráskodás, a robotterhek és a jobbágyok adásvétele a korszakban intézményesült. A császárnő az 1760-as évek elején még elítélően nyilatkozott a jobbágyságról, de a lengyelországi területeken és az ukrán földeken éppen ekkoriban terjesztették ki a jobbágyrendszert, részben a helyi nemesség lojalitásának megvásárlása érdekében.
A 18. század második felének legfontosabb orosz katonai és diplomáciai iránya a Fekete-tenger felé mutatott. A cél a Krími Kánság – az Oszmán Birodalom befolyása alatt álló, a Krím félszigetet és a környező sztyeppét uraló állam – ellenőrzése, a Fekete-tenger északi partvidékének megszerzése, és ezzel a meleg tengeri kijárat, valamint a gabonakereskedelem biztosítása volt.
Az 1768–1774-es orosz–török háborúban az orosz hadsereg és flotta jelentős győzelmeket aratott. A békét 1774-ben a Kücsük-kajnardzsi béke rögzítette. Ennek értelmében a Krími Kánság formálisan függetlenné vált az Oszmán Birodalomtól, Oroszország megkapta a Fekete-tenger északi partvidékének egyes területeit, és hajózási jogot szerzett a tengerszorosokban. A béke azonban a Krím függetlenségét csak átmeneti állapottá tette: az orosz katonai és diplomáciai nyomás alatt a kánság belső viszályaiba beavatkozó cári hatalom 1783-ban bejelentette a Krím, a Tamany-félsziget és a Kubán-vidék „örök csatolását” az Orosz Birodalomhoz. Ezt a lépést a korabeli orosz hivatalos nyelvezet a Krími Kánság instabilitásával és a térség biztonságának szükségességével indokolta; a mai ukrán és krími tatár történeti emlékezet ezzel szemben a krími tatár államiság erőszakos felszámolását hangsúlyozza. A 18. századi eseményeket a modern vitáktól elkülönítve célszerű tárgyalni: az 1783-as annexió ténye dokumentált, a hivatalos indoklás a korabeli forrásokban nyomon követhető, de a helyi tatár lakosság szempontjából ez egy katonai hódítást és a kánság felszámolását jelentette.
A Krím megszerzését követően Oroszország felgyorsította a déli területek gyarmatosítását. Grigorij Patyomkin és más kormányzók új városokat alapítottak, közülük a legfontosabb Szevasztopol és Herson, illetve a későbbi Odessza előzménye. A területre orosz, ukrán, német, bolgár és más telepeseket vonzottak; a krími tatár lakosság egy része az Oszmán Birodalomba vándorolt ki, bár a tömeges kitelepítés csak később, a 19. században következett be. Az 1787–1791-es újabb orosz–török háború megerősítette az orosz pozíciókat; az 1792-es iasi-i béke elismerte a Krím orosz fennhatóságát, és az orosz határt a Dnyeszter folyóig tolta.
A déli terjeszkedés áldozatokkal járt a helyi lakosság számára. A háborúk, a járványok és a migráció a krími tatárok és a nogaji közösségek létszámát csökkentette; a becslések széles sávban mozognak, mert a korabeli összeírások nem terjedtek ki minden csoportra, és a halálozási adatok gyakran hiányosak. A források hiányossága miatt a pontos áldozatszám nem ismert; a történészek egy része néhány tízezerre, mások százezres nagyságrendre becsüli a háborúk és a járványok közvetlen és közvetett emberveszteségét a Krímben és a Fekete-tengeri sztyeppén. Ezeket a számokat becslésként kell kezelni.
A nyugati irányban a legnagyobb területi nyereséget a lengyel–litván állam, a Rzeczpospolita fokozatos felosztása hozta. A 18. század közepén a lengyel–litván nemesi köztársaság belpolitikailag megosztott volt, külpolitikailag pedig egyre inkább az Orosz Birodalom befolyása alá került. II. Katalin kezdetben a befolyás fenntartására törekedett, nem feltétlenül az állam felszámolására. A politikai válság azonban, amelyet a bari konföderáció (1768–1772) és a Poroszországgal, valamint Ausztriával kötött szövetségi érdekek szítottak, 1772-ben az első felosztáshoz vezetett.
Az 1772-es első felosztás során Oroszország a mai Belarusz keleti részét, a Dvina és a Dnyeper közötti területeket szerezte meg. Az 1793-as második felosztáskor – amelyre a lengyel reformmozgalom, a nagy szejm és az 1791-es alkotmány után került sor – Oroszország a mai Ukrajna jobb parti részét és Belarusz további területeit csatolta el. Az 1794-es Kościuszko-felkelés leverése után, 1795-ben a harmadik felosztás megszüntette a lengyel–litván államot. Oroszország ekkor Litvánia nagy részét, a mai Belarusz nyugati sávját, Volhíniát és Kurföldet szerezte meg.
A felosztások következtében több millió új alattvaló került a cári birodalomba: lengyel és litván nemesek, ukrán és belorusz parasztok, valamint nagy számú zsidó közösség. A zsidó lakosság – amely a lengyel–litván államban saját, részben autonóm közösségi szervezettel rendelkezett – az 1790-es évektől kezdve a letelepedési övezet korlátozása alá került. 1791-ben II. Katalin rendelete a zsidók állandó lakóhelyét a birodalom nyugati kormányzóságaira korlátozta, ami később, a 19. században a zsidó lakosság mozgásterét évtizedekre meghatározta. A rendelet nem jelentett teljes körű kitiltást, de a jogi helyzet romlását dokumentálta.
A lengyel felosztásokat a lengyel történeti emlékezet a nemzeti államiság erőszakos megszüntetéseként tartja számon; az orosz birodalmi hivatalos narratíva ezzel szemben gyakran a „nyugati orosz területek újraegyesítéseként” mutatta be. A modern történettudomány a felosztásokat nemzetközi hatalmi aktusként értelmezi, amelyben a környező abszolutista monarchiák – Poroszország, Ausztria és Oroszország – közösen számolták fel a lengyel–litván államot. A felosztásban részt vevő három hatalom felelőssége megoszlik; a Rzeczpospolita belső válsága lehetővé tette, de nem igazolja a területi felosztást. A könyv nem használja a „negyedik felosztás” későbbi, politikai töltetű kifejezést, de jelzi, hogy a lengyel államiság megszűnése a 19. századi lengyel nacionalizmus egyik legfontosabb történeti hivatkozási pontjává vált.
Katalin uralkodása alatt az orosz birodalom keleti irányban is terjeszkedett, de ez a folyamat eltért a nyugati és déli hódításokétól. A kazak sztyeppe a 18. században nem alkotott egységes államot; a kazak kánságok – a Nagy, a Középső és a Kis Horda – külön politikai egységekként működtek, és a dzsungár támadások, illetve a kínai Csing-birodalom és Oroszország közötti nagyhatalmi verseny befolyása alatt álltak. A kazak uralkodók egy része már a 18. század elején orosz védelmet kért a dzsungárok ellen, ami a fokozatos orosz befolyás növekedéséhez vezetett.
Katalin idején a kazak sztyeppe nem vált a birodalom teljes jogú részévé; a cári kormányzat elsősorban befolyási övezetként, védnökségi területként kezelte. Ugyanakkor a déli orosz terjeszkedés és a Volga-vidéki kozák telepek kiépítése fokozta a nyomást a kazakok legelőterületeire. A kazak közösségek egy része fegyveres ellenállást tanúsított; mások tárgyalásos úton próbálták megőrizni autonómiájukat. A 18. század végi források gyakran a kazak „hordák” és a cári hatóságok közötti szerződések, adófizetési kötelezettségek és katonai szövetségek bonyolult rendszerét mutatják.
A közép-ázsiai expanzió tehát II. Katalin korában még nem jelentette Buhara, Hiva vagy Kokand meghódítását; azok a 19. század második felének eseményei. A kazak sztyeppe fokozatos orosz ellenőrzés alá vonása azonban megalapozta a későbbi gyarmati jellegű hódítást. A korszakban az orosz jelenlét formái a katonai erődök, a kereskedelmi karavánok védelme, a kozák telepek és a helyi elitekkel kötött szerződések voltak. A kazak társadalom belső átalakulása – a téli szállások állandósulása, a kereskedelmi kapcsolatok bővülése – részben éppen az orosz jelenlét hatására gyorsult fel, de ez a folyamat együtt járt a hagyományos legelőterületek csökkenésével és a helyi hatalmi viszonyok átrendeződésével.
A birodalmi terjeszkedés és a belső jogi-közigazgatási átalakítások társadalmi feszültségei leglátványosabban az 1773–1775-ös Pugacsov-felkelésben törtek felszínre. Jemeljan Pugacsov, egy doni kozák, III. Péter cárnak adta ki magát, és a Volga-vidéken, az Ural déli részén és a kazak sztyeppe határán fellázadt a nemesi földbirtokosokkal és a helyi kormányzati szervekkel szemben. A felkelésben jobbágyok, uráli gyári munkások, baskírok, tatárok, kalmükök és kozákok vettek részt; a résztvevők motívumai eltérőek voltak: a jobbágyok a földesúri terhek alóli szabadulást, a nem orosz közösségek a cári igazgatás behatolása elleni védekezést remélték.
A felkelés a kezdeti sikerek után – több kisebb erőd elfoglalása, Kazany fenyegetése – 1774–1775-re összeomlott. Pugacsovot elfogták, Moszkvában nyilvánosan kivégezték. A leverés során a kormányzati csapatok és a felkelők egyaránt követtek el erőszakot; a halálos áldozatok számát a történészek tízezres, egyes becslések szerint százezres nagyságrendre teszik, de a pontos szám nem ismert, mert a korabeli összeírások hiányosak, és a hivatalos jelentések gyakran a rend helyreállítását hangsúlyozták.
A Pugacsov-felkelés kettős hatást gyakorolt a cári politikára. Egyrészt megerősítette II. Katalin és a nemesi elitek meggyőződését, hogy a jobbágyrendszert nem szabad megbolygatni, mert a társadalmi elégedetlenség könnyen lázadássá válhat. Másrészt a felkelés utáni közigazgatási reform – a kormányzóságok átszervezése 1775-ben – a helyi nemességre és a kormányzati tisztviselőkre bízta a rend fenntartását, ami tovább erősítette a földesúri hatalmat. A felkelés emléke a későbbi orosz történetírásban hol mint „parasztháború”, hol mint a birodalom perifériáinak ellenállása jelent meg; a szovjet történetírás gyakran osztályharcként értelmezte, míg a modern kutatás a résztvevők eltérő etnikai, vallási és társadalmi hátterét emeli ki.
Az 1790-es évek végére az Orosz Birodalom Európa és Ázsia határán húzódó, rendkívül soknyelvű és sokvallású állammá vált. A birodalom alattvalói között oroszok, ukránok, beloruszok, lengyelek, litvánok, lettek, észtek, finnek, tatárok, baskírok, csuvasok, mordvinok, komik, kalmükök, kazakok, szibériai bennszülött csoportok és zsidó közösségek éltek. A hivatalos birodalmi ideológia a cár iránti lojalitást hangsúlyozta, nem a nyelvi vagy etnikai homogenitást; a 18. században a modern értelemben vett nacionalizmus még nem alakult ki, így a birodalmi identitás jogi és rendi keretekben működött.
A soknemzetiségű birodalom irányítása gyakran a helyi elitek megnyerésén alapult. A balti tartományokban a német nyelvű nemesség megőrizte kiváltságait és a lutheránus egyház dominanciáját. A Krímben és a Volga-vidéken a muszlim klérus egy részének jogait a cári kormányzat szabályozta, és 1788-ban Orenburgban muszlim vallási igazgatási központot hozott létre, ami a birodalmi iszlám intézményesítésének kezdetét jelentette. A lengyel területeken a katolikus nemesség egy részének megmaradtak birtokai, de a politikai önállóság megszűnt. A zsidó közösségek jogi helyzete romlott a letelepedési övezet bevezetésével. A kozákok – a doni, az uráli, a zaporizzsjai – hadi szolgálataikért cserébe korábban széles önkormányzattal rendelkeztek, de II. Katalin idején ezt fokozatosan felszámolták: a zaporizzsjai szicset 1775-ben, a Pugacsov-felkelés leverése után, katonai erővel oszlatták fel, a doni kozákok autonómiáját pedig a kormányzósági reform alá rendelték.
A birodalmi politika tehát nem egységesen asszimilált vagy zárt ki; a különböző csoportokhoz való viszony a katonai hasznosság, a vallási intézmények és a helyi elitek lojalitásának függvényében változott. A 18. század végi Oroszországban a „birodalom” kifejezés a cári hatalom alá tartozó területek és alattvalók összességét jelentette; a mai nemzetállami kategóriák visszavetítése anakronizmus lenne.
A területi expanzió gazdasági szempontból is átalakította a birodalmat. A Fekete-tengeri kikötők megszerzése lehetővé tette a dél-oroszországi és ukrajnai gabona kivitelét a mediterrán piacokra. A gabonakereskedelem fellendülése növelte a földbirtokosok jövedelmét, és tovább erősítette a jobbágyok által művelt robotgazdaságok jövedelmezőségét. A déli területeken új földeket vontak művelés alá, ami a telepesek számára lehetőséget, a korábban ott élő nomád és félnomád közösségek számára viszont legelőveszteséget jelentett.
A lengyel területek megszerzése bevonta a birodalomba a kelet-európai zsidó közösségek jelentős részét, ami a későbbi városi fejlődést és a kereskedelem bővülését is befolyásolta. Ugyanakkor a letelepedési övezet korlátozása a zsidó lakosság mobilitását szűkítette, és a 19. századi zsidóellenes intézkedések alapjává vált. A közép-ázsiai irányban a kereskedelem – főleg a szarvasmarha, a bőr, a gyapjú és a kínai tea közvetítése – egyelőre kisebb jelentőségű volt, de a kazak sztyeppén átvezető karavánutak ellenőrzése stratégiai értéket képviselt.
A birodalmi terjeszkedés finanszírozása jelentős terheket rótt az állami költségvetésre. A katonai kiadások, az új kormányzóságok kiépítése és a déli kikötők erődítése hitelfelvétellel és az adók emelésével járt. A korabeli statisztikák hiányosak, de a történészek egyetértenek abban, hogy a 18. század végi orosz államadósság növekedett, és a papírpénz-kibocsátás inflációt okozott. A pontos számok azonban vitatottak, mert a korabeli pénzügyi nyilvántartások nem egységesek.
A II. Katalin-kori terjeszkedés dokumentáltsága egyenetlen. A legfontosabb elsődleges források a cári rendeletek, a Külügyi Kollégium és a hadügyi szervek iratai, a kormányzósági jelentések, valamint a nemzetközi békeszerződések szövegei. A Kücsük-kajnardzsi béke és az iasi-i béke szövege fennmaradt, a lengyel felosztási egyezmények szintén. A Krím annexióját kimondó 1783-as cári manifesztum elsődleges forrás. A Pugacsov-felkelésről szóló források részben a kormányzati vizsgálatok és kihallgatási jegyzőkönyvek, részben a résztvevők későbbi elbeszélései; az utóbbiak gyakran a hivatalos eljárás keretei között születtek, ezért kritikával kezelendők.
A korabeli demográfiai adatok bizonytalanok. A jobbágyok számát az 1760-as években végrehajtott ún. „revíziós összeírások” alapján becsülik; a revíziók azonban kihagytak egyes csoportokat, és a halálozásokat, szökéseket gyakran alulbecsülték. A háborús áldozatok, a járványok és a kitelepülések számai – a krími tatárok, a lengyel területek lakossága, a Pugacsov-felkelés résztvevői esetében – széles sávban mozgó becslések. A jelen alfejezet ezért a pontos számok közlése helyett a nagyságrendeket és a forrástípusokat jelöli.
A történeti értelmezések is vitatottak. A „felosztás” kifejezés a lengyel történetírásban egyértelműen erőszakos aktust jelöl, míg a 19. századi orosz hivatalos narratíva a „nyugati területek visszacsatolásáról” beszélt. A modern kutatás a nemzetközi hatalmi politika és a belső válság együttes hatását hangsúlyozza, de a három felosztó hatalom felelősségének súlyozásáról nincs teljes egyetértés. A Krím 1783-as annexiójának megítélésében a krími tatár történeti emlékezet a kánság felszámolását hangsúlyozza, míg az orosz birodalmi hagyomány a térség „biztonságát” és „civilizációs fejlődését” emelte ki. Ugyanez a kettősség figyelhető meg a kazak sztyeppe kapcsán: a cári adminisztráció a „védnökséget”, a kazak elbeszélők gyakran a szuverenitás elvesztését hangsúlyozták. A modern történettudomány ezeket a narratívákat egymás mellett, a források kritikai elemzésével tárgyalja.
A felvilágosult abszolutizmus fogalma kapcsán is meg kell jegyezni, hogy a kortársak nem használták ezt a kifejezést; a 20. századi történetírás alakította ki. Ezért a fogalmat a szöveg idézőjelben vagy magyarázattal használja. A „biztonság” és a „védelem” korabeli retorikai fogalmakként értelmezendők, nem semleges leíró kategóriákként.
A birodalom belső szerkezete a terjeszkedéssel párhuzamosan átalakult. A felvilágosult reformok – a Törvényhozó Bizottság, a Nakaz – nem vezettek a jobbágyság felszámolásához; ellenkezőleg, a jobbágyi kötöttségek a nemesi kiváltságok megerősítésével tovább szilárdultak. A Pugacsov-felkelés (1773–1775) a birodalom perifériáinak és a jobbágyok elégedetlenségének legnagyobb megnyilvánulása volt; leverése után a nemesi rendfenntartó szerep nőtt. A soknemzetiségű birodalom irányítása jogilag és vallásilag tagolt rendszerben működött, amelyben a muszlim, lutheránus, katolikus és ortodox közösségek eltérő intézményi kereteket kaptak, a zsidó lakosság pedig a letelepedési övezet korlátozása alá került.
Az 1790-es évek végére az Orosz Birodalom Európa egyik legnagyobb területű és legnagyobb hadsereggel rendelkező hatalmává vált, de a terjeszkedés új igazgatási, pénzügyi és társadalmi feszültségeket is teremtett. Ezek a feszültségek a 19. századi reformkísérletek és a birodalmi válságok alapjává váltak.