A 19. századi Oroszország politikai és társadalomtörténetét az a feszültség határozta meg, hogy a Romanov-autokrácia felülről irányított modernizációval próbálta megőrizni a birodalom nagyhatalmi helyzetét, miközben alulról olyan értelmiségi, munkás- és nemzeti mozgalmak szerveződtek, amelyek részben éppen a reformokból születő új társadalmi csoportokhoz kötődtek. A jobbágyfelszabadítás, a 60–70-es évek reformjai, a felgyorsuló iparosítás, a narodnyik és marxista irányzatok, majd az 1905-ös forradalom és a cári rendszer ezt követő átalakítása együttesen mutatja, hogy a 19. századi Oroszország nem statikus autokrácia volt: intézményei folyamatosan változtak, de a reformok célja mindvégig a rendszer alapjainak megtartása maradt. A korszak tárgyalása során a dokumentált jogszabályok, a hivatalos statisztikák, a rendőri és bírósági iratok, valamint a mozgalmi emlékiratok eltérő nézőpontjait egyszerre kell figyelembe venni.
A reformkorszak előzményeihez tartozik, hogy I. Sándor uralkodása alatt a hivatalos reformtervek és a titkos társaságok egyaránt felvetették az alkotmányos átalakulás lehetőségét, az 1825-ös dekabrista felkelést azonban Miklós cár leverte. Miklós uralkodása alatt a csendőrség, a cenzúra, valamint Szergej Uvarov népművelési miniszter által meghirdetett „ortodoxia, önkényuralom, népiség” hivatalos ideológiája szűkítette a nyilvánosságot. A krími háború veresége és az 1856-os párizsi béke azonban megmutatta, hogy a jobbágymunkára, a sorozásra és a viszonylag alacsony ipari kapacitásra épülő Orosz Birodalom katonai és gazdasági értelemben egyaránt lemaradt Nagy-Britanniával és Franciaországgal szemben. II. Sándor 1855-ös trónra lépése után a reformot már nemcsak a felvilágosult bürokrácia egy része, hanem a vereség tapasztalata is szorgalmazta.
A jobbágyfelszabadítás előkészítése hosszú, titkos és vitákkal terhelt folyamat volt. A cár által felállított bizottságok, majd a nemesi tartományi bizottságok vitái után 1861. február 19-én (a Gergely-naptár szerint március 3-án) hirdették ki a jobbágyfelszabadításról szóló kiáltványt és a hozzá kapcsolódó törvényeket. A magánbirtokosi jobbágyok személyi szabadságot kaptak: házasodhattak, tulajdont szerezhettek, kereskedhettek, és elvileg bíróság elé állhattak. A földkérdésben azonban kompromisszum született: a parasztok megváltási kötelezettség fejében jutottak a földterülethez, amelyet a földesúr számára az állam előlegezett meg, a parasztok pedig hosszú távú törlesztéssel fizettek vissza. A megváltási szerződés lezárultáig a volt jobbágyok „ideiglenesen kötelezett” állapotban maradtak, és továbbra is robotot vagy pénzjáradékot teljesítettek. A földosztás során a földesurak gyakran megtartották a jobb minőségű földeket, a parasztok pedig kisebb, szétszórt parcellákat kaptak; a község (mir vagy obscsina) kollektív felelősséggel tartozott az adókért és a megváltási törlesztésért. A hivatalos statisztikák szerint mintegy 23 millió magánbirtokosi jobbágy nyert személyi szabadságot, azonban a tényleges gazdasági függetlenedés lassan haladt. Az állami parasztokra később, 1866-ban kedvezőbb feltételekkel terjesztették ki a reformot, a birodalom egyes peremterületein pedig a végrehajtás módozatai eltértek.
A jobbágyfelszabadítást a korabeli és a későbbi történetírás eltérően értékeli. A liberális és reformpárti szerzők nagy fordulópontnak tekintették, amely jogilag felszámolta a „feudálisnak” nevezett személyi függést, és lehetővé tette a paraszti mobilitást. A szociális és paraszti nézőpontból író elemzők viszont hangsúlyozták, hogy a parasztok számára a földhöz jutás feltételei súlyos terhet jelentettek, és a községi kötöttség fenntartása korlátozta az egyéni gazdálkodást. A vita a mai napig tart arról, hogy az 1861-es reform mennyiben teremtette meg a modern agrárkapitalizmus alapjait, illetve mennyiben konzerválta a paraszti nyomort. Nem kétséges viszont, hogy a jobbágyfelszabadítás a rendszer legitimitását nem erősítette meg hosszú távon, mert a parasztok egy része úgy érezte, hogy a földet „jog szerint” ingyen kellett volna megkapnia.
A jobbágyfelszabadítás mellett a 60-as és 70-es években további reformok születtek. Az 1864-es zemsztvo-rendelet választott helyi önkormányzatokat hozott létre, amelyek utak, iskolák, kórházak és közegészségügy ügyeivel foglalkoztak; a választójog azonban vagyoni alapú volt, és a nemesség aránytalanul nagy képviseletet kapott, a tartományi kormányzók pedig felügyeleti joggal rendelkeztek. Ugyanebben az évben igazságügyi reform lépett életbe: a bíróságok elvileg függetlenek lettek, polgári perekben és büntetőügyekben esküdtszéket vezettek be, az ügyvédség intézményesült. A politikai ügyekben azonban a kormányzat idővel egyre inkább rendkívüli bíróságokat és közigazgatási eljárást alkalmazott. Az 1874-es hadseregreform általános hadkötelezettséget vezetett be, csökkentette a szolgálati időt, és a műveltségi szinthez igazodó kedvezményekkel modernizálta a hadsereg tartalékos rendszerét. Emellett lazítottak a cenzúrán, az egyetemek 1863-ban szélesebb önkormányzatot kaptak, és az elemi iskolák száma növekedni kezdett. A reformok új nyilvános tereket hoztak létre, éppen ezért a kormányzat később több területen visszafogta őket.
A gazdasági modernizáció a jobbágyfelszabadítás után fokozatosan, majd az 1890-es években gyorsuló ütemben haladt. A vasúthálózat kiépítése stratégiai és gazdasági szempontból egyaránt meghatározó volt: a 60-as években még néhány ezer kilométernyi hálózat a századfordulóra több tízezer kilométeresre nőtt, megkezdődött a transzszibériai vasút építése is. Az állami megrendelések, a védővámok, a külföldi – főleg francia, belga, német és brit – tőkebefektetések, valamint az aranyalapú rubel 1897-es bevezetése Szergej Witte pénzügyminiszter tevékenységéhez köthetően gyors ipari növekedést eredményeztek. A szén- és vasércbányászat a Donyec-medencében, a kőolaj-kitermelés Bakuban, a textilipar Moszkvában és Łódźban fejlődött látványosan. A hivatalos statisztikák a 90-es években magas ipari növekedési ütemet mutatnak, de ezek az adatok módszertani szempontból bizonytalanok, mivel a cári statisztikai hivatal adatgyűjtése nem fedte le egyenletesen a birodalom egészét, és a mutatók mögött nagy regionális különbségek húzódtak.
A gyors iparosítás társadalmi költségei súlyosak voltak. A városi munkásság gyorsan nőtt, de lakhatási, egészségügyi és munkavédelmi körülményei rendkívül rosszak maradtak; a munkások jelentős része paraszti hátterű, a faluból időszakosan vagy véglegesen elvándorló réteg volt. A gyári törvénykezés csak lassan és korlátozottan szabályozta a munkaidőt, a női és gyermekmunkát, valamint a balesetvédelmet. A paraszti mezőgazdaságban a megváltási terhek, az adók és a községi kötöttség miatt a termelékenység lassan nőtt, miközben a gabonaexport – amely részben az iparosítás finanszírozását szolgálta – növekedett. Az 1891–92-es éhínség a Volga-vidéken és a feketeföldi kormányzóságokban több százezer ember halálát okozta; a halálos áldozatok számát a kortárs zemsztvo-jelentések, az orvosi felmérések és a későbbi becslések széles sávban adják meg, ezért az adatot statisztikai becslésként kell kezelni. Az éhínség rávilágított arra, hogy a paraszti gazdaság válsága és a központi élelmiszer-politika nem oldotta meg a vidéki szegénységet.
A reformok elégedetlenséget szültek a fiatal értelmiség körében is. Az 1860-as években a nihilisták elutasították a hagyományos tekintélyeket, a vallásos és állami ideológiát, és a természettudományos gondolkodást, valamint az egyén felszabadítását hirdették. A „raznocsinyec” – nem nemesi származású, iskolázott – értelmiségi réteg megerősödött, és egy része a paraszti közösséget tekintette a jövő orosz szocializmusa alapjának. A narodnyik mozgalom az 1870-es években a „néphez járás” mozgalmával próbálta meg agitálni a parasztokat, de a parasztok bizalmatlanok voltak, a rendőrség pedig tömegesen tartóztatta le a résztvevőket. A kudarc után a narodnyikok egy része a földalatti terrorizmus felé fordult: a Zemlja i Volja (Föld és Szabadság) szervezet 1879-ben kettévált, a Narodnaja Volja (Népakarat) pedig a cár elleni merényletektől várta az alkotmányos fordulatot. A szervezet 1881. március 1-jén (Gergely-naptár szerint 13-án) Szentpéterváron bombamerénylettel megölte II. Sándort. A merénylet dokumentált tény, és a Narodnaja Volja programja, illetve a vádlottak pereiből fennmaradt jegyzőkönyvek is alátámasztják a szervezet szándékát. A merénylet azonban nem hozta el a várt alkotmányos átalakulást, hanem ellenkező irányú fordulatot indított el.
A narodnyik terror bukása és a paraszti szocializmus kudarca teret nyitott a marxizmusnak. Georgij Plehanov 1883-ban Genfben megalapította a „Munka Felszabadítása” csoportot, és azt hirdette, hogy Oroszország már a kapitalista fejlődés útjára lépett, ezért a forradalom fő ereje a munkásosztály, nem pedig a paraszti közösség. Az 1890-es években Vlagyimir Iljics Uljanov, azaz Lenin bekapcsolódott a munkásmozgalomba, majd 1900-tól az Iszkra című emigráns újsággal szervezte a pártegységet. Lenin 1902-es „Mi a teendő?” című munkája a hivatásos forradalmárok központosított élcsapat-pártja mellett érvelt. Az Oroszországi Szociáldemokrata Munkáspárt 1903-as második kongresszusán a pártszervezeti vitában bolsevik és mensevik frakcióra szakadt; a bolsevikok Lenin álláspontját követték, a mensevikek nyitottabb, tömegpárti modellt képviseltek. Ezzel párhuzamosan 1901–1902-ben a narodnyik hagyományból kinőtt Szocialista Forradalmárok Pártja (eszerek) is megalakult, amely a paraszti érdekeket, a földosztást és a politikai terrort egyaránt programjába emelte. Az eszerek széles paraszti támogatottságra tettek szert, de a párton belüli szervezeti lazaság miatt a munkásmozgalomban a szociáldemokraták erősebbek voltak.
A századfordulóra a birodalom válsága több ponton is érzékelhetővé vált. A munkásmozgalom sztrájkjai nőttek, a paraszti elégedetlenség földfoglalásokban és zsellérzavargásokban jelentkezett, a liberális zemsztvo-értelmiség pedig alkotmányos reformot követelt. A kormányzat belügyi és rendőri eszközökkel próbálta csatornázni a munkáskérdést: a Moszkvában működő, rendőri támogatással létrejött munkásszervezetek, köztük Georgij Gapon pópa „Gyári Munkások Gyűlése”, a lojális munkásmozgalom irányítását célozták. A japán–orosz háború 1904–1905-ös kudarcai azonban lejáratták a cári állam katonai tekintélyét, és felerősítették a belső elégedetlenséget.
Az 1905-ös forradalom közvetlen kiváltója a „véres vasárnap” lett. 1905. január 9-én (Gergely-naptár szerint január 22-én) Szentpéterváron Gapon vezetésével békés munkástömeg vonult a Téli Palota felé, hogy petíciót nyújtson át a cárnak; a kérvény nyolcórás munkanapot, polgári szabadságjogokat, általános választójogot és alkotmányozó gyűlést követelt. A katonaság több ponton tüzet nyitott a tömegre. A halálos áldozatok száma máig vitatott: a hivatalos hatósági közlések alacsony, a szervezők és az ellenzéki sajtó ennél jóval magasabb számokat adtak meg; a történeti irodalom több száz halottról ír, egyes becslések ezer fölé mennek. A dokumentált esemény maga a sortűz, valamint a petíció tartalma, de a pontos áldozatszámot statisztikai bizonytalanság övezi.
A véres vasárnap országszerte sztrájkhullámot, parasztfelkeléseket, katonai zendüléseket és nemzetiségi mozgalmakat indított el. A Potyemkin páncélos 1905 júniusi matrózlázadása, a lengyel, balti, finn és kaukázusi vidékeken kibontakozó tiltakozások, valamint az őszi általános sztrájk megbénította az országot. Októberben Szentpéterváron munkásküldöttek tanácsa (szovjet) alakult, amely a munkásmozgalom önálló szerveződését testesítette meg. A nyomás hatására II. Miklós 1905. október 17-én (Gergely-naptár szerint október 30-án) aláírta az Októberi Kiáltványt, amelyben polgári szabadságjogokat, szélesebb választójogot és törvényhozó dumát ígért. A kiáltvány megosztotta az ellenzéket: a liberálisok egy része elfogadta az ígéretet, a szocialista irányzatok viszont elégtelennek tartották, és folytatták a harcot. A kormányzat közben katonai erővel lépett fel; az 1905. decemberi moszkvai fegyveres felkelést leverték, a forradalmi szervezeteket üldözték.
Az Orosz Birodalom 1906. évi Alaptörvényei formálisan létrehozták az Állami Dumát és az Államtanácsot, de az uralkodó megtartotta a legfőbb autokratikus hatalmat: törvénykezdeményezési, vétó- és feloszlatási jogát, valamint a külügy, a hadsereg és a kormány feletti ellenőrzést. Az első duma 1906-ban radikálisabb összetételű lett, mint a kormányzat várta, és földreformot, politikai amnesztiát, valamint a kormány duma előtti felelősségét követelte, ezért a cár feloszlatta. A második duma 1907-ben még radikálisabbnak bizonyult; feloszlatása után a kormány a választójogi törvényt az Alaptörvény megkerülésével, a duma beleegyezése nélkül módosította, hogy a nemesi és vagyonos rétegeknek kedvezőbb összetételű testületet hozzon létre. A kortársak egy része, majd a későbbi történetírás is „államcsínynek” tekintette ezt a lépést, mert a fennálló jogrend kereteit sértette. A harmadik duma ettől kezdve konzervatív többségű lett, és együttműködőbb viszonyban állt Pjotr Sztolipin miniszterelnökkel.
Sztolipin nevéhez fűződik a forradalom utáni agrárreform, amely a paraszti közösségből való kilépést, a szétszórt parcellák tagosítását és magántulajdonú parasztgazdaságok (hutor és otrub) létrehozását, valamint a szibériai betelepítést ösztönözte. A reform célja az volt, hogy a parasztságból konzervatív, a rendszerhez lojális kisbirtokos réteget alakítson ki, és ezzel elvonja a forradalmi mozgalom bázisát. A folyamat azonban 1914-re nem zárult le: a községi kötöttségből kilépők száma jelentős volt, de a paraszti nyomort, a földéhséget és a túlnépesedést nem szüntette meg. Sztolipint 1911-ben egy forradalmár meggyilkolta, a reform lendülete pedig halála után megtört. A reform értékelése a történetírásban vitatott: egyesek a paraszti polgárosodás elindítójaként, mások a cári rendszer utolsó, alapvetően osztályalapú kísérleteként értelmezik.
A forradalom után a birodalom válsága nem oldódott meg, csupán intézményes kereteket kapott. A munkássztrájkok 1912–1914 között ismét megerősödtek; az 1912-es léna-aranymezői sortűz, amelynek dokumentált tényét a kormányvizsgálat is elismerte, ismét rávilágított a gyári és bányavidékek feszültségére. A nemzetiségi mozgalmak a duma és a helyi sajtó korlátozott tereiben, valamint az illegalitásban tovább éltek; a lengyel, finn, balti és kaukázusi elitek egy része a birodalmi centralizációval szemben saját autonómiáját követelte. A forradalmi pártok emigrációban és a földalattiban szerveződtek, és az 1905-ös tapasztalatokat később – utólagos értelmezésként – a következő forradalom „főpróbájának” tekintették. Fontos hangsúlyozni, hogy az 1905 utáni folyamat nem szükségszerűen vezetett 1917-hez; a világháború, a gazdasági kimerülés, a hadsereg összeomlása és a fővárosi ellátási válság együttesen teremtette meg a későbbi fordulat feltételeit.
A 19. századi reformok és forradalmi mozgalmak tehát egy olyan birodalom képét mutatják, amely képes volt jogrendjét és gazdaságát modernizálni, ám amelynek politikai intézményei nem tudták intézményesen feldolgozni a társadalmi, nemzeti és gazdasági feszültségeket. A jobbágyfelszabadítás felszámolta a személyi függés jogi alapját, de a föld- és adóviszonyok miatt nem teremtett konszolidált paraszti társadalmat. A 60-as évek reformjai új nyilvánosságot hoztak létre, de a kormányzat időnként visszavonta vagy korlátozta azokat. Az iparosítás gyors növekedést hozott, de munkás- és paraszti nyomort is konzervált. A narodnyikok és marxisták a fennálló renddel szembeni alternatívákat fogalmaztak meg, de egymással is éles vitában álltak arról, kinek kell vezetnie a forradalmat. Az 1905-ös forradalom kikényszerítette a korlátozott parlamentarizmust, de az autokrácia alaptörvényi megerősítése és a választójog átalakítása megmutatta, hogy a cári rendszer a reformokat a saját túlélése érdekében használta fel. A korszak egyszerre volt a modern orosz jogállami intézmények bölcsője és a birodalmi válság elmélyülésének időszaka.
A korszak megismeréséhez elsődleges forrásként az 1861-es jobbágyfelszabadítás törvényszövegei, az 1864-es zemsztvo- és bírósági rendeletek, az 1874-es hadkötelezettségi törvény, az 1881-es rendkívüli állapotról szóló rendelet, az 1905-ös Októberi Kiáltvány, az 1906-os Alaptörvények, valamint a dumaülések jegyzőkönyvei szolgálnak. A gazdasági folyamatokra a cári pénzügyminisztérium és a központi statisztikai bizottság kiadványai, a zemsztvo-jelentések, a vámtarifák és a vasúti társaságok beszámolói adnak adatokat, de ezek módszertana egyenetlen, a birodalom egyes területeire nézve hiányos. A forradalmi mozgalmak rekonstruálásához bírósági peranyagok, rendőrségi jelentések, pártprogramok, röpiratok, újságok és emigráns kiadványok, illetve résztvevői emlékiratok – például Vera Figner, Pjotr Kropotkin vagy később Lenin írásai – használhatók. Az emlékiratok azonban utólagos, gyakran önigazoló szövegek, a rendőrségi iratok pedig a besúgói hálózat és a politikai elfogultság miatt torzíthatnak.
A statisztikai adatok esetében különösen óvatosan kell eljárni. A jobbágyfelszabadítással érintett parasztok száma, az agrárreform során a községből kilépők aránya, az éhínségek halálos áldozatai, a sztrájkolók és a forradalmi mozgalom tagjainak létszáma, valamint a vasúthálózat és az ipari termelés növekedési mutatói mind becslések, amelyek a forrástól és a számítási módszertől függően eltérnek. A véres vasárnap halálos áldozatainak számát a hivatalos közlés és az ellenzéki becslések között fennálló szakadék miatt nem lehet pontosan meghatározni. Az 1891–92-es éhínség halálozási adatai az anyakönyvi és egészségügyi jelentések hiányosságai miatt széles sávban mozognak. A bolsevik–mensevik szakadás értelmezése a kongresszusi jegyzőkönyvek fennmaradása ellenére is politikai előfeltevésektől terhelt, mert a későbbi szovjet történetírás a szakadást Lenin éleslátásának igazolásaként mutatta be.
A fogalomhasználat terén a „forradalom” kifejezés 1905-re vonatkoztatva vitatott: egyes szerzők az 1905–1907-es eseményeket első orosz forradalomnak, mások sikertelen forradalmi hullámnak vagy a rendszer válságperiódusának tekintik. A júniusi választójogi módosítás „államcsínyként” való minősítése szintén értelmezés kérdése, noha a jogrend megkerülésének tényét az iratok igazolják. A pogromokkal kapcsolatban a dokumentált erőszak és a büntetlenség ténye mellett a kormányzati felelősség foka vitatott. A jobbágyfelszabadítás értékelése sem egységes: a liberális, a szociális és a mai társadalomtörténeti irányzatok eltérően hangsúlyozzák a jogi emancipáció, a gazdasági függés és a paraszti cselekvőképesség szerepét.
A 19. századi Oroszország a krími vereség után felülről irányított reformokkal próbálta modernizálni a birodalmat. Az 1861-es jobbágyfelszabadítás jogilag felszámolta a személyi függést, de a földesúri kompenzáció, a megváltási terhek és a községi kötöttség miatt a paraszti nyomor fennmaradt. A 60–70-es évek reformjai zemsztvókat, függetlenebb bíróságokat és általános hadkötelezettséget hoztak létre, de a rendszer autokratikus alapjait nem érintették. A 90-es években Witte iparosítása gyors növekedést eredményezett, ám a munkásság és a parasztság helyzetét alig javította. A narodnyik mozgalom a paraszti kommunára épített, a tömegagitáció kudarca után egy része terrorizmusba fordult, és 1881-ben meggyilkolta II. Sándort. A merénylet után III. Sándor rendőri elnyomást és ruszifikációt vezetett be, a marxista mozgalom pedig a munkásosztályt tekintette a forradalom alanyának. Az 1905-ös forradalom a véres vasárnapból indult ki, országos sztrájkokba és nemzetiségi mozgalmakba torkollott, és kikényszerítette az Októberi Kiáltványt. Az autokrácia azonban az Alaptörvényekben megerősítette hatalmát, a duma választójogát pedig 1907-ben jogrendjét megkerülve átalakította. Sztolipin agrárreformja a paraszti polgárosodást célozta, de nem oldotta meg a föld- és nemzetiségi kérdést. A birodalom 1905 után intézményileg korlátozott parlamentarizmussal élt tovább, de társadalmi és nemzeti válsága 1914-re sem rendeződött.