Az 1917-es oroszországi forradalmak és az 1917–1922 közötti polgárháború nem egyszerűen két esemény, hanem egy éveken át tartó, többszereplős állam- és társadalomfelbomlási folyamat, amely a Romanov-dinasztia bukásától az első szocialista föderáció, a Szovjetunió megalakulásáig vezetett. A korszak egyszerre zárta le a cári birodalom évszázados intézményi válságát, és nyitotta meg a kommunista államépítés konfliktusos útját. A fejezet időhatárai 1917 februárjától 1922 decemberéig terjednek; a helyi folyamatok – Ukrajnában, a Kaukázusban, Közép-Ázsiában, Szibériában és a Baltikumban – azonban saját időrendjükben bontakoztak ki, ezért a szöveg az összoroszországi események mellett a birodalmi perifériák külön útjaira is kitér. A forradalom és a polgárháború értelmezése a mai napig erősen vitatott: a szovjet hivatalos elbeszélés „nagy októberi szocialista forradalomról” beszélt, az emigráns és nyugati történetírás egy része „bolsevik puccsról”, a posztszovjet orosz emlékezetpolitika pedig hol „nemzeti tragédiáról”, hol „a birodalom széteséséről” beszél. A tankönyv ezeket a megnevezéseket nem veszi át kritikátlanul; helyette a szereplők nyelvét, a dokumentált eseményeket és az utólagos értelmezési kereteket különválasztva mutatja be.
A Romanov-birodalom az első világháború előtti évtizedekben már többször átélt súlyos belső válságot: az 1905-ös forradalmat, a parlamentáris látszatintézmény (a duma) létrehozását, a paraszti földéhséget, a munkásság sztrájkmozgalmait és a nem orosz nemzetiségek autonómiatörekvéseit. A háború 1914-es kitörése után a hadsereg ellátási nehézségei, a hátország élelmiszerhiánya, a vasúti hálózat túlterheltsége és a tömeges mozgósítás a cári adminisztráció korlátait látványossá tették. A fronton elszenvedett vereségek, a sebesültek és dezertőrök növekvő száma, valamint a hadigazdaság inflációja aláásta a hatalom tekintélyét. A cári udvar, II. Miklós és felesége, Alekszandra cárné körül kialakult bizalmi válság, valamint Raszputyin befolyásának botrányai dokumentált kortárs jelenségek; a pontos politikai mechanizmusokat azonban a memoárok és a cári rendőrségi jelentések eltérően írják le.
1917 februárjában (az Oroszországban akkor használt Julián-naptár szerint február 23-án, a Gergely-naptár szerint március 8-án) Petrográdban – ahogyan Szentpétervárt 1914 óta nevezték – nőnapi tüntetések kezdődtek, amelyekhez a kenyérhiány miatt elégedetlen munkások és asszonyok tömegei csatlakoztak. A tüntetés néhány nap alatt általános sztrájkká, majd a helyőrség egyes alakulatainak átállásával fegyveres felkeléssé vált. A duma liberális és mérsékelt szocialista képviselői Ideiglenes Bizottságot hoztak létre, a munkások és katonák pedig tanácsokat (szovjeteket) alakítottak. A Petrográdi Szovjet és a duma vezetői megegyeztek egy Ideiglenes Kormány megalakításáról; II. Miklós március 2-án (a Gergely-naptár szerint március 15-én) lemondott önmaga és fia nevében, majd testvére, Mihail Alekszandrovics nagyherceg is elhárította a trónt. A monarchia intézménye ezzel összeomlott.
A februári forradalom dokumentált tényei – a tüntetések, a katonai átállás, a cárizmus összeomlása – nem vitatottak. A vitatott értelmezés inkább az okok súlyozására vonatkozik: a szovjet történetírás a „burzsoá-demokratikus forradalom” elkerülhetetlenségét hangsúlyozta, az emigráns emlékiratok a liberális elit és a hadsereg árulását, a szociáltörténeti iskola pedig a háborús fáradtság és az alsó osztályok spontán radikalizmusát emelte ki. A cárizmus bukása nem jelentette automatikusan a forradalmi folyamat végét, inkább egy kettős hatalom időszakát nyitotta meg: az Ideiglenes Kormány formális államhatalma mellett a szovjetek – különösen a Petrográdi és a Moszkvai Szovjet – ellenhatalmat képeztek, mert a helyőrség, a vasutasok és számos üzem bizalma hozzájuk kötődött.
A bolsevik párt, amely 1903-ban vált ki az Oroszországi Szociáldemokrata Munkáspártból, 1917 tavaszán még kisebbségben volt a szovjetekben. A párt vezetője, Vlagyimir Iljics Uljanov (Lenin) 1917 áprilisában Németországon keresztül, a német hatóságok által engedélyezett lepecsételt vonaton tért vissza Svájcból Petrográdba. Az utazás ténye dokumentált; a német pénzügyi támogatás mértéke és célja a mai napig vitatott, és a történészek egy része szerint a német hadvezetés a keleti front tehermentesítésére tudatosan játszotta át Lenint. Lenin a híres áprilisi tézisekben elutasította az Ideiglenes Kormány támogatását, követelte a háború befejezését, a földek paraszti kisajátítását és a „minden hatalmat a szovjeteknek” jelszót. Ez a program eleinte radikálisnak tűnt, de a nyár folyamán a kormány folytatta a háborút, a földkérdést elhalasztotta, és a fronton újabb offenzívát kísérelt meg, ami katasztrofális kudarcot hozott. A júliusi napokban fegyveres tüntetések törtek ki Petrográdban; a kormány rendőri és katonai erővel lépett fel, a bolsevik vezetőket hazaárulással vádolták, Lenin Finnországba menekült. A júliusi események után Lev Kamenyev és más bolsevikok rövid időre börtönbe kerültek; a párt félillegalitásba szorult.
A kormány és a hadsereg főparancsnoka, Lavr Kornyilov tábornok között 1917 augusztusában konfliktus robbant ki. Alekszandr Kerenszkij miniszterelnök előbb felhatalmazta Kornyilovot csapatok küldésére a fővárosba, majd amikor attól tartott, hogy a tábornok katonai diktatúrát akar, leváltotta. Kornyilov engedelmeskedett ugyan, de a kibontakozó zűrzavarban a kormány a baloldali szocialistákhoz és a bolsevikokhoz fordult a főváros védelméért. A bolsevikok ekkor fegyverkeztek fel, és a szovjetekben megerősödtek. A Kornyilov-ügy pontos szándékai – hogy valódi puccskísérlet volt-e, vagy félreértések sorozata – máig vitatott; az viszont dokumentált, hogy a kormány tekintélye tovább csökkent, a bolsevikok pedig a „forradalom védelmezőiként” nyertek támogatást.
1917 őszére a bolsevikok a Petrográdi és a Moszkvai Szovjetben többségbe kerültek. Lenin illegálisan visszatért, és a párt Központi Bizottságát a fegyveres felkelés elfogadására szorította. A döntés 1917. október 10-én született meg, de Lev Kamenyev és Grigorij Zinovjev ellenezték; a vita jegyzőkönyve fennmaradt, ami a későbbi pártharcok egyik hivatkozási pontja lett. A felkelést a Petrográdi Szovjet mellett működő Katonai Forradalmi Bizottság irányította, élén Lev Trockij állt. Október 24–25-én (a Gergely-naptár szerint november 6–7-én) a bolsevikokhoz hű katonák, matrózok és vörösgárdisták elfoglalták a főváros stratégiai pontjait: hidakat, távíróközpontokat, pályaudvarokat. Az Ideiglenes Kormány a Téli Palotába szorult, amelyet október 26-án hajnalban foglaltak el. Kerenszkij elmenekült, a minisztereket letartóztatták. Az események időrendje dokumentált; a Téli Palota ostromának filmes legendája – a tömeges roham, az ágyúlövés az Auróra cirkálóról – utólagos szovjet emlékezetpolitikai konstrukció, bár az Auróra valóban leadott egy jelzőlövést.
A második Összoroszországi Szovjetkongresszus még a hatalomátvétel éjszakáján összeült. A mérsékelt szocialisták egy része tiltakozásul elhagyta a termet; a bolsevikok és a baloldali eszerek többségben maradtak. A kongresszus elfogadta a békéről szóló dekrétumot, amely azonnali, annexió és hadisarc nélküli békét követelt, valamint a földről szóló dekrétumot, amely a földesúri birtokok elkobzását és a paraszti földhasználatot hirdette meg. Megalakult a Népbiztosok Tanácsa, Lenin elnökletével. A hatalomátvételt a bolsevikok „szocialista forradalomnak” nevezték, ellenfeleik „puccsnak”; a történetírásban mindkét fogalom politikai állásfoglalást hordoz, ezért ez a szöveg a semlegesebb „hatalomátvétel” kifejezést használja, és jelzi a kortárs értelmezések különbségét.
A bolsevikok hatalomra kerülésükkor még formálisan elfogadták az általános választójog alapján összehívandó alkotmányozó gyűlés eszméjét. Az 1917 novemberében megtartott választásokon – amelyek a korabeli világ egyik legszélesebb választójogával zajlottak – a bolsevikok a szavazatok mintegy negyedét szerezték meg, a szociálforradalmárok (eszerek) pedig relatív többséget kaptak, különösen a paraszti körzetekben. A pontos százalékok a választási jegyzőkönyvek hiányos fennmaradása miatt becslésnek számítanak, de a sorrend nem vitatott. Amikor a gyűlés 1918 januárjában összeült, a bolsevikok és a baloldali eszerek kérésére a többség elutasította a „Dolgozók és kizsákmányoltak jogairól” szóló dekrétum elfogadását, amely a szovjet hatalmat nyilvánította volna az egyetlen legitim államformának. A bolsevikok ezután kivonultak, a gyűlést pedig a kormányhoz hű katonák oszlatták fel 1918. január 6-án. Az alkotmányozó gyűlés feloszlatása dokumentált tény; annak legitimitása, illetve a bolsevikok érvelése – miszerint a szovjetek magasabb rendű demokráciát képviselnek – a mai napig éles politikai és történetírói vita tárgya.
A gyűlés feloszlatása után a bolsevikok gyorsan felszámolták a sajtószabadságot, betiltották az ellenforradalminak minősített lapokat, és létrehozták az Összoroszországi Rendkívüli Bizottságot (Cseka) a „szabotázs és ellenforradalom” leküzdésére. A Cseka vezetője Feliksz Dzerzsinszkij lett; a szervezet a polgárháború során tömeges letartóztatásokat, túszszedést és peren kívüli kivégzéseket hajtott végre. A „vörösterror” fogalmát a bolsevik vezetés maga is hivatalos politikaként hirdette meg 1918 szeptemberétől, a Lenin elleni merénylet és a petrográdi csekista vezető meggyilkolása után. A vörösterror áldozatainak számát a történészek több tízezer és néhány százezer közé becslik; a pontos szám módszertani okokból nem ismert, mert a Cseka iratanyaga hiányos, és a túlélők visszaemlékezései eltérnek. A fehér oldal erőszaka, a „fehérterror” ugyancsak dokumentált, de mértéke és szervezettsége területi parancsnokonként változott.
A polgárháború 1917 végétől 1922-ig tartott, de a legintenzívebb harcok 1918–1920 között zajlottak. A konfliktus nem egyszerűen „vörösök” és „fehérek” küzdelme volt: paraszti felkelések, munkásmozgalmi szakadások, nemzeti függetlenségi hadseregek, anarchista szabadcsapatok, kozák államalakulatok, csehszlovák légió, valamint az antant és Japán intervenciós erői bonyolították a hadszínteret.
A fehér mozgalom a bolsevik hatalom megdöntésére törekvő, heterogén erők gyűjtőneve. Vezetői egykori cári tisztek (Anton Gyenyikin, Alekszandr Kolcsak, Nyikolaj Jugyenyics, Pjotr Vrangel) és konzervatív politikusok voltak; programjukban a monarchia visszaállítása, az alkotmányozó gyűlés újraösszehívása vagy éppen az egységes és oszthatatlan Oroszország megőrzése egyaránt szerepelt. A fehér kormányzatok Szibériában, Dél-Oroszországban, Északnyugaton és a Krímben működtek. Katonai győzelmeket értek el, de hátrányuk a belső megosztottság, a parasztság bizalmatlansága, a nemzetiségi követelések elutasítása és a hátország gyenge adminisztrációja volt. A fehér erők által elkövetett pogromok, rekvirálások és tömeges kivégzések – különösen az ukrajnai és dél-oroszországi zsidó közösségek elleni erőszak – dokumentált tények, amelyeket a fehér parancsnokság gyakran nem tudott vagy nem akart megfékezni.
A vörösök a bolsevik párt irányítása alatt álló Vörös Hadseregre támaszkodtak, amelyet Trockij hadügyi népbiztos szervezett meg. Trockij 1918-ban bevezette a kötelező sorozást, a volt cári tisztek „katonai szakértőként” való alkalmazását, valamint a politikai komisszárok rendszerét. A vörösök központi fekvése, a vasúti hálózat ellenőrzése és a belső vonalak kihasználása katonai előnyt jelentett. A hadsereg mérete a háború végére több millió főre nőtt; a pontos létszámadatok módszertani bizonytalanságot hordoznak.
A polgárháború alatt a bolsevik kormány a „hadikommunizmus” politikáját vezette be: a nagyipar államosítását, a gabona kötelező rekvirálását, a kereskedelem korlátozását és a jegyrendszert. A gabonarekvirálást végrehajtó élelmezési különítmények és a paraszti ellenállás közötti összecsapások az orosz vidék mindennapi valóságává váltak. A hadikommunizmust a bolsevik vezetés a polgárháború szükségintézkedéseként, később a szovjet történetírás a „szocialista építés” első szakaszaként értelmezte; a paraszti lakosság emlékezete azonban elsősorban az éhínséget, a rekvirálást és a földművelés kényszerét őrizte meg. Az 1921–22-es éhínség, amelyet a háborús pusztítás, a rekvirálás és a kedvezőtlen időjárás együtt idézett elő, különösen a Volga-vidéket sújtotta; a nemzetközi segélyszervezetek, köztük az Amerikai Segélyhivatal (ARA) tevékenysége dokumentált, de az áldozatok teljes számát a mai napig csak becsülni lehet. A polgárháború és az éhínség együttes emberi vesztesége a történeti irodalomban gyakran milliós nagyságrendű; a számok széles sávban mozognak, ezért e szöveg nem ad meg egyetlen összegző adatot ellenőrzött forrás hivatkozása nélkül.
A nem orosz perifériákon a polgárháború etnikai és nemzeti dimenziókat öltött. Ukrajnában a Központi Rada és később a Direktórium, a fehér erők, a bolsevikok, valamint a paraszti anarchista Mahno-féle szabadcsapatok vetélkedtek; Lengyelország 1920-ban háborút indított, amely a rigai békeszerződéssel zárult. Finnország, Észtország, Lettország és Litvánia 1918–1920 között kivívta függetlenségét, jóllehet a bolsevikok ezt kezdetben átmeneti visszavonulásnak tekintették. A Kaukázusban Grúzia, Örményország és Azerbajdzsán rövid életű független államai 1920–21-ben szovjet ellenőrzés alá kerültek. Közép-Ázsiában a cári gyarmati rendszer összeomlása után a helyi muszlim reformmozgalmak, a kazak és türkmenisztáni törzsi vezetők, valamint a bolsevikok és a fehérek közötti harcok zajlottak; a taskenti szovjet hatalom és a helyi lakosság közötti feszültségek gyakran etnikai erőszakba torkolltak. A szovjet hatalom ezekben a régiókban sokáig vékony, városi és vasúti csomópontokra korlátozódó réteg volt; a vidéki társadalom feletti ellenőrzés csak az 1920-as évek közepére szilárdult meg.
A polgárháború végére a bolsevik párt de facto ellenőrzése alá vonta a volt Orosz Birodalom területének nagy részét, de a formális államjogi keret bizonytalan maradt. A párt 1921 márciusában a kronstadti matrózfelkelés és a paraszti felkelések hatására elfogadta az új gazdaságpolitikát (NEP), amely részben visszaállította a piaci viszonyokat a kisiparban és a mezőgazdaságban. A NEP bevezetése dokumentált fordulat; értékelése azonban vitatott: a párton belüli baloldali ellenzék az állami irányítás feladását, a mérsékelt irányzatok a stabilizációt látták benne.
A nemzeti kérdésben Lenin a föderatív megoldás mellett érvelt, míg Sztálin – aki 1917 végétől a nemzetiségi ügyek népbiztosa volt – eleinte az „autonomizálás” tervét támogatta, vagyis hogy a nem orosz szovjet köztársaságok autonóm részként csatlakozzanak az Oroszországi Szovjet Köztársasághoz. Lenin ezt az „orosz nagyhatalmi sovinizmus” megnyilvánulásának tartotta, és a formálisan egyenlő szovjet köztársaságok szövetségét javasolta. A vita dokumentált, bár a részletek rekonstrukciója Lenin betegsége miatt részben közvetett forrásokra támaszkodik. A kompromisszum eredményeként 1922. december 30-án az Oroszországi, az Ukrán, a Belorusz és a Kaukázusontúli Szovjet Szocialista Köztársaság képviselői aláírták a Szovjetunió megalakulásáról szóló szerződést. A Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetsége (Szovjetunió) föderatív államként jött létre; az 1924-es alkotmány formálisan biztosította a tagköztársaságok elszakadási jogát, de a valóságban a kommunista párt központosított irányítása és a moszkvai államapparátus túlsúlya meghatározó maradt.
A Szovjetunió megalakulásának értelmezése kettős. A szovjet hivatalos elbeszélés a nemzetek önrendelkezésén alapuló, új típusú államszövetségként ünnepelte; a posztszovjet és emigráns történetírás egy része inkább a cári birodalom új köntösben való helyreállítását, a birodalmi folytonosságot emelte ki. A dokumentált tények – a szerződés, a föderatív intézmények, a pártcentralizmus – mindkét értelmezéshez nyújtanak bizonyítékokat, ezért a kérdés nyitott vitatott értelmezés. Annyi bizonyos, hogy a Szovjetunió nem volt azonos a korábbi orosz birodalommal sem területileg, sem intézményi logikájában, de a központosított pártállam és a moszkvai kormányzat hegemóniája a birodalmi örökség egyes elemeit továbbvitte.
A korszak forrásanyaga rendkívül gazdag, de egyenetlen. A bolsevik párt jegyzőkönyvei, a Népbiztosok Tanácsának rendeletei, a Vörös Hadsereg parancsai, a Cseka jelentései, valamint a szovjet sajtó – a Pravda, az Izvesztyija – levéltárakban őrzött dokumentumok; ezek hitelessége általában megbízható, de a hivatalos iratok értelemszerűen a hatalom szempontjait rögzítik. A fehér mozgalom iratanyaga részben emigrációba került, részben megsemmisült; a fehér kormányzatok és hadseregek belső működéséről ezért gyakran csak visszaemlékezésekből tájékozódhatunk. A paraszti, munkás- és nemzetiségi szereplők hangja a forrásokban alulreprezentált; a szóbeli hagyomány, a helyi bírósági jegyzőkönyvek és a későbbi szovjet néprajzi gyűjtések pótolhatnak valamicskét. A nyugati diplomaták és újságírók jelentései, valamint a nemzetközi segélyszervezetek iratai fontos külső megfigyelési pontot nyújtanak.
A számadatok – a hadseregek létszáma, az áldozatok, az éhínség halottai, a vörös- és fehérterror áldozatai – módszertani bizonytalanságot hordoznak. A szovjet statisztika a polgárháború utáni években politikailag alakított kategóriákat használt, a fehér és emigráns becslések pedig gyakran propaganda célokat szolgáltak. A történeti demográfia jelenlegi konszenzusa szerint a polgárháború éveinek emberi vesztesége – harci cselekmények, terror, éhínség, járványok és kivándorlás együtt – milliós nagyságrendű volt, de a pontos összegzés vitatott. A tankönyv ezért a becsléseket mindig forrástípushoz és módszertanhoz köti, és kerüli az egyetlen, látszólag pontos szám rögzítését.
A cári birodalom az első világháború terhei alatt 1917 februárjában összeomlott; a kettős hatalom időszaka után a bolsevikok 1917 októberében átvették a hatalmat, majd feloszlatták az alkotmányozó gyűlést, és egypárti diktatúrát építettek. Az 1917–1922 közötti polgárháborúban a bolsevik Vörös Hadsereg legyőzte a heterogén fehér mozgalmat és a nemzeti hadseregek egy részét, de a paraszti felkelések, az éhínség és a hadikommunizmus súlyos társadalmi árat követelt. A háború végén a bolsevik vezetés a NEP bevezetésével stabilizálta a gazdaságot, és 1922 decemberében létrehozta a Szovjetunió föderatív államszövetségét. A forradalom és a polgárháború öröksége kettős: a szovjet rendszer kialakulása egyszerre jelentett radikális társadalmi kísérletet és kíméletlen állami erőszakot; e kettősség meghatározza a következő fejezetek tárgyalását, különösen A sztálini rendszer időszakát.