Kazahsztán 1991. december 16-án kiáltotta ki függetlenségét, és ezzel a Szovjetunió utolsó tagköztársaságaként lépett a nemzetközi porondra. A szovjet időszak iparosítása, a kollektivizálás traumái és az 1986-os almati tüntetések emlékezete – amelyeket a A szovjet uralom és a kollektivizálás tárgyal – mély nyomot hagyott a társadalomban. Az 1991 utáni negyedszázadot Nurszultan Nazarbajev elnök neve fémjelzi, aki már 1989 óta a Kazah Kommunista Párt első titkára, 1990-től a köztársaság elnöke volt. Ez az alfejezet a független Kazahsztán első három évtizedét tekinti át: a politikai centralizáció, az olajgazdaság kiépítése és a soknemzetiségű társadalom nemzetépítő kísérlete áll a középpontban. A korszak 2019-ig tart, amikor Nazarbajev lemondott elnöki tisztségéről, de öröksége és az utódlás körüli viták a 2022. januári zavargásokig és azon túl is meghatározóak maradtak.
A függetlenség kikiáltása nem előzmény nélküli. A Szovjetunió 1991. augusztusi moszkvai puccskísérlete után a köztársaságok sorra nyilvánították ki szuverenitásukat. Kazahsztán Legfelsőbb Tanácsa 1991. december 16-án fogadta el az állami függetlenségről szóló alkotmányos törvényt, miután a szovjet államszövetség felbomlása már eldöntött tény volt. Dokumentált tény, hogy Nazarbajev eleinte a megreformált unió híve volt, és csak akkor lépett a függetlenség útjára, amikor a moszkvai központ összeomlása elkerülhetetlenné vált. A Szovjetunió felbomlásának jogi lezárásakor, 1991. december 21-én Alma-Atában a tizenegy utódállam vezetője aláírta a Független Államok Közösségének alapító nyilatkozatát; ez a találkozó Kazahsztánt is a posztszovjet térség új rendjének egyik formálójává tette. A függetlenség első éveiben az ország megtartotta az 1978-as szovjet alkotmány egyes kereteit, miközben 1993-ban új alkotmányt fogadott el, amely a szovjet rendszerhez képest elnöki köztársaságot hozott létre. Az 1995. augusztus 30-án népszavazással elfogadott második alkotmány tovább erősítette az elnöki jogköröket, és a politikai rendszer alapjává vált. A szavazás hivatalos eredményét a kormányzat többségi támogatásként közölte, de független megfigyelők szerint az eljárás nem volt teljesen szabad és versengő; ez utóbbi vitatott értelmezés, mivel a hivatalos álláspont szerint a népszavazás legitim volt.
A politikai centralizáció már az 1990-es évek közepén megfigyelhető volt. Nazarbajev elnök fokozatosan csökkentette a parlament szerepét, és 1995-ben, egy alkotmánybírósági döntésre hivatkozva, feloszlatta a Legfelsőbb Tanácsot, majd új választásokat írt ki. Az 1995 decemberében megválasztott kétkamarás parlament – a Szenátus és a Mazsilisz – ettől kezdve az elnöki akarat kiszolgálója volt. A politikai ellenzéket változatos módon szorították ki: egyes pártokat nem jegyeztek be, másokat bírósági úton feloszlattak, a médiát pedig állami tulajdonú holdingokon keresztül ellenőrizték. Dokumentált tény, hogy az 1999-es elnökválasztáson a fő ellenzéki jelöltet, Akezsam Kazhegeldint technikai okokra hivatkozva kizárták, és Nazarbajev a szavazatok elsöprő többségét szerezte meg – a hivatalos adatok szerint közel 80 százalékot, de nemzetközi megfigyelők szerint a választás nem felelt meg a demokratikus normáknak. Az elnök 2007-ben alkotmánymódosítást kezdeményezett, amely megszüntette a hivatali idő korlátját számára, és kizárólagos jogot adott neki, hogy élete végéig tisztségben maradhasson; ez a módosítás a nemzetközi jogi elemzők szerint a személyi hatalom intézményesítését jelentette. A 2010-ben elfogadott törvény Nazarbajevet „a nemzet vezetőjének” (Elbaszi) nyilvánította, és törvényi mentességet biztosított számára és családjának. Ezek a lépések a politikai centralizáció dokumentált tényei, ám az értékelésük vitatott: a kormányzat a stabilitást és a posztszovjet káosz elkerülését hangsúlyozza, míg a kritikusok a tekintélyuralom kiépítését látják benne.
A gazdaságpolitika szorosan összefonódott az olaj- és földgázkitermeléssel. Kazahsztán a világ egyik jelentős szénhidrogén-készletével rendelkezik; a Tengiz-mező kőolajkészletét már a szovjet időszakban felfedezték, de a kitermelését a nyugati technológia és tőke bevonásával az 1990-es években kezdték felfuttatni. Dokumentált tény, hogy 1993-ban a kormány aláírta az első nagy külföldi olajkitermelési megállapodást a Chevron vezette konzorciummal a Tengiz-mezőre. A később feltárt kasagani mező – a világ egyik legnagyobb tengeri olajmezője – fejlesztése 2000 után kezdődött, és a technikai nehézségek, valamint a költségtúllépések miatt évekig csúszott; ez a projekt jól mutatja a kazah olajipar sebezhetőségét. Az olajbevételek kezelésére a kormány 2000-ben létrehozta a Nemzeti Alapot, amely a nyersanyag-export jövedelmének egy részét elkülönítette a költségvetési stabilitás érdekében. A statisztikai adatok szerint a 2000-es években a kazah GDP évi átlagban 8–10 százalékkal nőtt, ami a térség egyik leggyorsabb bővülése volt; ezeket a számokat azonban módszertani bizonytalanságok terhelik, mert a nem megfigyelt gazdasági tevékenység és az olajár-ingadozások jelentős torzítást okoznak. A szegénység aránya a hivatalos statisztikák szerint drámaian csökkent, de a jövedelmi egyenlőtlenségek nőttek – a Gini-együttható becslései 0,3 körülről 0,4 fölé emelkedtek a 2010-es évekre. A tudományos konszenzus szerint a kazah gazdaság az olajfüggőség miatt sebezhető: a 2008-as válság, majd a 2014-es olajár-összeomlás és a 2020-as Covid-világjárvány is rámutatott a diverzifikáció hiányára. A kormány több ízben hirdetett ipari és innovációs programokat, de a nyersanyagexport továbbra is az állami bevételek meghatározó része maradt; ennek pontos arányát a mindenkori statisztikai évkönyvek alapján lehet ellenőrizni.
A soknemzetiségű társadalom kérdése a független Kazahsztán egyik legérzékenyebb témája. A szovjet időszak kitelepítései és betelepítései következtében a kazahok a köztársaságon belül kisebbségbe kerültek a 20. század közepére; az 1989-es népszámlálás szerint a kazahok aránya mintegy 40 százalék volt, az oroszoké hasonló nagyságrendű, emellett jelentős ukrán, német, ujgur, koreai és tatár közösségek éltek. A függetlenség után a nemzetépítés a kazah nyelv és kultúra megerősítését tűzte ki célul, de az orosz nyelv továbbra is széles körben használatos maradt. Az 1995-ös alkotmány a kazahot tette államnyelvvé, az oroszt pedig a hivatalos érintkezésben használható nyelvként ismerte el. A nyelvpolitika végrehajtása fokozatos volt, és a gyakorlatban az orosz dominanciája megmaradt, különösen a városokban és az üzleti életben. A kazahosítás – a kazah nyelv és a kazah identitás előtérbe helyezése – azonban feszültségeket szült az orosz és más nem kazah közösségekben, akik közül sokan kivándoroltak. A statisztikai adatok szerint az 1990-es években százezres nagyságrendű orosz, német és más nem kazah lakos hagyta el az országot; a kivándorlás pontos számát a népszámlálások és a migrációs statisztikák alapján lehet becsülni, és a módszertani különbségek miatt a becslések eltérnek. A kormányzat a soknemzetiségű állam képét igyekezett fenntartani, például a Kazahsztáni Népek Közgyűlése nevű, elnöki felügyelet alatt álló testület révén, amely a kisebbségi kultúrák támogatását szolgálta. Ugyanakkor a politikai hatalom a kazah elit kezében összpontosult, és a nem kazah csoportok politikai képviselete korlátozott maradt. Ez a feszültség a 2020-as években is jelen van, amikor a kazah nyelvű nacionalista csoportok és az oroszbarát erők egyaránt megfogalmazzák sérelmeiket; ezek az álláspontok emlékezetpolitikai állításoknak is tekinthetők, mivel a múlt értelmezése (például a szovjet időszak oroszosítása vagy a kazah áldozatok emlékezete) központi szerepet játszik.
A főváros áthelyezése Almatiból Asztanába (akkori nevén Akmola) 1997-ben a nemzetépítés egyik szimbolikus lépése volt. A hivatalos indoklás szerint az új főváros közelebb helyezi az ország középpontját az északi, orosz többségű régiókhoz, és erősíti a területi integritást; a kritikusok szerint a döntés személyes hatalmi érdekeket szolgált, és hatalmas költségekkel járt. Az város 1998-ban kapta az Asztana nevet, majd 2019-ben, Nazarbajev lemondása után, tiszteletére Nur-Szultánra nevezték át, 2022-ben pedig – egy elnöki rendelettel – visszakapta az Asztana nevet. A névadások és visszanevezések önmagukban is jelzik a Nazarbajev-kultusz emelkedését és annak 2022 utáni visszaszorulását. Az Asztanában felépített monumentális épületek – például a Bajterek-torony és a Béke és Egyetértés Palotája – az olajbevételek által finanszírozott modernizáció és az elnöki hatalom reprezentációi. A városépítés hátterében álló vállalkozói körök és a politikai elit összefonódása a korrupcióval kapcsolatos viták középpontjába került; a Transparency International korrupcióérzékelési indexe a 2000-es években Kazahsztánt a világ legkorruptabb országai közé sorolta, ami a kormányzati átláthatóság dokumentált hiányát jelzi, bár a konkrét ügyek bizonyítása gyakran nehéz.
Az emberi jogok és a politikai szabadságjogok helyzete a Nazarbajev-korszakban nemzetközi szervezetek, például az Amnesty International és a Human Rights Watch jelentéseiben rendszeresen visszatérő téma volt. Dokumentált tény, hogy a békés tüntetéseket gyakran erőszakkal oszlatták fel, újságírókat és ellenzéki aktivistákat börtönöztek be, és a választásokat nemzetközi megfigyelők rendre nem szabadnak és nem tisztességesnek minősítették. A 2011. decemberi zsanaozeni események – amikor a Mangisztau régió olajipari városában a sztrájkoló munkások tüntetését a rendőrség és a hadsereg leverte – a hivatalos adatok szerint legalább 16 halálos áldozatot követeltek, de a független becslések ennél magasabb számot valószínűsítenek. A kormányzat a zavargásokat külföldi erők beavatkozásával magyarázta, míg a munkások és a jogvédők a szociális követelések békés jellegét hangsúlyozták; ez a vita mindmáig megosztja a kazah társadalmat és a nemzetközi közvéleményt. A zsanaozeni sortűz a Nazarbajev-korszak egyik legmélyebb társadalmi traumája, és a 2022. januári országos zavargások előzményeként is értelmezhető.
Nazarbajev 2019. március 19-i lemondása hivatalosan az elnöki tisztségről történő önkéntes távozás volt, de a hatalom átadása nem jelentett teljes visszavonulást. A lemondás után megtartotta a Nemzetbiztonsági Tanács elnöki tisztségét és a kormányzó Nur Otan párt befolyását, és továbbra is „a nemzet vezetője” cím birtokosa maradt. Utódja, Kaszim-Zsomart Tokajev, előbb ügyvivő elnökként, majd a 2019. júniusi előrehozott választáson elnökként vette át a kormányzást; a választás eredményét a hivatalos szervek elsöprő győzelemként közölték, de a megfigyelők szerint a folyamat nem volt szabad. A 2022. január elején kitört zavargások – amelyek a cseppfolyósgáz-áremelés elleni tüntetésekből országos politikai krízissé szélesedtek – fordulópontot jelentettek. A hivatalos adatok szerint a zavargásokban és a rendőri fellépésben több mint 200 ember halt meg, de a pontos szám máig vitatott; a hatóságok kezdetben „terroristáknak” nevezték a tüntetőket, majd a Kollektív Biztonsági Szerződés Szervezete (KBSZSZ) – orosz vezetéssel – katonai segítséget küldött, ami a kazah szuverenitás korlátozásának vitáját váltotta ki. A zavargások után Tokajev fokozatosan háttérbe szorította Nazarbajevet és családját: menesztette a régi elit számos tagját, visszavett a „nemzet vezetője” címhez kapcsolódó jogosítványokból, és 2022 júniusában alkotmányos reformot kezdeményezett, amely némileg csökkentette az elnöki hatalmat, de a rendszer alapvetően autoriter maradt. Ezek az események a kazah történelmi emlékezetben a „régi rendszer” lezárásának kezdeteként értelmezhetők, de a folyamat még 2026-ban sem tekinthető lezártnak.
A Nazarbajev-korszak mérlege élesen vitatott. A hivatalos emlékezetpolitika – amelyet a korszakban az állami média és az oktatási rendszer terjesztett – a függetlenség megőrzését, a nemzetközi elismertséget, az olajbevételek által finanszírozott fejlődést és a többnemzetiségű békét hangsúlyozza. A kritikus történetírás és a civil társadalom ezzel szemben a politikai elnyomás, a korrupció, a jövedelmi egyenlőtlenségek és a szólásszabadság hiányát emeli ki. A tudományos konszenzus szerint a kazah államépítés posztszovjet modellje a „patrimoniális elnöki rendszer” és az „olajbérleti állam” fogalmaival írható le, de ezek a kategóriák sem írják le teljesen a helyi sajátosságokat. A 2022 utáni reformok – például az alkotmánybíróság visszaállítása, a pártalapítási szabályok enyhítése és a korrupcióellenes retorika – valódi nyitást vagy csupán a hatalom újjászervezését jelentik-e, a jelenkori elemzők körében is vita tárgya. A következő alfejezet, Kazahsztán 2026-ban: olaj, társadalom, geopolitika, azt vizsgálja, hogyan alakulnak ezek a kérdések a könyv jelenéhez közeledve.
A független Kazahsztán történetének fő forrástípusai: hivatalos elnöki rendeletek és alkotmányos dokumentumok; a Kazah Köztársaság Statisztikai Hivatalának évkönyvei, amelyek módszertani leírása elengedhetetlen a GDP-, szegénységi és migrációs adatok értelmezéséhez; nemzetközi szervezetek – ENSZ, Világbank, IMF, EBESZ – jelentései, amelyek a gazdasági és politikai folyamatokat kívülről értékelik; emberi jogi szervezetek (Amnesty International, Human Rights Watch, Freedom House) éves jelentései, amelyek a politikai szabadságjogok állapotát dokumentálják; újságcikkek és oknyomozó riportok, különösen a Radio Free Europe/Radio Liberty kazah szolgálata és független kazah médiumok; valamint szóbeli visszaemlékezések, amelyek a zsanaozeni eseményekhez és a 2022. januári zavargásokhoz kapcsolódóan pótolhatatlanok, de ellenőrzésük nehéz. A választási eredmények hivatalos számai gyakran nem egyeztethetők össze a független megfigyelők adataival, ezért minden választási statisztikánál jelezni kell a forrás elfogultságát. Az olajipari szerződések részletei üzleti titoknak minősülnek, így a bevételek elosztásáról szóló ismeretek hiányosak. A halálos áldozatok száma a 2011-es és 2022-es zavargásokban becslés, és a kutatók eltérő módszertannal dolgoznak. A legfrissebb, 2023–2026 közötti fejlemények esetében a szöveg a kézirat lezárásáig rendelkezésre álló nyilvános forrásokra támaszkodhat, de ezek értelmezése még nem konszolidálódott; az újabb statisztikai adatok ellenőrzése a fejezet frissítésekor szükséges. A Nazarbajev-korszak értékelése emlékezetpolitikai vita is, ezért a hivatalos és a kritikai narratívát külön kell kezelni.
Kazahsztán 1991-ben békésen vált függetlenné, és Nurszultan Nazarbajev elnök több mint negyedszázadon át alakította az ország politikai és gazdasági arculatát. A szovjet örökségből indulva államépítésbe kezdett: 1995-ben elnöki alkotmányt fogadtak el, a parlamentet az elnöki akarat alá rendelték, és a választások nem voltak szabadok. Az olaj- és földgázkitermelés felfutása gyors gazdasági növekedést hozott, de a gazdaság diverzifikálatlan maradt, és a jövedelmi egyenlőtlenségek nőttek. A soknemzetiségű társadalomban a kazah nyelv és kultúra megerősítése egyszerre volt nemzetépítő és feszültségekkel terhes folyamat, miközben az orosz nyelv továbbra is széles körben használatos. A politikai ellenzéket elnyomták, a 2011-es zsanaozeni zavargások és a 2022. januári országos krízis a rendszer ridegségét mutatták. Nazarbajev 2019-ben lemondott, de a hatalom tényleges átadása csak 2022 után – a zavargások politikai következményeként – kezdődött meg utódja, Kaszim-Zsomart Tokajev alatt. A korszak értékelése ma is megosztott: a hivatalos emlékezet a stabilitást és fejlődést hangsúlyozza, a kritikusok a tekintélyuralmat és a társadalmi igazságtalanságot.