A második világháború és az azt követő két évtized a szovjet Üzbegisztán történetének egyik legnagyobb átalakulási szakasza volt. Az 1920-as évek végétől a kollektivizálás és az erőltetett iparosítás már megkezdte a hagyományos mezőgazdasági társadalom felbomlasztását, de a háború és az utána kibontakozó szovjet modernizáció új léptéket adott az urbanizációnak, az oktatásnak, az ipari termelésnek és a szovjet állam társadalomformáló törekvéseinek. Ez a folyamat nem csupán a gazdasági szerkezetet, hanem a nyelvi, vallási, családi és helyi közösségi viszonyokat is átalakította. Az alábbiakban a háborús evakuációtól a szovjet identitás és a helyi hagyományok feszültségéig követjük nyomon ezt az időszakot.
A náci Németország 1941. júniusi támadása után a szovjet kormányzat tömeges ipari és intézményi evakuációba kezdett a fenyegetett nyugati területekről a Volgától keletre eső hátországba. Közép-Ázsia, és ezen belül Üzbegisztán, a kitelepítés egyik elsődleges célterülete lett. A szovjet hivatalos közlések és a későbbi történeti kutatások szerint 1941–1942 folyamán több száz ipari üzemet és intézményt helyeztek át a tagköztársaság területére; a becslések az evakuált emberek számát Üzbegisztánra vonatkozóan százezres nagyságrendűre teszik, bár a pontos adatok forrásonként eltérnek, és a szovjet statisztikai rendszer nem regisztrálta egységesen a menekülteket (dokumentált tény a folyamat, régészeti/statisztikai becslés a teljes létszám). Taskent, Szamarkand, Buhara, Andizsán és más városok ipari negyedei rövid hónapok alatt új üzemekkel bővültek; gépgyárak, textilüzemek, elektronikai és hadiipari egységek érkeztek Moszkvából, Leningrádból, Ukrajnából és Fehéroroszországból.
Az evakuált üzemek beindítása rendkívüli erőfeszítést igényelt. A helyi szovjet és pártvezetés a haditermelés felfuttatására mozgósította a városi lakosságot, a kolhozokból érkező munkásokat és a kitelepített szakembereket. Az üzbegisztáni hátország feladata volt a front élelmiszer- és nyersanyagellátása is: a gyapot – a szovjet hadiipar és textilipar stratégiai nyersanyaga – termelésének fenntartása, a gabona- és állattenyésztési normák teljesítése. A háborús években a mezőgazdasági munkát nagyrészt nők, idősek és fiatalkorúak végezték, mivel a munkaképes férfiak jelentős részét besorozták a Vörös Hadseregbe. A fronton harcoló üzbegisztáni katonák százezres nagyságrendű volt; a háborús áldozatokra vonatkozó becslések széles sávban mozognak, egyes történeti munkák 200–400 ezer közötti halottra és eltűntre utalnak, de a pontos szám módszertanilag vitatott, mivel a szovjet veszteségstatisztikák nem mindig bontották le a tagköztársaságok szerinti adatokat (tudományos konszenzus a nagyságrendről, vitatott értelmezés a pontos számról).
A hátországban a háború súlyos nélkülözést hozott. A jegyrendszer, az élelmiszerhiány, a lakáshiány és a fertőző betegségek terjedése mindennapos volt. Ugyanakkor a háború felgyorsította a társadalmi mobilitást: a falusi nők tömegesen kerültek ipari és adminisztratív munkahelyekre, a városokba áramlás pedig a későbbi urbanizáció alapjait vetette meg. Az evakuált intézmények – közöttük tudományos kutatóintézetek, felsőoktatási intézmények, színházak és múzeumok – megjelenése tartósan gazdagította a helyi szellemi életet, és hozzájárult az orosz nyelvű értelmiség megerősödéséhez a városokban.
A háborús évek ipari beruházásai nem egyszerűen ideiglenes hadiüzemeket hoztak létre, hanem tartósan beépültek az üzbegisztáni gazdaságba. A textilipar, a mezőgazdasági gépgyártás, az energetika és a bányászat területén a háború előtti szinthez képest jelentős kapacitásbővülés következett be. A szovjet tervgazdaság a tagköztársaságot a gyapottermelés és az arra épülő feldolgozóipar bázisaként kezelte; ez a specializáció a háború után még hangsúlyosabbá vált. A negyvenes évek második felében és az 1950-es években nagy állami beruházások indultak a taskenti, szamarkandi és ferganai ipari körzetekben (dokumentált tény a beruházások léte, a hatékonyságukról és a társadalmi következményeikről eltérő értékelések léteznek).
A modernizáció egyik leglátványosabb eleme a villamosítás és a közlekedési infrastruktúra fejlesztése volt. A szovjet kormányzat a háború utáni ötéves tervek keretében új vasútvonalakat, közutakat és öntözőrendszereket építtetett; a taskenti metró csak később, 1977-ben nyílt meg, de az előkészítő tervezés már az 1960-as években elkezdődött. Az ipari munkásság létszáma gyorsan nőtt, és a városokban új lakótelepek, kórházak és iskolák épültek. A szovjet statisztikák szerint az ipari termelés volumene a háború előttihez képest többszörösére emelkedett; ezeket a számokat azonban óvatosan kell kezelni, mert a szovjet statisztikai rendszer gyakran naturális mutatókban és bázisévhez viszonyítva számolt, ami torzíthatja a képet (régészeti/statisztikai becslés, a módszertan miatt vitatott).
Az iparosításnak súlyos ára volt. A gyapotmonokultúra erőltetése már a háború előtt megkezdődött, de az 1950-es évektől fokozódott. A termőföldek egyre nagyobb hányadát vonták be öntözött gyapottermelésbe, ami a vízkészletek túlhasználatához és a talaj szikesedéséhez vezetett. Az Aral-tó apadása ebben az időszakban még nem öltött katasztrofális méreteket, de a vízgazdálkodási döntések – a Szir-darja és az Amu-darja vizének egyre nagyobb arányú elvezetése – már ekkor megalapozták a későbbi környezeti válságot. A szovjet vezetés a környezeti következményeket alábecsülte, a termelési terveket pedig katonai-politikai prioritásként kezelte. Ez a feszültség a modernizáció egyik legvitatottabb öröksége, amely a későbbi független Üzbegisztán környezetpolitikájában is tovább élt.
A szovjet modernizáció egyik legtartósabb hatása az oktatási rendszer kiterjesztése volt. A húszas-harmincas években az írástudatlanság felszámolását célzó kampányok már jelentős eredményeket értek el, de a háború utáni évtizedekben az iskoláztatás tömegessé vált. Az általános iskolai oktatás fokozatosan bevezetésre került, és az 1950-es évekre a szovjet hivatalos statisztikák szerint a tanköteles korúak túlnyomó többsége iskolába járt. A felsőoktatási intézmények – a taskenti egyetem, a mezőgazdasági, orvosi és pedagógiai főiskolák – bővültek, és a tagköztársaságban kialakult egy üzbég nyelvű értelmiségi réteg (dokumentált tény az intézményhálózat bővülése, a pontos beiskolázási arányok szovjet statisztikai forrásokon alapulnak, ezért bizonytalansággal terheltek).
Az oktatás kétnyelvű volt: az üzbég nyelvű iskolák mellett orosz nyelvű iskolák is működtek, és a felsőoktatásban az orosz nyelv dominált. Ez a szerkezet hosszú távon a nyelvi hierarchiát erősítette: az orosz nyelv a tudományos, technikai és katonai karrier, valamint a szövetségi államigazgatás nyelve lett, míg az üzbég nyelv a helyi közigazgatásban, az általános iskolákban és a mindennapi életben maradt meghatározó. A nyelvpolitika nem csupán kommunikációs kérdés volt, hanem a szovjet identitáspolitika része: az „üzbég nemzet” formálása összekapcsolódott a szovjet állampolgári lojalitás és az orosz nyelvű modernizáció elvárásaival.
A társadalmi átalakulás leglátványosabb vonása a nők helyzetének megváltozása volt. A szovjet hatalom a húszas évek végétől kampányokkal támogatta a nők iskoláztatását, munkába állását és a fátyol elhagyását, de a háború alatt és után ez a folyamat felgyorsult. A nők tömegesen váltak ipari munkássá, tanítókká, orvosokká, mérnökökké; a hivatalos szovjet propaganda a női egyenjogúságot a szocialista modernizáció egyik fő eredményeként mutatta be. Ugyanakkor a családi és rokonsági viszonyokban a patriarchális normák tovább éltek, és a nők kettős terhelése – a fizetett munka mellett a háztartási és gondozási feladatok – a szovjet időszak egészére jellemző maradt. A nemi egyenlőség terén elért eredmények tehát valósak voltak, de korántsem teljesek, és a szovjet retorika gyakran elfedte a mindennapi egyenlőtlenségeket.
Az urbanizáció üteme felgyorsult: Taskent, Szamarkand, Andizsán, Namangan és Fergana lakossága a háború utáni évtizedekben jelentősen nőtt. A falusi lakosság városokba áramlása új társadalmi rétegeket hozott létre, amelyek már nem a hagyományos mezőgazdasági közösségek szabályai szerint éltek. A kolhozok és szovhozok rendszere azonban továbbra is a lakosság nagy részét foglalkoztatta, és a mezőgazdasági munkások életszínvonala alacsony maradt. A társadalmi mobilitás lehetőségei a párt- és állami hierarchiában való részvételhez kötődtek, ami a szovjet rendszer iránti lojalitás és a hagyományos kapcsolati hálók közötti egyensúlyozást igényelt.
A második világháború a szovjet államiság megerősödésének időszaka volt, és ez Üzbegisztánban is a szovjet identitás tudatos formálásával járt. A háborús propaganda a szovjet népek összefogását hirdette, és a tagköztársaságokat mint a győzelemhez hozzájáruló, egyenrangú részeket ábrázolta. Az 1940-es évek végétől azonban a sztálini nemzetiségpolitika hullámzó irányt vett: a háború alatti nemzeti mozgósítás után ismét megerősödött a centralizáció, és a helyi értelmiség egyes tagjait „burzsoá nacionalizmussal” vádolták meg. Az 1940-es évek végén és az 1950-es évek elején több üzbég író, tudós és párttisztviselő vált politikai üldözés áldozatává; a vádak gyakran koncepciós jellegűek voltak, és a dokumentált események mellett a pontos áldozatszám a mai napig vitatott (dokumentált tény az üldözés ténye, becslés az áldozatok száma).
Az „üzbég nemzet” szovjet konstrukciója kettős természetű volt. Egyrészt a húszas évek óta létezett egy hivatalos nemzetépítési projekt, amely az üzbég nyelv standardizálását, a nemzeti kultúra intézményesítését és a nemzeti történetírás megteremtését célozta. Ez a projekt a szovjet kereteken belül maradt: az üzbég nemzeti identitás nem a szovjet állammal szemben, hanem annak részeként, a „szovjet népek barátsága” ideológiájába illeszkedve kapott teret. Másrészt a szovjet állam a nemzeti sajátosságokat gyanakvással kezelte, és a helyi hagyományok – különösen az iszlám – nyilvános gyakorlását korlátozta. A mecsetek és medreszék egy részét bezárták, a vallási vezetőket megfigyelték vagy üldözték, a vallási ünnepek nyilvános megtartását pedig adminisztratív eszközökkel akadályozták.
Mindazonáltal a helyi hagyományok nem tűntek el. Az iszlám a magánszférában, a családi rituálékban, a halotti szertartásokban és a szúfi rendek informális hálózataiban tovább élt. A vidéki közösségekben a mahalla (városrész-közösség) intézménye, a rokonsági szolidaritás és a helyi elöljárók tekintélye a szovjet rendszerrel párhuzamosan, gyakran azzal összefonódva működött. A szovjetológia és a későbbi történetírás ezt „párhuzamos társadalomnak” vagy „második társadalomnak” nevezte; a fogalom vitatott, mert leegyszerűsítheti a szovjet intézmények és a helyi közösségek közötti bonyolult viszonyt, de jól érzékelteti, hogy a hivatalos ideológia és a mindennapi gyakorlat között jelentős eltérés volt (vitatott értelmezés). A helyi hagyományok fennmaradása nem passzív ellenállás vagy a modernitás elutasítása volt csupán, hanem aktív alkalmazkodás: a közösségek a szovjet intézményeket saját céljaikra használták, a szovjet modernizáció vívmányait pedig beépítették életmódjukba.
A hatvanas évektől, különösen Hruscsov és Brezsnyev idején, a valláspolitika némileg hullámzott, de alapvetően megmaradt az állami felügyelet és a korlátozás. A szovjet állam a modernizációt a vallásosság visszaszorulásával azonosította, és a statisztikákban a „vallásos lakosság” arányát alacsonynak tüntette fel; ezek az adatok azonban a megfigyelés és a társadalmi nyomás miatt nem tükrözték a tényleges vallási gyakorlatot. A szovjet korszak végére a városi értelmiség egy része valóban eltávolodott a hagyományos vallásosságtól, de a vidéki és városi alsó rétegek körében a családi és közösségi vallási hagyományok tovább éltek. Ez a kettősség a függetlenség utáni vallási ébredés egyik történeti alapja lett.
A szovjet identitás formálásának másik fontos eszköze a történelem átírása volt. A szovjet történetírás az üzbég népet a szocialista közösség részének tekintette, és a múltat a társadalmi fejlődés marxista kategóriái szerint értelmezte. A premodern korszakokból kiemelték azokat az elemeket, amelyek a „haladó hagyományokat” képviselték – például a tudomány, az irodalom és a művészet bizonyos alakjait –, míg a vallási és dinasztikus intézményeket elsősorban az elnyomás és a maradiság példáiként mutatták be. Ez a történetírás egyoldalú volt, és a nemzeti múlt leegyszerűsített képét közvetítette; ugyanakkor hozzájárult az üzbég nyelvű értelmiség és a nemzeti kulturális intézmények megerősödéséhez. A helyi hagyományok értékelése tehát a szovjet rendszeren belül is vitatott volt: a hivatalos ideológia egyes elemeit elutasította, másokat pedig kisajátított és átértelmezett.
A háború utáni modernizáció tehát nem csupán gazdasági és intézményi átalakulás volt, hanem a társadalmi identitások újrarendeződésének időszaka is. Az üzbég nyelvű értelmiség egyszerre volt a szovjet modernizáció terméke és annak kritikusa; a hagyományos közösségek pedig a szovjet intézményekkel való együttélésben őrizték meg saját normáikat. Ez a feszültség a későbbi függetlenségi mozgalmak és a posztszovjet identitásviták alapjává vált.
Az alfejezetben tárgyalt folyamatok forrásbázisa alapvetően három csoportra oszlik. Az első a szovjet állami és pártlevéltárak anyaga: a minisztertanácsi rendeletek, a Goszplan tervei, a statisztikai hivatal jelentései, a helyi pártbizottságok jegyzőkönyvei. Ezek a dokumentumok részletes képet adnak az iparosítás és az oktatáspolitika adminisztratív oldaláról, de szelektívek: a kudarcokat, a hiányokat és az elnyomást gyakran elhallgatják vagy átfogalmazzák. A szovjet statisztikai adatok módszertana nem mindig átlátható, és a politikai nyomás miatt a jelentett számok felfelé torzíthattak. A második forráscsoport a helyi emlékezet és a szóbeli hagyomány: a háborús évek túlélőinek, a kitelepítetteknek, a gyapotföldeken dolgozóknak a visszaemlékezései. Ezek a források a mindennapi tapasztalatokat, a nélkülözést, a közösségi szolidaritást és a vallási gyakorlat fennmaradását mutatják meg, de egyéni jellegük miatt nem általánosíthatók. A harmadik csoport a nyugati és a függetlenség utáni történetírás, amely a szovjet korszakot a maga eszközeivel, de gyakran hidegháborús vagy posztkoloniális előfeltevésekkel értelmezi. Ez utóbbiak kritikát igényelnek, mert a szovjet modernizáció értékelése ma is éles viták tárgya.
A háborús evakuáció és a veszteségek számszerűsítése különösen bizonytalan. A szovjet hatóságok nem vezettek egységes nyilvántartást a menekültekről, és a fronton elesettek tagköztársaság szerinti adatai is hiányosak. A jelenlegi becslések a szovjet összlakossági veszteségek arányosításán vagy a későbbi népszámlálások visszaszámításán alapulnak. Az ipari termelés növekedési mutatói szintén vitathatók, mert a bázisév megválasztása és az árrendszer torzíthatja a képet. A vallási gyakorlat felmérésére pedig a szovjet időszakban nem volt megbízható módszer, így a „vallásosság” mértékéről szóló állítások legfeljebb kvalitatív jellegűek lehetnek.
A szovjet modernizáció megítélésében a tudományos közösség nem egységes. Egyes kutatók a modernizáció eredményeit – az oktatás, az egészségügy, a nők jogai terén elért változásokat – hangsúlyozzák, és a szovjet korszakot a gazdasági-társadalmi fejlődés időszakaként értékelik. Mások a politikai elnyomást, a vallásüldözést, a gyapotmonokultúra környezeti kárait és a hagyományos közösségek szétzilálását emelik ki. A két értelmezés nem zárja ki egymást, de a hangsúlyok eltérnek, és a vita mögött gyakran a jelenkori Üzbegisztán önértelmezéséről szóló emlékezetpolitikai álláspontok is meghúzódnak.
A második világháború és az azt követő szovjet modernizáció Üzbegisztánt a mezőgazdasági jellegű tagköztársaságból részben iparosodott, urbanizált és iskolázott társadalommá alakította. A háborús evakuáció ipari kapacitásokat és szakembereket hozott a térségbe, a frontra bevonult üzbegisztáni katonák és a hátország nélkülözései pedig a szovjet állami lojalitást erősítették. A háború utáni évtizedekben az oktatás tömegessé vált, a nők helyzete megváltozott, a városok nőttek, és kialakult egy üzbég nyelvű értelmiségi réteg. Ugyanakkor a szovjet modernizáció ára súlyos volt: a gyapotmonokultúra erőltetése, a vallási élet korlátozása, a nemzeti értelmiség üldözése és a hagyományos közösségek átalakítása mind a korszak ellentmondásaihoz tartoznak. A szovjet identitás és a helyi hagyományok közötti feszültség nem oldódott fel, hanem a későbbi függetlenség utáni identitásviták és társadalmi konfliktusok alapjává vált.