Üzbegisztán 1991. augusztus 31-én kikiáltotta függetlenségét, ám az új államiságot nem egy hosszú nemzeti felszabadító mozgalom, hanem a Szovjetunió szétesése és a szovjet köztársasági keretek hirtelen nemzetközivé válása hozta létre. Az alfejezet az 1991 és Iszlám Karimov 2016. évi halála közötti időszakot tárgyalja: a függetlenség körülményeit, az elnöki hatalom kiépülését, a gazdasági önellátásra hivatkozó állami modellt, a 2005-ös andizsani eseményeket és az azt követő nemzetközi elhidegülést. A korszak megítélése mindmáig éles viták tárgya: a hivatalos üzbég értelmezés a stabilitás és a fokozatos átmenet eredményeit hangsúlyozza, míg a hazai ellenzék, a nyugati kormányok egy része és a nemzetközi emberi jogi szervezetek a politikai elnyomást, a választások korlátozott jellegét és az állam biztonsági túlsúlyát emelik ki.
A függetlenséghez vezető utat a moszkvai központ gyengülése, a peresztrojka és a Szovjetunió belső intézményi válsága nyitotta meg. Az üzbég állampárti vezetés, élén 1989-től Iszlám Karimovval, kezdetben a Szovjetunió megújításának híve volt, ugyanakkor már a nyolcvanas évek végén regionális és köztársasági hatásköröket vont magához. Az 1989. júniusi Fergana-völgyi erőszakhullám, amely a meszkheti török kisebbség ellen irányult, a szovjet korszak utáni államépítés egyik korai figyelmeztetése volt: az erőszak következtében a szovjet hatóságok több ezer embert evakuáltak, az áldozatok számáról pedig a hivatalos közlések és a helyi beszámolók eltérően szólnak. Az 1991. augusztusi moszkvai puccs bukása után a szovjet köztársaságok gyors egymásutánban nyilvánították ki függetlenségüket; Üzbegisztán augusztus 31-én tette ezt meg. Az 1991. december 29-i függetlenségi népszavazáson a hivatalos közlés szerint a résztvevők több mint 98%-a támogatta a függetlenséget, de a szavazást nem független nemzetközi megfigyelők ellenőrizték, így az eredmény megerősítő ereje korlátozott. Ugyancsak 1991 decemberében Karimov a hivatalos adatok szerint 86% fölötti eredménnyel nyerte meg az elnökválasztást, ám a politikai verseny feltételei már akkor is szűkek voltak.
A függetlenség jogi kereteit az 1992 decemberében elfogadott alkotmány alakította ki. Az alkotmány Üzbegisztánt szuverén, demokratikus és világi államként határozza meg, rögzíti az állampolgári jogokat, ugyanakkor erős elnöki jogköröket hoz létre. A gyakorlatban a hatalommegosztás formális maradt: a parlament (Olij Madzslisz) törvényhozó szerepe alárendelődött az elnöki rendeleti kormányzásnak, a bíróságok és az ügyészség pedig a végrehajtó hatalom intézményi hálózatához kapcsolódtak. A politikai ellenzék számára a mozgástér fokozatosan szűkült. Az 1991-ben második helyen végző ellenzéki elnökjelölt, Muhammad Salih rövidesen emigrációba kényszerült, más ellenzéki vezetőket bebörtönöztek vagy száműzetésbe szorítottak. A pártrendszerben a korábbi kommunista utódszervezetek, illetve a kormányzathoz lojális pártok domináltak; a valódi választási verseny hiányát az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet (EBESZ) megfigyelői rendszeresen kritizálták. Karimov megbízatását 1995-ben népszavazással 2000-ig meghosszabbították, később újabb elnökválasztásokon és alkotmányos módosításokkal tartotta fenn hatalmát. A politikatudományi irodalom ezt a formációt gyakran „autoriter” vagy „szuperelnöki” rendszerként írja le; a hivatalos üzbég álláspont ezzel szemben erős elnöki köztársaságról beszél, amelyet a posztszovjet átmenet stabilitási igénye indokol.
A belpolitikai szigorítást az 1990-es évek elejétől a regionális biztonsági fenyegetések narratívája kísérte. Az 1992–1997 közötti tádzsik polgárháború a szomszédságban zajlott, és Üzbegisztán a világi, korábbi szovjet vezetésből származó tádzsik kormányerőket támogatta, miközben saját határait igyekezett lezárni a konfliktus átterjedése elől. Az 1999. februári taskenti robbantások után a hatóságok az iszlamista ellenzéket vádolták; a nyomozások átláthatatlanok maradtak, és tömeges letartóztatásokhoz vezettek. 1999 és 2001 között az Üzbegisztáni Iszlám Mozgalom (IMU) fegyveres akciókat hajtott végre a hegyvidéki határvidéken, ami a kormányzatnak alkalmat adott a biztonsági szervek megerősítésére és a vallási-politikai ellenzék további marginalizálására. A 2001. szeptember 11-i egyesült államokbeli támadások után Üzbegisztán rövid időre az amerikai katonai műveletek fontos támogatója lett: az Egyesült Államok használhatta a Karshi-Khanabad (K2) légibázist az afganisztáni hadműveletekhez. Ez a stratégiai együttműködés ugyanakkor nem vezetett belpolitikai liberalizációhoz; a kormányzat a „terrorizmus elleni harc” nemzetközi keretét is a belső ellenzékkel szembeni fellépés igazolására használta. A „terrorizmus” megjelölés itt erősen vitatott: az üzbég hatóságok számos vallási-politikai csoportot egyöntetűen terrorizmusnak minősítettek, míg az emberi jogi szervezetek és az ellenzék egy része szerint a minősítés gyakran a legális ellenvélemény kriminalizálására szolgált.
A gazdaságpolitikában az üzbég vezetés az ún. üzbég modellt hirdette meg, amelynek középpontjában a fokozatos, államilag irányított piaci átmenet és a gazdasági önellátás állt. Az 1990-es évek elején a szovjet piacok összeomlása, a rubelzóna felbomlása és a régióban kialakult ellátási zavarok súlyos visszaesést okoztak; az üzbég válasz nem a gyors privatizáció és az árak azonnali liberalizációja volt, hanem az energiahordozók, a gabona- és gyapottermelés, valamint a stratégiai iparágak állami ellenőrzésének fenntartása. A vezetés ezt gyakran a szociális védelemmel és az élelmiszer-biztonsággal indokolta, a kritikusok szerint viszont a rendszer hatalmi erőforrásainak megőrzését szolgálta. A mezőgazdaságban az állami megrendelés rendszere kötelező értékesítési kvótákat és az exportbevételeket központosító mechanizmust jelentett: a gyapottermelők jövedelme alacsony maradt, miközben a gyapot továbbra is az egyik legfontosabb exportcikk volt. A betakarítási kampányokban diákok, tanárok, egészségügyi dolgozók és más közalkalmazottak részvételét nemzetközi emberi jogi szervezetek kényszermunkaként dokumentálták; az üzbég hatóságok hosszú ideig tagadták az intézményes kényszert, később pedig önkéntes közmunkaként vagy átmeneti szervezési hiányosságként állították be. A kényszermunka minősítése tehát nem egységes: a Human Rights Watch, az Amnesty International és más szervezetek évekig gyűjtöttek róla bizonyítékokat, a kormányzat viszont munkajogi vizsgálatokat és reformokat ígért. A gazdasági mutatók értelmezése is hasonlóan vitatott. A hivatalos üzbég statisztikák az 1990-es évek végétől gyakran évi 4–8%-os növekedést mutattak, ám a Világbank, a Nemzetközi Valutaalap és más intézmények módszertani fenntartásokat fogalmaztak meg a statisztikai adatszolgáltatás átláthatóságával kapcsolatban. A valós növekedés mérése azért is nehéz, mert a gazdaság jelentős része informális csatornákon, illetve az Oroszországba és Kazahsztánba irányuló munkamigráción keresztül zajlott. A külföldön dolgozó üzbég állampolgárok hazautalásai a háztartások jövedelmének fontos forrásává váltak; pontos számukat azonban a becslések nagy bizonytalansága kíséri.
A gazdasági önellátásra törekvés részben sikeresen csökkentette az energiaéhséget és az alapvető élelmiszerimportot, ám a modell társadalmi következményei súlyosak voltak. A vidéki lakosság nagy része a gyapot- és búzatermelés alacsony felvásárlási árai miatt szegénységben maradt. Az állami szektor dominanciája, a piacra lépés adminisztratív korlátai, a valutaátváltás szabályozása és a szelektív privatizáció a külföldi befektetők számára is bizonytalan környezetet teremtett. Az aranybányászat – elsősorban a Muruntau-térségben –, a földgázexport, az autóipari összeszerelés és a textilipar fontos bevételi forrás volt, de ezeket a szektorokat nagyrészt az állami elithez kötődő vállalati hálózatok ellenőrizték. A 2010-es években nemzetközi oknyomozó újságírók és hatóságok korrupciós vádakat fogalmaztak meg Karimov lányával, Gulnara Karimovával szemben; e vádak egy része büntetőeljárásokhoz és vagyonbefagyasztásokhoz vezetett külföldön, ám a jogi megítélés országonként eltérő, és az üzbég hivatalos közlés a részleteket sokáig nem tette átláthatóvá.
A Karimov-rendszer legsúlyosabb belpolitikai fordulópontja a 2005. májusi andizsani események voltak. A Fergana-völgyben fekvő Andizsonban helyi üzletemberek pere miatt feszültség halmozódott fel, majd május 12-ről 13-ra virradóan fegyveres csoportok rabokat szabadítottak ki a börtönből, és elfoglaltak kormányzati épületeket. A hatóságok szerint a csoportok fegyveres iszlamista ellenzékhez kötődtek; az ellenzéki beszámolók szerint az akcióban részt vevők egy része egyszerűen a bebörtönzött üzletemberek szabadon bocsátását követelte. A biztonsági erők másnap lezárták a várost, és a tömegbe lőttek. Az események ténye – a fegyveres akció, a biztonsági erők fellépése és a tömeges halálesetek – dokumentált. A halottak száma és a felelősség megítélése azonban élesen vitatott. Az üzbég kormány hivatalos közlése szerint 187 ember halt meg, akiknek többségét fegyveresként azonosította; a nemzetközi emberi jogi szervezetek, túlélők, emigráns csoportok és újságírók szerint a halottak száma több százra tehető, köztük számos fegyvertelen tüntető és járókelő volt. Független nemzetközi helyszíni vizsgálat nem történt, mert az üzbég hatóságok a kérést belügyként utasították el. Az ENSZ és az EBESZ nemzetközi vizsgálatot sürgetett, az Európai Unió 2005-ben fegyverembargót és beutazási korlátozásokat vezetett be, az üzbég kormány pedig a bírálatokat a szuverenitás megsértéseként értelmezte. Az andizsani események után a kormányzat felszólította az Egyesült Államokat, hogy hagyja el a K2 bázist; az amerikai katonai jelenlét 2005 végén megszűnt. A „tömegmészárlás” kifejezést az emberi jogi szervezetek egy része használta; az üzbég hivatalos narratíva terrorellenes műveletről beszélt. A könyv nem teszi magáévá a minősítő álláspontot, hanem jelzi, hogy a vitatott megnevezések mögött eltérő bizonyítékértelmezések és politikai érdekek állnak.
Andizsánt követően Üzbegisztán nyugati kapcsolatai látványosan lehűltek, ugyanakkor a kormányzat nemzetközi elszigeteltsége részleges volt. A politikai értelemben vett elszigeteltség elsősorban az európai és észak-amerikai intézményekhez fűződő viszonyra vonatkozott, miközben Oroszországgal és Kínával a biztonsági és gazdasági együttműködés szorosabbá vált. Üzbegisztán alapító tagja volt a Sanghaji Együttműködési Szervezetnek (SCO), és a 2005 utáni időszakban ezt a fórumot, valamint a kétoldalú orosz és kínai kapcsolatokat használta a nemzetközi bírálatok ellensúlyozására. Az SCO egyes tagállamai a andizsani eseményeket elsősorban terrorellenes műveletként értékelték, ami éles ellentétben állt a nyugati értékeléssel. Az üzbég külpolitika így a nagyhatalmi verseny egyik helyi kifejeződésévé vált: a „stabilitás” és a „szuverenitás” hivatalos nyelvezete a belpolitikai ellenőrzést védte, miközben a külső hatalmaknak eltérő mértékben adott gazdasági és katonai engedményeket.
A 2005 utáni évtizedben a Karimov-rendszer tovább centralizálódott. A civil társadalom és a nemzetközi finanszírozású nem kormányzati szervezetek mozgásterét jogszabályok szűkítették, a média szinte teljesen állami irányítás alá került, a politikai ellenzék emigrációban vagy börtönben működött. Az elnökválasztások és parlamenti választások eredményei a hivatalos adatok szerint rendszeresen a kormányzó szereplők elsöprő győzelmét mutatták, a nemzetközi megfigyelők azonban folyamatosan a valódi verseny hiányát, a kampányfeltételek egyenlőtlenségét és a szavazatszámlálás átláthatatlanságát rögzítették. Ez a hivatalos intézményi rendszer formális demokratikus jegyeket mutatott – alkotmány, parlament, bíróságok, választások –, ám a politikatudományi elemzések szerint a hatalomgyakorlás logikája nem a jogállami elszámoltathatóságon, hanem az elnöki hálózatokon és a biztonsági szervek ellenőrzésén alapult. Ugyanakkor a korszakot nem lehet kizárólag az elnyomás felől leírni: az állami oktatás, az egészségügyi ellátás, a közművek fenntartása és a közrend bizonyos fokú stabilitást biztosított a lakosság nagy részének, és a kormányzat ezt a stabilitást állította szembe a szomszédos országokban tapasztalt polgárháborús vagy állami összeomlási forgatókönyvekkel. Ennek a kettősségnek a bemutatása a korszak történeti értékelésének része.
Iszlám Karimov 2016. szeptember 2-án Taskentben meghalt. Halálát hivatalos gyász és a hatalom intézményes átadása követte; utóda Sávkat Mirzijojev lett, aki korábban hosszú évekig miniszterelnökként működött. Az átmenet ugyan rendezett formában zajlott, de a biztonsági apparátus, az elnöki hatalom és az állami gazdaság irányítási szerkezete alapvetően fennmaradt. A következő alfejezet Üzbegisztán 2026-ban: reformok, gazdaság, identitás azt vizsgálja, hogy a Mirzijojev-éra milyen reformokat hozott, és mely területeken örökölte tovább a Karimov-korszak intézményi logikáját. A Karimov-éra mérlege mindenesetre vitatott: a hivatalos üzbég történeti elbeszélés a függetlenség megszilárdítását, a gazdasági önellátást és a regionális stabilitást hangsúlyozza, míg a demokratikus ellenzék, a külföldi emberi jogi szervezetek és a nyugati kormányok egy része a politikai jogok szűkülését, a választások autoriter jellegét, az andizsani erőszakot és a gazdasági elitet jellemző korrupciót emeli ki. A két értelmezés nem egyszerűen ténybeli kérdés; a súlypontok kiválasztása és a fogalomhasználat is különböző politikai-erkölcsi álláspontokat tükröz.
Az alfejezetben tárgyalt korszak forrásai mennyiségben gazdagok, de minőségük egyenetlen. A függetlenség jogi aktusai – az 1991-es nyilatkozat, az 1992. évi alkotmány, elnöki rendeletek, választási törvények – hivatalos dokumentumokként hozzáférhetők, ám a hivatalos üzbég iratok az állami önigazolás logikáját követik. A választási eredmények, a népszavazási arányok és a gazdasági növekedési adatok hivatalos statisztikákon alapulnak, amelyeket nem mindig lehet független ellenőrzéssel megerősíteni. A nemzetközi szervezetek – az EBESZ, a Világbank, a Nemzetközi Valutaalap, az ENSZ szakosított intézményei, továbbá a Human Rights Watch, az Amnesty International és más nem kormányzati szervezetek – jelentései fontos ellensúlyt képeznek, ám az üzbég kormány ezek egy részét elfogultnak vagy politikai indíttatásúnak minősítette. A történeti elemzés ezért nem kezelheti egyik forráscsoportot sem semlegesnek.
A legnagyobb bizonytalanság az andizsani eseményekhez kapcsolódik. Az események lefolyásáról nincs független nemzetközi bírósági tényfeltárás, a helyszíni bizonyítékokhoz való hozzáférés korlátozott volt, és a szemtanúk, túlélők, illetve a hivatalos üzbég hatóságok beszámolói élesen eltérnek. A halálos áldozatok számára vonatkozó 187-es hivatalos adat és a több százra vonatkozó külső becslések közötti eltérés nem pusztán számítási kérdés, hanem a minősítésről is szól: arról, hogy a biztonsági erők fellépése terrorellenes művelet vagy tömeges aránytalan erőszak volt-e. A kényszermunka, a politikai letartóztatások és a korrupciós ügyek egyes állításai nemzetközi és újságírói forrásokban jól dokumentáltak, de a pontos esetszámok, az érintettek száma és a felelősségi láncok gyakran becslésen vagy anonim beszámolókon alapulnak. A munkamigráció, a hazautalások és az informális gazdaság adatai is módszertani bizonytalansággal terheltek. A külföldön dolgozó üzbég állampolgárok számát több millióra becsülik, de a nemzetközi adatok a korszakban nem voltak egységesek. A régészeti vagy statisztikai becslésekhez hasonlóan ezért e számokat a szöveg csak jelzett bizonytalansággal kezeli.
A korszak emlékezetpolitikai jellege ugyancsak fontos. A hivatalos üzbég emlékezet 1991. augusztus 31-ét a nemzeti újjászületés napjaként ünnepli, Karimovot pedig az államalapító elnökként jelentette meg. Ezzel szemben az emigráns ellenzék és a politikai üldözöttek közösségei a korszakot a félelem, a börtönök és a száműzetés időszakaként írják le. A történeti értelmezésnek mindkét emlékezeti hagyományt komolyan kell vennie, de nem azonosíthatja egyiket sem a történeti igazsággal.
Üzbegisztán 1991-ben a Szovjetunió felbomlásával vált függetlenné, de a szovjet köztársasági intézmények és a szovjet nómenklatúrából érkező Iszlám Karimov elnöksége meghatározta az új állam jellegét. Az 1992. évi alkotmány formális demokratikus keretet hozott létre, amelyet a gyakorlatban erős elnöki hatalom és a politikai verseny szűkítése töltött ki. A gazdaságpolitika az állami irányítású, fokozatos piaci átmenetet és az élelmiszer-, energia-önellátást tűzte ki célul, ám a gyapottermelés állami megrendelése, a kényszermunka-vádak, a korrupció és a munkamigrációtól való függőség súlyos társadalmi következményekkel járt. A 2005-ös andizsani események a korszak legsötétebb pillanatát jelentik; a halottak számáról és a minősítésről máig éles vita folyik. Andizsán után Üzbegisztán nyugati kapcsolatai lehűltek, miközben Oroszországgal és Kínával szorosabbra fűzte viszonyát. Karimov 2016-os halála után a rendszer intézményi öröksége alapvetően fennmaradt, a reformok kérdése pedig a következő korszak tétjévé vált.