A 18. század közepétől a 20. század közepéig a kelet- és közép-ázsiai térség államai különböző formákban és különböző mértékben kerültek külső uralom alá. A „nyugati behatolás” kifejezés leegyszerűsítő, mert a gyarmati rendszerek nem egységes mintát követtek: a brit indiai uralom, az orosz közép-ázsiai expanzió, a kínai koncessziós rendszer és a japán birodalmi terjeszkedés intézményeiben, ideológiai igazolásaiban és a helyi társadalmakra gyakorolt hatásában is eltért. Ez az alfejezet e négy formát hasonlítja össze, hangsúlyozva a gyarmati gazdaság és a társadalmi hierarchiák közös vonásait, miközben jelzi a vitatott értelmezéseket is. A tárgyalás időhatárai hozzávetőleg az 1750-es évektől az 1945-ig terjednek, de az egyes régiókban a gyarmati rendszerek kialakulása és felbomlása eltérő ritmust követett.
A brit gyarmati uralom Indiában nem egy előre megtervezett hódításból, hanem a Brit Kelet-indiai Társaság kereskedelmi monopóliumának fokozatos területi hatalommá válásából nőtt ki. Az 1757-es plassey-i csata és az 1764-es buxari győzelem után a Társaság 1765-ben megkapta a bengáli adószedés jogát (diwani), ami dokumentált fordulópontot jelentett: a kereskedelmi vállalat igazgatási és katonai hatalmat kezdett gyakorolni. A 19. század első felében a Társaság hadserege, szerződéses szövetségi rendszere és annexiós politikája révén kiterjesztette fennhatóságát a szubkontinens nagy részére. Az 1857-es felkelés – amelyet a brit történetírás sokáig „szipojlázadásnak”, az indiai nacionalista hagyomány pedig az első függetlenségi háborúnak nevezett – után a brit korona 1858-ban közvetlen uralma alá vonta Indiát. Ez a váltás dokumentált esemény, de a felkelés értelmezése máig vitatott: a kortárs brit beszámolók a rend és a civilizáció védelmét hangsúlyozták, a későbbi indiai történetírás a gyarmati elnyomás elleni nemzeti ellenállást emelte ki. A mai tudományos konszenzus szerint a felkelés egyszerre volt katonai lázadás, paraszti elégedetlenség és elit ellenállás, de nem beszélhetünk egységes indiai nemzeti mozgalomról.
A gyarmati állam kiépítése Indiában szorosan összekapcsolódott a gazdaság átalakításával. A brit adminisztráció bevezette a földadó-rendszereket (Bengálban az állandó telekadót, Dél-Indiában a ryotwari rendszert, Észak-Indiában a mahalwari rendszert), amelyek a parasztságot pénzbeli adófizetésre kötelezték, és sok régióban a föld adásvételének és eladósodásának lehetőségét is megnyitották. A helyi textilipar visszaszorult a brit ipari áruk versenye miatt, India pedig elsősorban nyersanyagok – gyapot, ópium, tea, indigó – szállítójává vált. Az ópium Kínába irányuló exportja különösen fontos volt a brit kereskedelmi mérleg szempontjából. A vasút- és távíróhálózat kiépítése a 19. század második felében kettős szerepet játszott: megkönnyítette a nyersanyag-kivitelt és a brit katonai ellenőrzést, ugyanakkor később az indiai integráció és a nacionalista mozgalom infrastruktúráját is szolgálta. A gyarmati gazdaság nettó hatásáról a szakirodalomban éles vita folyik. A korabeli indiai közgazdász, Dadabhai Naoroji a „vagyonkiáramlás” (wealth drain) elméletével azt állította, hogy India erőforrásait szisztematikusan az anyaországba irányították; ezt a nézetet a mai posztkoloniális történetírás jelentős része elfogadja. Más szerzők viszont rámutatnak arra, hogy a gyarmati időszakban kiépült intézmények, a jogrend és az infrastruktúra hosszú távon a modern indiai állam alapjait is képezték. Ez utóbbi érvelést sokan apologetikusnak tekintik, mert figyelmen kívül hagyja a gyarmati erőszakot és az éhínségeket. Az 1876–1878-as, 1896–1897-es és 1899–1900-as éhínségek halálos áldozatait a történészek – módszertani bizonytalansággal – több millióra becsülik, és a kutatás ma már dokumentálta, hogy a brit adminisztráció ragaszkodott a szabadpiaci elvekhez, ami súlyosbította a válságokat. Ezek a számok becslések, nem pontos mérések, és a források hiányossága miatt a viták mindmáig folynak.
Az orosz expanzió Közép-Ázsiában más logikát követett. A cári hadsereg a 19. század második felében fokozatosan meghódította a kazak sztyeppét, majd a Kokandi Kánság, a Buharai Emírség és a Hivai Kánság területeit. Az 1865-ös taskenti bevétel, az 1868-as szamarkandi hadjárat, az 1873-as hivai expedíció és az 1876-os kokandi annexió dokumentált katonai események. A térség formálisan nem egységes gyarmat lett: Buhara és Hiva protektorátusként megőrizte belső uralkodóját, míg a mai Kazahsztán és a Taskent környéki területek közvetlen cári igazgatás alá kerültek. Az orosz uralom jellegét a történészek különbözőképpen ítélik meg. Egyes szerzők klasszikus gyarmati rendszerként, mások szárazföldi birodalmi integrációként írják le; a közép-ázsiai nemzeti történetírás általában a gyarmati elnyomást hangsúlyozza. A vitatott minősítés nem érinti azt a dokumentált tényt, hogy a cári adminisztráció a gyapottermelés erőltetésével, a nomád legeltetés korlátozásával és orosz telepesek betelepítésével alapvetően átalakította a helyi gazdaságot és földhasználatot. A transzkaszpi vasút megépítése a katonai ellenőrzést és a gyapot kivitelét szolgálta. Az 1916-os közép-ázsiai felkelés, amely a kényszermunka-rendelet ellen robbant ki, dokumentált esemény; leverésének áldozatait a történészek – jelentős bizonytalansággal – százezres nagyságrendre becsülik. A pontos számok vitatottak, mert a cári hatóságok iratai hiányosak, a helyi szóbeli hagyomány pedig a túlélők emlékezetét őrzi, de nem ad egzakt statisztikát.
A kínai koncessziók rendszere ismét más formát mutatott. Kína a 19. században formálisan megőrizte szuverenitását, de az ópiumháborúk (1839–1842, 1856–1860) után kényszerített szerződések – a nankingi szerződés (1842), a tiencsin szerződés (1858), a pekingi szerződés (1860) – korlátozták állami cselekvőképességét. A dokumentált rendelkezések között szerepelt nyitott kikötők létesítése, az extraterritorialitás (az idegen állampolgárokra saját konzuli joghatóságuk vonatkozott), alacsony vámtételek rögzítése, belföldi hajózási jogok, misszionáriusi tevékenység engedélyezése, valamint koncessziós területek bérbeadása nagy kikötővárosokban, például Sanghajban vagy Tiencsinben. A kínai marxista történetírás ezt a helyzetet „félgyarmati” állapotnak nevezte, ami vitatott fogalom a nyugati szakirodalom egy részében, mert Kína soha nem vált formálisan gyarmattá. Ugyanakkor a szuverenitáskorlátozás ténye dokumentált, és a koncessziós enklávékban a helyi lakosság gyakran alárendelt jogi és társadalmi helyzetbe került. A koncessziós gazdaság sajátos hierarchiákat hozott létre: a vámbevételek egy része külföldi irányítás alá került, a vasúti és bányászati koncessziók hosszú távú külföldi haszonszerzést biztosítottak, az ópiumimport pedig tömeges társadalmi károkat okozott. A bokszerlázadás (1899–1901) és a nemzetközi büntetőexpedíció után a koncessziós rendszer megerősödött, és a Csing-dinasztia cselekvőképtelensége tovább mélyült. A lázadás értelmezése is vitatott: a nyugati kortársak barbár idegengyűlöletnek, a kínai nacionalista hagyomány hazafias ellenállásnak tekintette, a mai szakirodalom pedig összetett, vallási és társadalmi mozgalomként írja le.
Japán gyarmatosítása abban tért el leginkább a többi esettől, hogy nem nyugati, hanem ázsiai hatalom hajtotta végre. Japán maga is megtapasztalta az egyenlőtlen szerződések rendszerét a 19. század közepén, de a Meiji-korszakban gyors modernizációba kezdett, és 1895-től maga vált gyarmatosítóvá. Az első kínai–japán háborút lezáró simonoszeki szerződés (1895) Tajvan annektálását rendelte el; Korea 1905-ben protektorátus, 1910-ben formálisan japán gyarmat lett. 1932-ben Mandzsúriában japán irányítású bábállam jött létre, majd a Japán Birodalom az 1930-as években Kína nagy részét megszállta. A japán gyarmati ideológia az „ázsiai szolidaritás” és az „ázsiaiak Ázsiáért” retorikáját használta, de a gyakorlatban asszimilációs politikát, kényszermunkát és erőszakos rendfenntartást alkalmazott. A koreai függetlenségi mozgalom 1919. március 1-jei tüntetéseit a japán hatóságok véresen leverték; ez dokumentált esemény. A gyarmati gazdaság Japánban hasonló mintát követett, mint a nyugati gyarmatokon: rizs- és cukortermelés Koreában, bányászat és infrastruktúra-építés, az anyaországi ipar számára nyersanyagkivitel. A második világháború idején megszervezett kényszermunka és a „komfortnők” rendszere a mai napig feszült diplomáciai viták tárgya. A dokumentált tény, hogy a japán birodalmi hadsereg és a gyarmati adminisztráció bordélyházakat működtetett, és sok nőt erőszakkal vagy megtévesztéssel kényszerítettek szexuális szolgáltatásra. Az áldozatok számát és a kényszerítés mértékét azonban vitatják: egyes japán kormányzati álláspontok tagadják a szisztematikus kényszert, míg a koreai, kínai és számos nyugati történész dokumentált rendszerként írja le. A kényszermunkások számát is széles sávban becsülik, ezért a szöveg nem ad meg pontos statisztikát, csak a bizonytalanságot jelzi.
A gyarmati gazdaság és a társadalmi hierarchiák a négy esetben számos közös vonást mutatnak. A gyarmati rendszerek mindenütt a nyersanyag-kitermelésre és az anyaországi piacra szervezték a helyi gazdaságot. A helyi kézműipar rendszerint visszaszorult, a parasztságra pénzbeli adóterhek nehezedtek, a vasút, a távíró és a kikötők elsősorban a kivitel és a katonai ellenőrzés eszközei voltak. A munkaerő-kényszer formái is hasonlóak voltak: szerződéses munkások, adósságszolgaság, közmunka-kötelezettség, a háborús időszakban pedig nyílt kényszermunka. Ugyanakkor új társadalmi rétegek is kialakultak: a gyarmati adminisztráció hivatalnokai, a modern értelmiség, a munkásosztály, a kereskedő közvetítők és a nyugati oktatásban részesült elitek. Ezek a rétegek később a nacionalista mozgalmak bázisát is képezték, ami a gyarmati rendszerek nem szándékolt következménye volt.
A faji és etnikai hierarchiák intézményesülése a gyarmati modern állam egyik legmaradandóbb öröksége. A brit indiai népszámlálások a 19. század végétől merev kaszt- és vallási kategóriákat vezettek be, amelyek a helyi társadalmi gyakorlatot leegyszerűsítették, és egyes történészek szerint hozzájárultak a kasztidentitások megszilárdulásához. Ez a megállapítás vitatott, de széles körben tárgyalt. A japán gyarmati Koreában a japán adminisztráció asszimilációs politikája a koreai nyelv és kultúra háttérbe szorítását célozta, ugyanakkor a japán telepesek jogilag és gazdaságilag privilegizált helyzetbe kerültek. A kínai koncessziókban a külföldi állampolgárok extraterritoriális jogai és a helyi lakosság alárendeltsége dokumentált jogi különbségeket hoztak létre. Az orosz Közép-Ázsiában a földtulajdon és a hivatali pozíciók orosz telepesek javára történő újraelosztása etnikai hierarchiákat erősített.
Fontos hangsúlyozni, hogy a gyarmati rendszerek nem passzív áldozatok és aktív hódítók egyszerű dichotómiájában működtek. A helyi elitek egy része együttműködött a gyarmati adminisztrációval, adószedőként, közvetítőként vagy szövetséges uralkodóként részesedett a rendszerből; mások fegyveres ellenállást szerveztek, vagy később a nacionalista mozgalmakban találtak szerepet. Az együttműködés és az ellenállás közötti határvonal gyakran elmosódott, és a mai történetírás kerüli a leegyszerűsítő „kollaboráns” versus „hazafi” besorolást. A gyarmati oktatás is kettős hatást gyakorolt: egyszerre terjesztette a gyarmati ideológiát, és adott eszközöket a helyi eliteknek a modern politikai szerveződéshez. A nőkérdésben a gyarmati hatalmak gyakran hivatkoztak a helyi patriarchális szokások felszámolására – például a brit adminisztráció 1829-ben betiltotta az özvegyégetést Indiában –, de ezek az intézkedések egyszerre szolgálták a gyarmati felsőbbrendűség igazolását és a helyi társadalmi viszonyok átalakítását. A reformok megítélése a posztkoloniális szakirodalomban vitatott.
A négy gyarmati forma összehasonlítása rávilágít arra, hogy a „gyarmatosítás” fogalma nem egységes. A brit indiai uralom tengerentúli, hosszú ideig vállalati irányítású, majd koronagyarmati rendszer volt. Az orosz közép-ázsiai expanzió szárazföldi, katonai-bürokratikus birodalmi integrációt jelentett, amelyben a protektorátusok és a beolvasztott területek párhuzamosan léteztek. A kínai koncessziók nem területi gyarmatosítást, hanem szuverenitáskorlátozó jogi-gazdasági rendszert hoztak létre. A japán gyarmatosítás pedig egy modernizálódó ázsiai állam birodalmi terjeszkedése volt, amely retorikájában elutasította a nyugati faji hierarchiákat, ám gyakorlatában maga is merev etnikai alá-fölérendeltséget épített ki. Mindegyik rendszer a helyi társadalmak mélyreható átalakulását okozta, és maradandó gazdasági, társadalmi és emlékezetpolitikai nyomot hagyott. A következő alfejezetben ezekre az alapokra építve tárgyaljuk a nacionalizmus és a függetlenségi mozgalmak kialakulását (A nacionalizmus és a függetlenségi mozgalmak).
A gyarmati rendszerek történetének forrásai egyenlőtlenül oszlanak meg. A brit indiai uralomról hatalmas levéltári anyag áll rendelkezésre: a Kelet-indiai Társaság iratai, a gyarmati kormányzat rendeletei, népszámlálási jelentések, bírósági jegyzőkönyvek, valamint misszionáriusi és utazói beszámolók. Az orosz közép-ázsiai uralom forrásai között katonai expedíciós jelentések, cári adminisztratív iratok és helyi krónikák szerepelnek, de a helyi lakosság hangja főként szóbeli hagyományban és későbbi visszaemlékezésekben őrződött meg. A kínai koncessziók történetét a szerződések szövegei, a konzuli iratok, a kínai kormányzat jegyzékei és a koncessziós városok sajtója dokumentálják. A japán gyarmati uralom forrásai a gyarmati főkormányzóság iratai, a birodalmi hadsereg dokumentumai, a koreai és tajvani helyi sajtó, valamint a háború utáni visszaemlékezések.
A legnagyobb bizonytalanság az áldozatok számánál és a gazdasági hatások nettó mérlegénél jelentkezik. Az indiai éhínségek, az 1916-os közép-ázsiai felkelés leverése, a japán kényszermunka és a „komfortnők” áldozatainak becslései széles sávban mozognak, mert a hivatalos iratok hiányosak, a módszertan vitatott, és a résztvevők szóbeli emlékezete nem alkalmas pontos statisztikák rögzítésére. A gyarmati uralom gazdasági hatásának értékelése is vitatott: egyes szerzők a modernizációs teljesítményt hangsúlyozzák, mások a kizsákmányolást és a helyi ipar tönkretételét. A „gyarmati erőszak” és a „félgyarmati” helyzet kifejezéseket nem minden szerző használja; ezeket a szöveg akkor alkalmazza, ha jelzi a használó kört és a vita hátterét. A bizonytalanság bemutatása nem a tények relativizálását jelenti, hanem a történeti megismerés korlátainak tanítását.
A 18. század közepétől a 20. század közepéig Kelet- és Közép-Ázsia államai különböző gyarmati és szuverenitáskorlátozó rendszerek alá kerültek. A brit uralom Indiában a Kelet-indiai Társaság terjeszkedéséből nőtt ki, majd koronagyarmattá vált; a gazdaságot nyersanyag-kivitelre állította át, és súlyos éhínségekkel járt. Az orosz expanzió Közép-Ázsiában szárazföldi birodalmi hódításként zajlott, a gyapottermelés erőltetésével és telepesek betelepítésével. A kínai koncessziós rendszer formális szuverenitás mellett korlátozta az állami cselekvőképességet, és kikötővárosi enklávékat hozott létre. Japán maga is gyarmatosítóvá vált: Tajvanon, Koreában és Mandzsúriában erőszakos asszimilációs politikát folytatott. A gyarmati gazdaság mindenütt a nyersanyag-kitermelésre, a pénzbeli adóztatásra és a katonai ellenőrzést szolgáló infrastruktúrára épült, miközben új társadalmi rétegeket és faji-etnikai hierarchiákat hozott létre. A helyi elitek egyszerre működtek együtt és ellenálltak; az örökség a nacionalizmus és a modernizáció későbbi útjait alapvetően meghatározta.