A Kínai Népköztársaság 1949-es megalakulása után a Szovjetunióval kötött szövetség a hidegháború egyik pillérének tűnt: két kommunista nagyhatalom, közös ideológiai alapokon, közös ellenségképpel. Alig két évtized alatt azonban a viszony a nyílt ideológiai szakítás és fegyveres határkonfliktus szintjére romlott. Ez az alfejezet a szovjet–kínai szövetség kialakulását, belső feszültségeit, az 1960-as években bekövetkezett szakítást, az 1969-es határincidenseket és a belőlük következő hidegháborús átrendeződést tárgyalja. A korszakhatár 1949-től 1972-ig húzódik, amikor Nixon elnök pekingi látogatása újrarendezte a nagyhatalmi viszonyokat, de a határviták rendezése csak a Szovjetunió felbomlása után zárult le.
A Kínai Kommunista Párt (KKP) 1949. október 1-jén kikiáltotta a Kínai Népköztársaságot, és Mao Ce-tung decemberben Moszkvába utazott. A tárgyalások eredményeként 1950. február 14-én írták alá a kínai–szovjet barátsági, szövetségi és kölcsönös segítségnyújtási szerződést. A dokumentum harminc évre szólt, és elsősorban Japán vagy Japán szövetségesei esetleges agressziója ellen irányult. A szerződés mellett a Szovjetunió hitelt, technológiai segítséget és szakértőket biztosított; Kína pedig elismerte a Mongol Népköztársaság függetlenségét, és átmenetileg elfogadta a szovjet érdekeltségek fennmaradását a mandzsúriai vasútnál, Port Arthurnál és Daliannál. Ezeket a szovjetellenőrzési pontokat a későbbi években, részben 1952-ben, részben 1955-ben, visszaadták Kínának.
A koreai háború 1950-es kitörése szorosan összekapcsolta a két állam biztonságpolitikáját. A Kínai Népi Önkéntesek 1950 októberi beavatkozása, amelyet az ENSZ-erők északi előretörése váltott ki, dokumentált tény; a döntés Mao és a KKP vezetése részéről a biztonsági fenyegetésre és a szocialista tábor iránti elkötelezettségre hivatkozott. A Szovjetunió légi támogatást nyújtott, elsősorban MiG-15 vadászrepülőgépekkel, de a nyilvánosság előtt tagadta közvetlen részvételét. A háború alatt a kínai hadsereg jelentős szovjet fegyverzetet és kiképzést kapott, ami megerősítette a kínai haderő modernizációjának alapjait.
Az első kínai ötéves terv (1953–1957) szovjet mintára épült. A szovjet segítség keretében 156 nagyberuházást hajtottak végre, acélműveket, gépgyártó üzemeket, bányákat és energetikai létesítményeket hoztak létre. A kínai iparosítás e szakasza a nehézipart részesítette előnyben, és a szovjet tervezési módszereket, illetve a központi elosztás elvét vette át. A szovjet tanácsadók szerepe a gazdasági és katonai intézményekben jelentős volt; ugyanakkor a kínai vezetés igyekezett megőrizni a politikai döntések önállóságát.
Sztálin 1953-as halála után a szovjet vezetésben utódlási harc bontakozott ki, amelyből Hruscsov került ki győztesen. A desztalinizáció megindulása 1956-ban alapvető fordulatot hozott. A Szovjetunió Kommunista Pártja (SZKP) XX. kongresszusán, 1956 februárjában Hruscsov zárt ülésen elhangzott beszéde elítélte a személyi kultuszt és a sztálini tömeges jogsértéseket. A beszéd tartalma kiszivárgott, és politikai földrengést okozott a kommunista mozgalomban. A kínai vezetés kétértelműen reagált: a KKP hivatalosan támogatta a személyi kultusz bírálatát, de Mao és környezete attól tartott, hogy a Sztálin-kritika aláássa a szocialista tábor egységét, és precedenst teremt Kína belső hatalmi viszonyainak bírálatára.
Az 1956-os desztalinizáció után a kínai–szovjet viszony fokozatosan romlott. Mao a maga belpolitikai fordulatait – például a száz virág kampányt vagy a jobboldali elhajlás elleni mozgalmat – nem kívánta szovjet mintához igazítani. 1957-ben a moszkvai kommunista és munkáspártok tanácskozásán Mao elismerte a Szovjetunió vezető szerepét a szocialista táborban, de a gyakorlatban növekvő önállóságot mutatott.
A nagy ugrás 1958-as meghirdetése szakított a szovjet iparosítási fokozatossággal. A népi kommunák, a helyi acélolvasztók és a mezőgazdasági termelés ugrásszerű felfuttatásának programja voluntarista gazdaságpolitika volt, amelyet a szovjet vezetés szakmailag és ideológiailag is kritikusan figyelt. Hruscsov 1959-es pekingi látogatásán a tajvani válság kezelése és a kínai belpolitikai radikalizmus miatt is feszültség keletkezett. 1959 nyarán a Szovjetunió visszavonta az 1957-ben aláírt nukleáris együttműködési megállapodást, ami a kínai atomprogram önálló fejlesztésére kényszerítette Kínát.
1960-ban a vita nyilvánossá vált. A Szovjetunió kivonta kínai tanácsadóit, ami a nagy ugrás okozta gazdasági válság közepén súlyos csapást mért a kínai ipari beruházásokra. A kínai vezetés a szovjet lépést árulásként értékelte; a szovjet fél a kínai gazdaságpolitika tarthatatlanságára és a maoista irányvonal dogmatizmusára hivatkozott. A vitához hozzájárult a kínai–indiai határkonfliktus 1962-ben, amelyben a Szovjetunió tartózkodóan, majd India felé hajlóan foglalt állást, amit Kína a szövetségesi hűség megsértésének tekintett.
1963–1964 között a vita ideológiai háborúvá szélesedett. A Szovjetunió nyílt levelet intézett a KKP-hoz, amelyre a kínai fél kilenc kommentárban válaszolt; ezek egyike a „A proletárforradalom és Hruscsov revizionizmusa” címet viselte. A kínai álláspont a szovjet békés egymás mellett élést az osztályharc feladásának, a jugoszláv politikát revizionizmusnak, a szovjet tábor vezetésének gyakorlatát pedig nagyhatalmi sovinizmusnak bélyegezte. A szovjet fél viszont a maoista irányvonalat baloldali szektás elhajlásnak, a kulturális forradalom idején pedig anarchista és értelmiségellenes politikának nevezte. A vita szétzilálta a kommunista világmozgalom egységét: Albánia Kína mellé állt, míg a kelet-európai szocialista államok többsége a Szovjetuniót követte. Az el nem kötelezett mozgalomban és a dekolonizációs baloldalon belül is éles viták keletkeztek arról, melyik modell követendő.
A kulturális forradalom 1966-os meghirdetése tovább radikalizálta a viszonyt. A kínai propaganda szovjetellenes kampányt folytatott, és a szovjet vezetést a „revizionizmus” fő képviselőjeként ábrázolta. A szovjet hatóságok a határ menti térségben megerősítették a katonai jelenlétet, miközben a kínai oldalon a fegyveres erők is mozgósítottak. A feszültség az évtized végére fegyveres összecsapásokba torkollott.
A szovjet–kínai határvita a 19. századi cári–csing szerződésekre nyúlt vissza. Az 1858-as aiguni és az 1860-as pekingi szerződés a távol-keleti határ nagy részét jelölte ki; a kínai kommunista vezetés ezeket „egyenlőtlen szerződéseknek” tekintette, de 1949 után hivatalosan elfogadta a status quót. 1964-ben a két ország határtárgyalásokat kezdett, amelyek azonban a folyami határvonal értelmezése körüli viták miatt megszakadtak.
A kulturális forradalom idején a határon kisebb incidensek sorozata történt, de a válság akkor robbant ki, amikor 1969. március 2-án az Usszuri folyó Damanszkij (kínaiul Zsenbao) szigetén szovjet határőrök és kínai katonák tűzharcba keveredtek. A sziget hovatartozása a mederváltozások miatt vitatott volt; a szovjet térképek a szigetet saját területként, a kínai térképek kínai területként ábrázolták. Március 15-én nagyobb összecsapás következett, amelyben tüzérséget is bevetettek. A szovjet hivatalos adatok szerint a márciusi harcokban 58 szovjet katona és határőr esett el, 94 megsebesült; a kínai oldal veszteségeiről nem tettek közzé megbízható adatot, és a különböző becslések széles sávban mozognak, több tucattól több százig. A számok bizonytalanságát és a felek eltérő közlési politikáját a forráskritikai szakaszban kell figyelembe venni.
1969 augusztusában a Kazah SZSZK és Hszincsiang határán, a Zhalanashkol-tó térségében újabb fegyveres incidensre került sor, amely kiterjesztette a konfliktust a közép-ázsiai szakaszra is. A szovjet katonai vezetés egyes amerikai hírszerzési források szerint fontolóra vette a kínai nukleáris létesítmények elleni megelőző csapást, de erre vonatkozóan a nyilvánosságra került levéltári anyag nem ad egyértelmű bizonyítékot. A terv értékelése vitatott: egyes történészek szerint valós katonai opció volt, mások szerint politikai nyomásgyakorlás vagy hírszerzési túlinterpretáció.
A válság enyhülését Alekszej Koszigin szovjet miniszterelnök és Csou En-laj kínai miniszterelnök 1969. szeptember 11-i pekingi találkozója hozta el. A repülőtéri megbeszélésen a felek megállapodtak a tárgyalások felújításáról és a határon való feszültség csökkentéséről. A határvitát azonban nem rendezték; a tárgyalások csak az 1970-es években folytatódtak, és a kapcsolatok a nyolcvanas évekig feszültek maradtak.
Az 1969-es konfliktus alapvetően átrajzolta a hidegháború nagyhatalmi térképét. Kína számára a Szovjetunió vált a legfőbb biztonsági fenyegetéssé, ami stratégiai lehetőséget nyitott az Egyesült Államok előtt. Washington és Peking közeledése több lépésben valósult meg. 1971 tavaszán az amerikai asztalitenisz-csapat kínai meghívása, az úgynevezett pingpong-diplomácia oldotta a légkört. Henry Kissinger nemzetbiztonsági főtanácsadó 1971 júliusában titokban Pekingbe utazott, majd Richard Nixon elnök 1972. februári látogatása és a sanghaji kommüniké nyilvánosan is megalapozta a kínai–amerikai viszony enyhülését.
A hidegháborús háromszög fogalma arra a helyzetre utal, amelyben az USA, a Szovjetunió és Kína viszonyai kölcsönösen befolyásolták egymást. Kína nem vált az USA szövetségesévé, és nem szakított a kommunista retorikával, de a szovjet fenyegetés ellensúlyozása érdekében hajlandó volt együttműködni Washingtonnal. Az Egyesült Államok a szovjet–kínai szakítás kihasználásával csökkenteni tudta a szovjet nyomást más frontokon, például a vietnámi háború tárgyalásain és az európai enyhülésben. A szovjet vezetés kettős fronttal szembesült, és mind katonai, mind diplomáciai erőforrásait megosztotta.
A háromszög dinamikája azonban nem vezetett azonnali szovjet–kínai normalizáláshoz. A két kommunista hatalom közötti ideológiai vita a hetvenes években is folytatódott, a határmenti katonai szembenállás pedig fennmaradt. A szovjet–kínai kapcsolatok csak az 1980-as évek közepén, Gorbacsov reformpolitikája idején enyhültek; 1989-ben Gorbacsov pekingi látogatása hivatalosan is normalizálta a párttá és államközi kapcsolatokat. A határviták rendezése ennél is későbbre maradt.
A Szovjetunió 1991-es felbomlása után a kínai–orosz határ kérdése új keretbe került. Kína az új Oroszországi Föderációval, valamint Kazahsztánnal, Kirgizisztánnal és Tádzsikisztánnal is tárgyalt a korábbi szovjet határvonalról. 1991-ben a keleti határszakaszról, 1994-ben a nyugati határszakaszról írtak alá megállapodást. A fennmaradó vitás területek közül a legjelentősebb a Heixiazi/Bolsoj Usszurijszkij-sziget volt, amelyet 2004-ben osztottak meg a két ország között; a végleges határjeleket 2008-ban tűzték ki. E lépésekkel a szovjet–kínai határvita jogilag lezárult, ami a régió biztonságpolitikai stabilitásának egyik fontos eleme lett.
A szovjet–kínai szakítás hosszú távú következményei túlmutatnak a diplomáciai történeten. A kínai vezetés a szovjet szövetség felbomlásából azt a tanulságot vonta le, hogy a gazdasági és katonai önállóság, valamint a külpolitikai manőverezési tér létfontosságú; ez később a reform és nyitás politikájának is keretet adott. A szovjet blokk oldalán a kínai szakadás megerősítette a „szocialista tábor” sokszínűségének tapasztalatát, és arra késztette a kelet-európai vezetéseket, hogy viszonyukat Kínához külön is értelmezzék. A határ konfliktusai pedig arra figyelmeztettek, hogy az ideológiai szolidaritás nem helyettesíti a területi viták intézményes rendezését.
A maoista Kína és a szovjet blokk viszonyában további zárványok is keletkeztek. Albánia 1961 után a szovjet irányvonaltól eltávolodva Kínát támogatta, és 1978-ig a kínai politika európai bázisaként lépett fel. A többi kelet-európai állam általában a Szovjetunióhoz igazodott, de akadtak eltérések a Kínához fűződő gazdasági és kulturális kapcsolatokban. A KKP a hetvenes években igyekezett elszigeteltsége oldására nemcsak az USA-val, hanem Japánnal és a fejlődő országokkal is kapcsolatot építeni.
A szovjet–kínai viszony kutatását hosszú ideig a hivatalos pártállami narratívák uralták. A Szovjetunióban a KKP-t „szektásnak”, Kínában a Szovjetuniót „revizionistának” bélyegezték. A források közé tartoznak a szovjet és kínai párt- és állami iratok, a diplomáciai levelezések, a katonai jelentések, a határincidensek jegyzőkönyvei, valamint résztvevők visszaemlékezései. A szovjet levéltárak 1991 utáni részleges megnyitása lehetővé tette a döntéshozatali folyamatok pontosabb rekonstrukcióját, de a kínai pártarchívumok hozzáférése továbbra is korlátozott, így a kínai oldal belső vitáiról kevesebb dokumentált forrás áll rendelkezésre.
A damanszkiji összecsapások áldozatszámai bizonytalanok. A szovjet hivatalos adat 58 halottról és 94 sebesültről szól, de a kínai oldal veszteségére nincs nyilvános hivatalos közlés; a történeti irodalomban becslések szerepelnek, amelyek módszertana eltérő. Azt is vitatják, hogy az 1969-es konfliktus mennyire állt összefüggésben a kínai kulturális forradalom belső hatalmi harcaival: egyes értelmezések szerint a határvita katonai és ideológiai üzenet volt a szovjet fenyegetésről, mások szerint a belső mobilizáció eszköze.
A szovjet megelőző nukleáris csapás terve körüli vita szintén nyitott. Az erre vonatkozó állítások amerikai hírszerzési anyagokra és későbbi interjúkra épülnek, de a szovjet politikai vezetés tényleges szándékait alátámasztó döntési dokumentumok nem ismertek. A szakítás okairól is több tudományos értelmezés létezik: az ideológiai nézeteltérés, a nemzeti érdekek és a nagyhatalmi rivalizálás, valamint a vezetők személyes konfliktusai mind szerepet játszottak; a konszenzus abban áll, hogy a törés többtényezős volt.
A szovjet–kínai szövetség 1950-ben jött létre, de a desztalinizáció, a kínai gazdaságpolitika radikalizálódása és a nagyhatalmi érdekellentétek fokozatosan aláásták. 1960-tól a nyílt ideológiai vita, 1969-től a fegyveres határkonfliktusok jellemezték a viszonyt. A Damanszkij-szigeti összecsapások biztonsági válságot okoztak, és hozzájárultak a kínai–amerikai közeledéshez, amely hidegháborús háromszöget hozott létre. A szovjet–kínai határviták rendezése végül 1991–2008 között, a Szovjetunió felbomlása után zárult le.