A kelet-közép-európai régió 20–21. századi története nem érthető meg a lakosság térbeli mozgása nélkül. A határok többszöri újrarajzolása, a birodalmak összeomlása, a háborúk, a népességáttelepítések, a kommunista rendszerek korlátozó migrációs politikája, majd az 1989 utáni gazdasági és politikai nyitás mind-mind olyan feltételeket teremtett, amelyek emberek millióit kényszerítették vagy ösztönözték lakóhelyük elhagyására. E mozgások nemcsak demográfiai következményekkel jártak, hanem új diaszpóraközösségeket hoztak létre, átformálták a kibocsátó és befogadó társadalmak etnikai, nyelvi és vallási képét, valamint tartós gazdasági, politikai és kulturális kapcsolatokat építettek ki a régió és a világ más részei között. Ez az alfejezet a 20. század eleji kényszermigrációtól a 21. századi, elsősorban az Európai Unión belüli munkavállalói mobilitásig és a menekültválságokig tekinti át a folyamatokat, kiemelve a diaszpórák szerepét a kibocsátó országok társadalmában és politikájában.
A 20. század első felének migrációs folyamatai szorosan összefonódtak a határváltozásokkal és a nemzetállam-építés erőszakos gyakorlatával. Az első világháború előestéjén a régió lakosságának jelentős része még a birodalmi keretek között, viszonylag szabadon mozoghatott; a szegénység és a földéhség azonban már a 19. század végén nagyarányú – elsősorban tengerentúli – kivándorlást indított el. A lengyel, ukrán, zsidó, szlovák és litván parasztok és városi szegények milliói indultak az Egyesült Államokba, Kanadába, Brazíliába és Argentínába. A kivándorlás okai között a demográfiai nyomás, a mezőgazdasági válságok, a vallási és nemzeti elnyomás, valamint a tengerentúli munkaerőpiac vonzása egyaránt szerepelt. A kivándorlók nem szakították meg teljesen a kapcsolatot szülőföldjükkel: pénzküldeményeik (remittances) számos család túlélését biztosították, levelezésük pedig hírt hozott az „új világ” lehetőségeiről, ami további migrációt gerjesztett. E folyamatban alakultak ki azok a tengerentúli diaszpóraközösségek – például a chicagói lengyelek, a kanadai ukránok vagy a New York-i askenázi zsidók –, amelyek a későbbi évtizedekben politikai és anyagi támogatást nyújtottak a kibocsátó országok nemzeti mozgalmainak és függetlenségi törekvéseinek.
Az első világháború és az azt követő versailles-i békerendszer alapjaiban rajzolta át a migrációs térképet. A birodalmak összeomlása, az új államhatárok kijelölése és a nemzetállami homogenizáló politikák a kényszermigráció addig nem látott hullámait indították el. A volt Orosz Birodalom területén a bolsevik forradalom és a polgárháború elől menekülők százezrei – politikai emigránsok, értelmiségiek, az ún. „fehér” mozgalom támogatói, de egyszerű parasztok és munkások is – indultak nyugat felé. E „fehér emigráció” jelentős része Berlinben, Párizsban, Prágában és a határ menti államokban telepedett le, és hosszú időre meghatározta az orosz emigráns diaszpóra politikai és kulturális arculatát. Ezzel párhuzamosan a frissen létrejött nemzetállamok – Lengyelország, Csehszlovákia, a balti államok, de Románia és Jugoszlávia is – igyekeztek megszabadulni a „nemkívánatos” kisebbségektől, miközben igényt tartottak a szomszédos országokban élő „nemzettársaikra”. A lakosságcsere és az önkéntes vagy félig önkéntes áttelepítés gondolata már az 1920-as években megjelent a nemzetközi politikában, jóllehet a két háború közötti időszakban csak korlátozottan valósult meg. A határok megváltozása önmagában is migrációt generált: csehek és szlovákok költöztek az új Csehszlovákia területére, lengyelek a volt porosz és osztrák területekről az új Lengyelországba, románok Erdélyből a regáti Romániába, és így tovább. E belső, nemzetállami keretek közötti mozgások gyakran nemzeti homogenizáló célokat szolgáltak, és a helyi társadalmak mély átalakulásához vezettek.
A második világháború és a közvetlenül utána következő évek a régió történetének legnagyobb szabású kényszermigrációs időszakát hozták el. A náci Németország és a Szovjetunió 1939-es Szovjetunió–Németország megnemtámadási szerződéshez csatolt titkos jegyzőkönyve értelmében felosztott területeken a szovjet hatóságok a „megbízhatatlan elemnek” minősített lengyel, ukrán, zsidó és balti lakosság százezreit deportálták Szibériába és Közép-Ázsiába. A náci megszállás alatt a kényszermunka, a koncentrációs és megsemmisítő táborok, valamint a gettósítás a régió zsidó lakosságának túlnyomó többségét elpusztította; a Holocaustot a könyv külön fejezetekben tárgyalja (A Holocaust és a népességáttelepítések, Zsidók és a Holocaust). A tengelyhatalmak által megszállt szovjet területeken a német megszálló hatóságok milliókat kényszerítettek munkaszolgálatra, miközben a visszavonuló szovjet erők és a partizánok is tömegeket mozgattak. A lengyel, ukrán, fehérorosz, litván, lett és észt lakosság háborús veszteségei – beleértve a polgári áldozatokat és a hadifoglyokat – olyan demográfiai törést okoztak, amelynek hatása a 21. századi korszerkezetben is kimutatható.
A háború utáni békerendszer és a szövetséges hatalmak döntései nyomán a régióban példátlan méretű és szervezettségű lakosságcsere valósult meg. A potsdami konferencia (1945) felhatalmazása alapján a Lengyelország új határain kívül rekedt mintegy 7 millió németet telepítettek ki az új Lengyelország, Csehszlovákia és Magyarország területéről a megszállt Németországba. A lengyel hatóságok emellett a Szovjetunióhoz csatolt keleti területekről (a volt kelet-lengyelországi vajdaságokból) mintegy 1,5–2 millió lengyelt telepítettek át az újonnan megszerzett nyugati és északi területekre, az onnan kitelepített németek helyére. Hasonló, bár kisebb léptékű lakosságcserék zajlottak Csehszlovákia és a Szovjetunió között (a kárpátaljai magyarok és szlovákok egy részének áttelepítése, valamint az ukránok és csehek mozgása), illetve a Szovjetunió belső területein. Mindeközben a Szovjetunió 1940-ben, majd 1944–1945-ben annektált balti államaiban és Besszarábiában a szovjet hatóságok a „kuláknak”, „burzsoá nacionalistának” vagy egyszerűen megbízhatatlannak minősített lakosság százezreit deportálták Szibériába és Kazahsztánba. E kényszermigrációk nemcsak emberi tragédiák sokaságát okozták, hanem végérvényesen megszüntették a régió évszázados, többnemzetiségű településszerkezetét: a vidéki és városi közösségek etnikai, vallási és nyelvi sokszínűsége radikálisan lecsökkent, a határok és a nemzeti hovatartozás viszonya pedig – minden korábbinál inkább – a homogenizáció irányába mozdult el.
A kommunista hatalomátvételt követő évtizedekben a régió országaiban a migráció alapvetően más jelleget öltött: a szabad mozgás jogát a szocialista államok fokozatosan megszüntették, a határokat lezárták, a kivándorlást pedig büntetendő cselekménnyé minősítették. A „vasfüggöny” nemcsak a kelet–nyugati irányú mozgást akadályozta, hanem a szocialista országok közötti szabad migrációt is korlátozta, jóllehet a KGST-országok közötti, elsősorban munkavállalási célú mozgás bizonyos keretek között – például a szovjet tagköztársaságokba irányuló ukrán és fehérorosz munkaerő-vándorlás vagy a csehszlovák–lengyel határ menti ingázás – engedélyezett volt. A szovjet típusú rendszerek a lakosságot nemcsak fizikailag kötötték a lakóhelyhez a belső útlevél (propiszka) intézménye révén, hanem adminisztratív eszközökkel is szabályozták a belső vándorlást, különösen a nagyvárosokba való beköltözést. A vidéki lakosság számára az iparosítás és a kollektivizálás ugyan új munkahelyeket teremtett a városokban, a belső migráció azonban szigorúan tervezett és ellenőrzött keretek között zajlott; az „ingázó” (napi vagy heti rendszerességgel utazó) munkavállalók tömegei a szocialista gazdaság sajátos, a lakóhely és a munkahely távolságát konzerváló jelenségévé váltak.
A kommunista korszak migrációs rendje azonban korántsem volt statikus. Az 1940-es évek végétől az 1980-as évek végéig a régió országaiból – jóllehet eltérő ütemben és jogi keretek között – több millióan hagyták el szülőföldjüket. E kivándorlási hullámok mögött eltérő okok húzódtak meg: a politikai üldöztetés, a vallási és etnikai diszkrimináció, a gazdasági ellehetetlenülés, valamint a családegyesítés és a tengerentúli diaszpóra hívószava. A zsidó lakosság fennmaradt része – elsősorban Lengyelországból, Romániából és a Szovjetunióból – Izraelbe és a nyugati országokba vándorolt; e folyamat egy-egy belpolitikai enyhüléshez vagy nemzetközi megállapodáshoz kötődő szakaszokban tetőzött (például az 1956-os lengyelországi kivándorlási hullám, az 1968-as lengyelországi „antisionista” kampányt követő exodus, illetve a szovjet zsidóság kivándorlásának fokozatos engedélyezése az 1970-es évektől). A német kisebbség megmaradt tagjai – főként Romániából (erdélyi szászok és svábok) és a Szovjetunióból – az 1970-es évektől egyre nagyobb számban költöztek az NSZK-ba; a román állam a kivándorlók „kivásárlása” fejében devizabevételhez jutott. A lengyel, szlovák, magyar és más nemzetiségű lakosok kivándorlása is jelentős volt, különösen a politikai válságok idején: 1956 után magyarok, 1968 után csehszlovák állampolgárok, 1981 után pedig lengyelek távoztak nyugatra. E hullámokban a menekültként való elismerés, a családegyesítés és a diaszpóra által nyújtott támogatás egyaránt szerepet játszott.
A kommunista korszak diaszpórái – mind a nyugati, mind a tengerentúli – kettős szerepet töltöttek be. Egyrészt megőrizték és továbbörökítették a kibocsátó országok nemzeti kultúráját, nyelvét, vallási hagyományait, különösen ott, ahol az otthoni államhatalom azokat üldözte vagy korlátozta. A lengyel emigráns sajtó Párizsban („Kultura”), Londonban és Chicagóban, az ukrán, litván, lett és észt emigráns szervezetek, egyházak és iskolák fenntartották a nemzeti identitás folytonosságát, és politikai alternatívát képeztek a kommunista rezsimekkel szemben. Másrészt a diaszpórák anyagi és politikai támogatást nyújtottak a szülőföldön maradtaknak: pénzküldemények, csomagok, hírek és kapcsolati hálók révén enyhítették a hiánygazdaság szorítását, és információs csatornákat biztosítottak a nyugati világ felé. Ugyanakkor a diaszpórák és a kibocsátó államok viszonya gyakran feszült volt: a kommunista titkosszolgálatok megfigyelték, bomlasztották és propagandában támadták az emigráns szervezeteket, miközben a nyugati országok biztonsági szolgálatai is gyanakvással kezelték őket. A diaszpórák belső megosztottsága – például a politikai emigránsok és a gazdasági bevándorlók, a régi és az új hullámok, a konzervatív és a baloldali csoportok között – tovább árnyalta e képet.
A kommunista rendszerek 1989–1991-es összeomlása gyökeresen megváltoztatta a migrációs lehetőségeket. A határok megnyitása, az útlevél- és vízumrendszerek liberalizálása, majd a piacgazdasági átmenet súlyos gazdasági válságai a régió országaiban a kivándorlás új hullámait indították el. Az 1990-es években a migráció elsődleges iránya a Nyugat volt: Németország, Ausztria, az Egyesült Államok, Kanada és az Egyesült Királyság vonzotta a legtöbb kivándorlót. E mozgásban egyszerre volt jelen a politikai okból távozók (például a balkáni háborúk elől menekülők, vagy a Szovjetunió utódállamaiból érkezők), a gazdasági migránsok (a munkaerőpiaci nyitás lehetőségeit kihasználó fiatalok), valamint a családegyesítők. Az 1990-es évek migrációja azonban még korlátozott maradt a későbbi időszakokhoz képest, mivel a befogadó országok szigorú bevándorlási szabályokat alkalmaztak, és a régió polgárai számára a legális munkavállalás kevés csatornán keresztül volt elérhető. Ebben az időszakban a diaszpórák szerepe is átalakult: a korábbi politikai emigráns szervezetek mellett megjelentek az új, gazdasági motivációjú közösségek, amelyek lazábban kötődtek a kibocsátó ország nemzeti mozgalmaihoz, de annál erősebben a befogadó ország munkaerőpiacához és szociális rendszeréhez.
A 2004-es, 2007-es és 2013-as EU-bővítések – amelyek során a régió szinte valamennyi országa (Lengyelország, Csehország, Szlovákia, Litvánia, Lettország, Észtország, Románia, Bulgária, Horvátország) az Európai Unió tagjává vált – alapvetően új migrációs rezsimet hoztak létre. A munkavállalók szabad mozgásának fokozatos bevezetése (a régebbi tagállamok átmeneti korlátozásait követően) a régió történetének legnagyobb szabású, önkéntes migrációs hullámát indította el. A 2004 után Nagy-Britanniába, Írországba és Svédországba érkező lengyel, litván, lett, szlovák és más kelet-közép-európai munkavállalók száma milliós nagyságrendűvé vált; a 2007 után csatlakozott Románia és Bulgária polgárai pedig elsősorban Olaszországot, Spanyolországot és Németországot választották célországként. E munkamigráció (labour migration) alapvető vonása az ideiglenesség és a cirkuláció: a kivándorlók jelentős része nem szándékozik véglegesen letelepedni, hanem hosszabb-rövidebb időszakokra vállal munkát a célországban, miközben fenntartja kapcsolatát a kibocsátó országgal. A pénzküldemények (remittances) a régió számos országának gazdaságában – különösen Moldovában, Romániában, Litvániában és Ukrajna egyes részein – a GDP jelentős hányadát teszik ki, és a háztartások fogyasztásának, lakásvásárlásának és oktatási befektetéseinek fontos forrásává váltak. A munkamigráció ugyanakkor súlyos társadalmi következményekkel is járt: a kibocsátó régiókban munkaerőhiány alakult ki, a családok szétszakadtak, a gyermekek és idősek gondozása nehezebbé vált, és a „brain drain” (az iskolázott munkaerő elvándorlása) több országban fékezte a hosszú távú fejlődést.
A 2010-es évek második felétől a régió migrációs képét újabb elemek színesítették. A 2015-ös európai menekültválság idején a kelet-közép-európai országok egy része – elsősorban Magyarország, Lengyelország, Csehország és Szlovákia – határozottan elutasította a kötelező kvóták szerinti menekültelosztást, míg mások – például Románia, Bulgária és a balti államok – kisebb számban, de formalizált keretek között fogadtak menekülteket. A vitában a nemzeti szuverenitás, a kulturális homogenitás és a biztonságpolitikai érvek kerültek előtérbe, és a kérdés mélyen megosztotta a régiót mind belpolitikailag, mind az EU-n belül. A menekültmigráció (refugee migration) a régióban azonban nem korlátozódott a szíriai vagy afganisztáni menekültekre: a 2022-ben Oroszország által megtámadott Ukrajnából több millió ember menekült a szomszédos Lengyelországba, Romániába, Moldovába, Szlovákiába és Csehországba, valamint a balti államokba. E menekülthullám a régió történetének egyik legnagyobb és leggyorsabb lakosságmozgása volt, amelyre a befogadó társadalmak és államok – a korábbi ellenállás ellenére – nagyrészt szolidaritással és hatékony humanitárius segítséggel reagáltak. A helyzet rávilágított a migrációs politikák szelektivitására és a befogadás változó kereteire: míg az ukrajnai menekülteket a kulturális és földrajzi közelség, valamint a biztonságpolitikai helyzet miatt széles körben támogatták, a nem európai menedékkérők ellen továbbra is szigorú korlátozások maradtak érvényben.
A 21. századi diaszpórák szerepe minőségileg különbözik a korábbi korszakokétól. A határok átjárhatósága, az olcsó légiközlekedés, az internet és a közösségi média, valamint az EU-n belüli jogi keretek mind hozzájárultak ahhoz, hogy a kivándorlók és leszármazottaik mindennapi kapcsolatot tartsanak fenn a kibocsátó országgal. A diaszpórák így nem egyszerűen emigráns közösségek, hanem transznacionális terek szereplői: egyszerre vannak jelen a befogadó ország társadalmában és a kibocsátó ország politikai, gazdasági és kulturális életében. A kettős állampolgárság intézményének kiterjedt alkalmazása – amelyet a régió számos állama, például Románia, Moldova, Lengyelország, Litvánia és Magyarország is lehetővé tesz – tovább erősíti e transznacionális kötődéseket, és lehetővé teszi, hogy a diaszpóra tagjai választójoggal rendelkezzenek a kibocsátó országban, adót fizessenek, vagy éppen tulajdont szerezzenek ott. A diaszpóra politikai súlya különösen szembetűnő azokban az országokban, ahol a külföldön élő állampolgárok aránya a hazai lakossághoz képest magas – például Moldovában, ahol a külföldön dolgozók pénzküldeményei a GDP mintegy harmadát teszik ki (a pontos arány évente és forrástól függően változik), vagy Litvániában, ahol a kivándorlás az 1990-es évek óta a lakosság több mint tíz százalékát érintette. E diaszpórák politikai preferenciái gyakran eltérnek a hazai lakosságétól, és hatással vannak a választási eredményekre, a pártrendszerre és a külpolitikai vitákra.
A legújabb kori diaszpóra nem csupán a 20. századi emigráns közösségek folytatása, hanem új típusú, a kelet-közép-európai országok gazdasági és demográfiai problémáira adott válasz is. A 2004 utáni munkamigráció nyomán kialakult, Nyugat-Európában élő – sokszor fiatal, iskolázott, városi – diaszpórák nem feltétlenül azonosulnak a klasszikus nemzeti emigráns szervezetekkel, hanem lazább, hálózatos formában szerveződnek. Szerepük a kibocsátó ország modernizációjában ambivalens: egyrészt pénzügyi transzferekkel, tudástranszferrel és üzleti kapcsolatokkal járulnak hozzá a fejlődéshez, másrészt a folyamatos elvándorlás a kibocsátó társadalmak öregedését és munkaerőhiányát súlyosbítja, ami hosszú távon csökkenti a gazdasági növekedési lehetőségeket. A demográfiai válság – a termékenység csökkenése, a halandóság növekedése és a fiatalok kivándorlása – a régió szinte valamennyi országában a legégetőbb társadalmi problémává vált a 21. század második évtizedére. E folyamatban a bevándorlás csak korlátozottan ellensúlyozza a veszteségeket: a régió országaiba érkező bevándorlók száma – néhány kivételtől, például Csehországtól és a balti államoktól eltekintve – alacsony maradt, és a közvélemény jelentős része továbbra is elutasító a nem európai migrációval szemben. Ugyanakkor a munkaerőhiány egyes ágazatokban – építőipar, mezőgazdaság, egészségügy – már a 2020-as évek elején bevándorlók alkalmazását kényszerítette ki, ami új, elsősorban Ukrajnából, Fehéroroszországból, Moldovából és távolabbi országokból érkező migráns közösségek kialakulásához vezetett.
A menekültválságok és a háború a diaszpórák és a migráció értelmezését is átformálta. A 2022-es orosz invázió nyomán több millió ukrán menekült hagyta el az országot; többségük a régió országaiban talált menedéket, ahol a befogadó társadalmak – a korábbi idegenellenesség ellenére – rendkívüli szolidaritást mutattak. E menekültek egy része idővel visszatért Ukrajnába, más részük pedig a befogadó országokban rendezkedett be, új ukrán diaszpórákat erősítve meg Lengyelországban, Romániában, Csehországban és a balti államokban. A menekültlét és a munkavállalói mobilitás határai elmosódtak: sokan a menekültstátusz mellett munkát vállaltak, gyermekeik helyi iskolákba jártak, és fokozatosan bekapcsolódtak a befogadó társadalom életébe. Ugyanakkor a háború a migrációs politikák korábbi ellentmondásait is felszínre hozta: míg az ukrajnai menekültek fogadása konszenzusos volt, a más kontinensekről érkező menedékkérők továbbra is szigorú korlátozásokkal szembesültek, és a kérdés politikai vitákat gerjesztett a régió számos országában. A diaszpórák szerepe ebben a kontextusban kettős: egyrészt a külföldön élő ukránok, litvánok, lengyelek és mások anyagi és politikai támogatást nyújtanak a hazai védekezéshez és újjáépítéshez, másrészt a diaszpórák jelenléte a befogadó országokban a migrációval kapcsolatos közbeszédet és politikát is alakítja.
A migráció és diaszpóra történetének vizsgálata számos forrástípust igényel, és mindegyiknek sajátos bizonytalanságai vannak. A 20. század első felének migrációs folyamatairól elsősorban nemzeti statisztikai évkönyvek, népszámlálási adatok, hajóutaslisták, konzuli jelentések, egyházi anyakönyvek, valamint a befogadó országok bevándorlási nyilvántartásai tájékoztatnak. E források azonban nem egységesek: a kivándorlás okainak és irányainak rögzítése országonként és időszakonként eltért, a kényszermigráció áldozatainak számbavétele pedig – különösen a háborús körülmények között – rendkívül hiányos. A holokauszt és a deportálások áldozatszámai tudományos viták tárgyát képezik; a legtöbb becslés nagyságrendi, nem pedig pontos számszerű értéket ad meg. A német kitelepítések és a lengyel áttelepítések méretére vonatkozó adatok is szóródnak: a potsdami egyezmény végrehajtásáról készült korabeli jelentések, valamint a későbbi történeti demográfiai kutatások eltérő számokat közölnek, részben a definíciós különbségek (kitelepített, menekült, áttelepült, eltűnt stb.) miatt. A kommunista korszak migrációs adatai esetében a titkosszolgálati és belügyi nyilvántartások, valamint a célországok statisztikái közötti eltérések gyakoriak; a kivándorlók számának pontos meghatározása a legális és illegális, a politikai és gazdasági okból távozók egybemosása miatt bizonytalan.
A rendszerváltás utáni migráció kutatása módszertanilag eltérő kihívásokkal szembesül. Az EU-n belüli szabad mozgás miatt a hivatalos regisztrációs rendszerek hiányosak: a munkavállalók gyakran nem jelentik be tartózkodásukat, a célországok népszámlálásai pedig csak korlátozottan rögzítik a jelenlévő külföldi állampolgárokat. A becslések ezért gyakran a célországok társadalombiztosítási, adó- és munkaerőpiaci nyilvántartásaira, valamint a pénzküldeményekre vonatkozó adatokra támaszkodnak. A Moldovára, Ukrajnára és más, EU-n kívüli országokra vonatkozó statisztikák különösen bizonytalanok, mivel a környező országokban való tartózkodás gyakran informális, és a határokon átnyúló ingázás nem jelenik meg a hivatalos statisztikákban. A diaszpórák méretére, összetételére és aktivitására vonatkozó ismereteink ezért leginkább becslések, amelyeket a kutatók különböző források – népszámlálási adatok, választói névjegyzékek, konzuli nyilvántartások, közösségi média elemzések – kombinálásával állítanak elő. A pénzküldemények GDP-hez viszonyított arányai évente és forrástól függően változnak; a leggyakrabban idézett adatok a Világbank becslései, amelyek azonban csak a hivatalos csatornákon keresztül érkező utalásokat tartalmazzák, a készpénzben kézbesített összegeket alulbecsülik. Mindezek miatt a migrációval és diaszpórával kapcsolatos állításoknál alapvető a forrás megjelölése, az adatfelvétel időpontja és a becslés korlátjának tudatosítása.