A kelet-közép-európai térség gazdasági térképe ma sem olvasható le kizárólag a jelenlegi államhatárokról. A városok, az ipari körzetek és a perifériák elhelyezkedése hosszú időtávon, birodalmi munkamegosztások, szocialista iparosítási hullámok és posztszocialista átmenetek egymásra rakódó rétegei révén alakult ki. A regionális különbségek nem csupán gazdasági mutatók kérdései: befolyásolják a politikai mobilizációt, a kisebbségi viszonyokat és a migrációs döntéseket. Az előző alfejezetben tárgyalt Migráció és diaszpóra a 20–21. században után itt a térbeli egyenlőtlenségek történeti gyökereit és jelenkori formáit vizsgáljuk.
A kelet-közép-európai városi hálózat a középkorban és a kora újkorban a birodalmi és királyi központok, a bányavárosok és a kereskedelmi útvonalak mentén jött létre. A 13–14. században a német jog (Magdeburgi jog) elterjedése a lengyel, cseh és magyar királyságokban városi önkormányzatot és piaci kiváltságokat biztosított a betelepülő kézműveseknek és kereskedőknek. A balti partvidéken a Hanza (Hanse) kereskedővárosai, mindenekelőtt Riga (Rīga) és Tallinn (Tallinn, történeti német nevén Reval), a tengeri kereskedelem bevételeiből és a német jogú városi autonómiából építkeztek. A lengyel királyságban Krakkó (Kraków) és később Varsó (Warszawa) voltak a királyi udvar székhelyei; a cseh királyi városok Prága (Praha), Kutná Hora és a morva központok bányászati és kézműves jövedelmekből gazdagodtak. A Magyar Királyság északi területein a szlovák bányavárosok (Selmecbánya, Banská Štiavnica; Körmöcbánya, Kremnica) ezüst- és aranybányászata a 14–15. században a kontinentális nemesfémtermelés fontos forrását adta. Ez a középkori városi szövet ma is látható: a balti államok, Csehország és a lengyel területek városállománya sűrűbb, mint a keleti, síkvidéki mezőgazdasági régióké.
A 16–17. században a lengyel–litván nemesi köztársaságban a városok relatív súlya csökkent a nemesi mezőgazdasági export és a jobbágyrendszer erősödése miatt; a keleti területek városai gyakran a nemesi birtokok adminisztratív központjai maradtak, anélkül hogy erős önálló polgárságot építettek volna. A 18. század végétől a Habsburg és porosz reformok, a 19. századi jobbágyfelszabadítás és a vasút kiépítése új lendületet adott a városi növekedésnek. A vasúthálózat a Habsburg Monarchiában Bécs központú volt, de a morva-cseh ipari tengelyt is behálózta; a porosz területeken a berlini hálózatba kapcsolódó sziléziai városok fejlődtek; az Orosz Birodalomban a moszkvai központú vasúthálózat a nyugati területeket sajátos periféria szerepre kárhoztatta. A 19. század végére a városi lakosság aránya Felső-Sziléziában, a Cseh-medencében és Morvaországban számottevően meghaladta a keleti agrárrégiókét.
A mai fővárosi dominancia (capital city dominance) részben e történeti központok öröksége, részben a szocialista korszak központi tervezésének következménye. A második világháború után a tervgazdaság az erőforrásokat a fővárosokba és az ipari körzetekbe irányította; a közigazgatás, a felsőoktatás és a kulturális intézmények a fővárosban koncentrálódtak. Prága a 2020-as évek közepén az Európai Unió egyik leggazdagabb NUTS (Nomenclature of Territorial Units for Statistics) 2 régiója; Bukarest (București) Románia GDP-jének több mint egyötödét adja (a pontos arány évről évre ingadozik); Varsó és környéke Lengyelország gazdasági kibocsátásának meghatározó hányadát állítja elő. A balti fővárosok – Riga, Tallinn, Vilnius – országaik egyetlen igazán nagy agglomerációi, a második legnagyobb városok lélekszáma jellemzően a fővárosénak alig egyharmada. Kijev (Kyiv) a háború előtt Ukrajna gazdasági és politikai központja volt, de 2022 után a nyugati országrészbe áramló belső menekültek és vállalkozások átmenetileg növelték Lviv (Lviv) és más nyugat-ukrajnai városok súlyát. Minszk (Minszk) a szovjet korszak óta Fehéroroszország egyetlen igazán nagy ipari és kulturális központja; a vidéki régiókban a városi központok ritkák és gyengék.
Az iparosodás első hulláma a 19. században a szén- és vasércbányászatra, a textiliparra és a kikötői kereskedelemre épült. Felső-Szilézia (Górny Śląsk, Horní Slezsko) szénmezői a porosz, majd a német állam területén a kontinens egyik legnagyobb nehézipari körzetévé fejlődtek. A cseh oldalon Ostrava (Ostrava) és környéke a Habsburg Monarchia szén- és acéltermelésének egyik központja volt. Az orosz Lengyelországban Łódź textilgyárai a 19. század második felében a birodalom egyik legdinamikusabb iparvárosává tették a települést; a közeli Dombrovszki-medence (Zagłębie Dąbrowskie) szénbányászata és kohászata szintén jelentős volt. A galíciai kőolajmezők (Borysław, ma Boryslav Ukrajnában) az 1900-as évek elején az Osztrák–Magyar Monarchia legfontosabb kőolajlelőhelyei közé tartoztak. A balti kikötők, elsősorban Riga és Liepāja, a cári Oroszország nyugati exportkapui voltak. A szudétanémet régiók textil- és gépipara, valamint a román fejedelemségek Ploiești környéki kőolaj-kitermelése a 19. század végén a modern gazdaság első exportágazatait alapozták meg.
A szocialista korszak erőltetett iparosítása új iparvárosokat hozott létre, gyakran a meglévő központok mellett, de néhol szűz területen. A politikai cél a munkásosztály növelése, a vidék iparosítása és a hadiipari kapacitások kiépítése volt. Lengyelországban Nowa Huta Krakkó közelében 1949-től épült kohászati kombinátként; a szocialista város a történelmi királyi Krakkó ellenpólusaként a környező vidékről és a keleti területekről toborzott munkásokat. Tychy (Tychy) a felső-sziléziai agglomeráció új lakó- és iparvárosa lett. Csehszlovákiában Ostrava és a barnaszénbányászat által meghatározott észak-csehországi medencék (Most, Ústí nad Labem) fejlődtek tovább. A Szovjetunióban a mai Ukrajna területén Donbász (Donbas) vált a szén- és acélipar központjává; Donyeck (Doneck), Luhanszk (Luhansk) és Krivij Rih (Kryvyj Rih) vasérckörzete a szovjet nehézipar gerincét adták. Romániában a kőolajfinomítás és a vegyipar központjai (Ploiești, Onești) nőttek fel. A balti országokban a szovjet iparpolitika a könnyűipart, az elektronikai ipart és a vegyipart telepítette a fővárosokba, illetve néhány közepes városba (Daugavpils Lettországban, Kėdainiai Litvániában). Ezek a városok jellemzően monokulturális gazdaságúak voltak, ami később sérülékennyé tette őket.
A rendszerváltás után ezek az ipari körzetek általában súlyos dezindusztrializáción (deindustrialization) mentek keresztül. A bányák és kohók bezárása, a piaci verseny megjelenése és a környezetvédelmi előírások szigorodása munkanélküliséget és elvándorlást idézett elő. Lengyelországban a wałbrzychi (Wałbrzych) szénbányák leállítása, Csehországban az észak-csehországi barnaszén- és a morvaországi acélipar válsága, Romániában a nehézipari kombinátok leépítése példázzák ezt a folyamatot. A legsúlyosabb visszaesés az ukrán Donbászban következett be, ahol a bányászat és az acélipar hanyatlása már a 2014-es konfliktus előtt megkezdődött, a háború pedig fizikailag is lerombolta a termelőkapacitások jelentős részét.
A posztszocialista átmenet újrarajzolta a gazdasági térképet. A külföldi közvetlentőke-befektetés (foreign direct investment, FDI) elsősorban a fővárosokba, a nyugati határ menti régiókba és a már meglévő ipari agglomerációkba áramlott. Ezzel párhuzamosan a keleti, déli és hegyvidéki perifériák fokozatosan lemaradtak. A ma használt regionális egyenlőtlenség (regional inequality) mutatók – egy főre jutó GDP, foglalkoztatási ráta, iskolai végzettség, várható élettartam – minden országban jelentős szórást mutatnak. A mezőgazdasági szövetkezetek felbomlása, a keleti piacok összeomlása és a privatizáció eltérő kimenetele a vidéki térségekben tartós foglalkoztatási válságot okozott. A posztszovjet országokban a kolhozrendszer utódai sok helyen formálisan fennmaradtak, de a földek aprózódtak, a termelékenység alacsony maradt.
Lengyelországban a nyugati vajdaságok (Dolnośląskie, Wielkopolskie, Śląskie) a volt porosz területek jobb infrastruktúráját és sűrűbb városhálózatát öröklik, míg a keleti vajdaságok (Lubelskie, Podkarpackie, Podlaskie) agrárjellegűek, alacsonyabb jövedelműek és erős elvándorlással sújtottak. A varsói agglomeráció az országos átlagot sokszorosan meghaladó teljesítményt mutat. Csehországban Prága és a közép-csehországi régió a gazdaság motorja; az északnyugati szénvidékek és a dél-csehországi mezőgazdasági körzetek viszont tartósan az átlag alatt teljesítenek. Szlovákiában a Pozsony–Nagyszombat–Nyitra tengely és az autóipari beruházások révén a nyugati országrész kiemelkedik, míg a keleti régiók (Eperjes, Prešov; Kassa vidéke, Košice) munkanélküliségi és roma lakossági mutatói kedvezőtlenebbek.
Romániában a regionális különbségek egyszerre tükrözik a történelmi tartományok eltérő pályáit és a fővárosi koncentrációt. Bukarest és Ilfov megye, valamint Erdély és a Bánság nagyvárosai (Kolozsvár, Cluj-Napoca; Temesvár, Timișoara; Brassó, Brașov) vonzzák a beruházásokat, a szolgáltatásokat és a fiatal munkaerőt. A Kárpátokon túli Moldva és Olténia vidéki térségei, valamint a Duna-menti agrárrégiók alacsonyabb jövedelműek, elöregedőek és nagyobb arányban foglalkoztatják a lakosságot a mezőgazdaságban. Ehhez járul a vidéki infrastruktúra hiánya, az úthálózat és a közszolgáltatások egyenlőtlen minősége.
A balti országokban a fővárosi dominancia és a vidéki kiürülés éles. Tallinn, Riga és Vilnius agglomerációi a nemzeti GDP meghatározó részét adják; a vidéki településeken a szovjet korszakból örökölt mezőgazdasági üzemek leépültek, a fiatalok a fővárosba vagy külföldre költöztek. Az orosz ajkú kisebbség a városokban és az ipari körzetekben koncentrálódik, ami a gazdasági különbségeket nyelvi és állampolgársági törésvonalakkal köti össze.
Moldovában és Ukrajnában a posztszovjet átmenet elhúzódása, a mezőgazdasági dominancia és a korlátozott városi középosztály miatt a főváros-vidék szakadék még nagyobb. Chișinău (Chișinău) adja Moldova gazdasági kibocsátásának meghatározó részét, miközben a vidéki járások (rajonok) a mezőgazdaságból, a hazautalásokból és az uniós támogatásokból élnek. A szakadár Transznisztria (Transnistria) ipari üzemei (acél, textil, villamosenergia) a befagyott konfliktus és az orosz katonai jelenlét árnyékában működnek, adataik nem integrálódnak megbízhatóan a moldovai statisztikákba. Ukrajnában a 2014 előtti regionális kép a keleti ipari régiók (Donbász, Dnyipropetrovszk megye, Zaporizzsja) és a nyugati agrárterületek ellentétére épült; a 2022-es invázió óta a keleti és déli megyék termelőkapacitása jelentősen károsodott, a belső migráció nyugat felé tolta a lakosságot, a regionális adatok azonban a háború miatt hiányosak és gyorsan elavulnak.
A 2004 után EU-tag országokban a kohéziós politika (cohesion policy) minden eddiginél nagyobb forrásokat juttatott a régiókba. A strukturális és beruházási alapok a közúti és vasúti infrastruktúrát, a kis- és középvállalkozásokat, a felsőoktatást és a városrehabilitációt támogatták. A források felszívása azonban egyenetlen volt: a legfejlettebb fővárosi régiók gyakran a legnagyobb abszorpciós kapacitással rendelkeztek, míg a hátrányos helyzetű vidéki önkormányzatoknak hiányzott az önrész és a szakértelem. A 2020-as évek közepén a kevésbé fejlett régiók felzárkóztatása továbbra is kettős képet mutat: a nagyvárosok és az autóipari körzetek közelednek az uniós átlaghoz, a mezőgazdasági és hegyvidéki perifériák pedig lassabban vagy egyáltalán nem zárkóznak fel.
A metropolizáció (metropolisation) minden országban erősíti a fővárosi agglomerációk elszívó hatását. A fiatal, képzett munkaerő, a kutatás-fejlesztési központok és az üzleti szolgáltatások a fővárosba koncentrálódnak; a másodlagos városok – Krakkó, Wrocław, Gdańsk, Poznań, Brno, Kolozsvár, Kassa – bizonyos mértékig ellensúlyozzák ezt, de a vidéki térségek tovább zsugorodnak. Az agyelszívás (brain drain) különösen a balti országokban, Romániában és a régió keleti és déli részein jelentős; a fiatal szakemberek Nyugat-Európába vándorlása a küldő régiókban demográfiai vákuumot hagy hátra, miközben a hazautalások rövid távon jövedelmet biztosítanak. A lakáspiac és a szuburbanizáció is növeli a különbségeket: a fővárosi agglomerációkban az ingatlanárak gyorsabban emelkednek, a vidéki lakásállomány leértékelődik. A távmunka terjedése a 2020-as években mérsékelhette volna a fővárosi koncentrációt, de a szélessávú internet és a szolgáltatások hiánya a valódi perifériákon ezt korlátozza.
A városi és regionális egyenlőtlenségek politikai következményei sem elhanyagolhatók. A választási földrajz a 2010-es évek óta számos országban összefügg a nagyváros–vidék ellentéttel: a liberális, progresszív pártok a fővárosi és egyetemi városokban erősek, míg a konzervatív, nacionalista vagy baloldali-populista erők a vidéki, periférikus régiókban. Ez azonban nem egyszerű determinizmus: a regionális identitás, a történelmi sérelmek és a gazdasági ígéretek egyaránt alakítják a szavazói magatartást. E kérdések a Lengyelország a 21. században, a Románia az EU-ban és a Szlovákia a 21. században alfejezetekben is megjelennek.
A 2022-es orosz invázió Ukrajnában új korszakot nyitott a regionális fejlődésben. A Donbász, Zaporizzsja, Herszon és a Fekete-tenger-parti kikötővárosok infrastruktúrája és lakásállománya hatalmas károkat szenvedett; a termelés és a logisztika a nyugati megyékbe (Lviv, Ivano-Frankivszk, Csernyivci) és a középső régiókba helyeződött át. A belső menekültek milliói növelték a nyugati városok lakosságát, de a munkaerőpiaci integráció és a lakhatás súlyos feszültségeket okoz. A háború alatti gazdasági aktivitás mérése rendkívül bizonytalan; a 2026-os állapot szerint a regionális statisztikák többsége becslés vagy hivatalos adatközlés, amely a megszállt és frontmenti területeken hiányos. A háború előtti kelet-nyugati ipari tengely helyett egy nyugati és központi gazdasági súlypont alakul ki, de ennek tartósságát a konfliktus kimenetele dönti el.
Moldova esetében a 2022 utáni energiaválság és az ukrajnai menekültek átáramlása tovább terhelte a gyenge regionális ellátórendszereket. Az EU társulási megállapodás és a tagjelölti státusz ellenére a vidéki infrastruktúra fejlesztése lassú; a főváros dominanciája változatlan, a mezőgazdasági kistermelők pedig kiszolgáltatottak a klímaváltozásnak és a piaci árak ingadozásának.
Fehéroroszországban a központosított állam és a Lukasenka-rezsim politikai elnyomása meghatározza a regionális fejlődést. A Minszk-központú modernizáció, a vidéki szovjet típusú mezőgazdaság és a magántulajdon korlátozása konzerválta a főváros-vidék különbséget. A 2020-as tiltakozások leverése után a független regionális kezdeményezések tovább gyengültek, a nyugati szankciók pedig a külkereskedelmet és a beruházásokat is visszavetették. Az oroszországi háború támogatása ugyanakkor rövid távon a hadiipari beszállítások révén egyes északkeleti ipari üzemeket működtet, de a hosszú távú regionális hatások bizonytalanok.
A városi és regionális különbségek vizsgálata egyszerre támaszkodik történeti és jelenkori forrásokra. A középkori városalapítások esetében a városi kiváltságlevelek, a bányászati és kereskedelmi oklevelek, valamint a 19. századi statisztikai évkönyvek adnak támpontot. A 20. század második felére a szocialista tervstatisztikák egységes osztályozási rendszereket hoztak ugyan létre, de a teljesítményadatok politikai felüljelentése miatt az akkori regionális mutatókat fenntartással kell kezelni.
A jelenkori adatok az EU-tag országokban az Eurostat regionális évkönyveiből, a nemzeti statisztikai hivatalok közleményeiből és a Világbank, valamint az IMF becsléseiből származnak. A posztszovjet országokban a regionális GDP-számítás módszertani alapjai gyengébbek: az informális gazdaság, a hazautalások és a természetbeni jövedelmek egy része kimarad a hivatalos mutatókból. Ukrajnában a 2014 óta tartó háború és a 2022-es teljes körű invázió adathiányt okoz; a regionális adatok jelentős része becslés vagy időben elcsúsztatott közlés. A szakadár Transznisztria adatai nem megbízhatóak, Gagauzia esetében pedig a helyi statisztikák gyenge integrációja torzítja a képet.
A történelmi határok és a fejlettség közötti kapcsolat értelmezése vitatott. A „kelet-nyugati lejtő” (east-west divide) kifejezést sok elemző leegyszerűsítőnek tartja, mert a város-vidék különbség, a fővárosi hatás és a helyi intézményi kapacitás gyakran fontosabb magyarázó tényező, mint a történelmi birodalmi hovatartozás. Emellett a szocialista iparosítás újraírta a térképet: például a korábban agrárjellegű lengyel Dombrovszki-medencében vagy a romániai vegyipari központokban a nehézipar hozott létre városi munkaerőpiacokat, amelyek később válságba kerültek. A fenti példákban említett regionális arányok irányadóak, nem pontos mérések; a számszerű összehasonlításhoz mindig az adott év statisztikai évkönyvét kell használni.
Végül emlékezetpolitikai állítások is áthatják a regionális diskurzusokat. Lengyelországban a nyugati „visszatért területek” fejlesztése részben a nemzeti újraegyesítés narratívájához kapcsolódott; Romániában Erdély gazdasági szerepét olykor a történelmi magyar, szász vagy román múlt eltérő megítélése színezi; Ukrajnában a Donbász identitása mind az orosz, mind az ukrán emlékezetpolitika csatatere. E narratívák befolyásolhatják a fejlesztési prioritásokat, de önmagukban nem pótolják a regionális statisztikák kritikai elemzését.