A 17. század második felétől a dán–norvég monarchia Európa egyik legközpontosítottabb abszolutista állama lett. Az 1660-as koppenhágai rendi gyűlésen bevezetett örökletes királyság és az 1665-ös Kongeloven (királytörvény) jogilag is rögzítette a király korlátlan hatalmát. A A reformáció és a dán abszolutizmus alfejezetben tárgyalt fordulat után itt a két királyság, Dánia és Norvégia közös államának intézményeit, gazdaságát és társadalmát vizsgáljuk a 17. század közepétől a 18. század végéig. A korszak egyszerre volt a nagyhatalmi presztízs elvesztésének, a belső államépítésnek és a gazdasági expanziónak az időszaka; az itt született döntések közvetlenül befolyásolták a 19. századi nemzeti mozgalmakat és Norvégia 1814-es elszakadásának feltételeit.
A dán–norvég állam a 17–18. században nem egységes nemzetállam volt, hanem a dán király fennhatósága alatt álló területek összessége, amelyet a kortársak a 18. században egyre gyakrabban Helstat („egész állam”) néven emlegettek. A monarchia magva a Dán Királyság (Jylland, a dán szigetek, valamint 1658–1660 után már nem Skåne, Halland és Blekinge) és a Norvég Királyság (a mai Norvégia, valamint Izland, Feröer és Grönland) volt. Ehhez járultak a király által hercegként birtokolt Schleswig és Holstein hercegségek, valamint a korlátozott gyarmati birtokok Indiában, Nyugat-Afrikában és a Karib-térségben. A területi sokszínűség ellenére az állam központja egyértelműen Koppenhága volt, és az abszolutista kormányzat a dán–norvég monarchia egészét igyekezett egységes adminisztráció alá vonni.
Az abszolutizmus jogi alapját az 1665-ös Kongeloven (dánul: Kongeloven, „királytörvény”) jelentette, amely Európa egyik első írott abszolutista alaptörvénye volt. A törvény kimondta, hogy a király hatalma Istentől származik, és korlátlan; egyetlen kötelessége, hogy lutheránus hitben maradjon, és megőrizze az ország területi integritását. A gyakorlatban azonban az abszolút hatalom nem jelentett teljes központosítást: a rendi hagyományok, a helyi hivatalnokok és a nemesség gazdasági befolyása továbbra is formálta a kormányzást. A dán és norvég területeken a helyi közigazgatás eltérő hagyományokra épült, és a királyi rendeleteket a helyi viszonyokhoz igazítva hajtották végre.
A dán–norvég perszonálunió (dánul: personalunion) lényege az volt, hogy a két királyság közös uralkodó alatt állt, de jogilag különálló entitás maradt. Norvégia a 16. században formálisan dán tartománnyá vált, ám a 17. században újra hangsúlyozták királysági státusát. Az 1660-as fordulat után a norvég rendi gyűlés (Stændermøde) is elfogadta az örökletes királyságot, így az abszolutizmus Norvégiára is kiterjedt. A két királyság közötti különbségeket azonban az intézményi gyakorlatban megőrizték: Norvégiának saját törvénykönyve lett 1687-ben (Christian Vs norske lov), amely a dán törvénykönyv mintájára, de a norvég viszonyokhoz igazítva született meg.
A központi kormányzat Koppenhágában összpontosult, és a király mellett két fő kancellária működött. A Danske Kancelli (dán kancellária) intézte a dán királyság és – a 17. század végétől egyre inkább – Norvégia belső ügyeit, míg a Tyske Kancelli (német kancellária) a Schleswig-Holstein hercegségek és a külügyek irányításáért felelt. A pénzügyeket a Rentekammer (pénzügyi kamara) felügyelte, amely adóösszeírásokat készített, és ellenőrizte a bevételeket. Az abszolutista állam kiterjedt hivatalnoki apparátust épített ki, amelyben egyre nagyobb szerepet kaptak a jogi végzettségű, polgári származású tisztviselők. A régi arisztokrácia elveszítette politikai kiváltságait, de a királyi udvarban és a hadseregben továbbra is meghatározó maradt; a 18. század folyamán új, hivatalnoki nemesség alakult ki, amely a királyi szolgálatban szerzett érdemek alapján kapott címeket és birtokokat.
Norvégia igazgatása sajátos képet mutatott. A norvég ügyeket 1660 után a dán kancellárián belül intézték, majd a 18. században külön norvég osztály jött létre. A helyi közigazgatás élén a stiftamtmann (kormányzó) állt, alatta a megyei szintű amtmenn (megyei főispánok) és a fogder (adószedő kerületi elöljárók) működtek. A norvég hivatalnokréteg kezdetben dán és német származású volt, de a 18. századra kialakult egy norvég identitású, gyakran helyi paraszti-polgári származású tisztviselői réteg. Ez a réteg később a norvég nemzeti mozgalom egyik hordozójává vált, de a 17–18. században még elsősorban a koppenhágai központi kormányzat lojális végrehajtója volt.
A hadsereg és a haditengerészet a dán–norvég állam központi intézményei közé tartozott. A 17. század közepén a dán flotta a Balti-tenger egyik legerősebb haditengerészete volt, de a svéd háborúkban elszenvedett vereségek után fokozatosan átépítették. Norvégiában külön hadsereget szerveztek, amelyet a norvég parasztság katonai szolgálata töltött fel; a 18. században a norvég ezredek a dán–norvég monarchia hatékony védelmi erejét alkották. A katonai kiadások az állam költségvetésének jelentős részét emésztették fel, ami állandó adóterhet rótt a parasztságra és a városi polgárságra.
A dán–norvég állam gazdasága két, egymástól élesen eltérő pólus köré szerveződött. Dánia alapvetően mezőgazdasági ország volt, ahol a művelhető föld nagy része a nemesség és a korona kezén volt. A vornedskab (jobbágyság) intézménye a 17. században megerősödött, és 1733-ban a stavnsbånd (rögzítés) rendelete a 14 és 36 év közötti férfiakat a születési uradalomhoz kötötte, részben a hadsereg feltöltésének biztosítása érdekében. Ez a rendszer a dán parasztság jelentős részét röghöz kötötte, és korlátozta mobilitásukat; a stavnsbåndot csak 1788-ban oldották fel, részben a felvilágosult reformerek nyomására. A mezőgazdaság technikai színvonala alacsony volt, a terméshozamok ingadoztak, és az adóterhek a paraszti háztartásokat gyakran az eladósodás határára sodorták.
Norvégia ezzel szemben exportorientált tengeri gazdasággal rendelkezett. A norvég parasztság nagyobb része – bár nem mindenhol – szabad birtokos vagy hosszú távú bérlő volt, és a mezőgazdaság mellett kiegészítő jövedelemforrásként halászatra, erdőgazdálkodásra és hajózásra támaszkodott. A 17. században fellendült a norvég faexport, amely elsősorban Hollandiába, majd Nagy-Britanniába irányult; a fűrészmalmok és a folyami szállítás kiépülése a tengerparti régiókat gazdaságilag fellendítette. A bányászat szintén jelentős volt: a Kongsberg ezüstbányája és a Røros rézbányája a 17. század második felétől komoly bevételeket hozott, és munkalehetőséget teremtett a hegyvidéki parasztoknak. A norvég halászat – főleg a tőkehal – exportcikként a dél-európai piacokra is eljutott.
A kereskedelem központja Koppenhága volt, amely a dán szigetek és a Balti-tenger közötti átmenő forgalomból profitált. A dán királyok a 15. századtól szedték az Øresundstolden (Soundvám) nevű átkelési vámot, amely a 17–18. században is jelentős állami bevétel maradt. A vámon áthaladó hajók rakományát a vámhivatalok részletesen regisztrálták, így a Soundvám-nyilvántartások ma fontos forrásai a balti kereskedelem történetének. A dán–norvég kereskedelmi flotta a 18. században növekedett, és a semlegesség politikája lehetővé tette, hogy dán hajók háborús években is szállítsanak árukat a hadviselő feleknek, ami jelentős nyereséget hozott a hajótulajdonosoknak.
A gyarmati kereskedelem a dán–norvég állam gazdaságának kisebb, de erkölcsileg terhes szeletét alkotta. A 17. században dán kereskedelmi társaságok jöttek létre, köztük a Dán Kelet-Indiai Társaság (1616-ban alapítva, majd 1670-ben újjászervezve) és a Dán Nyugat-Indiai Társaság (1671). Az előbbi Trankebar (ma Tharangambadi, India) körüli erődítményekből irányította az ázsiai kereskedelmet; az utóbbi a Karib-térségben szerzett gyarmatokat: Sankt Thomas 1672-ben, Sankt Jan 1718-ban, majd Sankt Croix 1733-ban került dán fennhatóság alá. A dán–norvég állam aktívan részt vett a transzatlanti rabszolga-kereskedelemben: dán hajók afrikai rabszolgákat szállítottak a karibi ültetvényekre, ahol cukrot, dohányt és más gyarmati árukat termeltek. A rabszolgaság intézményét a dán korona csak 1792-ben rendelte el fokozatosan felszámolni, de a gyakorlat a 19. század elejéig fennmaradt. A rabszolga-kereskedelem és az ültetvényes gazdaság áldozatairól a dán történetírás ma már hangsúlyosan megemlékezik; az áldozatok pontos száma a hiányos források miatt vitatott, de a részvétel ténye dokumentált.
A dán–norvég monarchia társadalma rendileg tagolt maradt, és a rendi hierarchia a 17–18. században is meghatározta a jogokat és kötelezettségeket. A rendi különbségek azonban nem azonosak a mai osztályfogalmakkal: a jogi státus, a foglalkozás és a lakóhely együttesen jelölte ki az egyén helyét. A nemesség Dániában a földbirtokok ura volt, de politikai hatalmát 1660 után elveszítette; a királyi adminisztrációban és a hadseregben azonban továbbra is előkelő pozíciókat töltött be. Norvégiában a nemesség gyenge volt, és a 17. század végére szinte eltűnt; a társadalmi elit a hivatalnokokból és a gazdag kereskedőkből állt.
A papság az evangélikus államegyház szolgálatában állt, és az abszolutista állam ideológiai támasza volt. A lelkészek feladatai közé tartozott a hitélet irányítása mellett a népesség anyakönyvezése és a királyi rendeletek kihirdetése. A polgárság a városokban élt, és a kereskedelemből, kézművességből élt; Koppenhága mellett Bergen, Trondheim és Christiania (a mai Oslo) voltak a legjelentősebb városok. A városi céhek szabályozták a kézművesipart, és a polgárjog megszerzése a városi társadalom meghatározó intézménye volt.
A parasztság alkotta a lakosság elsöprő többségét, de helyzete Dániában és Norvégiában élesen különbözött. Dániában a parasztság nagy része jobbágyi vagy féljobbágyi függésben élt, és a földesúrnak tartozott munka- és terményjáradékkal. A stavnsbånd intézménye a mobilitást is korlátozta, így a dán parasztok számára a korszak a jogi és gazdasági kiszolgáltatottság időszaka volt. Norvégiában ezzel szemben a parasztok többsége szabad birtokos vagy hosszú távú bérlő volt, és a hűbéri függés sokkal gyengébben érvényesült. Ezt a különbséget a norvég történetírás hagyományosan a „szabad norvég paraszt” képével hangsúlyozta, ám az újabb kutatások szerint ez a kép részben romantikus leegyszerűsítés. A norvég parasztok is súlyos adóterheket viseltek, katonai beszállásolásnak voltak kitéve, és a földtulajdon koncentrációja időnként nőtt. A 18. század folyamán azonban a norvég paraszti birtokosok aránya valóban emelkedett, amit a földesúri birtokok eladósodása és a paraszti földvásárlások tettek lehetővé. Ez a folyamat hozzájárult a norvég paraszti öntudat megerősödéséhez, de nem jelentett egyenlőséget.
A nők helyzete a korszakban jogilag alárendelt volt: a férj vagy a gyám felügyelete alatt álltak, és a politikai életből ki voltak zárva. A paraszti gazdaságban azonban a nők munkája nélkülözhetetlen volt, és az özvegyasszonyok – különösen Norvégiában – bizonyos gazdasági jogokat gyakorolhattak. A városi polgárasszonyok részt vettek a családi üzletek irányításában, de a céhes mesterségek gyakorlásától általában el voltak zárva. A nők történeti szerepére vonatkozó források szűkösek, mivel a hivatalos iratok elsősorban a férfiakat említik.
A dán–norvég állam vallási életét a lutheránus ortodoxia határozta meg a 17. században. Az evangélikus egyház államegyház volt, élén a királlyal, aki az egyház legfőbb kormányzója volt. A papság az állami adminisztráció részeként működött, és a hitbeli egység fenntartása állami érdek volt. A lutheránus ortodoxia a tiszta tanításra és az egyházi fegyelemre helyezte a hangsúlyt; a katolikusok, reformátusok és más vallási kisebbségek jogai korlátozottak voltak. A 17. században a dán–norvég egyház belső vitái és a svéd háborúk hatására megerősödött a nemzeti egyház szerepe.
A 18. század elején a pietizmus (dánul: pietisme) vált a dán–norvég állam meghatározó vallási irányzatává. VI. Keresztély király (1730–1746) személyesen is elkötelezett pietista volt, és udvara támogatta a pietista mozgalmat. A pietizmus az egyéni megtérést, a belső hitéletet és a mindennapi erkölcsöt hangsúlyozta, szemben az ortodoxia dogmatikai merevségével. Az állam a pietizmust eszközként használta a társadalom fegyelmezésére: 1736-ban bevezették a konfirmációt (dánul: konfirmation), amely a fiatalok hitbeli ismereteinek vizsgája lett, és 1739-ben iskolatörvényt adtak ki, amely előírta az elemi oktatást a falusi gyermekek számára. Ezek az intézkedések hozzájárultak az írástudás terjedéséhez, de a gyakorlatban a iskolalátogatás sok helyen szabálytalan maradt.
Norvégiában a pietizmus a missziós tevékenységben is megnyilvánult. A 18. században felerősödött a számi (lapp) lakosság térítése, ami a számi vallási hagyományok elnyomásával járt. A missziós iskolák és a lutheránus tanítás terjesztése a számi közösségek nyelvi és kulturális asszimilációját is elősegítette; ennek megítélése ma vita tárgya a norvég és számi történetírásban. A dán–norvég állam valláspolitikája tehát nemcsak a hitbeli egységet szolgálta, hanem a társadalmi ellenőrzés és a területi integráció eszköze is volt.
A művelődés terén a korszakban a koppenhágai egyetem maradt a legfontosabb tudományos központ. A 18. század közepétől a felvilágosodás eszméi is teret nyertek, bár a dán felvilágosodás és a 19. század eleji válság alfejezet foglalkozik részletesen ezzel a folyamattal. A dán és norvég nyelvű nyomtatott irodalom lassan bővült, a vallásos munkák mellett történeti és természettudományos írások is megjelentek. A dán lett a hivatalos írott nyelv Norvégiában is, ami hosszú távon a norvég írott nyelv háttérbe szorulásához vezetett, de a beszélt norvég nyelvjárások tovább éltek.
A dán–norvég állam 17. század második felét a Svédországgal vívott háborúk sora jellemezte. Az 1657–1660 közötti háborúban a svéd csapatok átkeltek a befagyott tengeren, és 1658-ban a roskildei béke értelmében Dánia elvesztette Skåne, Halland és Blekinge tartományokat, valamint a norvég Bohuslän régiót. Az 1659-es koppenhágai ostrom és az 1660-as koppenhágai béke ugyan visszaadta Bornholm szigetét Dániának, de a skånei területek svéd kézen maradtak. A veszteség súlyos volt: a dán–norvég monarchia elveszítette a Balti-tenger keleti partvidékének stratégiai és gazdasági területeit, és a dán királyság területe jelentősen csökkent.
Az 1675–1679 közötti skånei háború (dánul: Skånske Krig) a dán–norvég hadsereg kísérlete volt a területek visszaszerzésére. A háborúban a dánok partra szálltak Skåne-ban, és a helyi lakosság egy része támogatta is őket, de a svéd ellentámadás visszaverte a támadást. A háború végén a dán–norvég állam nem tudott területi nyereséget elérni, és Skåne véglegesen svéd maradt. A svéd uralom alá került tartományok lakosságának nyelvi és kulturális beolvasztása hosszú folyamat volt, és a két ország történetírása máig eltérően értékeli a dánosítás és a svédesítés kérdését.
A nagy északi háború (1700–1721) elején Dánia 1700-ban lépett be Svédország ellen, de az első évben kénytelen volt békét kötni, és csak 1709-ben csatlakozott újra a svédellenes koalícióhoz. A háború végén a dán–norvég állam nem szerzett számottevő területeket, de megerősítette uralmát Schleswig-Holstein felett, és a svéd nagyhatalmi helyzet meggyengülése a dán–norvég monarchia számára is kedvezőbb biztonsági környezetet teremtett. A 18. század hátralévő részében a dán–norvég állam alapvetően a semlegesség politikáját követte, ami lehetővé tette a kereskedelem fellendülését és a belső reformok előkészítését.
A háborúk terhei azonban mély nyomot hagytak a társadalomban. A hadiadók, a katonai beszállásolás és a sorozás a paraszti lakosságot sújtották, és hozzájárultak a dán jobbágyság megszilárdulásához. Norvégiában a paraszti katonaság rendszere ugyanakkor a norvég férfiak számára katonai tapasztalatot és bizonyos önállóságot is adott, ami a 18. század végén a norvég rendi ellenállás egyik tényezőjévé vált.
A dán–norvég állam 17–18. századi történetére vonatkozó ismereteink elsősorban a koppenhágai központi hivatalok iratanyagán, törvényeken, rendeleteken, adóösszeírásokon, egyházi anyakönyveken, vámnyilvántartásokon és gyarmati feljegyzéseken alapulnak. Az elsődleges források közül a Kongeloven, a Christian Vs norske lov, a Soundvám-nyilvántartások és a gyarmati társaságok iratai kiemelt jelentőségűek. A másodlagos szakirodalom a dán és norvég történészek mellett svéd, német és angolszász kutatók munkáit is magában foglalja; a különböző nemzeti történetírások eltérő hangsúlyai különösen a területi veszteségek és a Skåne-kérdés kapcsán figyelhetők meg.
A korszakra vonatkozó adatok több ponton bizonytalanok. A népességi becslések széles sávban mozognak: a 17. század közepére Dánia lakossága (a királyi területek nélkül) 0,6–0,8 millió, Norvégiáé 0,4–0,5 millió körülire tehető, de a korabeli összeírások hiányosak, és a módszertani nehézségek miatt ezek a számok csak nagyságrendi tájékoztatást adnak. A gazdasági mutatók – például a Soundvám bevételei, a faexport volumene vagy a gyarmati kereskedelem nyeresége – részben ismertek, de a csempészet és a hiányos nyilvántartás miatt a teljes képet nem ismerjük. A rabszolga-kereskedelem áldozatainak száma szintén becslés: a dán hajók által szállított rabszolgák számát a történészek általában több tízezerre teszik, de a pontos adat vitatott, és a dán részvétel mértékének megítélése emlékezetpolitikai viták tárgya is.
A norvég parasztság helyzetének értelmezése körül hosszú ideje folyik tudományos vita. A hagyományos norvég történetírás a „szabad paraszt” képét hangsúlyozta, míg az újabb kutatások rámutatnak a terhekre és a regionális különbségekre. Ez a vita jól mutatja, hogy a „szabadság” fogalma a korszakban nem volt egységes, és a jogi státus, a gazdasági lehetőségek és a tényleges mozgástér nem mindig esett egybe. Hasonlóképpen vitatott a Skåne lakosságának sorsa a svéd uralom alá kerülés után: a dán és svéd történetírás eltérően értékeli a beolvasztás erőszakosságát és a helyi ellenállás mértékét. E kérdésekben a források értelmezésekor óvatosan kell eljárni, és a nemzeti narratívákat kritikával kell kezelni.
Az abszolutizmus gyakorlati működése sem tekinthető egységesnek. A királyi hatalom korlátlan volt a jogi elméletben, de a helyi hivatalnokok, a nemesség és a rendi hagyományok korlátozták a központi akarat érvényesülését. A 18. századi reformok hatása lassan bontakozott ki, és nem köthető egyetlen dátumhoz. A források hiányosságai miatt a mindennapi élet, a nők, a parasztok és a munkások tapasztalatai gyakran csak közvetett módon rekonstruálhatók.