A 18. század utolsó harmadában a dán–norvég állam egyszerre volt a felvilágosult abszolutizmus reformlaboratóriuma és a napóleoni háborúk egyik legnagyobb vesztese. Az 1780-as évek földreformjai és az 1814. évi iskolatörvény a paraszti társadalom átalakulásának alapjait rakták le, miközben az 1801-es és 1807-es brit támadások, majd az 1814-es kieli béke és államcsőd a dán–norvég állam széteséséhez vezettek. Ez a fejezet azt mutatja be, hogyan kapcsolódott össze a reformpolitika és a háborús válság, és milyen társadalmi, gazdasági és emlékezeti következményekkel járt a 19. század eleji Dánia számára.
Az 1660-ban bevezetett dán abszolutizmus (dán: enevælde) a 18. század végére már nem csupán a királyi hatalom korlátlanságát jelentette, hanem egy összetett, többnyelvű állam igazgatási keretét is. A dán–norvég állam, amelyről előzőleg részletesen volt szó a A dán–norvég állam a 17–18. században című alfejezetben, a dán királyságon kívül magában foglalta Norvégiát, a Slesvig és Holsten hercegségeket, valamint a dán gyarmatokat. A kormányzás központjában a német nyelvű hivatalnokréteg és a birtokos nemesség állt, miközben a parasztság többsége bérlőparaszt (dán: fæstebonde) volt, akinek földje nem tulajdona, hanem bérlete volt.
A 18. század közepén a dán mezőgazdaság technikai elmaradottsága, a robotterhek és a paraszti mobilitás korlátozása egyre nyilvánvalóbb problémává vált. A parasztfiúkat az 1733-ban bevezetett stavnsbånd (dán: stavnsbånd, „röghöz kötés”) a születési helyükhöz kötötte, elsősorban azért, hogy a hadsereg számára biztosítsa az újoncokat, és a földesurak számára a munkaerőt. Ez a jogi korlátozás nem azonos a kelet-európai értelemben vett személyes jobbágysággal, de a paraszti önállóságot súlyosan korlátozta. A felvilágosodás eszméi – a hasznosság, a természetjog és a nevelés iránti bizalom – éppen ezeket a viszonyokat kérdőjelezték meg.
Christian VII 1766-ban lépett trónra, de mentális betegsége miatt tényleges kormányzásra alig volt képes. Az udvari klikkek és a király körüli bizalmasok versengése megnyitotta az utat a gyors, felülről irányított reformkísérletek előtt, majd azok visszahatását is magával hozta.
A német származású orvos, Johann Friedrich Struensee 1770 és 1772 között gyakorlatilag a dán–norvég állam első minisztereként működött, miután Christian VII bizalmába férkőzött. Struensee rövid kormányzása a radikális felvilágosult reformok kísérleti időszaka volt. 1770-ben bevezette a sajtószabadságot (dán: trykkefrihed), megszüntette a kínzást, enyhítette a büntetőjogi szankciókat, racionalizálta a hivatali apparátust, és korlátozta a nemesi előjogokat. Reformjai a városi szegényügyre, az egészségügyre és az egyházi életre is kiterjedtek.
Struensee módszere azonban feszültséget szült. A reformokat rendeleti úton, szinte vita nélkül vezette be, dán nyelvtudása hiányos volt, és a királynéval, Caroline Mathilde-dal folytatott viszonya erkölcsi és politikai támadások célpontjává tette. A dán arisztokrácia, a városi konzervatív körök és a hadsereg egy része úgy látta, hogy a német kalandor a királyi hatalmat saját céljaira használja. 1772 januárjában palotaforradalom buktatta meg: Struensee-t letartóztatták, perbe fogták, majd kivégezték. A reakció visszavonta a sajtószabadságot, és a reformok egy részét hatályon kívül helyezte.
Struensee megítélése a dán történetírásban máig vitatott. Egyes értelmezések szerint ő volt a dán felvilágosodás legmerészebb modernizálója, aki a királyi abszolutizmust a polgári átalakulás eszközévé tette. Mások szerint reformjai gyorsak és kíméletlenek voltak, és a dán társadalom valós viszonyaitól idegen, porosz típusú kormányzati logikát képviseltek. A két értelmezés közötti feszültség a korszak egész megítélését is meghatározza.
Struensee bukása után néhány évig a konzervatív körök irányították az államot, de 1784-ben a fiatal trónörökös, a későbbi VI. Frederik vette át a kormányzást régensként. Az ő kormányzása alatt a reformpolitika új lendületet kapott, de ezúttal óvatosabb, fokozatosabb formában. A reformerek közé tartozott Andreas Peter Bernstorff, Christian Ditlev Frederik Reventlow és Ernst Heinrich Schimmelmann, akik a birtokos nemességből és a hivatalnokrétegből érkeztek, és a felvilágosodás eszméit a dán viszonyokhoz igyekeztek igazítani.
A legnagyobb jelentőségű reformcsomag a földreformok (dán: landboreformer) voltak. 1788. június 20-án kelt rendelet eltörölte a stavnsbånd intézményét, bár a felszabadítást fokozatosan hajtották végre, hogy a földbirtokosok munkaerő-kínálata ne omoljon össze. A bérlőparasztok ezzel jogilag szabaddá váltak a költözésre, ami a munkaerőpiac kialakulásának egyik feltétele volt. A reformok részeként a bérleti földeket örökbérletbe (dán: arvefæste) adták, illetve lehetővé tették azok megvásárlását, ami a paraszti földtulajdon lassú növekedéséhez vezetett.
A mezőgazdasági átalakulás másik fontos eleme a tagosítás (dán: udskiftning) volt. A hagyományos nyílföldrendszerben a paraszti parcellák szétszórtan helyezkedtek el, ami akadályozta a hatékony gazdálkodást. A tagosítás során a földeket összevonták, és a falvak egy része szétszórt tanyákká alakult. Ez javította a termelékenységet, de a költségek jelentős részét a parasztok viselték, és a szegényebb rétegek, különösen a házas zsellérek és a béresek, gyakran kimaradtak a földtulajdonhoz jutás lehetőségéből. A vidéki társadalom tehát nem egyszerűen „felszabadult”, hanem belsőleg tagolttá vált: módos gazdák, kisbirtokosok, zsellérek és mezőgazdasági munkások csoportjai jelentek meg.
A reformok nemcsak a mezőgazdaságra terjedtek ki. A dán kormányzat 1792-ben királyi rendeletet hozott a rabszolga-kereskedelem betiltásáról, amely 1803-tól lépett hatályba. Ez a döntés a felvilágosult emberi jogi érvek és a gazdasági megfontolások keverékéből fakadt, de nem szüntette meg a dán gyarmatokon – elsősorban a Dán Nyugat-Indiában – már meglévő rabszolgaságot. A gyarmati örökség így továbbra is ellentmondásban maradt a reformeszmékkel.
A felvilágosodás műveltségeszménye a dán vidéki társadalomban elsősorban az elemi oktatás kiterjesztésében mutatkozott meg. A 18. század folyamán már működtek egyházközségi iskolák, de a tanítás minősége és hozzáférhetősége rendkívül egyenlőtlen volt. A pietizmus és az evangélikus egyház szerepe erős volt, hiszen az olvasás tanítása elsősorban a Biblia és a katekizmus megértését szolgálta.
A fordulópont az 1814. július 29-én kiadott iskolarendelet (dán: Anordning om Almueskolevæsenet paa Landet) volt. A törvény bevezette az elemi iskolai tankötelezettséget, amely szerint a gyermekek hét éves koruktól a konfirmációig kötelesek voltak iskolába járni. Az oktatás ingyenes volt, és a helyi egyházközségek, valamint a községi szervek felelősségébe tartozott. A tananyagban az olvasás, a hittan, az írás és a számolás szerepelt, a tanítás nyelve elsősorban a dán volt, de a Slesvig hercegség egyes vidéki területein a német nyelvű oktatás is megjelent.
Az 1814-es iskolatörvény azért is figyelemre méltó, mert a dán államcsőd évében született. Ez azt mutatja, hogy a reformakarat a háborús összeomlás ellenére sem tűnt el, sőt az oktatást a válságból való kilábalás eszközének tekintették. A törvény végrehajtása azonban fokozatos volt: hiányoztak a képzett tanítók, az iskolaépületek és a taneszközök, a szegényebb községek pedig alig tudták előteremteni a szükséges forrásokat. Az oktatásügyi reform így hosszú évtizedekig inkább ígéret volt, mint valóság, de a dán paraszti műveltség és a későbbi népfőiskola-mozgalom egyik alapját képezte.
A dán–norvég állam a 18. század második felében a nagyhatalmi konfliktusokból való kimaradásra és a tengeri kereskedelem védelmére építette külpolitikáját. A fegyveres semlegesség gondolata szerint a dán flottának képesnek kellett lennie megvédeni a kereskedelmi hajókat anélkül, hogy az állam egyik nagyhatalom oldalán kötelezte volna el magát. A francia forradalmi és napóleoni háborúk azonban ezt a semlegességet egyre nehezebben tarthatóvá tették.
1801-ben a brit haditengerészet Koppenhága előtt támadta meg a dán flottát. Az úgynevezett koppenhágai csata (dán: Slaget på Reden) a dán kereskedelmi hajók elleni brit fellépés része volt, és bár a dánok ellenálltak, a flotta komoly veszteségeket szenvedett. 1807-ben a brit kormányzat azzal a szándékkal, hogy a dán flottát ne engedje Napóleon kezére kerülni, ismét támadást indított: Koppenhágát bombázták, majd a dán hadihajókat elkobozták (dán: flådens ran, „a flotta elrablása”). A polgári lakosságot sújtó bombázás áldozatainak száma a kortárs beszámolókban és a későbbi történetírásban eltérő, a becslések bizonytalanok.
A brit támadások következtében Dánia gyakorlatilag hadviselő fél lett. A dán kormányzat 1807 után szövetségre lépett Napóleonnal, ami a háború végéig meghatározta a dán–norvég állam sorsát. A tengeri blokád megbénította a dán külkereskedelmet, Norvégia ellátása akadozott, és a háborús kiadások fedezésére a kormányzat egyre nagyobb mennyiségű papírpénzt bocsátott ki. Az infláció gyorsan növekedett, ami az állam pénzügyi összeomlásának előkészítője volt.
Napóleon vereségével a dán–norvég állam a vesztes oldalra került. Az 1814. január 14-én aláírt kieli béke (dán: Kieltraktaten) értelmében Dánia lemondott Norvégiáról a svéd király javára. A békeszerződés célja az volt, hogy Svédország kárpótlást kapjon Finnország 1809-es elvesztéséért, de a norvég politikai elitek nem fogadták el a dán–svéd megállapodást. Ebből az ellenállásból született az 1814-es eidsvoll alkotmány és a rövid svéd–norvég háború, amelyekről a A norvég nemzeti ébredés és 1814 és Az 1814-es Eidsvoll alkotmány és a svéd unió alfejezetek szólnak részletesen.
Dánia a kieli béke következtében elveszítette a norvég királyságot, de megtartotta Grönlandot, Izlandot és Feröert. A dán–norvég állam ezzel megszűnt, és Dánia területileg jelentősen kisebb, de még mindig összetett állammá vált. A Slesvig és Holsten hercegségek kérdése továbbra is nyitva maradt, és a 19. század folyamán a dán nemzeti mozgalom egyik legfontosabb konfliktusává vált.
A háborús évek papírpénz-finanszírozása a dán állam pénzügyi rendszerét összeomlásba vitte. A régi kurantbankjegyek értéke a háború alatt drasztikusan csökkent, és a kormányzat 1813-ban kénytelen volt pénzreformot végrehajtani. Az új Rigsbank (dán: Rigsbanken) jegyeit vezették be, a régi papírpénzt pedig hivatalosan leértékelték. A dán történetírás ezt az időszakot államcsőd (dán: statsbankerot) néven emlegeti, bár a fogalmat óvatosan kell kezelni: a királyi kormányzat nem szűnt meg, és az ország nem vált fizetésképtelenné a mai értelemben, de a belső hitelezők, az egyházi alapok és a tőkés jövedelmek jelentős része elértéktelenedett.
Az államcsőd társadalmi hatása rétegenként eltérő volt. A paraszti adósok egy része az infláció miatt kedvezőbb helyzetbe került, míg a pénzben tartott vagyonnal rendelkező rétegek súlyos veszteségeket szenvedtek. A pénzügyi stabilizáció évtizedekig tartott, és a 19. század eleji dán gazdaságpolitikát a takarékosság és a bizalom helyreállításának igénye határozta meg. A válság egyúttal hozzájárult a liberális gazdasági eszmék iránti fogékonyság növekedéséhez is, amelyek a század közepén a dán politikai életben is megjelentek.
A dán felvilágosodás és a 19. század eleji válság nem választható el egymástól. Az agrárreformok és az oktatásügy kiterjesztése a paraszti társadalom átalakulásának feltételeit teremtették meg, de a háborús vereség és az államcsőd megmutatta, hogy a reformállam külső nyomás alatt milyen törékeny. A dán–norvég állam szétesése ugyanakkor nem törölte el a korábbi intézményi örökséget: a központosított közigazgatás, az egyházi-iskolai hálózat és a felvilágosult hivatalnokréteg tovább élt a kisebb Dán Királyságban is.
A 19. század eleji válság egyszerre volt területi, pénzügyi és identitásválság. Dánia kénytelen volt újraértelmezni helyét Európában, miközben a Slesvig és Holsten hercegségekben a német és dán identitás közötti feszültség egyre élesebbé vált. Ez a kérdés a következő évtizedekben a dán politika középpontjába került, ahogyan arról a A napóleoni háborúk és 1814 és A nemzeti liberalizmus és az 1849-es alkotmány alfejezetek szólnak.
Az alfejezet elsődleges forrásai a dán törvénytárakban fennmaradt rendeletek: az 1788-as stavnsbånd-eltörlés, az 1814-es iskolarendelet, a kieli békeszerződés, valamint a pénzreformmal és a sajtószabadsággal kapcsolatos királyi rendeletek. Emellett naplók, hivatali jelentések és kortárs röpiratok is rendelkezésre állnak. A másodlagos szakirodalomból elsősorban Ole Feldbæk dán nyelvű összefoglaló munkái, valamint a dán gazdaság- és társadalomtörténeti kutatások adnak keretet.
A korszak értelmezése azonban több ponton vitatott. Struensee személyének és reformjainak megítélése máig megosztja a történészeket: egyesek felvilágosult modernizálót, mások autoriter kalandort látnak benne. Az agrárreformok társadalmi hatásai is vitatottak, különösen a szegényebb vidéki rétegek, a zsellérek és a béresek helyzetét illetően. Az 1807-es koppenhágai bombázás polgári áldozatainak száma a kortárs beszámolókban eltérő, és a modern becslések is bizonytalanok. Az 1813–1814-es államcsőd gazdasági veszteségeinek pontos mértéke nem határozható meg egyetlen számmal, mivel a korabeli pénzügyi nyilvántartások hiányosak, és a mai gazdaságtörténészek is eltérő módszerekkel számolnak.
A népességi és gazdasági adatok ebben az időszakban általában becslések. A reformok hatásának regionális különbségeit, például a Slesvig hercegségben élő német nyelvű lakosság és a dán nyelvű parasztság eltérő tapasztalatait, a források egyenlőtlensége miatt csak óvatosan lehet általánosítani.