A dán reformáció nem csupán vallási változás volt, hanem szorosan összefonódott a királyi hatalom megerősödésével, a földbirtokviszonyok átrendeződésével és a dán–norvég (később dán–norvég–izlandi) államalakulat központosításával. A 16. század eleji Dániában a katolikus egyház – a püspökök, a káptalanok és a kolostorok – a legnagyobb földbirtokosok közé tartozott, és a rendi országgyűlésben (dánul rigsråd, azaz birodalmi tanács) a főpapság meghatározó politikai erőt képviselt. A reformáció így egyszerre jelentett vallási, gazdasági és hatalmi kihívást a királyi udvar, a nemesség és a városi polgárság számára, miközben a lutheri tanok – különösen a német egyetemeken tanult dán hallgatók és a hanza-városok kereskedelmi kapcsolatai révén – fokozatosan utat találtak a dán területekre. A reformáció skandináviai előzményeit a reformáció Skandináviában alfejezet tárgyalja bővebben; itt a dániai folyamatokra és azok belpolitikai következményeire összpontosítunk.
A késő középkori dán egyház szervezete a területi államhatárokat részben átszelő, nemzetközi intézményhálózatként működött. A nyolc dániai püspökség – többek között Lund (amely 1104-től a dániai, illetve az egész északi egyháztartomány érseki székhelye volt), Roskilde, Viborg, Aarhus, Ribe és Slesvig – jelentős birtokállománnyal rendelkezett, a püspökök és kanonokok pedig a Rigsråd tagjaiként közvetlenül részt vettek a királyválasztásokban és a kormányzati döntésekben. A 15–16. század fordulóján azonban a dániai egyházat is elérték a késő középkori európai egyházválság tünetei: a pápai adók és a javadalmak betöltése körüli viták, a püspöki székek világi-politikai célú betöltése, valamint a világi elit és az egyházi intézmények közötti feszültségek. Mindezek a kritikák nem tették automatikusan lutheránussá a lakosságot, de fogékonnyá tették a társadalom egyes csoportjait a reformációs üzenet iránt.
I. Keresztély (Christian 1.; dánul Christiern 1., 1513–1523) uralkodása alatt a reformációs eszmék már megjelentek a dán városi polgárság és a Wittenbergben tanult prédikátorok körében. Keresztély – aki 1520-tól Svédország királya is volt, és a stockholmi vérfürdő néven ismert eseménysor (1520. november) miatt a svédországi rendekkel végzetesen szembekerült – a dániai püspökök és a nemesség közötti hatalmi harcban saját pozícióját kívánta erősíteni. A reformációt részben eszközként használta: udvarában német és dán reformátorokat pártfogolt, és a püspökök hatalmát korlátozó intézkedéseket hozott. Az 1523-as dán nemesi felkelés azonban elűzte Keresztélyt, aki a Német-római Birodalomba menekült. A felkelés okai összetettek voltak: a nemesi rendek sérelmezték a király központosító politikáját, a Svédországgal kapcsolatos kudarcot, a Hanza-városokkal való konfliktust, valamint a királyi adópolitikát. A reformáció kérdése ebben a konfliktusban még nem volt meghatározó, de a királyi hatalom és az egyházi elitek közötti feszültség már előrevetítette a későbbi szekularizációt.
I. Frigyes (Frederik 1., 1523–1533) királyként kényes egyensúlyt tartott fenn. A Rigsråd tagjaként megválasztott király a hatalomátvételkor kötelezettséget vállalt arra, hogy a katolikus egyházat védelmezi, ugyanakkor nem üldözte a lutheránus prédikátorokat, sőt egyeseket udvari prédikátorként alkalmazott. Ezzel párhuzamosan a dán városokban – különösen Malmøben, Koppenhágában, Viborgban és Aalborgban – polgári kezdeményezésű reformációs mozgalmak indultak. Malmøben az 1520-as évek második felében a polgárok elérték, hogy a városi templomokban részben lutheránus szellemű prédikációt tartsanak, és a városi tanács a kolostorok egy részét is ellenőrzése alá vonta. A dániai lutheránus reformáció tehát nem kizárólag felülről indult; a városi önkormányzatok és a céhek szerepe legalább olyan fontos volt, mint a királyi udvaré. Ugyanakkor a vidéki lakosság nagy része ekkor még a katolikus szertartásokhoz ragaszkodott, vagy egyszerűen közömbös maradt a teológiai viták iránt.
Frigyes halála (1533) után Dánia belső konfliktusba süllyedt: a katolikus püspökök által dominált Rigsråd és a lutheránus irányba hajló nemesség, illetve polgárság között kiéleződött a harc a királyválasztás körül. Ezt a belpolitikai válságot a Hanza-városok – különösen Lübeck – beavatkozása tovább súlyosbította. Az úgynevezett grófháború (dánul Grevens Fejde, 1534–1536) névadója Christoph von Oldenburg gróf, aki az elűzött II. Keresztély (Christian 2.) hívét támogatta, és Lübeck katonai segítségével próbálta megdönteni a dániai rendi kormányzatot. A háború azonban nem csupán trónharc volt: vallási és társadalmi dimenziói is voltak, hiszen a városi polgárság egy része a katolikus püspökök hatalmával szemben a lutheránus irányzatot támogatta, a parasztság pedig egyes területeken a földesúri terhek ellen is fellázadt. A grófháború emléke a későbbi dán történetírásban sokáig a katolikus egyházi hatalom elleni küzdelemként, illetve a polgári szabadság küzdelmeként is megjelent; a mai kutatás inkább a rendi, regionális és nemzetközi érdekek bonyolult szövevényét hangsúlyozza.
Az 1536-os rendezés nyomán a dán egyház szervezetét felszámolták, és helyébe lépett az államegyház (dánul folkekirke, szó szerint „népegyház”; a kifejezés a 19. századi alkotmányos vitákban vált általánossá, de az intézményi keret az 1536 utáni királyi egyházra vezethető vissza). Az új egyházszervezetben a püspöki címet lutheránus szuperintendensek (dánul superintendent), később ismét püspökök (dánul biskop) váltották fel, akiket már nem a pápa, hanem a király nevezett ki, és joghatóságuk a királyi fennhatóság alá tartozó egyházkormányzatra korlátozódott. A pápai nunciatúra és a katolikus kánonjog hatálya megszűnt; az egyházi bíráskodást lutheránus konzisztóriumok és a királyi kancellária vette át.
A liturgia és a hitélet alakulását Dánia és Norvégia esetében az 1537-ben kibocsátott, latinul írt Egyházi rendtartás (latinul Ordinatio ecclesiastica, dánul Kirkeordinansen, 1537) szabályozta. Ezt a dokumentumot – amelyet Peder Palladius és más Wittenbergben képzett teológusok dolgoztak ki – 1537-ben a király megerősítette, de a lutheránus tanítás szerinti formális státuszát a dán kutatás egyes pontjai vitatják, mivel a rendtartást Norvégiában és Izlandon csak később, részben a helyi ellenállás miatt vezették be. A rendtartás rögzítette a prédikáció, az iskolázás és a szegénygondozás kereteit, valamint az anyakönyvezés rendjét. Az anyakönyvezés – a keresztelések, házasságkötések és temetések rögzítése – a kora újkori állam számára a népesség-nyilvántartás alapjává vált, és a későbbi statisztikai kutatások egyik legfontosabb forráscsoportját jelenti.
A reformáció a dániai oktatás és szociális gondoskodás rendszerét is átszervezte. A kolostorok megszüntetésével a szerzetesi iskolák és kórházak egy része megszűnt, más részét a városi tanácsok vagy a királyi adminisztráció vette át. A latinskolák (dánul latinskole) a városi polgárság és a lelkészképzés szintjén a lutheránus ortodoxia szolgálatába álltak; a tananyag a latin nyelv, a retorika, a dialektika és a katekizmus oktatására épült. A szegénygondozás területén az egyházi tized egy részét a városi szegényalapok finanszírozására fordították, ami a kora újkori dán jóléti intézményrendszer csírájának tekinthető, de nem szabad a mai jóléti állam fogalmait visszavetíteni a 16. századra: a segélyezés ekkor még szigorú helyi ellenőrzés alatt állt, és a szegénységet eltérően ítélték meg.
A dán reformációt Norvégiára is kiterjesztették, részben katonai erővel. Norvégia a dán–norvég perszonálunióban, illetve a későbbi dán–norvég államban a dán királyi tanács alárendeltje volt, de a helyi egyházi intézmények – különösen a nidarosi (trondheimi) érsekség – önálló hatalmi tényezőt képeztek. 1537-ben a dán flotta és katonaság elfoglalta a nidarosi érseki széket; Olav Engelbrektssøn érsek elmenekült. A norvég egyházi birtokokat a dán korona kebelezte be, és a norvégiai egyházat a dániaihoz hasonló lutheránus államegyházi modell szerint szervezték át. Ez a folyamat a norvégiai nemesség és a helyi közösségek ellenállásába ütközött; a régi norvég törvények és szokások egy részét az 1604-ben bevezetett Krisztián 4. Norvég Törvénykönyve (dánul Christian 4.s norske lov; a kora újkori dán-norvég jogforrások egységesítésének egyik lépése) és a későbbi rendeletek váltották fel. A norvégiai reformációt a dán történetírás egy része a dán központosítás elemeként, a norvég történetírás egy része pedig a norvég politikai és kulturális autonómia elvesztésének egyik állomásaként értelmezi; a mai konszenzus inkább a folyamat összetettségét, a helyi elitek szerepét és a reformáció regionális eltéréseit hangsúlyozza.
Izland 1550-ig ellenállt a dán reformációnak: a hólari püspök, Jón Arason fegyveres ellenállása csak 1550 őszén, kivégzésével ért véget. Izland ezt követően a dán–norvég királyi fennhatóság alá került, de a sziget egyházi és jogi rendszerében a helyi hagyományok tovább éltek, és az izlandi nyelv a liturgiában is megmaradt. A dán reformáció tehát nem egységesítette a teljes északi egyházi területet, hanem a dán, norvég és izlandi intézményi viszonyokhoz alkalmazkodva, eltérő ütemben valósult meg.
A 16–17. századi Dánia államformája rendi monarchia maradt: a királyt a Rigsråd választotta, és a király koronázási okiratban (dánul håndfæstning, szó szerint „kézi megerősítés”) erősítette meg a nemesi rendek kiváltságait. A nemesség adómentessége, a birtokigazgatásban betöltött szerepe és a királyi tanács hatalma a dán állam fejlődését a lengyel–litván államéhoz hasonló irányba is terelhette volna, ha a 17. század közepi háborúk és válságok nem teszik lehetővé a radikális központosítást.
A svéd nagyhatalmi terjeszkedés a 17. század közepén Dániát súlyos katonai vereségek elé állította. A Torstensson-háború (1643–1645) során a svéd hadak Lennart Torstensson vezetésével Dániát délről, Jütlandon keresztül támadták, miközben a svéd–holland flotta a dán vizeket fenyegette. Az 1645-ös brömsebroi béke következtében Dánia elveszítette a Balti-tenger déli partján lévő egyes területeit, valamint az Øresund menti vámbevételek egy részének ellenőrzését. A dán katonai és pénzügyi összeomlás megmutatta, hogy a rendi monarchia intézményei nem képesek hatékonyan megszervezni az állam védelmét. A nemesi adómentesség miatt a királyi pénztár bevételei elégtelenek voltak, a hadsereg pedig részben zsoldosokból, részben a nemesi felkelőkből állt, ami lassú és megbízhatatlan mozgósítást eredményezett.
Az 1657–1660 közötti második dán–svéd háború – amelynek része volt a Koppenhága 1658–1660 közötti ostroma – újabb katasztrófát hozott: az 1658-as roskildei béke és az 1660-as koppenhágai béke idején Dánia elveszítette a dániai Skåne-t, Hallandot és Blekingét, valamint a norvégiai Bohuslän tartományt. A háborús válság közepette, 1660 őszén III. Frigyes (Frederik 3., 1648–1670) a rendeket Koppenhágába hívta össze, hogy az állam pénzügyi és katonai helyzetét megoldják. A rendi országgyűlésen a nemesség továbbra is ellenállt az adóterhek kiterjesztésének, a közrendű rendek – a polgárság és alacsonyabb klérus – azonban a királyi hatalom megerősítése mellett foglaltak állást, mivel a nemesség kiváltságait tették felelőssé az állam válságáért. A koppenhágai királyi tanács és a hadsereg támogatásával III. Frigyes 1660 októberében felszámolta a rendi monarchiát: a Rigsråd megszűnt, a királyságot örökletessé nyilvánították a férfi és női ágon, és a király „abszolút és örökletes” hatalmat kapott.
Az 1665-ös királyi törvény (dánul Kongeloven, latinul Lex Regia, 1665) az abszolutizmus alaptörvényeként rögzítette a királyi hatalom korlátlanságát. A törvény szerint a király „a legfőbb és leghatalmasabb feje a földön az emberek fölött”, és kizárólag Istennek tartozik felelősséggel. A Kongeloven azonban nem csupán a királyi hatalom dicsőítése volt: rögzítette a trónöröklés rendjét, a királyi ház jogállását, valamint az állam integritásának és a lutheránus egyház védelmének elvét. A dokumentum a kora újkori abszolutista jogelmélet egyik legkidolgozottabb európai példája; hatálya a dán–norvég államra terjedt ki, bár a norvégiai joggyakorlatban és a hercegségekben (Slesvig és Holstein) az alkotmányos helyzet továbbra is bonyolult maradt.
Az 1660 utáni dán abszolutizmus nem személyes zsarnokság volt, hanem bürokratikus monarchia, amelyben a királyi hatalom a hivatalnoki állam intézményein keresztül érvényesült. A rendi kormányzatot felszámolták, a régi nemesi tanács helyébe a király által kinevezett kollégiumok (dánul kollegier) léptek. A legfontosabbak közé tartozott a Dán Kancellária (dánul Danske Kancelli, a dániai belügyek, jogszolgáltatás és egyházügyek irányítója), a Német Kancellária (a hercegségek és a külügyek), valamint a Kamara (dánul Rentekammeret, a pénzügyek és a koronabirtokok). A kormányzati ügyeket a királyi tanácsban, majd a 18. században a király és a kancelláriai hivatalnokok közvetlen irányításával intézték.
A hivatalnoki állam kiépülése új társadalmi mobilitást hozott: a királyi adminisztrációban a régi nemesi családok mellett egyre nagyobb szerepet kaptak a polgári származású, egyetemet végzett hivatalnokok. A dán–norvég állam a 17–18. században a hivatalnoki nemesség (dánul embedsadel, azaz hivatali nemesség) kialakulásának időszaka volt: a király nemesi címet adhatott a hivatalnokoknak, ami a régi születési arisztokrácia és az új hivatali elit közötti feszültségekhez is vezetett. Ugyanakkor a vidéki földbirtokos nemesség megőrizte gazdasági hatalmát: a szekularizált egyházi birtokok egy része, valamint a koronabirtokok eladásai révén a nemesi nagybirtok a 17. század második felében tovább nőtt. A parasztság helyzete ezzel párhuzamosan romlott vagy regionálisan eltérően alakult: a kelet-dániai és a szigetországi területeken a jobbágyi terhek (dánul hoveri) növekedtek, míg Jütland nyugati részén a szabadparaszti réteg jelentősebb maradt. A dán történetírás a 18. századi agrárviszonyokat a dán mezőgazdasági válság és a jobbágyrendszer (dánul stavnsbånd, 1733–1788) összefüggésében tárgyalja, amelyet a későbbi, 18. század végi reformok oldottak fel.
A dán abszolutizmus gazdaságpolitikája a 17. század második felében és a 18. század elején a merkantilizmus elveit követte: a királyi kormányzat a pozitív kereskedelmi mérleget, a hazai manufaktúrák fejlesztését és a gyarmati kereskedelem támogatását tekintette az állam hatalma alapjának. A Dán Kelet-indiai Társaság (dánul Dansk Ostindisk Kompagni, alapítva 1616-ban, újjászervezve 1670-ben) és a Dán Nyugat-indiai Társaság (1671) a dán gyarmati jelenlétet szolgálta, bár a dán gyarmatbirodalom kicsi volt az angol, francia vagy holland birodalmakhoz képest. A dán nyugat-indiai szigetek (St. Thomas, St. John, St. Croix) cukorültetvényein és a dán Aranypart (a mai Ghána területén) rabszolga-kereskedelmi erődjeiben a dán állam és a kereskedőtársaságok szorosan együttműködtek. A dán rabszolga-kereskedelem és a gyarmati ültetvényes gazdaság áldozatait a mai történetírás a dán gyarmati örökség részeként tárgyalja; a 21. századi dán emlékezetpolitika egyes szereplői a gyarmati erőszak elismerését és múzeumi feldolgozását szorgalmazzák, míg mások az erre vonatkozó állami bocsánatkérést vitatják. A gyarmati örökség tágabb összefüggéseit a gyarmati örökség és a dekolonizáció emlékezete alfejezet elemzi.
Az abszolutizmus egyik legmaradandóbb jogi teljesítménye az 1683-as Dán Törvénykönyv (dánul Danske Lov, latinul Codex Holmiensis), amely a dániai területre vonatkozóan egységesítette a középkori tartományi jogokat. A törvénykönyv – amelyet V. Keresztély (Christian 5., 1670–1699) uralkodása alatt adtak ki – a magánjog, a büntetőjog, a perjog és a közigazgatási jog számos területét szabályozta. Norvégiában az 1687-es Norvég Törvénykönyv (dánul Norske Lov, 1687) hasonló szerepet töltött be, bár a norvégiai helyi szokásjog egyes elemeit is megőrizte. A törvénykönyvek hivatalos nyelve a dán volt, ami hosszú távon a dán nyelvű közigazgatási kultúrát erősítette Norvégiában, és a 19. századi norvég nyelvmozgalmak egyik kiindulópontjává vált. Ezt a folyamatot a norvég nemzeti ébredés és 1814 alfejezet tárgyalja részletesen.
Az abszolutista dán–norvég állam ideológiáját a lutheránus ortodoxia határozta meg. A 17. században az egyház és az állam szoros szövetségben állt: a király védte a tiszta lutheránus tanítást, az egyház pedig a királyi hatalomnak való engedelmességet hirdette. Az 1683-as Danske Lov és az 1685-ös Egyházi Rendtartás (dánul Alterbogen; a liturgikus rendtartás megnevezése a kutatásban változó) a vallási élet szinte minden területét szabályozta: a vasárnapi istentiszteletet, a katekizmus oktatását, az egyházi fegyelmet és az erkölcsi rendőrség működését. Az egyházi fegyelem és az erkölcsi ellenőrzés – például a házasságtörés, a házasságon kívüli születés, az iszákosság büntetése – a lutheránus ortodox társadalom mindennapjait is alakította; az ilyen ügyekben a helyi lelkész és a világi hatóság együttműködött.
Ugyanakkor az ortodoxia nem volt teljesen monolit: a 17. században a pietizmus (dánul pietisme) a lutheránus egyházon belül a személyes hitélményt, a bűnbánatot és a belső megújulást hirdette, és a 18. század elején – különösen VI. Keresztély (Christian 6., 1730–1746) uralkodása alatt – az udvarban is befolyásra tett szert. A pietizmus szigorította az egyházi fegyelmet, ugyanakkor az oktatás és a misszió területén is új kezdeményezéseket hozott, például a számi lakosság és a grönlandi közösségek irányában. A vallási élet ezen változásai a lutheránus államegyházak alfejezetben nyernek tágabb összefüggést.
A dán abszolutizmus értékelése a dán és nemzetközi történetírásban az utóbbi évszázadban jelentősen változott. A 19. századi liberális történetírás – amely a dán nemzeti alkotmány 1849-es bevezetését a szabadság győzelmeként ünnepelte – az abszolutizmust a népet elnyomó, idejétmúlt rendszerként ábrázolta. Ezzel szemben a 20. század közepi strukturális történetírás a dán abszolutizmust a katonai-hatalmi versenyre adott racionális intézményi válaszként értékelte, amelynek révén Dánia a svédséggel szembeni vereségek után megőrizte állami létét. A mai kutatásban a hangsúly részben a hivatalnoki állam mindennapi működésére, a helyi közösségek és a királyi hatalom közötti tárgyalásokra, valamint a nemek, a parasztság és a gyarmati alattvalók perspektívájára helyeződött. Nincs teljes konszenzus abban, hogy mennyire volt „abszolút” az abszolutizmus: egyes kutatók a rendi hagyományok továbbélését, a hercegségek különállását és a helyi elitek alkupozícióját hangsúlyozzák, míg mások a királyi rendeletek és a bürokratikus központosítás erejét emelik ki. Ez a vita nem csupán szakmai, hanem a dán nemzeti önértelmezést is érinti: az abszolutizmus emlékezete az alkotmányos monarchia kialakulásának előtörténeteként, illetve a „népegyház” és a dán állam egyes intézményeinek eredeteként is jelen van.
Az 1536-os reformáció és az 1660 utáni abszolutizmus forrásbázisa egyenlőtlen. Az 1536-os eseményekre vonatkozóan rendelkezésre állnak a koppenhágai országgyűlés iratai, a királyi rendeletek, a krónikák – például Peder Palladius prédikációi és a kortárs hitvitázó iratok –, valamint a városi tanácsi jegyzőkönyvek egy része. A lutheránus reformáció egyházi iratai, az anyakönyvek és a vizitációs jegyzőkönyvek a 17. századtól egyre gazdagabbak, de a 16. század közepi források sok területen hiányosak; a vidéki lakosság vallási gyakorlatáról csak közvetett következtetéseket vonhatunk le. A grimhildi és más helyi paraszti vallásosság kérdése a kutatásban vitatott, mivel a források nagyrészt az egyházi elit szemszögéből íródtak.
Az abszolutizmus 1660-as bevezetésének jogi minősége ugyancsak vitatott: az 1665-ös Kongeloven szövege egyértelmű, de a rendi országgyűlés 1660-as döntéseinek jegyzőkönyvei hiányosak, és a kortárs diplomáciai levelezésből tudjuk, hogy a hatalomátvételt a hadsereg jelenléte és a koppenhágai polgárőrség fenyegetése kísérte. Azt, hogy a rendek önként mondtak-e le hatalmukról, vagy kényszer alatt cselekedtek, a dán történetírás 18. századi hivatalos emlékezete és a későbbi liberális kritika eltérően ítélte meg; a mai kutatók többsége a kényszer és a politikai megegyezés együttesét hangsúlyozza. A gyarmati források – a Dán Nyugat-indiai Társaság ültetvényeinek iratai, a rabszolgaszállító hajók naplói – fennmaradtak, de a rabszolgává tett emberek saját hangja ritkán hallható belőlük; a gyarmati áldozatok számának becslése ezért bizonytalan. Az izlandi reformáció eseményeit az izlandi évkönyvek és a dán kormányzati iratok egyaránt dokumentálják, de az izlandi társadalom vallási átalakulásának ütemét a források csak részben mutatják.