A 18. század végén a dán–norvég állam (Danmark-Norge) Európa egyik legjelentősebb tengeri kereskedelmi hatalmának számított. Ez a pozíció azonban sebezhetővé is tette a forradalmi Franciaország és Nagy-Britannia közötti háborúban. A brit hadiflotta számára a dán-norvég kereskedelmi flotta és a koppenhágai hadikikötő egyszerre jelentett stratégiai fenyegetést és lehetséges zsákmányt; Franciaország oldalán a dán semlegesség az északi-tengeri brit blokád megkerülésének egyik csatornája volt. A dán politikai elit az „felfegyverzett semlegesség” eszméjére támaszkodva remélte, hogy a királyság kimaradhat a konfliktusból, miközben a háborús konjunktúrából származó kereskedelmi nyereséget élvezheti. Ez a stratégia 1801-ben és 1807-ben is kudarcot vallott, és közvetlenül vezetett az 1814-es katasztrófához.
A semlegesség fogalmát ebben az időszakban nem a mai nemzetközi jogi garanciák szerint értelmezték. A 18. századi északi semlegesség a gyakorlatban azt jelentette, hogy Dánia–Norvégia nem kötött formális szövetséget egyik harcoló féllel sem, de hajói fegyveres kísérettel közlekedtek, és a kormány a diplomáciai nyomást a kereskedelem fenntartására használta. A brit kormány, különösen a második fegyveres semlegesség (1800) létrejötte után, ezt a magatartást ellenségesnek tekintette. A semlegesség tehát nem volt passzív állapot: mindkét hadviselő fél folyamatosan tesztelte a koppenhágai udvari kormányzat mozgásterét.
A koppenhágai csata (Slaget på Reden, 1801. április 2.) a brit flotta támadása volt a dán főváros előtti horgonyzóhelyen állomásozó dán-norvég hajóhad ellen. Az ütközet nem a koppenhágai erődrendszer lerombolására irányult, hanem a dán hadiflotta harcképtelenné tételére és a semlegességi politika megadásra kényszerítésére. A brit támadást a dán védelem meglepetésként érte: a főváros előtti védelmi vonalat az elöregedett hajókból álló tömbhajó-sor alkotta, amelyet a haditengerészet és a koppenhágai polgárság sietve hozott létre. A csatában a dán fél körülbelül 370 halottat és sebesültet veszített, míg a brit flotta vesztesége ennél kisebb volt; a pontos adatok azonban a korabeli hivatalos kimutatásokban eltérnek egymástól.
Az 1801-es csata után Dánia–Norvégia kénytelen volt kilépni a fegyveres semlegességből, és ideiglenesen elfogadni a brit feltételeket. A politikai vezetés ebből azt a következtetést vonta le, hogy a flotta további fejlesztése helyett a diplomáciai egyensúlyozásra kell összpontosítani. A Koppenhágai Palota utáni időszakban a királyi kormányzat igyekezett mind Londont, mind Párizst meggyőzni készségéről a békére. Ez a kettős játék azonban nem oldotta fel az alapvető stratégiai dilemmát: a brit flotta minden erejével meg akarta akadályozni, hogy a dán flotta francia kézre kerüljön, míg Napóleon a kontinentális rendszer szempontjából akarta felhasználni a dán kikötőket.
A napóleoni háborúk dán szempontból legtraumatikusabb fordulata a második koppenhágai bombázás (1807. augusztus–szeptember) volt. A brit kormány, attól tartva, hogy Napóleon hamarosan elfoglalja Dániát és lefoglalja a flottát, ultimátumot intézett a dán kormányhoz: adja át a hadiflottát brit őrizetbe, cserébe pedig a brit csapatok nem szállják meg Sjælland szigetét. A dán kormány ezt a követelést a szuverenitás megsértésének tekintette, és elutasította. A brit válasz a főváros ostroma volt: a szárazföldi csapatok körülzárták Koppenhágát, a tengeri tüzérség pedig több napon át bombázta a várost, beleértve a polgári lakónegyedeket is.
A bombázás áldozatszáma erősen vitatott. A hagyományos dán történetírás a polgári halottak számát több százra teszi, a város épületállományának jelentős része elpusztult, és a tűzvész hozzájárult a polgári ellenállás megtöréséhez. A korabeli becslések és a későbbi rekonstrukciók között eltérések vannak; ezért az áldozatszámot hozzávetőlegesnek kell tekinteni. A katonai következmény viszont egyértelmű: a dán-norvég hadiflotta elveszett, mert a kormány kénytelen volt átadni a hajókat a briteknek. Ezzel a dán–norvég állam tengeri védelmi képessége gyakorlatilag megsemmisült.
A flottaelvétel (Flådens ran) a dán emlékezetben és a történelmi irodalomban máig élő, érzelmileg terhelt fogalom. A brit támadás ténye és a flotta átadása dokumentált, ugyanakkor annak értelmezése, hogy a dán kormány milyen mértékben játszott szerencsejátékot a semlegességével, továbbra is vitatott. A 19. századi dán nemzeti elbeszélés a brit támadást alattomos, a dán államot ok nélkül sújtó agresszióként ábrázolta; a modern történetírás ezzel szemben hangsúlyozza a nagyhatalmi kontextust és a kormány mozgásterének szűkösségét.
Az 1807-es brit támadás után a dán–norvég állam számára nem maradt reális alternatívája a Franciaországgal való szövetségnek. VI. Frigyes dán király (Frederik 6., 1808–1839) kormánya 1807 őszén csatlakozott a kontinentális blokádhoz, amelyet Napóleon a brit kereskedelem kiszorítására hirdetett meg. Ez a lépés azt jelentette, hogy a dán-norvég kikötők bezárultak a brit hajók előtt, és a dán politika hivatalosan a francia szövetségi rendszer része lett. A stratégiai ok egyértelmű volt: a flotta elvesztése után a kormány csakis egy európai nagyhatalom támogatásában reménykedhetett a brit nyomás ellensúlyozására.
A szövetség azonban gazdaságilag katasztrofálisnak bizonyult. Dánia–Norvégia külkereskedelme a brit blokád és a háborús viszonyok miatt összeomlott; a norvég kikötővárosok különösen megszenvedték a gabonaimport akadozását, a dán kormányzat pedig a kontinentális blokád betartatásával tovább csökkentette a gazdasági mozgásteret. A korabeli forrásokban gyakran szerepel az éhínség és a dekonjunktúra, különösen 1807–1812 között. Ez a gazdasági hanyatlás hozzájárult ahhoz, hogy a norvég elit egy része fokozatosan elhatárolódjon a koppenhágai központi kormányzattól, és inkább a brit piacokhoz való visszatérést keresse.
A napóleoni szövetség és a blokád hosszú távon kimerítette az állam pénzügyeit. A dán-norvég kormány a háborús kiadásokat papírpénz-kibocsátással finanszírozta, ami inflációhoz és a kuránsvaluta elértéktelenedéséhez vezetett. A krízis csúcspontja az 1813-as államcsőd volt, amikor a pénzreform a régi pénzeket lényegében elértéktelenítette, és a takarékbetétek, adósságok új rendszerbe kerültek. A részletek azonban bonyolultak: a 19. századi gazdaságtörténeti kutatások hangsúlyozzák, hogy az államcsőd nem egyszeri pillanat, hanem hosszú folyamat volt, amelynek során a lakosság különböző csoportjai eltérő mértékben viselték a veszteségeket. A kistakarékosok, a koppenhágai kereskedők és a vidéki paraszti közösségek egyaránt megszenvedték a pénzügyi összeomlást, de a korabeli statisztikai források nem teszik lehetővé a pontos rétegveszteség számszerűsítését.
A katonai helyzet ugyancsak romlott. A francia szövetséges veresége 1812-ben, Napóleon oroszországi kudarca után a dán állam stratégiai helyzete tarthatatlanná vált. A svéd trónörökös, Jean-Baptiste Bernadotte (a későbbi XIV. Károly János) 1813-ban a Napóleon elleni koalíció oldalán csatlakozott a háborúhoz, és Svédország célja a dán-norvég állam gyengítése, különösen Norvégia megszerzése volt. Bernadotte a svéd külpolitikát a finn területek Oroszországnak való elfogadása utáni kompenzáció jegyében fogalmazta újra: Norvégiát kívánta Svédországnak megszerezni. Ezt a tervet a nagyhatalmak, különösen Oroszország és Nagy-Britannia, hallgatólagosan támogatták.
Az 1813-as hadjárat során a svéd csapatok Észak-Németországban a koalíciós erők oldalán harcoltak a dán csapatok ellen. Dánia továbbra is Napóleon szövetségese volt, és a lipcsei csata (1813. október) után sem váltott oldalt azonnal. A svéd hadsereg 1813 decemberében betört Holsteinba, és a dán haderő nem tudta feltartóztatni a támadást. A dán kormány végül fegyverszünetet kért, és 1814. január 14-én aláírta a kieli békét (Kieltraktaten). A szerződésben a dán király lemondott Norvégia trónjáról a svéd király javára, és Dániának megmaradtak a régi norvég atlanti szigetek – Izland, Grönland és Feröer –, amelyeket a dán korona továbbra is birtokolt. A békeszerződés megerősítette a dán részvételt a Napóleon-ellenes koalícióban is.
A kieli béke értelmezése a modern történetírásban összetett. A dokumentált tény az, hogy a dán király aláírta a lemondást, és a svéd korona megszerezte a formális jogot Norvégiára. Ugyanakkor az, hogy Norvégia a gyakorlatban nem került közvetlenül svéd kormányzás alá, hanem a norvég politikai elit 1814 tavaszán önálló alkotmányt fogadott el, mutatja a szerződés erejének határait. A norvég történetírás hangsúlyozza, hogy a kieli béke nem teremtett jogszerű állapotot, mert a norvég intézmények nem fogadták el a dán király döntését. A dán történeti emlékezetben viszont a béke a birodalom felbomlásának fájdalmas, ugyanakkor elkerülhetetlen pillanata.
A norvég 1814 eseményei szorosan kapcsolódnak a kieli békéhez, de önálló folyamatként kell bemutatni. A dán kormányzó, Christian Frederik herceg (a későbbi VIII. Christian) Norvégiában a kieli béke hírére nem engedelmeskedett a svéd követelésnek, hanem a norvég elit egy részével összefogva alkotmányozó nemzetgyűlést hívott össze Eidsvollba 1814 tavaszán. Az Eidsvollban elfogadott alkotmány (május 17.) kinyilvánította Norvégia függetlenségét, és a herceget királlyá választotta. A svéd kormány ezt a lépést a kieli béke megsértésének tekintette, és katonai nyomással kényszerítette a norvég felet a mossi konvenció (augusztus 14.) elfogadására. Az egyezmény formailag elismerte az eidsvolli alkotmányt, de Norvégia külügyei és királyi hatalma a svéd korona alá került.
Ez a folyamat Dánia szempontjából azért fontos, mert egyértelművé tette: a koppenhágai kormányzat már nem rendelkezett hatékony ellenőrzéssel a norvég elit felett. A dán–norvég állam széthullása tehát nem pusztán nagyhatalmi szerződés következménye volt, hanem a norvég politikai osztály önállósodási törekvésének betetőződése is. A dán történetírás sokáig úgy ábrázolta az 1814-es eseményeket, mint a hűtlen norvég testvér elszakadását; a modern kutatás ezzel szemben a dán kormány mozgásterének szűkösségét és a norvég társadalmi elit saját útjának legitimitását hangsúlyozza.
A napóleoni háborúk nemcsak Európában, hanem a dán gyarmatbirodalomban is átrendezték a viszonyokat. Dánia a 17–18. században több karib-tengeri szigetet (a Dán Nyugat-India részeként), valamint indiai kereskedelmi telepeket és az aranyparti erődöket birtokolta. A háború során a brit haderő elfoglalta a dán gyarmatok egy részét, és a kieli béke nem állította vissza automatikusan a korábbi állapotot. A gyarmatok sorsáról a bécsi kongresszus tárgyalt, és Dánia végül visszakapta a dán nyugat-indiai szigeteket, de a birodalom globális jelentősége egyértelműen csökkent. A gyarmati lakosság, különösen az ültetvényeken dolgozó rabszolgák helyzete ebben az időszakban alig jelenik meg a dán politikai dokumentumokban; a forrásokból azonban tudható, hogy a háborús blokád és a brit megszállás súlyosan érintette az élelmezést és a kereskedelemből élő gyarmati városokat.
A bécsi kongresszus (1814–1815) megerősítette a kieli béke fő rendelkezéseit: Norvégia a svéd koronához került, Dánia pedig megtarthatta Izlandot, Grönlandot és Feröert. A dán királyság emellett visszakapta német területeinek egy részét, de Schleswig-Holstein kérdése a kongresszuson sem oldódott meg véglegesen. A Lauenburgi hercegség Dániának jutott, de a német szövetség és a dán király között a holsteini hercegség jogi helyzete továbbra is vitatott maradt. Ez a bizonytalanság fontos előzménye lett az 1864-es háborúhoz vezető nemzeti konfliktusnak. A kongresszus dán delegációja arra törekedett, hogy a dán–norvég állam felbomlása ellenére a királyság európai középhatalomként megőrizze jelenlétét, de a realitás az volt, hogy Dánia a 19. század elejére a nagyhatalmak ütközőzónájává vált.
A napóleoni háborúk társadalmi következményeit nem szabad alábecsülni. Dánia lakossága – a későbbi statisztikai becslések szerint – a 19. század elején körülbelül egymillió fő lehetett a duci királyságban, míg a dán–norvég állam norvég részének lakossága körülbelül 900 ezer fő volt. A háborús infláció, a kereskedelmi blokád és a mezőgazdasági termelés zavarai a vidéki szegénység növekedéséhez vezettek. A koppenhágai bombázás és a haditengerészeti költségek a fővárosi polgárságot is meggyengítették. Ugyanakkor a válság éppen a reformkorszak (reformtid) nyitányához vezetett: a dán elit felismerte, hogy a birodalmi struktúra bukása után belső modernizáció nélkül a királyság nem tud talpra állni. Ez a felismerés alapozta meg a későbbi agrárreformokat, a jogi reformokat és a nemzeti liberalizmus felemelkedését.
E fejezet elsődleges forrásai közé tartoznak a kieli békeszerződés szövege, a mossi konvenció okmányai, az eidsvolli alkotmány eredeti példányai, valamint a dán külügyminisztérium és a brit admiralitás levelezése. A koppenhágai bombázás polgári áldozatainak száma bizonytalan, mert a korabeli anyakönyvek hiányosak, és a tűzvész utáni összeírások eltérő számokat rögzítenek. Az 1813-as államcsőd pontos gazdasági hatása szintén vitatott, mert a pénzügyi kimutatások utólagos elemzése módszertani nehézségekbe ütközik. A kieli béke és a norvég alkotmány viszonyáról a dán és norvég történetírásban máig eltérő hangsúlyok léteznek; az említett események értékelése tehát részben emlékezetpolitikai kérdés.
– A dán–norvég állam semlegességi politikája 1801-ben és 1807-ben kudarcot vallott; a britek előbb csatát nyertek Koppenhága előtt, majd elvették a hadiflottát. – A flotta elvesztése után Dánia–Norvégia Napóleon szövetségesévé vált, csatlakozott a kontinentális blokádhoz, ami gazdasági válságot és 1813-ban államcsődöt okozott. – A kieli béke (1814. január 14.) értelmében a dán király lemondott Norvégiáról a svéd király javára, de megtartotta Izlandot, Grönlandot és Feröert. – Norvégia 1814 tavaszán Eidsvollban független alkotmányt fogadott el; a svéd nyomás a mossi konvencióhoz vezetett, amely perszonáluniót teremtett Svédországgal. – A napóleoni háborúk alatt a dán gyarmatok egy részét brit csapatok szállták meg; a bécsi kongresszus a birodalom újrarendezését hozta, de Dánia globális szerepe csökkent. – A háborús válság társadalmi terhei és a birodalom bukása előkészítették a 19. századi dán reformkorszakot és a nemzeti liberalizmus későbbi felemelkedését.