A francia forradalmi és napóleoni háborúk lezárása után a győztes nagyhatalmak egyik legfontosabb feladata Európa területi és alkotmányos rendjének újraszabása volt. A köztársaság válsága és a francia megszállás alfejezetben tárgyalt francia megszállás és a Batáviai Köztársaság, majd a Holland Királyság (1806–1810) felbomlása után a Németalföld sorsa a bécsi kongresszus egyik központi kérdésévé vált. Az északi és déli tartományok egyesítése nem csupán egy dinasztia restaurációját jelentette: a nagyhatalmak biztonsági érdekei, a brit tengeri hatalom és a francia expanziótól való félelem egyaránt belejátszott abba, hogy 1815-ben létrejöjjön az Egyesült Holland Királyság (Verenigd Koninkrijk der Nederlanden; franciául Royaume-Uni des Pays-Bas). Ennek az államnak a berendezkedése alapozta meg a későbbi holland alkotmányos monarchiát, ugyanakkor már születésekor magában hordozta az északi és déli tartományok közötti feszültségeket, amelyek 1830-ban a belga forradalomhoz vezettek.
Az 1814–1815-ös bécsi kongresszus elsődleges célja a napóleoni háborúk után kialakult hatalmi vákuum megszüntetése és a francia befolyás visszaszorítása volt. A Németalföld kérdésében a nagyhatalmak – elsősorban Nagy-Britannia, Poroszország, Ausztria és Oroszország – már a kongresszus előtt, 1814 nyarán elvi megállapodásra jutottak. Az 1814. június 21-i londoni jegyzőkönyv (Protocol of the Eight Articles) rögzítette, hogy a holland és belga tartományokat egyetlen állammá kell egyesíteni az Orániai-ház vezetése alatt. A döntés hivatalos indoka a francia határ menti pufferállam létrehozása volt, amely kellően erős ahhoz, hogy megakadályozza Franciaország északi terjeszkedését. Emellett a brit kormány számára kulcsfontosságú volt, hogy a Schelde folyó torkolata és Antwerpen kikötője ne kerüljön francia kézbe, mert ez közvetlen fenyegetést jelentett volna a brit szigetekre nézve.
A területi rendezés azonban nem csupán a nagyhatalmak diktátuma volt. Az Orániai-ház feje, Vilmos Frigyes (Willem Frederik van Oranje-Nassau), aki 1813 novemberében tért vissza a holland tartományokba, és ideiglenesen „szuverén fejedelem” (Soeverein Vorst) címet kapott, aktívan törekedett a déli tartományok megszerzésére. Az 1814. augusztus 13-i londoni egyezmény értelmében a szövetségesek a déli tartományokat – a korábbi osztrák Németalföldet és a Liège-i Püspökség területét – Vilmosnak ígérték, bár a végleges határokról Bécsben döntöttek. A bécsi záróokmány (1815. június 9.) nemzetközi jogilag is szentesítette az Egyesült Holland Királyság létrejöttét, és meghatározta annak határait. A dokumentum elsődleges diplomáciai forrás, amelyből a korabeli nagyhatalmi szándékok pontosan rekonstruálhatók, ám a tárgyalások belső vitái csak részben követhetők nyomon a fennmaradt jegyzőkönyvekben.
Fontos hangsúlyozni, hogy a „belga” és „holland” nemzeti kategóriák 1815-ben még nem rendelkeztek a 19. század végi vagy 20. századi jelentésükkel. Az északi tartományok lakossága többségében református (calvinista) volt, míg a déli tartományok lakossága túlnyomórészt katolikus; a déli elit nyelve a francia, a hivatalos érintkezésben pedig a holland mellett a francia is használatos volt. A déli területek gazdasága – különösen a textilipar és a szénbányászat – korán iparosodó jellegű volt, míg az északi tartományok gazdasága elsősorban a kereskedelemre, a hajózásra és a gyarmati kapcsolatokra épült. Ezek a különbségek nem jelentettek automatikusan nemzeti ellentétet, de a közös állam keretein belül hamar érdekellentétekké váltak.
Vilmos Frigyes 1815. március 16-án vette fel az I. Vilmos (Willem I) királyi címet, miután a déli tartományok csatlakozását formálisan is kihirdették. A restauráció nem a régi, rendi alapú köztársaság visszaállítását jelentette, hanem egy központosított, monarchikus állam létrehozását. I. Vilmos személyében a kor egyik legenergikusabb és leginkább gyakorlatias uralkodója került a trónra: személyes irányítást gyakorolt a gazdaságpolitika, az infrastruktúra-fejlesztés és az oktatásügy terén. A kortárs források – például a király saját levelezése és miniszteri jelentések – azt mutatják, hogy Vilmos a gazdasági modernizációt és az állam egységesítését tekintette fő feladatának, nem pedig a rendi hagyományok helyreállítását.
A király hatalmának alapját az 1814-es, majd az 1815-ös alkotmány teremtette meg. Az 1814-es Grondwet voor de Verenigde Nederlanden („A Egyesült Németalföld alkotmánya”) még csak az északi tartományok számára készült, de 1815-ben a déli tartományok becsatolásával módosították, és kiterjesztették az egész királyságra. Az 1815-ös alkotmány a korabeli európai normákhoz képest mérsékelt liberális vonásokat mutatott, de a királyi hatalom messze erősebb maradt, mint a brit parlamentáris monarchiában. A törvényhozó hatalom a király és a Staten-Generaal (az országos gyűlés) között oszlott meg, de a végrehajtó hatalom teljes egészében a királyt illette. A miniszterek nem a parlamentnek, hanem a királynak tartoztak felelősséggel; a parlamentnek nem volt beleszólása a kormány kinevezésébe vagy leváltásába. Ez a berendezkedés a 19. századi alkotmányos monarchia egy sajátos, erősen királyközpontú változata volt, amelyet a kortárs holland liberálisok és konzervatívok is vita tárgyává tettek.
Az 1815-ös alkotmány kétkamarás törvényhozást hozott létre. Az Első Kamara (Eerste Kamer) tagjait a király nevezte ki életfogytiglan, így ez a testület lényegében a királyi akarat eszköze volt. A Második Kamara (Tweede Kamer) képviselőit a tartományi rendek (Provinciale Staten) választották, ami a népképviseletnek csak közvetett jellegét biztosította. A választójog cenzuson alapult: csak azok szavazhattak, akik meghatározott adót fizettek, ami a lakosság szűk rétegére korlátozta a politikai részvételt. A nők, a szegények és a munkások kizárása természetesnek számított a korszakban. A tartományi rendek hatásköre korlátozott volt: elsősorban a helyi adók és a közmunkák ügyeiben dönthettek, de a központi kormányzat erős felügyeletet gyakorolt felettük.
Az alkotmány elvileg kimondta a vallásszabadságot és a polgári egyenlőséget, de a gyakorlatban a protestáns északi elit dominanciája érvényesült. A katolikus egyház szervezeti önállóságát a királyi kormányzat korlátozni igyekezett: I. Vilmos állami befolyást akart az egyházi kinevezésekre és az oktatásra. A déli katolikus papság és a hívők egy része ezt a protestáns államhatalom beavatkozásaként élte meg. Ugyanakkor az alkotmány megszüntette a korábbi rendi kiváltságokat, és egységes polgári jogot léptetett életbe, ami a jogegyenlőség irányába mutatott. A holland nyelv hivatalos státusza az északi tartományokban egyértelmű volt, de a déli tartományokban a francia nyelvű hivatalnokréteg és burzsoázia számára a holland nyelvű közigazgatás előírása sérelmesnek bizonyult. Ezt a nyelvpolitikát azonban nem szabad visszavetíteni a későbbi flamand–vallon nyelvharcként értelmezni; 1815-ben még nem létezett szervezett flamand mozgalom, és a nyelvi kérdés elsősorban az adminisztratív elit és a helyi lakosság közötti távolság problémája volt.
Az alkotmány elfogadása a déli tartományokban jelentős legitimációs problémát vetett fel. Az 1815-ös alkotmányt az északi tartományok rendjei elfogadták, a déli tartományok rendi képviselőinek többsége azonban elutasította, részben a papság ellenállása, részben a francia nyelvű elit sérelmei miatt. A királyi kormányzat azonban a szavazatszámlálást úgy értelmezte, hogy a tartózkodókat és a távol maradókat az alkotmányt támogatóknak tekintette; ezt az eljárást a kortárs déli kritikusok gúnyosan „holland aritmetikának” (Hollandse rekenkunde) nevezték. A mai történetírásban ez az epizód vitatott emlékezeti pont: egyes értelmezések szerint a déli elit részvétele a döntésben formálisan szabályos volt, mások szerint az eljárás a déli társadalom jelentős részének kirekesztését leplezte. A források – a rendi gyűlések jegyzőkönyvei, a kortárs röpiratok és az egyházi tiltakozások – egyértelműen azt mutatják, hogy az alkotmány déli elfogadottsága már a kezdetektől gyenge volt, ami aláásta az új állam belső legitimitását.
Az Egyesült Holland Királyság létrejöttekor a kormányzatnak egyszerre kellett kezelnie a gazdasági, vallási és politikai különbségeket. Az északi tartományok – Holland, Zeeland, Utrecht, Gelderland, Overijssel, Frízföld, Groningen és Drenthe – kereskedőpolgársága a szabadkereskedelem híve volt, és a gyarmati kereskedelem újraindításában érdekelt. A déli tartományok – a korábbi osztrák Németalföld, azaz Brabant, Flandria, Hainaut, Liège, Namur, Luxembourg és a későbbi Limburg egy része – iparosodó gazdasága viszont védővámokat és állami beruházásokat igényelt. I. Vilmos gazdaságpolitikája – például a Société Générale bank alapítása 1822-ben és a csatornaépítések – a déli ipar fejlesztését is szolgálta, de a kereskedelmi érdekek és a protekcionista törekvések közötti ellentét tartós maradt.
A vallási feszültség sem csak a katolikus–protestáns szembenállásból fakadt. A déli katolikus egyház a tridenti zsinat utáni, erősen pápahű irányzathoz tartozott, míg a királyi kormányzat a felvilágosult abszolutizmus hagyományait követve állami felügyeletet kívánt az egyház felett. Az 1815-ös alkotmány elvben lehetővé tette a katolikus istentiszteletet, de a püspöki kinevezések és a papnevelés terén a király beleszólása folyamatos konfliktusforrás volt. A déli püspökök és a pápai udvar tiltakozásai dokumentáltak; a királyi rendeletek és az egyházi körlevelek elsődleges forrásai ennek a vitának.
Mindezek ellenére 1815-ben az Egyesült Holland Királyság korántsem volt eleve kudarcra ítélt vállalkozás. A déli ipari burzsoázia egy része támogatta a nagyobb belső piacot és a gyarmati kapcsolatok révén megnövekedett kereskedelmi lehetőségeket. A déli városi középrétegek számára az északi tartományok tőkéje és kereskedelmi hálózata vonzó lehetett. A későbbi belga ellenállás nem 1815-ben, hanem az 1820-as évek nyelvpolitikája, az adórendszer és a politikai kirekesztés hatására erősödött fel. A bécsi kongresszus által teremtett állam tehát nem a „mesterséges konstrukció” egyszerű esete volt, hanem egy feszültségekkel terhelt, de működőképesnek tűnő kompromisszum.
A bécsi kongresszus a Holland Királyság határait is meghatározta, és ezzel kapcsolatban a luxemburgi kérdés különleges megoldást kapott. A történelmi Luxemburgi Hercegséget a kongresszus nagyhercegségi rangra emelte, és I. Vilmos személyes uniójában (perszonálunió) egyesítette a Holland Királysággal. A nagyhercegség azonban a Német Szövetség (Deutscher Bund) tagja lett, és a fővárosában, Luxemburg városában porosz helyőrséget állomásoztattak. Ez a konstrukció a nagyhatalmi egyensúlyt szolgálta: a német államok biztonsági érdekét a francia határ mentén a porosz katonai jelenlét garantálta, míg a holland király uralma a terület felett a brit és osztrák érdekekkel is összhangban volt. A perszonálunió később, 1839-ben a belga forradalom következményeként felbomlott, de 1815-ben a luxemburgi rendezés a bécsi rendszer egyik tipikus, több államot egyszerre érintő kompromisszuma volt.
A gyarmati rendezés is a bécsi időszak része volt. Az 1814-es londoni egyezmény értelmében Nagy-Britannia visszaadta Hollandia kelet-indiai birtokainak egy részét, de megtartotta Ceylont, a Jóreménység-fokot és több más stratégiai pontot. Az 1824-es londoni szerződés később pontosította a befolyási övezeteket Délkelet-Ázsiában. Az 1815-ös Holland Királyság tehát egy gyarmatbirodalom magját is képezte, ami a holland gazdaság és társadalom számára hosszú távon meghatározó volt. A gyarmati kérdésnek azonban a bécsi kongresszus és a Holland Királyság alfejezetben csak közvetett jelentősége van; a részletes tárgyalás a gyarmatok és a gazdaság alfejezetben történik.
Az 1815 és 1830 közötti időszakot a holland történetírás gyakran a „királyi kormányzat kísérleteként” jellemzi, amelyben I. Vilmos centralizáló politikája szembekerült a déli tartományok rendi és egyházi köreivel. A király személyes irányítása alatt álló kormányzat jelentős infrastrukturális beruházásokat hajtott végre: csatornákat építettek, kikötőket bővítettek, és 1822-ben felállították a Société Générale-t (Algemene Nederlandse Maatschappij), amely a déli ipar finanszírozását szolgálta. A déli textilipar és szénbányászat részesült a királyi gazdaságpolitika előnyeiből, de az adóterhek és a holland nyelvű közigazgatás előírása miatt a déli középosztály és a papság egyre inkább idegenként tekintett az államra.
Az 1820-as években a nyelvpolitika fokozatosan szigorodott: a királyi rendeletek a holland nyelv használatát írták elő a déli hivatalokban, a bíróságokon és az oktatásban. Ez a francia nyelvű elit és a flamand nyelvű lakosság közötti viszonyt is átalakította, de a kortárs tiltakozások elsősorban a francia nyelvű burzsoáziától és a katolikus papságtól származtak. A flamand nyelvű lakosság anyanyelve valójában közel állt a hollandhoz, de a közigazgatási gyakorlatban a francia dominált, így a holland nyelv előírása a francia nyelvű elit hatalmát fenyegette. Ezt a feszültséget a belga forradalom és 1830 alfejezet tárgyalja részletesen a belga forradalom előzményeként.
Az alkotmányos berendezkedés belső ellentmondása is hozzájárult a válsághoz. A királyi hatalom erős volt, de a parlamentáris ellenőrzés hiánya miatt a déli sérelmek nem találtak intézményes csatornát. A Második Kamara választási rendszere a déli tartományok lakosságát alulreprezentálta, mert a képviselői helyek száma nem arányosult a népességhez, és a cenzusos választójog a katolikus déli szegényebb rétegeket kizárta. A déli ellenzék a sajtóban és a peticiókban fogalmazta meg követeléseit, de a királyi kormányzat ezeket többnyire elutasította. A 1830-as júliusi francia forradalom hatására ezek a feszültségek robbanásszerűen törtek felszínre, de ennek tárgyalása a belga forradalom és 1830 alfejezet feladata.
Az Egyesült Holland Királyság létrehozására vonatkozó elsődleges források viszonylag jól dokumentáltak. A bécsi záróokmány, a londoni jegyzőkönyvek, az 1814-es és 1815-ös alkotmányok szövege, valamint a rendi gyűlések jegyzőkönyvei hozzáférhetők. A diplomáciai forrásokból a nagyhatalmi szándékok rekonstruálhatók, de a tárgyalások belső alkufolyamatai csak részben ismertek, mivel a kongresszus informális egyeztetései nem mindig kerültek írásba. Az orániai restauráció támogatottságának mértéke a déli tartományokban vitatott: a kortárs röpiratok és a pápai udvar tiltakozásai egyértelműen jelzik az egyházi ellenállást, de a déli lakosság egészének politikai véleményéről nincsenek reprezentatív adatok.
A legnagyobb bizonytalanság az 1815-ös alkotmány déli elfogadásának legitimitását övezi. A „holland aritmetika” néven ismert eljárás értékelése a belga és holland történetírásban máig eltérő hangsúlyt kap. A holland történeti hagyomány hajlamos az eljárást formálisan szabályosnak tekinteni, míg a belga történetírás a déli társadalom kirekesztésének bizonyítékaként kezeli. A mai tudományos konszenzus szerint az alkotmányos rendezés jogilag érvényes volt, de politikai értelemben nem bírt széles körű déli legitimációval; ez a kettősség hozzájárult a későbbi belga elszakadáshoz. Az általunk ismertetett értelmezés ezt a kettősséget hangsúlyozza, és kerüli az egyoldalú állásfoglalást.
A népességi és gazdasági adatok 1815-re vonatkozóan becsléseken alapulnak. Az Egyesült Holland Királyság összlakosságát 1815-ben a kortárs hivatalos összeírások körülbelül 5,5–6,0 millió főre tették, de a déli tartományok népszámlálása hiányos volt, és a kutatók ma is korrigálják a becsléseket. Ezért a pontos számok helyett nagyságrendi megállapításokat érdemes használni, ahogyan a szövegben is tettük.