A Németalföld 14–15. századi történetét gyakran úgy szokás leírni, mint egy mozaikból összeálló, de soha teljesen egységesülő politikai képződmény, a Burgundi Németalföld kialakulását. A korábbi alfejezetben tárgyalt tartományi keretek – A flamand és vallon területek a középkorban – már megmutatták, hogy Flandria, Brabant, Hainaut, Holland, Zeeland és a többi terület eltérő jogi hagyománnyal, városi önkormányzattal és rendi intézményekkel bírt. A burgundi hercegek és későbbi Habsburg örököseik nem egy előre adott „belga” vagy „holland” államot alakítottak ki, hanem dinasztikus úton, szerződések, vásárlások, örökösödések és katonai nyomás révén egy perszonáluniót hoztak létre. Ez a perszonálunió ugyanakkor közös intézményeket teremtett, amelyek a későbbi holland és belga államiság előképeiként is értelmezhetők – de csak visszavetítés nélkül, hiszen a korszak szereplői nem nemzetállami kategóriákban gondolkodtak.
A burgundi hercegi cím a francia királyi ház oldalágához, a Valois-házhoz kötődött. A Németalföldön a fordulópontot az 1369. évi házasság és az 1384-es örökség jelentette: II. Fülöp (Merész Fülöp; Philippe le Hardi) felesége, Margaretha van Male révén megszerezte Flandria, Artois, Nevers és Rethel grófságait, valamint a Burgundiai Szabadgrófságot (Franche-Comté) is. Ezzel a burgundi herceg egyszerre volt francia hűbéres és a Németalföld egyik leggazdagabb tartományának ura. A korabeli források – elsősorban hűbéri oklevelek, városi kiváltságlevelek és udvari krónikák – ezt nem „belga” vagy „holland” területként, hanem egyes címek és jogok halmazaként írták le.
Fia, I. János (Rettenthetetlen János; Jean sans Peur, 1404–1419) a francia belpolitikai küzdelmekben játszott szerepet, németalföldi terjeszkedése kisebb volt. A döntő bővülést III. Fülöp (Jó Fülöp; Philippe le Bon, 1419–1467) hajtotta végre. Ő megszerezte Namur grófságát (1421/1429), majd a brabanti hercegséget és a limburgi hercegséget (1430), később Hainaut, Holland és Zeeland grófságait (1428–1433), végül Luxemburg hercegségét (1443/1451). A területszerzés jogcímei rendkívül változatosak voltak: vásárlás, örökösödési szerződés, katonai nyomás és a helyi rendekkel kötött kompromisszum egyaránt előfordult. A holland–hainaut-i örökség megszerzése például nem egyszeri hódítás volt, hanem hosszabb folyamat, amelyben III. Fülöp a belső pártviszályokat kihasználva szerezte meg az elismert joghatóságot.
Károly (Merész Károly; Charles le Téméraire, 1467–1477) tovább bővítette ezt a konglomerátumot: 1473-ban megszerezte a Gelre hercegségét, és kísérletet tett a Rajna menti területek, sőt a lotaringiai és a svájci irányú hatalmának kiépítésére is. Az ő uralma alatt a burgundi hatalom elérte legnagyobb kiterjedését, de a herceg központosító, adóztató politikája komoly ellenállást váltott ki a németalföldi városokban és a tartományi rendekben.
Fontos hangsúlyozni: a „Burgundi állam” a modern értelemben nem volt egységes állam. A herceg minden egyes tartományban más cím alapján uralkodott: Flandriában grófként, Brabantban hercegként, Hainaut-ban grófként, Luxemburgban hercegként, és így tovább. Az egyes tartományok külön rendi gyűléssel, külön joggal, külön adórendszerrel és külön kiváltságokkal bírtak. A burgundi hatalom lényege éppen az volt, hogy a herceg a helyi jogokat megerősítve, de azokat saját udvara és tisztviselői révén összekapcsolva kormányzott.
A burgundi hercegek nem egyszerűen címeket halmoztak fel, hanem fokozatosan közös kormányzati intézményeket is létrehoztak. Ennek központja a hercegi udvar volt, amely egyre inkább Brüsszel, Brugge, Lille, Gent és Mechelen között mozgott. Az udvar nem csupán reprezentációs közeg volt, hanem a politikai döntéshozatal, a patrónusi hálózatok és a nemesi karrierépítés színtere is.
Az igazságszolgáltatás központosításának egyik kulcseleme a Nagy Tanács (Grand Conseil / Grote Raad) létrehozása volt. A herceg mellett működő, jogi szakértőkből álló testület a tartományi bíróságok fellebbviteli fórumaként működött, és fokozatosan elvált a hercegi udvartól. 1473-ban Károly Merész a Nagy Tanácsot Mechelenbe helyezte, és ezzel megteremtette a mecheleni Nagy Tanács alapjait, amely később a Habsburg Németalföld legfelsőbb bíróságává vált. A bírósági reform azonban nem számolta fel a tartományi bíróságokat, inkább föléjük rendelt egy közös fellebbviteli fórumot.
A pénzügyek terén a burgundi hercegek számvevőszékeket (Chambres des comptes / Rekenkamers) hoztak létre. A legfontosabb számvevőszék Lille-ben, majd Brüsszelben működött, és az egyes tartományok domainjövedelmeit, adóbevételeit és kiadásait ellenőrizte. Ez nem jelentett egységes költségvetést: minden tartománynak megvolt a maga pénzügyi elszámolása, de a számvevőszékek egységes ellenőrzési elveket képviseltek, és a herceg központi adminisztrációjának nélkülözhetetlen eszközei voltak.
A rendi képviselet terén a legfontosabb újítás a rendi gyűlés, a Staten-Generaal (États généraux / Staten-Generaal) összehívása volt. A burgundi hercegek kezdetben tartományonként külön-külön tárgyaltak a rendekkel, különösen adóügyekben. A 15. században azonban egyre gyakrabban fordult elő, hogy a herceg több tartomány rendjeit egyszerre hívta össze, hogy közös kérést terjesszen elő, vagy közös hadiadót kérjen. A szakirodalomban gyakran az 1464. évi brüggei összejövetelt tekintik az első igazi Staten-Generaalnak, bár a testület intézményesülése fokozatos volt, és a kortársak számára a korábbi tartományi rendi gyűlések jelentették az alapvető keretet.
A központi és a tartományi szint között a burgundi hercegek helytartókat (stadhouder) neveztek ki. A helytartó a herceg távollétében az adott tartományban képviselte a fejedelmi hatalmat, felügyelte a várakat, a bíráskodást és a rendi gyűléseket. A hivatal nem volt egységes: egyes tartományokban a helytartó erős pozícióval bírt, máshol inkább katonai parancsnoki szerepre korlátozódott. A helytartók jellemzően a burgundi udvarhoz lojális, gyakran a Németalföldön kívülről érkező nemesek közül kerültek ki, ami a helyi elitek és a központi hatalom közötti közvetítés sajátos intézményét hozta létre.
Mindezek az intézmények nem szüntették meg a tartományi kiváltságokat. A burgundi hercegeknek minden tartományban külön-külön kellett esküt tenniük a helyi jogok és kiváltságok megtartására. Brabantban például a Joyeuse Entrée (Blijde Inkomst) elnevezésű oklevél rögzítette a herceg és a rendek közötti szerződéses viszonyt, és a herceg kötelezettségét a tartományi jogok tiszteletben tartására. Ennek megsértése a rendek számára jogalapot adott az ellenállásra.
A burgundi hatalom kiépülése nem volt egyirányú, konfliktusmentes folyamat. A Németalföld városai – elsősorban Flandriában, Brabantban és Hollandiában – gazdasági erejükre és kiváltságaikra támaszkodva ellenálltak a hercegi központosításnak, az adóztatásnak és a katonai terheknek. Flandria városai, különösen Gent és Brugge, többször is fegyveres felkelést robbantottak ki. A gandi felkelések, a bruggei konfliktusok és a holland városok ellenállása arra mutatott, hogy a herceg hatalma a városi autonómiák határába ütközött.
Az 1470-es években Károly Merész központosító és erősen adóztató politikája a rendi ellenállás kikényszerítette kompromisszumok sorához vezetett. Károly 1477. évi halála után – a nancy-i csatában – a helyzet alapvetően megváltozott. Az utódlás bizonytalanságát kihasználva a németalföldi rendek kikényszerítették Máriától (Burgundi Mária; Marie de Bourgogne) a Nagy Privilégium (Groot Privilege) kiadását 1477-ben. Ez a dokumentum megerősítette a tartományi és városi kiváltságokat, korlátozta a hercegi központi intézmények hatáskörét, és a rendek jóváhagyásához kötötte az adókivetést és a hadüzenetet. A Nagy Privilégium tartalmi részletei és tényleges alkalmazása a kutatásban vitatott, de abban konszenzus van, hogy a rendi ellenállás és a tartományi autonómia erejét mutatta.
A burgundi hatalom tehát egyszerre épített ki közös intézményeket és erősítette meg a tartományi rendi alkotmányosságot. Ez a kettősség meghatározta a későbbi Habsburg Németalföld politikai kultúráját is: a központi hatalom és a rendi autonómia közötti alkudozás, kompromisszum és időnként nyílt konfrontáció állandó elemévé vált.
Mária 1477-ben házasságot kötött I. Miksával (Maximilian von Habsburg), a későbbi német-római császárral. A házasság dinasztikus szempontból a burgundi területek Habsburg-kézbe kerülését alapozta meg. A jogi helyzet azonban bonyolult volt: Mária halála után, 1482-től a Németalföld tartományai formálisan fiukra, Szép Fülöpre (Philippe le Beau / Filips de Schone) szálltak, aki kiskorú volt. A kormányzást kezdetben Miksa gyakorolta régensként, de a flamand városok és a rendek ellenállása többször is korlátozta hatalmát. A gyermek Fülöp 1494-ben vette át formálisan a kormányzást, de a tényleges hatalmat részben tanácsosai, részben a tartományi elitek gyakorolták.
Szép Fülöp 1496-ban házasságot kötött Kasztíliai Johannával (Juana la Loca), ami a Németalföldet a spanyol királyságokkal kapcsolta össze. Fülöp 1506-ban bekövetkezett halála után a Habsburg örökség kulcsa a kiskorú V. Károly (Charles Quint / Keizer Karel) lett. Károly 1500-ban Gentben született, és a Németalföldön nevelkedett. 1515-ben a rendek nagykorúvá nyilvánították, és a burgundi németalföldi tartományok ura lett. 1519-ben a német-római császári trónra is megválasztották, 1516-ban pedig spanyol király lett. Ezzel a Németalföld egy hatalmas, több kontinensre kiterjedő Habsburg birodalmi konglomerátum része lett.
V. Károly számára a Németalföld nem egyszerűen egy tartomány volt a sok közül, hanem szülőföldje és politikai bázisa. Uralkodása alatt a németalföldi tartományok köre tovább bővült, és a 16. század közepére kialakult az a tizenhét tartományból álló területi egység, amelyet a későbbi szakirodalom Habsburg Németalföldként ismert. Ez a szám korabeli forrásokban nem mindig rögzült, és az egyes tartományok jogállása továbbra is különbözött, de a közös kormányzás és a rendi gyűlés intézményei révén egyre inkább politikai egységként működött.
A Habsburg Németalföld intézményei a burgundi örökségre épültek, de jelentős átalakuláson mentek át. A központi adminisztráció Brüsszelben összpontosult, ahol V. Károly idején a három tanács – az Államtanács (Conseil d’État / Raad van State), a Titkos Tanács (Conseil privé / Geheime Raad) és a Pénzügyi Tanács (Conseil des finances / Raad van Financiën) – működött. Ezeket a szakirodalom gyakran Collaterale Raden néven említi. Az Államtanács elsősorban a diplomáciai és katonai tanácsadás fóruma volt, a Titkos Tanács a jogi és közigazgatási ügyeket felügyelte, a Pénzügyi Tanács pedig az adó- és pénzügyi igazgatást. A tanácsok tagjai jellemzően a Németalföld legmagasabb rangú nemesei és jogi szakemberei közül kerültek ki. A döntéshozatalt azonban erősen befolyásolta a tartományi elitek és a Habsburg uralkodó közötti alkudozás.
A legfelsőbb bíróság a mecheleni Nagy Tanács (Grand Conseil de Malines / Grote Raad van Mechelen) lett, amely a tartományi bíróságoktól érkező fellebbviteli ügyekben döntött. Mellette a tartományi bíróságok és a városi bíróságok továbbra is megőrizték elsőfokú joghatóságukat. A kormányzó, a helytartó és a tartományi rendek közötti hatalommegosztás továbbra is a politikai rendszer állandó eleme volt.
A Habsburg Németalföld politikai berendezkedésében a rendi gyűlés, a Staten-Generaal, továbbra is a tartományi rendekből állt, és az adók, valamint a hadi terhek jóváhagyásának alapvető fóruma maradt. V. Károly rendszeresen összehívta a Staten-Generaalt, hogy rendkívüli adókat, ún. bedéket kérjen. A rendek viszont minden alkalommal a tartományi kiváltságok és a helyi jogok megerősítését követelték cserébe. Ez a kölcsönös alkudozás jellemezte a Habsburg Németalföld politikai működését, és a pénzügyi függés miatt a rendi gyűlés valódi hatalmi tényező maradt.
V. Károly uralkodása alatt a vallási kérdés is előtérbe került. A reformáció terjedése – különösen az anabaptista és később kálvinista irányzatoké – a Habsburg hatóságok részéről eretnekségi pereket, betiltó rendeleteket és kivégzéseket eredményezett. A vallási üldözés azonban a tartományi és városi hatóságok részéről sokszor ellenállásba ütközött, mert a helyi elitek saját joghatóságukat és a városi autonómiát féltették a központi egyházi és világi beavatkozástól. A vallási kérdés tehát összefonódott a tartományi jogok védelmével, és a későbbi felkelés egyik gyújtópontja lett.
1549-ben V. Károly kiadta a Pragmatica Sanctiót (Pragmatique Sanction), amely a tizenhét tartományt egységes öröklési egységként kezelte, és így biztosítani kívánta, hogy a Németalföld ne hulljon szét a Habsburg öröklési rendben. Ez a dokumentum a tartományi jogok megerősítésével egyidejűleg a Habsburg dinasztia folytonos uralmát is rögzítette. A Pragmatica Sanctio azonban nem szüntette meg a tartományi különállást, és a tartományok továbbra is saját rendi gyűléseiken, saját jogaik szerint működtek.
1555-ben V. Károly lemondott a Németalföldről fia, II. Fülöp (Felipe II) javára. A lemondási ceremóniát a brüsszeli palotában tartották, ahol Károly a rendek jelenlétében adta át a hatalmat. A jelenet a korabeli krónikákban és későbbi művészeti ábrázolásokban a Habsburg Németalföld politikai emlékezetének egyik meghatározó mozzanata lett. II. Fülöp azonban spanyol neveltetésű, spanyolul beszélő, a Németalföldtől távolságot tartó uralkodóként jelent meg, és 1559-ben elhagyta a tartományt. Ezzel a Németalföld és a Habsburg uralkodó közötti viszony új szakaszba lépett, amely a következő évtizedekben a nyílt felkeléshez és a terület kettészakadásához vezetett.
A burgundi és Habsburg Németalföld intézménytörténete kettős örökséget hagyott maga után. Egyrészt létrejöttek olyan közös intézmények – a Staten-Generaal, a Nagy Tanács, a három tanács, a helytartói hivatal –, amelyek a tartományok feletti politikai keretet alkottak. Másrészt a tartományi rendek, a városi magisztrátusok és a helyi jogszokások továbbra is erősek maradtak, és a központi hatalmat folyamatosan kompromisszumokra kényszerítették.
A „Nemzet” fogalma ebben az időszakban nem a modern nemzetállami identitást jelölte, hanem a rendi, városi, nyelvi és tartományi kötődések sokféle rétegét. A közös intézmények nem hoztak létre közös nyelvet, közös jogot vagy közös identitást, de megteremtették azokat a politikai rutinokat – a rendi gyűlések, a kiváltságlevelek, a tanácsi igazgatás –, amelyek a későbbi politikai közösségépítés alapjául szolgálhattak. A burgundi és Habsburg örökség tehát nem a mai Belgium vagy Hollandia közvetlen előzménye, hanem a Németalföld hosszú távú politikai intézményesülésének egy meghatározó, de nem kizárólagos szakasza.
A burgundi és Habsburg Németalföld történetére vonatkozó ismereteink elsődleges forrásai közé tartoznak a hercegi és császári oklevelek, a tartományi rendi gyűlések jegyzőkönyvei, a városi kiváltságlevelek, a számvevőszékek iratai, valamint a korabeli udvari krónikák. A 15. századi burgundi udvar krónikásai, mint Georges Chastellain, Olivier de La Marche vagy Jean Molinet, részletes leírásokat adtak a hercegi politika és az udvari élet eseményeiről, de műveik a dinasztikus legitimáció és az udvari reprezentáció szempontjait tükrözik. A 15. század végi francia emlékíró, Philippe de Commynes szintén fontos, de a szerző saját politikai szerepét és a francia királyi udvar nézőpontját érvényesítő forrás.
A területszerzés pontos kronológiája – különösen Namur, Luxemburg és Gelre esetében – a források eltérései miatt bizonytalan, és a szakirodalomban is eltérő évszámok szerepelnek. A jogcímek értékelése sem egyértelmű: a vásárlás, az örökösödés és a katonai nyomás közötti határ sok esetben képlékeny volt. A rendi gyűlés, a Staten-Generaal intézményesülésének kezdete is vitatott; az 1464-es első összehívás gyakran hivatkozott, de nem kizárólagos kiindulópont.
A burgundi és Habsburg központosítás mértékének megítélése a szakirodalomban élénken vitatott. Egyes történészek a burgundi hercegeket „modern” államépítőkként értelmezik, akik a bürokrácia, az adóztatás és a jogszolgáltatás új intézményeit hozták létre. Mások szerint a burgundi hatalom alapvetően dinasztikus perszonálunió maradt, és a tartományi rendi autonómia továbbra is a politikai rend meghatározó eleme volt. Ez a vita nem pusztán terminológiai: érinti azt a kérdést, hogy mennyire tekinthető a Németalföld a kora újkorban egységes politikai aktornak.
A Habsburg öröklés jogi és politikai természete is több értelmezési lehetőséget kínál. A Pragmatica Sanctio és a tizenhét tartomány egysége mint fogalom részben utólagos konstrukció; a korabeli forrásokban a tartományi különállás hangsúlyosabb, mint a későbbi egységnarratíva. A valláspolitika értékelése – különösen az eretnekségi perek és kivégzések száma, valamint a helyi együttműködés vagy ellenállás mértéke – szintén bizonytalanságot hordoz, mivel a periratok és a krónikai beszámolók hiányosak és érdekvezéreltek.
A fenti bekezdésekben ismertetett intézményi fejlődés a szakirodalmi konszenzuson alapul, de az egyes részletkérdésekben – például a Nagy Privilégium hatásában vagy a három tanács kialakulásának időrendjében – a szakirodalom eltérő hangsúlyokat alkalmaz. A fejezet szövege ezért a dokumentált tények, a valószínűsített folyamatok és a vitatott értelmezések megkülönböztetésére törekszik.