A finnországi svéd kisebbség és a schleswigi dán kisebbség két eltérő történelmi pályát jár be, de mindkettő a nyelvi jogok, a nemzeti identitás és a határok változásának kérdéseit állítja a középpontba. Míg a finnországi svédek évszázadokon át a svéd birodalmi elit részét képezték, és csak a 19. században váltak kisebbséggé a finn nemzetépítés folyamatában, addig a dán kisebbség Schleswigben egy 19. századi háborús rendezés következtében került kisebbségi helyzetbe a Német Birodalomban. A két eset jól mutatja, hogy a „kisebbség” fogalma nem statikus, hanem történelmileg alakuló kategória. Ahogyan a számi népek jogairól szóló A számi népek és jogok alfejezet is hangsúlyozta, a nyelvi jogok és az őshonos/kisebbségi státusz összefüggése országonként és régiónként eltérő. Ez az alfejezet a finnországi svédek és a dán kisebbség történetét, jogi helyzetét és mai vitáit mutatja be, különös tekintettel a nyelvi jogokra.
A finnországi svéd kisebbség (svédül finlandssvenskar, finnül suomenruotsalaiset) nem bevándorló közösség, hanem a svéd uralom idején Finnország területén letelepedett svéd ajkú lakosság leszármazottja. A svéd korona a 12–13. századtól terjesztette ki hatalmát a mai Finnország területére (lásd A finn törzsek és a svéd hódítás), és ezzel párhuzamosan svéd telepesek érkeztek a partvidékre, különösen Ålandra, a Turku (svédül Åbo) környéki szigetvilágba és a Pohjanmaa (svédül Österbotten) partjaira. A svéd nyelv a közigazgatás, az egyház és a műveltség nyelve lett, míg a finn nyelvű lakosság többségben maradt a belső területeken. Ez a nyelvi rétegződés évszázadokon át fennmaradt; a svéd nyelvű elit és a finn nyelvű parasztság közötti különbség nem etnikai, hanem rendi és nyelvi jellegű volt. A 18. század végéig a finnországi svéd ajkú lakosság aránya a mai területhez képest magasabb lehetett, de pontos adatok nem állnak rendelkezésre; a korabeli források csak közvetett becsléseket tesznek lehetővé.
A 19. század elején, miután Finnország 1809-ben az Orosz Birodalom autonóm nagyhercegsége lett (lásd A 18–19. század és az 1809-es orosz hódítás), a svéd nyelv továbbra is megőrizte hivatalos pozícióját. A finn nemzeti ébredés azonban a század közepétől egyre erőteljesebben követelte a finn nyelv egyenjogúsítását. A fennomán mozgalom (finnül fennomania, svédül fennomani) vezéralakja, Johan Vilhelm Snellman (1806–1881) a finn nyelvű oktatás és közigazgatás kiépítését szorgalmazta, míg a svéd nyelvű elit egy része a svédomán (svekomán, svédül svekomani) irányzatban a svéd nyelv és kultúra védelmét hirdette. Ez a szembenállás kapta a nyelvi harc (finnül kielitaistelu, svédül språkstriden) nevet. Az 1863-as nyelvi rendelet (finnül kieliasetus, svédül språkförordning) II. Sándor cár alatt a finn nyelvet a svéddel egyenrangú hivatalos nyelvvé tette, de a gyakorlati átállás lassú volt, és a svéd nyelvű hivatalnokréteg még sokáig megőrizte befolyását.
A finnországi svéd identitás a 19. század végén és a 20. század elején vált önálló kategóriává. Axel Olof Freudenthal (1836–1911) nyelvész és politikus a finnországi svédek sajátos „keleti svéd” identitását hangsúlyozta, és elutasította a svédországi svéd nacionalizmussal való azonosulást. Az 1906-os parlamenti reform és az 1917-es finn függetlenség után a nyelvi kérdés az új állam egyik legfontosabb belpolitikai vitája lett. Az 1919-es finn alkotmány (finnül hallitusmuoto, svédül regeringsform) kimondta, hogy a finn és a svéd a köztársaság két nemzeti nyelve, és az állampolgároknak joguk van anyanyelvük használatára a bíróságokon és a közigazgatásban. Az 1922-es nyelvi törvény részletezte a területi kétnyelvűség szabályait: egy település akkor vált kétnyelvűvé, ha a kisebbségi nyelv beszélőinek aránya elérte a 10%-ot (vagy bizonyos esetekben a 8%-ot és a 3000 főt). Ez a modell a területi elven alapult, nem pedig az egyéni nyelvi jogok kizárólagos rendszerén.
A mai jogi keretet a 2004-es nyelvi törvény (finnül kielilaki, svédül språklag) határozza meg, amely megőrizte a kétnyelvű települések rendszerét. A törvény szerint a település akkor kétnyelvű, ha a kisebbségi nyelv beszélőinek aránya eléri a 8%-ot, vagy számuk meghaladja a 3000 főt; egy település akkor válik egynyelvűvé, ha az arány 6% alá csökken. A svéd nyelvű lakosság létszáma a 2020-as évek elején mintegy 287 ezer fő volt, ami Finnország lakosságának körülbelül 5,2%-át tette ki (ez az adat a finn népszámlálási és anyakönyvi nyilvántartáson alapul, de önbevalláson nyugszik, így kisebb ingadozások lehetségesek). A svéd nyelvű lakosság regionálisan erősen koncentrálódik: az autonóm Åland-szigetek (svédül Åland, finnül Ahvenanmaa) kivételével, ahol a svéd az egyetlen hivatalos nyelv, a nyugati partvidéken, különösen Pohjanmaa (Österbotten) tartományban több településen a svéd nyelvűek alkotják a többséget, míg a déli partvidéken és a fővárosi régióban szórványban élnek. A finnországi svéd közösség intézményrendszerét a Svenska Finlands folkting (alapítva 1919) fogja össze, amely a svéd nyelvű lakosság érdekképviseleti szerve; a politikai képviseletet hagyományosan a Svéd Néppárt (svédül Svenska folkpartiet i Finland, finnül Suomen ruotsalainen kansanpuolue) látja el, amely a finn parlamentben rendszeresen jelen van, és gyakran kormányzati szerepet is vállal.
A finnországi svédek helyzetének egyik legvitatottabb kérdése a kötelező svéd oktatás. A finn anyanyelvű tanulók számára a svéd nyelv tanulása az általános és középiskolában kötelező (ún. pakkoruotsi, azaz „kötelező svéd”), ami évtizedek óta viták tárgya. A kötelező svéd ellenzői azt hangsúlyozzák, hogy a finn nyelvű tanulók számára a svéd tanulása terhet jelent, és a gyakorlati haszna a legtöbb régióban csekély. A svéd nyelvű közösség és a nyelvi jogok védelmezői viszont azzal érvelnek, hogy a kétnyelvűség az ország alkotmányos alapja, és a svéd nyelv ismerete a finnországi svéd közösséggel való kapcsolattartás és az északi együttműködés feltétele. A vita tudományos elemzése szerint a kötelező svéd hatékonysága mérsékelt, de a nyelvi jogi keret lebontása a svéd nyelvű intézmények visszaszorulásához vezethetne. Ezt a vitát a szakirodalom részben emlékezetpolitikai kérdésként is értelmezi, mivel a svéd uralom emlékezete és a finn nemzeti ébredés narratívái ma is befolyásolják az álláspontokat.
A schleswigi dán kisebbség (dánul danske mindretal i Sydslesvig, németül dänische Minderheit in Südschleswig) története szorosan összefonódik a Schleswig hercegség (dánul Sønderjylland, németül Schleswig) feletti dán–német vetélkedéssel. A 19. század közepén a német nemzeti mozgalom Schleswig és Holstein hercegségek leválasztását követelte a dán királyságtól, míg a dán nemzeti liberálisok a dán nyelvű Észak-Schleswig integrációját szorgalmazták. Az 1864-es háború (lásd Az 1864-es háború és Schleswig-Holstein) után Schleswig és Holstein Poroszországhoz, majd a Német Birodalomhoz került, és a dán nyelvű lakosság hivatalos németesítési nyomás alá került. A dán nyelvű iskolák és egyesületek működését korlátozták, bár a dán identitás megőrzésére irányuló törekvések fennmaradtak.
Az első világháború utáni versailles-i béke lehetővé tette, hogy Schleswigben népszavazást tartsanak a hovatartozásról. Az 1920-as népszavazások két zónában zajlottak: az I. zónában (Észak-Schleswig) a szavazók mintegy 75%-a Dánia mellett döntött, így a terület Dániához került; a II. zónában (Közép-Schleswig, beleértve Flensburg városát) a szavazók többsége Németország mellett maradt. A határ tehát nem esett egybe a nyelvi határral, így mindkét oldalon jelentős kisebbségek maradtak. Észak-Schleswigben német kisebbség (németül deutsche Minderheit in Nordschleswig, dánul tyske mindretal i Nordslesvig) alakult ki, míg Dél-Schleswigben dán kisebbség maradt. A két világháború közötti időszakban a kisebbségi kérdés feszültségekkel terhelt volt; a náci Németország kisebbségpolitikája és a dániai német kisebbség egy részének irredenta törekvései tovább élezték a helyzetet.
A második világháború után a dán és a nyugatnémet kormány 1955-ben írta alá az ún. bonni-koppenhágai nyilatkozatokat (németül Bonn-Kopenhagener Erklärungen, dánul Bonn-København-erklæringerne), amelyek a mai napig a két kisebbség jogi alapját képezik. A nyilatkozatok kimondják, hogy a kisebbségek szabadon megvallhatják nyelvüket és kultúrájukat, anyanyelvükön tanulhatnak iskoláikban, és hogy a kisebbségi lét nem jelent lojalitási konfliktust: a kisebbségek hűek annak az államnak, amelynek állampolgárai. A dán kisebbség Dél-Schleswigben ma a németországi Schleswig-Holstein tartományban él, létszámát a dán kisebbségi szervezetek és a német hatóságok becslései mintegy 50 ezer főre teszik (pontos hivatalos adat nincs, mivel Németországban nem rögzítik az etnikai hovatartozást). A kisebbség fő szervezete a Südschleswigscher Verein (dánul Sydslesvigsk Forening), politikai pártja a Südschleswigscher Wählerverband (dánul Sydslesvigsk Vælgerforening, rövidítve SSW), amely a schleswig-holsteini tartományi parlamentben mentesül az 5%-os választási küszöb alól, így rendszeresen képviselőt juttat be. A dán nyelvű oktatást a Dán Iskolaegyesület (Dansk Skoleforening for Sydslesvig) működteti, amely óvodákat, általános és középiskolákat tart fenn, és a dán államtól is kap támogatást.
A dániai német kisebbség Észak-Schleswigben (a mai Dél-Dánia régióban) létszámát mintegy 15–20 ezer főre becsülik. Szervezete a Bund Deutscher Nordschleswiger, amely iskolákat, könyvtárakat és kulturális intézményeket működtet. A német nyelvű oktatás Dániában a kisebbségi törvény alapján államilag támogatott. A bonni-koppenhágai nyilatkozatok szellemében mindkét állam kölcsönösen biztosítja a kisebbségek nyelvi és kulturális jogait, és a határ menti együttműködés intézményesült (például a Region Sønderjylland-Schleswig keretében). A nyelvi jogok gyakorlati érvényesülése azonban nem mindig zökkenőmentes: a dán kisebbség tagjai Németországban időnként panaszkodnak a dán nyelv használatának korlátaira a közigazgatásban, míg Dániában a német kisebbség egyes tagjai a nyelvi asszimiláció nyomását érzékelik. A nyelvhasználatot befolyásolja a vegyes házasságok gyakorisága és a fiatalok mobilitása is; a kisebbségi nyelv megőrzése ezért nem csupán jogi, hanem társadalmi kihívás is.
A finnországi svéd kisebbség és a schleswigi dán kisebbség jogi helyzete két eltérő kisebbségvédelmi modellt szemléltet. Finnországban a svéd nyelv nem egyszerűen egy kisebbség nyelve, hanem a finn mellett a második nemzeti nyelv, amelynek hivatalos státusza az egész országra kiterjed. Ez a területi kétnyelvűség (svédül tvåspråkighet, finnül kaksikielisyys) a svéd nyelvű lakosság arányához kötött települési szintű szabályozással párosul. Ennek következtében a finnországi svédek nem csupán egy kisebbségi csoport, hanem az államalkotó nemzet részének tekintik magukat; jogi helyzetük közelebb áll a kanadai francia vagy a belgiumi német közösség modelljéhez, mint a klasszikus nemzeti kisebbségi státuszhoz.
Ezzel szemben a schleswigi dán kisebbség a hagyományos nemzeti kisebbségi modellbe illeszkedik: egy államhatár által elválasztott, az anyaországgal nyelvi és kulturális kapcsolatot fenntartó közösség, amelynek jogait kétoldalú államközi megállapodások és belső kisebbségi törvények biztosítják. A dán kisebbség Dél-Schleswigben nem rendelkezik területi autonómiával, hanem az anyanyelvi oktatás, a kulturális önszerveződés és a politikai képviselet révén érvényesíti identitását. A két modell közötti különbség történelmi okokra vezethető vissza: Finnországban a svéd nyelv évszázadokon át a többségi állam nyelve volt, és a kisebbségi helyzet csak fokozatosan alakult ki, míg Schleswigben a dán nyelvű lakosság egy háborús területi rendezés következtében került kisebbségi helyzetbe egy idegen államban. A finnországi svédek ezért gyakran hangsúlyozzák, hogy ők nem „kisebbség” a szó szoros értelmében, hanem a finn nemzet egyik nyelvi csoportja; a dán kisebbség viszont kisebbségi identitását éppen a határ túloldalán élő dán többséghez való kötődésből meríti.
A nemzetközi jogi keretek mindkét esetben szerepet játszanak. Finnország és Németország, valamint Dánia mind aláírta és ratifikálta az Európa Tanács keretegyezményét a nemzeti kisebbségek védelméről és a regionális vagy kisebbségi nyelvek európai chartáját. Finnország a svéd nyelv esetében a charta III. részének számos kötelezettségét vállalta, míg Németország a dán nyelv tekintetében tett vállalásokat Schleswig-Holstein tartományra vonatkozóan. A gyakorlati megvalósítás azonban országonként eltérő: Finnországban a svéd nyelvű közszolgáltatások (iskolák, egészségügy, bíróságok) széles körben elérhetők a kétnyelvű településeken, de a nyelvi jogok érvényesítése időnként forrás- és személyzeti hiányokba ütközik. Németországban a dán nyelvű oktatás és kulturális élet jól kiépült, de a közigazgatási nyelvhasználat korlátozottabb, mivel a dán nem hivatalos nyelv a tartomány egészén, csak bizonyos területi egységekben.
A finnországi svédek és a dán kisebbség létszámára vonatkozó adatok eltérő forrásokból származnak, és eltérő megbízhatóságúak. Finnországban a nyelvi hovatartozást a népszámlálási és anyakönyvi rendszer rögzíti, de az adatfelvétel önbevalláson alapul, így a számok a nyelvi identitás változásait is tükrözhetik. A finnországi svéd anyanyelvűek aránya a 2020-as évek elején mintegy 5,2% volt, de ez a szám nem feltétlenül azonos a svéd nyelvű közösséghez tartozók számával, mivel sokan kettős nyelvi identitásúak. A schleswigi dán kisebbség létszámára nincs hivatalos népszámlálási adat, mert Németország nem rögzíti az etnikai vagy nyelvi hovatartozást; a becslések a kisebbségi szervezetek tagságán, az iskolaválasztáson és a nyelvhasználati felméréseken alapulnak, ezért a közölt 50 ezer fős adat hozzávetőleges. Hasonlóképpen a dániai német kisebbség 15–20 ezer fős becslése is bizonytalan, mivel a kisebbségi identitás önbevalláson alapul, és a vegyes házasságok miatt a besorolás képlékeny.
A történelmi nyelvhasználatról szóló ismereteink korlátozottak. A 19. századi nyelvi határok pontos lefutása Schleswigben és Finnországban csak részben rekonstruálható, mivel a korabeli összeírások gyakran a háztartásfők nyelvét rögzítették, nem az egyéni nyelvhasználatot. A nyelvi harc időszakának politikai vitái erősen át vannak színezve a későbbi nemzeti emlékezet által, ezért a mai történetírás óvatosan kezeli a korabeli érveket. A kötelező svéd oktatásról szóló vita tudományos megítélése is megosztott: egyes kutatások a nyelvtanulás alacsony hatékonyságára mutatnak rá, mások a kétnyelvűség társadalmi hasznát hangsúlyozzák. A bonni-koppenhágai nyilatkozatok értelmezése a mindennapi joggyakorlatban időnként vitatott, különösen a kisebbségi nyelvek közigazgatási használatának terjedelmét illetően.