A nemzetállami határok és a nyelvi-kulturális határok ritkán esnek egybe. Az előző alfejezetben tárgyalt flamand–vallon nyelvi kérdés A flamand–vallon nyelvi kérdés Belgiumon belüli, két nagy nyelvi közösség közötti feszültséget mutatott be. Ez az alfejezet olyan csoportokra és régiókra összpontosít, amelyek a nemzetállami kereteken belül, de gyakran azok határain átnyúlva őrzik saját nyelvüket, intézményeiket és identitásukat: a dániai német kisebbségre, a belgiumi német nyelvű közösségre, a fríz identitásra, valamint a tágabb regionális mozgalmakra. A középkorban és a kora újkorban ezek a csoportok nem a modern értelemben vett „kisebbségek” voltak: a nyelvi és regionális lojalitások más politikai keretekben szerveződtek. A modern kisebbségvédelem és a regionális autonómia a 19. századi nemzetépítés, a 20. századi határváltozások és a második világháború utáni emberi jogi fordulat terméke.
A dán–német határvidék, a dánul Sønderjylland (magyarul Dél-Jütland), németül Nordschleswig (Észak-Schleswig) a 19. század közepétől a dán és a német nemzeti mozgalmak ütközőzónája volt. Az 1864-es dán–német háború után a dán monarchia elvesztette Schleswig, Holstein és Lauenburg hercegségeket; a terület Poroszországhoz, majd a Német Császársághoz került. Az első világháború utáni versailles-i békerendszer előírta, hogy Schleswigben két zónában népszavazást tartsanak a hovatartozásról. Az 1920-as népszavazások eredményeként az északi zóna (ma a dániai Sønderjylland) Dániához került, a déli zóna (ma a németországi Schleswig-Holstein része) Németországnál maradt. A határ meghúzása óta a dániai oldalon német, a németországi oldalon dán kisebbség él – ez a dán–német kisebbségi modell (dán: den dansk-tyske mindretalsmodel) alapja.
A dániai német kisebbség lélekszámát a 2020-as években hozzávetőleg 15 000–20 000 főre becsülik, de ez az adat nem hivatalos nyilvántartásból származik, mivel Dániában nincs etnikai alapú regisztráció; a becslés az önazonosításon, a kisebbségi iskolák tanulói létszámán és a kulturális egyesületek tagságán alapul. A kisebbség intézményrendszere a Bonn–Koppenhága nyilatkozatok (dán: København-Bonn-erklæringerne, német: Bonn-Kopenhagener Erklärungen) 1955-ös aláírása óta példaértékűnek számít. A nyilatkozatok nem nemzetközi szerződések, hanem kétoldalú politikai kötelezettségvállalások, amelyek rögzítik: a kisebbségek szabadon vallhatják identitásukat, anyanyelvi oktatásban részesülhetnek, és kulturális intézményeket tarthatnak fenn; a kisebbségi hovatartozás nem állami ügy, hanem az egyén szabad döntése.
A dániai német kisebbség saját iskolákat, óvodákat, könyvtárakat és kulturális egyesületeket működtet Sønderjyllandban, amelyeket a dán állam és a helyi önkormányzatok támogatnak. A kisebbség politikai képviseletét a Slesvigsk Parti (németül: Schleswigsche Partei) látja el, amely regionális pártként indul a helyhatósági választásokon, és időszakosan a dán parlamentben (Folketing) is mandátumot szerzett; mivel a párt a dán választási küszöb alól mentesül, a kisebbség arányos képviselete intézményesen biztosított. A kisebbség lojalitása a második világháború után sokáig vita tárgya volt: a náci Németország 1940-es megszállása alatt a dániai német kisebbség egy része a megszálló hatalommal szimpatizált, és ez a háború utáni években bizalmatlanságot szült. A kisebbségi vezetők azonban az 1950-es évektől következetesen a dán állam iránti lojalitást hangsúlyozták, és a modell mára a többségi társadalom által is elfogadott konszenzus része.
A határ menti régióban a két kisebbség párhuzamos intézményei – a dániai német és a németországi dán kisebbség – szoros együttműködésben dolgoznak, és a határon átnyúló kulturális, oktatási és gazdasági kapcsolatok a Dél-Jütland–Schleswig eurorégió keretében intézményesültek. Ez a modell gyakran hivatkozási pont a vitás határ menti kisebbségek rendezésében, de fontos hangsúlyozni: a dán–német eset sajátos történelmi feltételekből nőtt ki, nem sablon.
Belgiumban a német kisebbség helyzete alapvetően különbözik a dániaitól, mert ott a német nyelvű lakosság nem pusztán kisebbség, hanem a belga föderális állam egyik hivatalos nyelvi közössége. A német nyelvű közösség (német: Deutschsprachige Gemeinschaft, francia: Communauté germanophone, holland: Duitstalige Gemeenschap) területi alapon szerveződik a keleti kantonokban, amelyeket az első világháború után, a versailles-i béke alapján 1920-ban csatoltak Belgiumhoz: Eupen, Malmedy és Sankt Vith térsége. A terület korábban a Porosz Királysághoz, majd a Német Császársághoz tartozott; a lakosság nagy része német nyelvű volt, de a Malmedy környéki vallon települések francia nyelvűek.
A belgiumi német közösség lélekszáma a területi alapon számítva a 2020-as években hozzávetőleg 77 000 fő. Ez a szám hivatalos becslés, de nem etnikai önazonosításon alapul, hanem a közösség területén élő lakosságon. A közösség intézményei a belga államreform során fokozatosan épültek ki: 1973-ban létrejött a Német Nyelvű Közösség Tanácsa, majd az 1980-as és 1990-es évek alkotmányos reformjai a német nyelvű közösséget a flamand és a francia közösséggel egyenrangú nyelvi közösséggé emelték, bár területi hatáskörei korlátozottabbak. A német nyelvű közösség saját parlamenttel és kormánnyal rendelkezik, és hatásköre kiterjed az oktatásra, a kultúrára, a szociális ügyekre és a nyelvpolitikára. A közösség hivatalos nyelve a német, de a francia nyelvű településeken a francia is használatos.
A német közösség identitása összetett. A 20. század első felében a belgiumi németeket gyakran „németbarátnak” tekintették, és ez a gyanú a második világháború alatt felerősödött, amikor a náci Németország 1940-ben annektálta a keleti kantonokat, és a helyi férfiakat kényszersorozással a Wehrmachtba hívták. A háború után a belga állam megtorlást alkalmazott, és a közösség lojalitását hosszú ideig kétségbe vonták. Ez az emlékezet a mai napig érzékeny: a kényszersorozottak áldozati státusza, a kollaboráció megítélése és a belga nemzetállamhoz való viszony a helyi történeti viták központi témája. Az 1970-es évektől a német közösség a belga föderalizáció nyertesének bizonyult, mert a nyelvi közösségi autonómia lehetővé tette a német nyelv és kultúra intézményes védelmét. Ugyanakkor a közösség gazdasági helyzete és az Eupen-Malmedy térség periférikus fekvése miatt a fiatalok elvándorlása folyamatos kihívás.
A fríz identitás a Németalföld és az északi-tengeri partvidék egyik legrégebbi, máig élő regionális identitása. A fríz nyelv (fríz: Frysk, holland: Fries, német: Friesisch) a nyugati germán nyelvek közé tartozik, és a holland, valamint az angol nyelvvel rokon; azonban önálló nyelv, nem holland nyelvjárás. A fríz nyelv három változatát különböztetik meg: a hollandiai nyugati fríz (fríz: Westerlauwersk Frysk) Frízföld tartományban, a németországi északi fríz (német: Nordfriesisch, fríz: Nordfrasch) Schleswig-Holstein nyugati partvidékén, és a németországi keleti fríz (német: Saterfriesisch, fríz: Seeltersk) a Saterlandban, Alsó-Szászországban. A három változat annyira eltér, hogy a beszélők nem mindig értik egymást; a fríz nyelv tehát nem egységes standard nyelv, hanem nyelvváltozatok csoportja.
Hollandiában a nyugati fríz nyelv jogi helyzete a legerősebb. A hollandiai Frízföld (holland: Friesland, fríz: Fryslân) tartományban a fríz a holland mellett hivatalos regionális nyelv. Az 1990-es években Hollandia ratifikálta az Európa Tanács Regionális vagy Kisebbségi Nyelvek Európai Chartáját, és a frízt a II. rész szerinti védelemben részesítette; későbbi jogszabályok a fríz nyelvű oktatást, a bírósági eljárásokban való használatot és a közigazgatási nyelvhasználatot is biztosítják. A fríz nyelvű média (például az Omrop Fryslân), a fríz nyelvű irodalom és a fríz nyelvű oktatás a tartományi identitás intézményes pillérei. A nyugati fríz beszélők számát a 2020-as években 400 000–500 000 főre becsülik, de ez a szám az önbevallásos felmérések módszertanától függ; a passzív értést ennél többen, az aktív anyanyelvi használatot kevesebben jelzik.
Németországban az északi fríz és a keleti fríz nyelv helyzete sokkal kedvezőtlenebb. Az északi fríz nyelvet Schleswig-Holsteinban mintegy 10 000–15 000 ember beszélheti, de a fiatalabb generációk körében a nyelvcsere a német felé erőteljes. A keleti fríz (saterfríz) a legkisebb változat: a Saterlandban beszélők száma néhány ezerre tehető. A németországi fríz közösségek az 1990-es évek óta a kisebbségi nyelvek chartája alapján védelemben részesülnek, és Schleswig-Holstein tartomány saját kisebbségi törvényt alkotott, amely a fríz nyelvű oktatást és kultúrát támogatja. Ennek ellenére a nyelv megőrzése bizonytalan, mert a beszélőközösség kicsi, szétszórt és erősen asszimilálódott.
A fríz mozgalom a 19. századi nemzeti romantika részeként indult, de soha nem vált szeparatista politikai erővé. A hollandiai fríz mozgalom elsősorban a nyelv standardizálását, az oktatásban való jelenlétet és a tartományi autonómia kiszélesítését követelte. A fríz identitás a holland nemzetállamon belüli regionális identitásként működik; a frízek a holland állam polgárainak vallják magukat, de kulturálisan elkülönülnek. A határon átnyúló fríz kapcsolatok a holland és német frízek között a 20. század végétől intézményesültek, például a Frísföld–Észak-Frízföld eurorégió keretében. A fríz eset azt mutatja, hogy a regionális identitás és a nemzetállami lojalitás nem zárja ki egymást; a feszültség inkább a nyelvi jogok terjedelméről és a támogatás mértékéről szól.
A német kisebbség és a fríz identitás mellett Skandináviában és a Németalföldön számos más regionális identitás és mozgalom él. Ezek nem mind nyelvi kisebbségek, és gyakran nem is kisebbségi jogi kategóriák, hanem a nemzetállamokon belüli földrajzi, történelmi és kulturális tagoltság kifejeződései.
Skandináviában a regionális identitások részben a régi tartományokra, részben a modern közigazgatási egységekre épülnek. Dániában a Jylland (Jütland) és a főváros, Koppenhága közötti gazdasági és kulturális feszültség régi keletű; a jütlandi regionális mozgalom azonban nem nyelvi alapú, hanem a központosított állammal szembeni elégedetlenséget és a vidéki érdekek védelmét hangsúlyozza. Svédországban a skånei identitás különösen érdekes, mert Skåne tartomány 1658-ig Dániához tartozott, és a svéd államhoz való csatolás után fokozatosan svédesítették. A modern skånei regionalizmus nem szeparatista, de hangsúlyozza a tartomány saját történelmi és nyelvjárási örökségét; a Skånepartiet nevű regionális párt időszakosan jelen van a helyi politikában. Norvégiában a regionális identitás szorosan összefügg a nyelvjárási sokszínűséggel és a vidéki egyenlőség eszményével; a norvég nyelv két írott változata (bokmål és nynorsk) is a regionális különbségeket tükrözi, de ez nyelvpolitikai, nem kisebbségi kérdés. Finnországban és Svédországban a számi népek A számi népek és jogok és a finnországi svédek A finnországi svédek és a dán kisebbségek alkotnak sajátos kisebbségi és regionális entitásokat, amelyeket más alfejezetek tárgyalnak.
A Németalföldön a regionális identitások a középkori tartományokra vezethetők vissza. A hollandiai Limburg (holland: Limburg) tartomány sajátos helyzete abból fakad, hogy a lakosság egy része katolikus, és a tartomány a holland nemzetállamon belül periférikus, határ menti régió; a limburgi regionális mozgalom a tartományi identitást és a határon átnyúló együttműködést hangsúlyozza. Brabant (holland: Brabant) és Zeeland (holland: Zeeland) szintén rendelkeznek saját regionális identitással, de ezek ritkán válnak politikai mozgalommá. Belgiumban a föderalizáció a regionális identitásokat intézményesítette: a flamand és vallon nyelvi közösségek A flamand–vallon nyelvi kérdés mellett a német nyelvű közösség is területi autonómiát kapott. A belgiumi német közösség így egyszerre kisebbségi védelmi entitás és a belga föderáció egyik pillére.
A regionális mozgalmak többsége a 20. század második felétől az európai integrációban is szerepet kapott. Az eurorégiók (angol: Euroregions) a határon átnyúló együttműködés intézményei, amelyek gyakran a történelmi régiókra épülnek: például a dán–német határvidéken a Sønderjylland–Schleswig eurorégió, a holland–német határon az Ems-Dollart régió, a belga–holland–német hármas határon a Maas–Rajna eurorégió (holland: Euregio Maas-Rijn, német: Euregio Maas-Rhein, francia: Eurégion Meuse-Rhin). Ezek az együttműködések a regionális identitást nem a nemzetállam ellenében, hanem azzal párhuzamosan, az Európai Unió többszintű kormányzásában helyezik el. Az EU Régiók Bizottsága (angol: Committee of the Regions) fórumot biztosít a regionális és helyi önkormányzatoknak, bár hatásköre konzultatív. A regionális mozgalmak számára az EU egyszerre jelent lehetőséget (források, határon átnyúló kapcsolatok) és kihívást (a nemzetállami szuverenitás védelme).
A német kisebbségek és a regionális identitások történetének vizsgálata során elsődleges források a nemzetközi szerződések és kétoldalú nyilatkozatok szövegei (a versailles-i béke vonatkozó cikkelyei, az 1920-as népszavazások jegyzőkönyvei, az 1955-ös Bonn–Koppenhága nyilatkozatok, a belga alkotmány és a nyelvi törvények, a Regionális vagy Kisebbségi Nyelvek Európai Chartájának ratifikációs okmányai). Másodlagos forrásként történészi monográfiák, szociolingvisztikai felmérések és a kisebbségi intézmények saját dokumentumai használhatók. A kisebbségi lélekszámok azonban nem pontosak: Dániában és Belgiumban nincs etnikai alapú népszámlálás, ezért a számok önbevalláson, iskolai beiratkozáson vagy egyesületi tagságon alapuló becslések. A fríz nyelv beszélőinek száma is bizonytalan, mert a nyelvtudás fokozatai (anyanyelv, aktív használat, passzív értés) eltérő kritériumokkal mérhetők.
Történeti viták is terhelik a témát. Az 1920-as schleswigi népszavazások értékelésében a dán és a német történetírás hagyományosan eltérő hangsúlyokat helyezett: a dán narratíva a nemzeti önrendelkezés érvényesülését, a német a területi veszteséget és a kisebbségi sérelmeket emeli ki. A belgiumi német közösség második világháborús tapasztalata – a náci annexió, a kényszersorozás és az ezzel járó áldozatok – a helyi emlékezetpolitika központi, érzékeny kérdése; a kollaboráció és az áldozatiság megítélésében nincs konszenzus. A regionális identitások mérése pedig módszertani problémákat vet fel: a kérdőíves kutatások eredménye függ a kérdésfeltevéstől és az identitás szituatív jellegétől, ezért a „regionális tudat” erősségére vonatkozó állítások csak óvatosan kezelhetők.