A függetlenségi hullám után a gyarmati közigazgatási határokból csak fokozatosan lettek nemzetállami határok. A belső területekről hiányosak voltak a térképek, a folyók és a hegyláncok gyakran nem jelöltek egyértelmű választóvonalat, a katonai erő pedig többször felülírta a jogi folytonosság elvét. Az alfejezet három, a 19. századi Dél-Amerikát meghatározó háborút, valamint az Amazonas-medence határvitáit tárgyalja a nagyhatalmi jelenlét összefüggésében. A kiindulópontokat A nemzetállamok születése és A függetlenségi hullám okai és lefolyása már bemutatta; itt a hangsúly a területi rend katonai és diplomáciai kialakulásán van.
A Río de la Plata keleti partja, a Banda Oriental a spanyol és portugál birodalom ütközőzónája volt. A portugál udvar 1816–1820 között megszállta, majd Cisplatina néven a Brazil Császársághoz csatolta. A Buenos Aires-i kormányzat és a helyi keleti-parti csoportok ezt nem fogadták el. 1825-ben a harminchárom keleti-parti hazafi (los Treinta y Tres Orientales) partraszállása és a függetlenségi nyilatkozat dokumentált esemény, amely a ciszplatinai háborúhoz (spanyol: Guerra del Brasil, portugál: Guerra da Cisplatina) vezetett Brazília és Argentína között 1825 és 1828 között. A szárazföldi harcok költségesek és eldöntetlenek voltak; a brit diplomácia közvetítésével 1828-ban létrejött a Rio de Janeiro-i előzetes béke, amely a vitatott területből független Uruguay (Estado Oriental del Uruguay) államot hozott létre. Ez a megoldás mind a brazil, mind az argentin területi igényeket korlátozta, és a két nagyobb állam között puffert képzett. A brit közvetítés ténye dokumentált, ám a „rendfenntartó” semlegesség önálló céljait a történetírás részben vitatja.
A következő évtizedekben a belső harcok az unitárius és föderalista csoportok között hálózták be a térséget. Buenos Aires tartomány kormányzója, Juan Manuel de Rosas 1829-től hosszú időre meghatározta a Río de la Plata-i politikát. A caudillo fogalmát Liberalizmus, konzervativizmus és modernizáció tárgyalta; Rosas megítélése a mai napig egyszerre része az argentin föderalista hagyománynak és a liberális történetírás „zsarnoki” narratívájának. A platai háború (spanyol: Guerra Platina, angolul Platine War) 1851–1852-ben az Entre Ríos-i Justo José de Urquiza, a brazil császári kormány és az uruguayi colorado erők szövetségét hozta Rosas ellen. A szövetség 1852. február 3-án a caserosi csataban győzte le Rosast, aki később angliai száműzetésbe vonult. A háború tényei katonai forrásokkal jól dokumentáltak; a Rosas bukásához vezető szövetségi döntések okai azonban vitatottak, mert a brazil avatkozás saját területi és hajózási érdekeit is szolgálta, az angol–francia diplomácia pedig a szabad hajózáshoz fűződő gazdasági nyomást képviselte.
A hármas szövetség háborúja (spanyol: Guerra de la Triple Alianza, portugál: Guerra do Paraguai) Dél-Amerika egyik legsúlyosabb 19. századi fegyveres konfliktusa volt. Paraguay a függetlenné válás után José Gaspar Rodríguez de Francia zártabb, korlátozott külkapcsolati politikája alatt élt, majd Carlos Antonio López és fia, Francisco Solano López irányítása alatt állami modernizációba és katonai felfegyverzésbe kezdett. A Paraguay folyó és a Paraná hajózásának ellenőrzése, valamint a Mato Grosso és a mai Misiones területein húzódó határviták nemzetközi feszültséget teremtettek Brazíliával és Argentínával.
A háború közvetlen kiváltó okai dokumentált diplomáciai és katonai iratokból rekonstruálhatók. 1864-ben Brazília beavatkozott az uruguayi belpolitikai küzdelembe a colorado kormány oldalán; Francisco Solano López ezt a térségi egyensúly megsértésének tekintette, és hadüzenet nélkül elfoglalt egy brazil hajót, majd katonákat küldött Mato Grossóba és az argentin Corrientes tartományba. Paraguay argentin területre való átvonulásának ténye adta az alapját az 1865. május 1-jén aláírt hármas szövetségi szerződésnek, amelyben Brazília, Argentína és az uruguayi colorado kormányzat Paraguay közös leküzdésére kötelezte el magát. A szerződés titkos rendelkezései a területi rendezésre is kiterjedtek, és a mai napig forrása a vitáknak arról, mennyire volt előre meghatározott Paraguay felosztása.
A hadjárat elején a paraguayi hadsereg kezdeti támadásokat indított, de a szövetségesek 1865. június 11-én a riachuelói ütközetben megtörték a paraguayi folyami fölényt. Ezután a háború elhúzódó erődítmény-ostromokban és gerillaharcokban folyt. Humaitá és a Piquissiri-vonal elfoglalása után a szövetségesek 1869-ben elfoglalták Asunciónt. Francisco Solano López a keleti hegyekbe vonult vissza, és 1870. március 1-jén a Cerro Corá-i összecsapásban elesett. A hadiesemények mintegy egy évvel a szövetséges erők fővárosba való bevonulása után hivatalosan is lezárultak; a háború vége azonban nem jelentett azonnali békét: Paraguay és Brazília között 1872-ben, Paraguay és Argentína között 1876-ban kötöttek békeszerződést, amelyek területi veszteségeket rögzítettek.
A háború demográfiai következményei a legvitatottabb kérdések közé tartoznak. A paraguayi állam hatalmas erőfeszítéssel mozgósított; a nők gazdasági és tábori munkája, a residentas és destinadas néven ismert szerepek dokumentáltak. A lakosságveszteségről szóló régebbi állítások – köztük a gyakran idézett 50–90 százalékos halálozási arány – korabeli népszámlálások hiányában nem igazolhatók. A mai történeti szakirodalom óvatosabb: a háború előtti lakosság becsült száma is bizonytalan, és a veszteség arányára több, egymástól jelentősen eltérő, 20 és 70 százalék közötti becslés él. Ezért Háborúk, határok és birodalmi versengés alfejezetben nem közlünk pontos áldozatszámot, csupán a szakirodalomban uralkodó becslési sávot jelezzük.
A háború emlékezete országonként eltérő. Paraguayban a konfliktus mint a nemzeti ellenállás és áldozatvállalás története él; Francisco Solano López egyes hivatalos narratívákban hőssé is válhatott, más értelmezések szerint felelőtlenül kockáztatta országát. Brazíliában és Argentínában a 19. századi hivatalos beszéd a „civilizáció” küzdelmét hangsúlyozta a „barbár” caudillismo ellen. A későbbi, különösen a 20. század második felétől megjelenő latin-amerikai baloldali és nacionalista történetírás a brit gazdasági imperializmus által szított háború képét állította szembe ezzel. A brit pénzügyi szerep valós eleme, hogy a szövetségesek hadi kiadásait londoni kölcsönök is segíthették, ám a háború „brit kitervelésének” tézise nem számít dokumentálható konszenzusnak, és a kutatók jelentős része vitatja.
A dél-amerikai csendes-óceáni partvidéken a 19. század közepén a guanó és a salétrom (nitrát) exportja tett szert stratégiai jelentőségre. A Bolíviai Atacama-partvidék és a perui Tarapacá tartomány természeti kincsei miatt Chile, Peru és Bolívia érdekei ütköztek. A chilei tőke és munkások már a háború előtt meghatározó szerepet játszottak Antofagasta környékén, ami a területi feszültséget gazdasági dimenzióval egészítette ki. Bolívia 1878-ban új adót vetett ki az Antofagastában működő chilei társaságra, majd annak nemfizetése után elkobozta a társaság vagyonát. Chile 1879. február 14-én katonailag megszállta Antofagastát; ez az esemény dokumentált kiváltó ok. Peru az 1873-as titkos perui–bolíviai védelmi szövetség miatt lépett be a konfliktusba, Chile pedig 1879. április 5-én üzent hadat mindkét országnak.
A háború katonai eseményei viszonylag gyorsan eldőltek, részben a chilei tengeri fölénynek köszönhetően. A hídfőcsaták – Iquique, Angamos – után a chilei haderő elfoglalta a salétromtermelő Tarapacát, majd 1880-ban a Tacna és Arica térségét, végül 1881 januárjában Lima is chilei megszállás alá került. A perui ellenállás az Andok magasabb területein folytatódott, de a háború kimenetele nem maradt kétséges. Az ancóni szerződés 1883 októberében rögzítette, hogy Peru átengedi Tarapacát Chilének. Tacna és Arica tartományát Chile tíz évre kapta meg, utána népszavazásnak kellett volna döntenie; a referendum azonban a választási feltételek vitája miatt soha nem valósult meg, és a kérdés csak az 1929-es chilei–perui kompromisszummal zárult részben. Bolívia 1884-ben fegyverszünetet, 1904-ben pedig békeszerződést kötött Chilével, amelyben elveszítette csendes-óceáni partvidékét. Ezzel Bolívia tengeri kijárat nélküli állammá vált.
A csendes-óceáni háború okainak megítélésében a szakirodalom erősen megosztott. A chilei történetírás sokáig a bizonytalan jogi helyzet és a chilei vagyon védelmének narratíváját hangsúlyozta; a perui és bolíviai értelmezés a tervezett terjeszkedést és a salétromkincs megszerzését emeli ki. A háború tényei és a békefeltételek dokumentáltak, de a háború mélyebb okai között a gazdasági érdek, a katonai fölény és a belpolitikai mobilizáció súlyát a kutatók eltérően ítélik meg. Bolívia tengeri kijárat iránti követelése a későbbi fejezetekben tárgyalt nemzetközi jogi viták egyik központi eleme, és erőteljes emlékezetpolitikai tartalommal bír.
Az Amazonas-medence a függetlenség korában ritkán lakott, gyarmatilag kevéssé ellenőrzött terület volt. A határokat a 18. századi ibériai szerződések – például a madridi szerződés (1750) és a San Ildefonso-i szerződés (1777) – megpróbálták rögzíteni, de a folyók felső folyásainak pontos térképezése hiányos volt. A függetlenség után a dél-amerikai államok gyakran a uti possidetis elvére hivatkoztak: arra, hogy az egykori gyarmati közigazgatási birtokhatárokat kell folytatni. Ennek gyakorlati alkalmazása azonban a belterületeken vitákhoz vezetett, mert a korabeli források nem azonosították egyértelműen a határvonalakat.
A 19. század utolsó harmadában a gumigazdaság (portugál: borracha, spanyol: caucho) drasztikusan felértékelte az Amazonas-medencét. A kaucsukgyűjtés és -kereskedelem bevételei miatt Brazília, Peru, Colombia, Ecuador, Venezuela és Bolívia is érdekelt lett a folyó- és erdős határterületek megszerzésében. A határviták gyakran akkor éleződtek ki, amikor közvetlenül a vitatott zónában találtak kaucsuk- vagy aranylelőhelyet.
A Brazília–Francia Guyana-vita az Oiapoque és az Araguari folyó közötti területre vonatkozott. Brazília az Oiapoque-ot, Franciaország az Araguarit tekintette határnak. Az ügyet 1900-ban svájci döntőbíróság elé vitték, és a döntés Brazíliának kedvezett: a vitatott Amapá régió Brazília része maradt. A Venezuela–Brit Guyana-vita ugyancsak a 19. század végén vált élessé, amikor a Cuyuni-vidéken aranyat találtak. 1895-ben az Amerikai Egyesült Államok a Monroe-doktrínára hivatkozva követelte, hogy Nagy-Britannia fogadja el a közvetítést. Az 1899-es párizsi döntőbíróság nagyrészt Brit Guyanának adta a vitatott területet; Venezuela később e döntés érvényességét vitatta. A Brazília–Brit Guyana-vita Pirara-régióját 1904-ben olasz döntőbíróság rendezte, szintén nagyrészt a brit gyarmat javára. Peru és Ecuador között a Maynas-vita és a keleti lejtők területi kérdései már a függetlenségtől feszültséget okoztak; ezek a konfliktusok a 20. században is kiújultak.
Az Amazonas-viták megértéséhez fontos forráskritikai szempont, hogy a diplomáciai és döntőbírósági iratok a bennszülött népek jelenlétét többnyire figyelmen kívül hagyták. A határok meghúzásakor az ott élő népek területhasználatát, nyelvét és társadalmi szervezetét ritkán kérdezték meg, és az iratokban gyakran csak „lakatlan” térségként szerepelt a belterület, még akkor is, ha ott közösségek éltek. Ez az értelmezési probléma a 19. századi határrendezések egyik következménye a 21. századi őslakos mozgalmak szempontjából.
Nagy-Britannia a 19. századi Dél-Amerikában elsősorban informális birodalomként volt jelen. A formális gyarmati igazgatást a kontinens nagy részén a spanyol és portugál utódállamok vették át, ám a brit hajózás, kereskedelem, hitelnyújtás, valamint a vasút- és bányaipari beruházások a legtöbb kormány mozgásterét szűkítették. A brit tengeri flotta 1806–1807-ben megkísérelte elfoglalni a Río de la Plata vidékét; az invázió katonailag kudarcot vallott, de megmutatta a térség gazdasági vonzerejét. 1845 és 1850 között brit–francia hajórajok a szabad hajózás védelmére hivatkozva blokád alá vették a La Platát; a blokád ténye dokumentált, hatékonysága és céljai azonban az érintett kormányok érdekei szerint másként jelennek meg a forrásokban. A brit közvetítés Uruguay létrejötténél, valamint a platini háború és a paraguayi háború pénzügyi hátterében is kimutatható befolyás, bár a közvetlen katonai beavatkozás a 19. század második felében ritka volt.
Az Amerikai Egyesült Államok a Monroe-doktrína 1823-as meghirdetése ellenére a század nagy részében nem tudott katonai hegemóniát gyakorolni Dél-Amerikában. A Monroe-doktrína eredeti szövege az európai gyarmatosítás tiltását fogalmazta meg, ám gyakorlati alkalmazása a 19. század folyamán változott, és a későbbi évtizedekben egyre inkább az Egyesült Államok térségi dominanciájának igazolására használták. Az 1895-ös venezuelai–brit vita során az USA először lépett fel határozottan a Monroe-doktrínára hivatkozva; ez a féltekei hegemónia deklarációjaként is olvasható. A déli kontinensen a század végén még nem az USA, hanem a regionális hatalmak alakították a közvetlen területi viszonyokat.
A „birodalmi versengés” a 19. század második felében Dél-Amerikában ezért nem egyszerűen európai–észak-amerikai szembenállást jelentett. Brazília és Chile katonai-politikai sikereik révén regionális hatalommá váltak; Argentína hosszú belső küzdelmek után lassan egységesült; Peru és Bolívia határveszteségeket szenvedett; Paraguay pedig a három szövetség háborúja után évtizedekre destabilizálódott. A területi rendet a békekötések és döntőbírósági ítéletek fokozatosan rögzítették, de a viták érzelmi és politikai utánzöngéi – különösen Bolívia tengeri kijárata és a paraguayi háború emlékezete – a későbbi fejezetekben is visszatérnek.
Az alfejezet elsődleges forrásai: háborús hadüzenetek, titkos szövetségi szerződések, fegyverszüneti és békeszerződések, diplomáciai jegyzékek, katonai jelentések, valamint korabeli sajtóbeszámolók. A nemzeti levéltárakban ezek jórészt rendezetten kutathatók, de az iratkeletkezési okok gyakran elfogultak: a hadviselő felek hivatalos beszámolói a saját legitimációjukat szolgálták. A másodlagos irodalom országonként eltérő nemzeti történetírásokra tagolódik, és a 19. századi háborúk a mai napig alkalmasak a politikai emlékezet mobilizálására. A legnagyobb bizonytalanság a paraguayi háború demográfiai áldozatait övezi, mivel a háború előtti vagy közvetlenül utáni megbízható népszámlálás nem áll rendelkezésre. A történeti demográfiai becslések ezért forrástípusonként és kutatói iskolánként is eltérnek. A csendes-óceáni háború katonai eseményei jobban dokumentáltak, de a gazdasági indítékok súlya és a háború igazságossága vitatott. Az Amazonas-vitáknál a döntőbírósági ítéletek szövegei hozzáférhetők, de a határok hosszú távú társadalmi következményeiről – különösen a bennszülött népek szemszögéből – hiányosak a hagyományos diplomáciai források.