A 19. század utolsó évtizedeitől a második világháborúig terjedő időszakban Dél-Amerika társadalmait minden korábbinál erőteljesebben alakította a világgazdasági integráció. A nyersanyag- és élelmiszerexport föllendülése nemcsak a gazdasági szerkezetet, hanem a városokat, a munka világát és a politikai rendszereket is átformálta. Ez a fejezet azt vizsgálja, hogyan kapcsolódott a kontinens a nemzetközi piacokhoz, milyen társadalmi csoportok erősödtek meg, és miért vezetett a korszak a 20. század közepén a populista rezsimek megjelenéséhez. A folyamatok szorosan összefüggenek a függetlenség és nemzetépítés során kialakult állami keretekkel, ugyanakkor új szakaszt nyitnak: a korábbi, főleg földbirtokos és kereskedő elitekre épülő politika fokozatosan kiegészül a városi munkásság, a középrétegek és az új ipari ágazatok szereplőivel.
A korszakot gyakran exportgazdaságnak (sp. economía exportadora, port. economia de exportação) nevezik. A transzatlanti hajózás, a vasúthálózat, a távíró és a hűtéstechnika fejlődése lehetővé tette, hogy a dél-amerikai országok nagy tömegben szállítsanak mezőgazdasági termékeket és ásványi kincseket Európába és Észak-Amerikába. A folyamat nem egyszerre és nem egyenlően érintette az országokat; a specializáció országonként eltérő volt.
Brazília elsősorban kávéexportőrré vált. A São Paulo környéki kávéültetvények a 19. század végén hatalmas munkaerőigényt támasztottak, amelyet a rabszolgaság 1888-as eltörlése után részben európai, később japán bevándorlókkal elégítettek ki. A kávétermelés koncentrációja miatt a brazil exportbevételek hosszú ideig egyetlen terméktől függtek; ez a monokultúrás függőség a későbbi gazdasági válságok kulcsa lett. Colombia szintén kávét exportált, de ott a termelés kisebb családi gazdaságokra épült, ami a földbirtokstruktúrában és a társadalmi feszültségekben más mintát hozott létre, mint Brazíliában.
Argentína és Uruguay a búza, a kukorica, valamint a fagyasztott és hűtött marhahús kivitelére szakosodott. A pampákon nagy kiterjedésű birtokokon folyt a gabona- és állattenyésztés, és a kikötővárosok – mindenekelőtt Buenos Aires és Montevideo – a bevándorlás elsődleges célpontjaivá váltak. A hűtőhajók elterjedése a 19. század végén tette lehetővé az óceánon túli hússzállítást, ami korábban technikailag elképzelhetetlen volt. Ez a technológiai változás dokumentált, és hatása a korszak kereskedelmi statisztikáiban jól látható.
Chile a salétrom, majd a 20. század első felében egyre inkább a réz exportjából élt. A salétromkonjunktúra az 1880-as évektől a 1920-as évekig tartott; a nyersanyag keresletének visszaesése az ország gazdasági és társadalmi kihívásait fokozta. A réztermelés később, részben észak-amerikai tőkével, hosszabb távú exportbevételt biztosított, ám a külföldi tulajdon miatt a politikai viták állandó témája lett.
Peru gazdasága a 19. században a guanóra és a salétromra, később a rézre és az ezüstre támaszkodott. A guanó- és salétrombevételek a 19. század közepén jelentősek voltak, de a készletek kimerültek; a csendes-óceáni háború (1879–1884) következtében Peru jelentős salétromterületeket vesztett Chile javára. Bolívia az ezüstbányászat hanyatlása után a 20. század elején az óntermelésre állt át; a bányavidékeken az őslakos munkások kényszerszerű munkaformái és a bányatulajdonos elit közötti ellentétek később forradalmi feszültséggé érlelődtek.
Venezuela az 1920-as évektől kezdve vált elsősorban olajexportőrré. Az olajbevételek gyorsan növekvő állami jövedelmet és külföldi érdekeltségeket hoztak; a termelés jórészt nemzetközi társaságok kezében volt. Az olajgazdaság átalakította a venezuelai államot, de a jövedelmek elosztása és a politikai hatalom továbbra is szűk elitek kezében maradt. Ecuador a kakaóexport révén kapcsolódott a világgazdasághoz, bár a kakaókonjunktúra az 1920-as évekre megtört, és az ország hosszú ideig a kontinens egyik legszegényebb állama maradt. A Guyanák területén a cukor és a bauxit bányászata játszott hasonló szerepet, speciális gyarmati keretek között.
Az exportgazdaság munkaerőigénye többféle forrásból elégült ki. Az európai bevándorlás – olaszok, spanyolok, portugálok, kisebb számban németek és más közép-európaiak – elsősorban Argentínába, Uruguayba és Dél-Brazíliába irányult. Brazíliában a rabszolgaság eltörlése után a São Paulo-i kávéültetvények számára bevándorlási programokat szerveztek, részben állami támogatással. Emellett belső migráció is zajlott: a vidéki szegények a bányákba, ültetvényekre és városokba vándoroltak. Az őslakos közösségeket gyakran kényszermunka keretében vonták be a bányászatba, a vasútépítésbe és a mezőgazdasági munkákba; a mapuche (korabeli forrásokban araucano) közösségek földjeit Chilében és Argentínában fokozatosan kisajátították. Az afrikai rabszolgák leszármazottai a rabszolgaság eltörlése után többnyire a legalacsonyabb rangú bérmunkákba szorultak, a városi szegénység és a vidéki idénymunka peremére.
A nők jelenléte az exportgazdaságban alulreprezentált a korabeli statisztikákban, mivel a háztartási és informális munkát gyakran nem rögzítették. A textilipar, a dohányfeldolgozás és a városi szolgáltatások női munkaerőt is foglalkoztattak, a mezőgazdasági családi gazdaságokban pedig a nők munkája nélkülözhetetlen volt, de a hivatalos gazdaságstatisztika ritkán ismerte el.
Az exportbevételek és a bevándorlás felgyorsították a városiasodást. Buenos Aires, São Paulo, Montevideo, Santiago, Valparaíso, Caracas, Lima és Bogotá lakossága a 20. század első felében jelentősen nőtt. A városi növekedés ütemére vonatkozó adatok népszámlálásokon és becsléseken alapulnak; az összehasonlításban bizonytalanságot jelentenek az eltérő városhatárok és a be nem jelentett vándorlás.
A városokban kialakult a munkásosztály (sp. clase obrera, port. classe operária), amelynek összetétele országonként és ágazatonként változott: kikötői munkások, vasutasok, bányászok, textil- és élelmiszeripari dolgozók, építőmunkások, valamint a szolgáltató szektor alkalmazottai. A munkakörülmények gyakran bizonytalanok voltak, a munkaidő hosszú, a balesetvédelem minimális. A szakszervezetek (sp. sindicato, port. sindicato) először a képzett munkások és a kikötővárosi csoportok körében szerveződtek, majd fokozatosan kiterjedtek az ipari munkásokra is.
A munkásmozgalom kezdetben ideológiailag sokszínű volt: a anarchizmus (sp. anarquismo), a szocializmus (sp. socialismo) és később a kommunizmus (sp. comunismo) áramlatai egyaránt jelen voltak. Az európai bevándorló munkások gyakran hozták magukkal ezeket az eszméket, ami a mozgalom transznacionális jellegét erősítette. A szakszervezeti szervezkedést az állam gyakran veszélyként kezelte: sztrájkok, kizárások, rendőri fellépések és sortüzek dokumentált események a korban. A munkásmozgalom és az állami elnyomás viszonya országonként eltérő ritmust követett; Argentínában például a századforduló környékén erős anarchista mozgalom alakult ki, Brazíliában az 1917-es nagy általános sztrájk jelezte a munkáskérdés tömegesedését.
A városi középrétegek is bővültek: hivatalnokok, tanárok, kiskereskedők, értelmiségiek és katonák alkották azt a réteget, amely a hagyományos agrár- és bányász elit mellett politikai súlyra tett szert. Ez a bővülés nem jelentett azonnali demokratizálódást; a választójog sok országban szűk maradt, és a politikai részvételt a vagyon, az írni-olvasni tudás vagy a nem korlátozta. A „demokrácia” fogalma ebben a korszakban nem azonos a mai, általános választójogra épülő rendszerrel – ezt a különbséget a források olvasásakor mindvégig szem előtt kell tartani.
Az 1929-es nagy gazdasági világválság (sp. Gran Depresión, port. Grande Depressão) radikálisan átalakította a dél-amerikai gazdaságpolitikát. A válság ténye dokumentált; a kitörésének okairól és az egyes országokra gyakorolt hatásának mértékéről azonban a mai napig élénk tudományos vita folyik. A nyersanyag- és élelmiszerárak összeomlása, a nemzetközi kereskedelmi hitelek visszahúzódása és a külföldi tőke menekülése egyszerre sújtotta az exportőr államokat. Brazília kávétermelői például kénytelenek voltak raktározni, sőt megsemmisíteni a felesleget; Argentína gabona- és húsexportja ugyancsak visszaesett.
A válság politikai következményei is gyorsan jelentkeztek: a liberális exportmodellbe vetett bizalom megrendült, és több országban katonai puccsok vagy autoriter fordulatok következtek. Az 1930-as brazil hatalomátvétel, amely Getúlio Vargast juttatta hatalomra, valamint az ugyancsak 1930-as argentin katonai beavatkozás a régi elitek uralmának megingását jelezte. A válságkezelés során a kormányok egyre inkább az importhelyettesítő iparosítás (sp. industrialización por sustitución de importaciones, port. substituição de importações, röviden ISI) eszközéhez nyúltak. A fogalom arra a gazdaságpolitikára utal, amely a korábban importált iparcikkek hazai gyártását ösztönözte vámokkal, árfolyam-politikával és állami beruházásokkal. Az ISI nem egyetlen tervből született, hanem fokozatosan, részben a válság kényszerére, részben tudatos állami döntésekre építve terjedt el.
Fontos hangsúlyozni, hogy az iparosítás nem jelentette a mezőgazdasági export teljes háttérbe szorulását; a korszakban a dél-amerikai gazdaságok továbbra is exportfüggőek maradtak, de az ipari ágazatok – textil, élelmiszer-feldolgozás, később gépgyártás – egyre nagyobb szerepet kaptak a belső piac ellátásában. A folyamat eltérően haladt előre: Brazíliában és Argentínában viszonylag korán és erőteljesen, Chilében és Kolumbiában mérsékeltebben, míg a kisebb országok – például Bolívia vagy Paraguay – csak korlátozottan tudtak iparosodni.
A gazdasági válság és a társadalmi átalakulás új politikai jelenséget hozott felszínre, amelyet a történetírás populizmusnak (sp. populismo, port. populismo) nevez. A fogalom maga is vitatott: egyes kutatók a populizmust a városi munkásság beemelésének és a nemzeti ipar védelmének emancipatorikus politikájaként értelmezik, mások a karizmatikus vezető és a klientelista hálózatok uralmát, a tömegek ellenőrzését látják benne. A „baloldal” és „jobboldal” mai értelemben vett szembenállása nem vetíthető vissza erre a korszakra; a populista vezetők egyszerre alkalmaztak nemzeti, szociális és tekintélyelvű elemeket, és a korabeli politikai vitákban gyakran egyszerre támadták a hagyományos oligarchiát és a nemzetközi tőkét.
A két legtöbbet hivatkozott dél-amerikai példa Getúlio Vargas Brazíliában és Juan Domingo Perón Argentínában. Vargas 1930-ban került hatalomra, majd 1937-ben Estado Novo (port.: „Új Állam”) néven diktatórikus berendezkedést hozott létre, amely 1945-ig állt fenn. A brazil populizmus egyik alapja a trabalhismo (port. munkásságpolitika) volt: az állam a szakszervezeteket ellenőrizte, ugyanakkor munkajogi védelmet és jóléti intézkedéseket vezetett be. Az 1943-as CLT (Consolidação das Leis do Trabalho), az egységes munkatörvénykönyv dokumentáltan a korszak egyik legfontosabb jogszabálya. Vargas a rádiót és az állami propagandát használta, hogy a „szegények atyjaként” (port. pai dos pobres) jelenjen meg; ez az önkép azonban nem feledteti, hogy az Estado Novo sajtócenzúrát, politikai üldözést és a választott testületek felfüggesztését is jelentette.
Argentínában Perón az 1943-as katonai hatalomátvétel után, munkaügyi államtitkárként építette ki a szakszervezetekkel való kapcsolatát. Az 1945. október 17-ei tömegtüntetés, amelyet a hívei a peronista mozgalom alapító pillanataként tartanak számon, dokumentált esemény, ám a tüntetés pontos hangulatáról és szervezettségéről viták folynak. Perón 1946-ban választásokon győzött; ez az időpont már átvezet a hidegháború korszakába, ezért a kormányzásának későbbi szakasza a diktatúrák, hidegháború és emberi jogok alfejezethez tartozik. A peronista modell lényege azonban már itt is látható: a descamisado (sp.: „ing nélküli”) megnevezéssel illetett városi munkásság, a hazai ipari tőke és az állami szociálpolitika szövetsége, amelyet erős nacionalista és népmozgalmi retorika kísért. Eva Perón szerepe a női mozgósításban és a szociális segélyezésben ugyancsak a korszakhoz köthető; a női szavazati jogot Argentínában 1947-ben vezették be.
Bár Mexikó nem dél-amerikai ország, Lázaro Cárdenas (1934–1940) elnöksége megkerülhetetlen összehasonlító párhuzam, mert a mexikói modell hatást gyakorolt a dél-amerikai populista és nacionalista mozgalmakra is. Cárdenas földreformot hajtott végre, az 1938-as mexikói olaj-államosítás pedig a nemzeti erőforrások feletti állami ellenőrzés mintájává vált. A dél-amerikai szereplők és a korabeli baloldali értelmiség gyakran hivatkozott a mexikói példára, ezért érdemes itt megemlíteni, de a dél-amerikai történeti folyamatok közé nem sorolható.
A populista politika további dél-amerikai változatai is megjelentek. Chilében a Frente Popular (sp.: Népfront) 1938-ban juttatta hatalomra Pedro Aguirre Cerdát, aki mérsékelt szociálpolitikát és állami iparfejlesztést hirdetett. Peruban az APRA (Alianza Popular Revolucionaria Americana) és vezetője, Víctor Raúl Haya de la Torre a középrétegek, a diákok és a munkások szövetségét próbálta megteremteni, ám a katonai és oligarchikus ellenállás miatt nem tudott hatalomra jutni. Ecuadorban José María Velasco Ibarra vált a populista stílusú, időnként demagóg caudillo mintájává. Kolumbiában Jorge Eliécer Gaitán felemelkedése jelezte a városi tömegpolitika erejét; 1948-as meggyilkolása a későbbi fejezetben tárgyalt Violencia kirobbanásához vezetett (lásd a Violencia és a Frente Nacional).
A populizmus megítélése a történetírásban vitatott. A dokumentált tények közé tartoznak a választási eredmények, a törvényhozási aktusok, a sztrájkok és a tüntetések, valamint a vezetők beszédei. Ugyanakkor az, hogy ezek a rezsimek mennyiben szolgálták a munkások érdekeit, mennyiben erősítették a nemzeti függetlenséget, és mennyiben építettek ki új típusú autoriter uralmat, már értelmezési kérdés. A könyv ebben a vitában nem foglal egyoldalúan állást, hanem rámutat arra, hogy a populista korszak egyszerre volt társadalmi nyitás és a politikai ellenőrzés új formája.
A populista korszak és az importhelyettesítő iparosítás együtt járt a városi középrétegek és a szervezett munkásság politikai súlyának növekedésével. A szakszervezetek egyes országokban állami ellenőrzés alatt, máshol önállóbb formában működtek; a munkásmozgalom követelései a bér, a munkaidő és a társadalombiztosítás terén fokozatosan bekerültek a kormányzati politikába. A szociálpolitika azonban erősen város-centrikus volt: a vidéki szegénység, az őslakos közösségek és az afro-dél-amerikai lakosság jelentős része kimaradt ezekből a juttatásokból.
A nők helyzete is ellentmondásosan változott. A női szavazati jog fokozatosan terjedt: Ecuador 1929-ben, Uruguay 1932-ben, Brazília 1932-ben, Argentína 1947-ben vezette be, Chile pedig csak 1949-ben. A szavazati jog kiterjesztése dokumentált tény, ám a nők munkaerőpiaci és politikai képviselete továbbra is korlátozott maradt. A populista mozgalmakban nők is részt vettek – például a peronizmusban az Eva Perón köré szervezett női tagozat működött –, de a vezető pozíciók többnyire férfiak kezében maradtak.
Az őslakos népek számára a korszak gyakran a földvesztés és a kényszerű munka folytatódását hozta. A városi iparosítás és a központosító nemzeti ideológia az asszimilációt részesítette előnyben; a „nemzeti egység” retorikája mögött az őslakos nyelvek és önkormányzati formák háttérbe szorultak. Az erőszakos kitelepítések, a bányavidékek munkakényszere és az állami terjeszkedés dokumentált, de sok esetben csak a későbbi emlékezetpolitikai vitákban nyert nagyobb nyilvánosságot. A részletesebb elemzést a őslakos népek és társadalmi mozgalmak fejezet tartalmazza.
A korszak végére, 1945-re Dél-Amerika társadalmai mélyen átalakultak: a hagyományos agrár- és bányász elitek mellett megjelentek a szervezett munkások, a városi középrétegek és az ipari vállalkozók. Az állam szerepe mindenhol megnőtt, akár a gazdaságpolitikában, akár a szociális ellátásban, akár a politikai ellenőrzésben. Ugyanakkor a régi egyenlőtlenségek nem tűntek el; az exportfüggőség, a földbirtok-koncentráció és a faji-etnikai hierarchiák tovább éltek. Az ebből fakadó feszültségek a hidegháború évtizedeiben, a diktatúrák és forradalmak időszakában új formákat öltöttek, amelyeket a következő alfejezetek tárgyalnak.
A korszak vizsgálatához az elsődleges források széles köre áll rendelkezésre: kikötői és kereskedelmi statisztikák, nemzeti népszámlálások, vámtarifák, törvény- és rendeletgyűjtemények, szakszervezeti iratok, pártprogramok, korabeli sajtó, valamint politikai vezetők beszédei. A gazdasági adatok értelmezésénél figyelembe kell venni, hogy a városi szegénységre, az informális munkára és a csempészetre vonatkozó becslések jelentősen eltérhetnek; a kikötői statisztikák például nem mindig tükrözik a tényleges termelést, mert a belföldi fogyasztás és az illegális kereskedelem kimaradhat belőlük.
A másodlagos szakirodalomban a populizmus klasszikus feldolgozásai közé tartoznak Gino Germani, Fernando Henrique Cardoso és Enzo Faletto, valamint Michael Conniff munkái; a pontos kiadási adatok konkrét hivatkozás előtt ellenőrzendők. A szakszervezeti tagság számai a korabeli állami és szakszervezeti forrásokban gyakran egymásnak ellentmondóak, ezért itt is becslési bizonytalansággal kell számolni. A női munka és az őslakos közösségek gazdasági szerepének adatai hiányosak, mivel a hivatalos statisztikák ezeket a csoportokat alulreprezentálták. A populizmus fogalma maga is vitatott kategória, ezért a tankönyv a jelenséget nem egyetlen definícióval zárja le, hanem a különböző értelmezések közötti vita bemutatására törekszik.